×

Tornai József köszöntése

Pesszimizmus és optimizmus között. A 85 éves költővel Gáspár György beszélget

Gáspár György

2012 // 12
Emlékszel arra, hogy mi volt az a késztetés, amely a versírás felé irányított? Milyen hatás vál­totta ki?

Ez elég világosan megfejthető. Az első iskolákat úgy jártam, hogy négy elemi, négy polgári, négy kereskedelmi. Később három évig hallgattam Füst Milánt. A polgári iskolában jött Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, jött Vörösmarty – Ady nem tananyagként. Egyszerűen csodálkoztam a módon, ahogy ők megformálták az anyanyelvemen a maguk mondanivalóját. Nekem akkor, polgárista tanulóként, nem volt fogalmam arról, hogy milyen nagy költők ők, de azt láttam, milyen remek A négyökrös szekér. Vagy a Családi kör. Éreztem azt az óriási különbséget, ami a költészet és a prózai beszéd vagy a prózai szövegek között van, mondjuk, Balzachoz vagy Dickenshez képest. Ez zeneileg is érvényes világ volt.

Később aztán sokat csavarogtam télen, síeltem – a határban lehetett síelni, mert Haraszti környékén nagy dombok voltak –, és síelés közben, érdekes módon ráérezve a később fölismert törzsi költészet formáira, rímtelen verseket csináltam, úgy magamban, bizonyos dallamokra. Aztán ért egy kellemetlen „élmény” is az életemben. Azt hiszem, ’45 karácsonyán, nem, inkább ’46 karácsonyán egy barátomtól megkaptam Áprily Lajos Láthatatlan írás című válogatott kötetét. Ő volt az első modern költő az életemben, és rácsodálkoztam ezekre az újfajta versekre. Óriási volt a különbség a 19. századi költőkhöz képest. Megpróbáltam hasonló verseket írni. De egyre rosszabbak lettek a verseim, mert ez impresszionista költészet, Áprily formailag csodálatos, nagy művész. Elég balszerencsés dolog volt, de aztán jött József Attila meg Szabó Lőrinc, és főleg Baudelaire. Ő lett a nagy szerelmem.

Ifjúkori szerelmemmel, Irénnel rendszeresen együtt olvastuk kedvenc költőinket, íróinkat a szobájában. Irén kialakított egy kis kuckót, a falon József Attila- és Blake-idézetek. Hozzájutottunk Hamvas Béla antológiájához, az Ötezer év bölcsessége című könyvhöz, és abban voltak Blake-versek.

Hogyan került Hamvas Béla-kötet ilyen fiatal korodban a kezeid közé?

Az egyik könyvtárból. Úgy emlékszem, a Vasutas könyvtárból. Kezembe akadt a Vox humana, és láttam, hogy görögből, latinból, kétezer éves szerzőktől, kínaiaktól főként aforizmák vannak összegyűjtve az ő fordításában.

Később szereztem egy Blake-összest angolul. Nagy benyomást tett ránk a Pokol közmondásai. Abban szerepel, hogy „akinek a szeme nem áraszt fényt, az sosem lesz csillag”. Irén másik kedvence egy József Attila-versrészlet volt: „Szaggatlak, mint a fergeteg az erdőt. / […] Vigyázz: ez küzdelem. / […] nehogy keserü könnyem / csorogjon majd a csonka gyökeren.” Ez a két idézet volt felírva Irén szobájában, a falra felszögelve. Nagy irodalomfalók voltunk.

Idén február 14-én, Bálint napján megkaptad a Balassi-kardot. Ez nem állami kitüntetés, hanem szakmai díj, amit a költőtársak, egy szakmai grémium oszt, ítél oda, amelyiknek jelenlegi elnöke a tavalyi díjazott Buda Ferenc. Több állami kitüntetést is elnyertél: József Attila-díjat, a Magyar Köztársaság Babérkoszorúját, kiváló szakmai díjakat kaptál. Ebben a sorban milyen helyre kerül a Balassi-kard a saját magad értékrendjében?

Balassit a legelső helyre teszem. Ott is elmondtam, amikor megköszöntem a díjat, hogy ha az Arany János-díjra gondolok, pontosabban Arany Jánosra, akkor két óriási költőről beszélek. Semmiféle értékbeli különbséget nem teszek sohasem. A különbség annyi, hogy Balassinak a súlya, patinás hangja a végvári vitéz életéhez és asszonyok elcsábítójához, a halálához, korához, a 16. századhoz kapcsolódik. A magyar történelemhez tapadó értelmében nagyon súlyos díj a Balassi-díj. Balassit régóta egyszerűen csodálattal olvasom. Van egy olyan kiadásom, ami még a 16. századi magyar reneszánsz nyelven íródott. Ugyanezen a nyelven olvastam Bornemiszát és Pázmány Pétert. Ez a nyelvújítás előtti nyelv olyan gyönyörűségekkel tölt el, amit el sem lehet mondani, talán csak versben. A legfontosabb Balassi esetében az, hogy ő fedezte föl a magyar irodalom számára a lelket. A szó modern értelmében. Baudelaire-t vagy Rimbaud-t, de még Verlaine-t is fölülmúlva. Azt mondtam a köszönő beszédemben, hogy Balassit modern költőnek tekintem, annyira belülről tudja ábrázolni az emberi lelket. Szerelmi költészete, az Istennel való viszonyáról szóló versei is lenyűgözők. Balassi nagy bűnbánó. Azóta is megfigyeltem, hogy a bűnös ember önmagának rendkívül precíz pszichológusa. Emiatt tartom különösen nagyszerűnek a Balassi-díjat.

1955-re esik, amikor az első verseid megjelennek az Új Hangban, a Csillagban. Milyen úton-módon vetted fel e lapokkal a kapcsolatot? Azt tudjuk, hogy Fodor Andrásnak, Csoóri Sándornak volt ebben szerepe. Kinek, kiknek még rajtuk kívül? Hogy kerültél velük kapcsolatba?

Csoóri az Új Hangnál, Fodor a Csillagnál dolgozott. Nekem kettős életem volt: reggel héttől háromig a gyárban, utána haza Harasztira, és verset írtam, tanultam a nyelveket, meg olvastam.

Ezekhez a lapokhoz úgy kerültem, hogy 1955-ben a szorítás már engedett. Az Új Hang nagyalakú formájában már megjelenhetett Benjáminnak a korábbiakhoz képest egészen másfajta költészete – már kiábrándult az egész pártpolitikából. És megjelenhettek olyan versek, mint Nagy Lászlónak az óriási költői forradalmat jelentő Havon delelő szivárványa, vagy Juhásznak a Cantata profanája, a Tékozló országa, és megjelent Csanádi Imre. Ide küldtem először verset, így ismerkedtem meg a fiatal szerkesztővel, Csoóri Sándorral. Azt láttam, hogy a magamfajta első nemzedékbeli értelmiségiek nagyszerű irodalmat csinálnak. Ez már nem volt beszorítva abba a satuba, amit a pártpolitika jelentett. Ez hozott össze Csoórival, aztán Fodorral.

Elsőként – a Csepel autógyárban dolgoztam – a Csillagos teherautók című versem jelent meg. De azután más verseket is közöltek. Amikor először bementem a Csillag szerkesztőségébe, azt hittem, hogy sikerült a pártpolitikának megfojtania a magyar költészetet. És kiderült, hogy nem. Egy totális diktatúra kellős közepén a novellisták, költők és esszéírók áttörték a falat. Óriási élmény volt. És maguk a személyek is mind kitűnő emberek: Csanádi Imre, Benjámin László, Kálnoky, Juhász (akit már régen ismertem, hisz osztálytársam volt).

Több helyen említed, hogy ki mindenki töltött be számodra – akár a költészetedre, akár a gondolkodásodra hatóan – meghatározó szerepet. Említed Füst Milánt, Szabó Lőrincet. Beszéljünk először Füst Milánról.

Ez korábbi dolog. Az ötvenes években a gyári munkám mellett három évig Füst Milán előadásaira jártam az egyetemre. Magántanár volt. A Látomás és indulat a művészetben című könyvének az anyagát adta elő, amely számomra óriási előrelépést jelentett a költészet megítélésében, a kép és a gondolat viszonyában. Azt mondta például: „A leggyönyörűbb költészet az a népdal, hogy »Csárdás kis kalapom fújdogálja a szél / köszönöm, kis galambom, hogy eddig is szerettél«. Hát, hölgyeim és uraim, van ennél gyönyörűbb? Csárdás kis kalapom fújdogálja a szél, vagy vegyék Petőfitől azt, hogy »Megölte valaki magát, / Az hozta ezt a rút időt. / Fuj a szél, táncol a tányér / A borbélyműhelyek előtt«. Ez a művészet, amely a vegetatívánkhoz, az érzékszerveinkhez szól.” Az volt az alapelve, hogy a művészet a hallási, látási, tapintási érzékeinkhez szól, és csak az művészet, ami látomásszerűen meg tud mozgatni akár festészetben, akár zenében, prózában vagy irodalomban. Nem lehet elvont dolgokat kifejezni. Azt mondta, hogy a látomás és az indulat vagy a szuggesztivitás, amit egy versnek tényleg tartalmaznia kell, mellbe üt. Mindegy, hogy a Talpra magyarról van szó, vagy a Hazámról, vagy bármelyik versről. A harmadik évben Hamlet-előadást tartott. Persze Shakespeare-ről is beszélt; aztán Arany János, Tolsztoj és Shakespeare. Dosztojevszkijt nem szerette annyira, bár a Bűn és bűnhődést nagyon nagy regénynek tartotta, A Karamazov testvéreket már nem. Arisztotelészt idézve azt kérdezte: a tökéletesen hibátlan, makulátlan hős kit érdekel? A tökéletesen züllött hős kit érdekel? A drámai hős az, aki tiszta, nagyszerű jellem, de elkövet egy hibát, és ezért fizetnie kell. Elmondhatatlan, hogy mennyit tanultam tőle. Meghökkentő véleményeket mondott: „Tudják, milyen buta ember volt az a Tolsztoj? Nyugodtan mondják, rendkívül buta ember volt. De nagyon nagy író.” Egyszer Kányádinak Finnországban elmondtam ezt a történetet. Hát majdnem leesett a székről. Ez nem igaz, ilyen nagy író nem lehet buta. Mondom: de lehet. Olvasd el azt a történelmi-filozófiai bevezetőt, amit a Háború és béke elé írt. Maga az ostobaság. Nem volt szentírás, amit Füst mondott. Szélsőséges, extravagáns, nagyon egyéni véleményei voltak. Ráadásul tudtuk, milyen nagy költő.

Szabó Lőrincet is említetted, mint aki nagy hatással volt életedre, művészetedre. Személyesen is ismerted őt?

Igen, 1951-től a haláláig. Amikor levelet írtam neki 1951-ben, azzal kezdtem, hogy őt tartom a legnagyobb élő költőnek. Szeretettel fogadott – és ami nagyon elválasztotta őt a később megismert Illyés Gyulától, mert Illyés remek társalgó volt, szellemes, óriási tudású és nagyszerű költő, élmény volt vele vacsorázni, beszélgetni, vagy meglátogatni őt Tihanyban, de ő mindig zárkózott maradt –, Szabó Lőrinc az első perctől kezdve úgy beszélt velem, mintha régi barátja volnék. 1950-ben lett öngyilkos Korzáti Erzsébet. Szabó Lőrinc ’51-ben már A huszonhatodik év utolsó darabjait írta, és elmesélte, mennyire szenved. Amikor fölolvasott néhány új darabot, potyogtak a könnyei. „Nem bírom elviselni, nem bírom elviselni, itt döglök meg, hidd el, édesem”, mert így szólított. Teljesen közvetlenül viselkedett, attól függetlenül, hogy én egy gyárban dolgozó nulla voltam.

Aztán következett be a baj, mert semmi sincs konfliktusok nélkül. Összeállítottam egy kötetet, pontosabban egyik haraszti barátom irodalmár felesége legépelt egy csomó verset, be is köttette, és ezt odaadtam Szabó Lőrincnek ’51 vége felé. Egy hét múlva – telefonbeszélgetés alapján mentem hozzá – azt mondta, hogy hát ezt kár volt beköttetni; te is tudod, hogy ebben semmi költői érték sincs. Nos, akkor ez borzalmas volt.

Írtam neki egy levelet, hogy én nem ezt vártam attól, akit én a legnagyobb költőnek tekintek. Kabdebó Lóránt szerint ez a levél itt van a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Szabó Lőrinc-anyagban. Másképpen nem tudhatott róla. Borzasztó volt, és én azt hittem, hogy csakugyan tehetségtelen alak vagyok. Egyébként nem hittem el, de ha ezt mondja egy abszolút profi, biztosan nagyon nagy baj van. Úgyhogy elég szomorú pofával jártam a gyárba. És egyszer csak csörgött a telefon, és kiderült, hogy Szabó Lőrinc van a másik végén, és azt kérdezte, haragszom-e még. Mondom: nem. „Akkor gyere pénteken.” És folytatódott az élete végéig tartó kapcsolat, a barátság.

A Kerepesi úti temetésén odamentem, egészen közelről megnéztem. Átfurakodtam a tömegen, hogy láthassam, ahogy ott fekszik a ravatalon. Nem Farkasréten temették.

Utolsó emlékem Szabó Lőrincről, hogy szakított velem a zongoraművésznő, akivel én föld fölötti, lebegő szerelmi kapcsolatban voltam. Ő is házas volt, én is – ez ’55 körül történt, s körülbelül három hónap alatt futott le az egész –, és öngyilkos akartam lenni. Olyan őrületes csapás volt. Elmentem Szabó Lőrinchez, és elmondtam neki. Ő már akkor túl volt a Korzáti Erzsébet-ügyön. Két hónap múlva másik nője, partnere volt. Azt mondta: „Ugyan, olyan fiatal vagy, vesd bele magad az életbe, annyi nő van a világon!” Ez még nem volt elég. „Gyere, meghallgatunk egy Wagnert.” Nem Mozart volt a kedvence, Mozart hallgatása közben című verse ellenére. Wagnert szerette legjobban, nem csodálom, mert az opera megújítója, zseni volt. Nekem is voltak bakelitlemezeim, Beethoven meg operák, Verdi. Vesz egy tasakot: „most kaptam egy németországi barátomtól az Izolda szerelmi halálát, a világ zeneirodalmának az egyik legnagyobb csúcsa”. Fogja, és a tasakkal együtt hajlítgatja. Mondom, a végén még tönkre­megy a lemez. „Ez már nem olyan.” Ez volt az első plasztiklemez, amit láttam életemben. Vele együtt hallgattam először ezt az égi zenét. Pont akkor, amikor véget ért a szerelmi kapcsolatom, akkor hallgattam a „szerelmi halált”. Nem ez volt az utolsó beszélgetésünk, de ez a legemlékezetesebb, mert bevallotta, hogy ő is volt már ilyen helyzetben, és tudja, hogy mit jelent, ha az ember ebben az állapotban öngyilkos akar lenni. „Én is így voltam – mondta –, és hidd el, túléled.”

Kérlek, beszélj családod felmenő ágairól, honnan erednek, hogyan kerültek Dunaharasztiba a szüleid.

Az apám Devecserből került Dunaharasztiba. A név is onnan ered, mert Devecseren folyik át a Torna patak. Apám többször is elvitt a szülőfalujába, ott van a nagyapám és a dédapám sírja, de a többi rokon közül is sokan ott vannak eltemetve.

Apám egy hatgyermekes, föld nélküli parasztcsaládból származott. A nagy szegénységről mesélte, hogy ősszel, amikor kihajtotta a marhákat, a nagy hidegben mezítláb volt. Beleállt a marhatrágyába, hogy melegítse a lábát. Később elvitték a K. u. K. hadseregbe, kikerült a keleti frontra. Szerencsére sebesülés és fogság nélkül hazajött. Munkát kellett keresnie, és Pesten, a Soroksári úti teherpályaudvaron, a vasútnál talált állást, innen is ment nyugdíjba. Ez volt a jó benne, mert különben elég kicsi kis pénzecskét kapott.

Édesanyám szintén dunántúli, borsosgyőri, az egészen közel van Győrhöz, 20-25 kilométerre, máig is létezik. Van egy családi kép, azon látszik, hogy anyám volt a legidősebb a lányok között, és rendkívül magas homlokával kiemelkedik a fényképből. A kép alapján következtetek arra, hogy az a későbbi megértőképesség meg az okosság, ami a háromelemis anyámat jellemezte, tulajdonképpen családi örökség volt.

Azt lehet mondani, az én szüleim úgynevezett „nép” voltak. Nemcsak a szüleim, hanem a bátyáim meg a nővérem is. Középiskolába jártak mind a hárman, de érettségit egyik sem tett. Az egyik bátyám repülőszerelő lett, a másik lakatos, a nővérem a MÁV-nál irodában dolgozott, de olyasfajta értelmiségi kritikai érzékük, hogy például a Horthy-rendszer visszásságait érzékelni tudták volna, nem létezett. Jellemző volt a családra (ez valószínűleg az apám – ahogy ő mondta – katonáéknál szerzett tapasztalataiból eredt), hogy erősen németellenesek és inkább Anglia felé fordulók voltunk. Ma már úgy fogalmaznám meg, hogy mindenféle nemzeti elfogultságtól mentesek.

Négy gyerek született, három fiú és a nővérem. Én voltam az utolsó. A legidősebb bátyám és közöttem tíz év van. István bátyám 1917-ben született, én meg 1927-ben.

Haraszti lerakodóhely volt az ország minden részéből érkező, különféle foglalkozású és rangú emberek számára. Húsz kilométerre van Pesttől, a telkek olcsók voltak, és építkezni is könnyű volt. Volt MÁV is, később HÉV is, ma már persze autóval is járnak. A községnek volt egy Alsófalunak nevezett része, ezt főként bajor parasztok lakták. Körülbelül három-négy utca. A nagyobb területek közül az Alsónémedi felé, tehát keletre elterülő részt Petőfi-telepnek, az északit, ahol mi laktunk, Rákóczi-ligetnek hívták. Az Alsófalu és a Rákóczi-liget között volt a Kossuth Lajos és a Petőfi Sándor utca, a tisztviselőtelep. Nagyon rangos házakban a jobb módú emberek éltek itt. Harasztiban az volt a leggyönyörűbb, hogy teljesen érintetlen volt a természet, hatalmas turjános részek, patakok, nádasok, dombok, erdő, főleg nyárfa, akác. De a legfontosabb, hogy a Duna partján terül el. Igencsak csodálkoztam, amikor egyszer később alföldi írótársaimmal lementünk a Balatonra, és kiderült, hogy nem mernek a vízbe bemenni, mert nem tudnak úszni. Én a víz partján nőttem föl. Az apám tanított meg úszni. Nagyon szeretett a Dunára járni. Először fogott, és csak kapálództam a vízben, aztán lassan megszoktam, hogy lélegzetet kell venni, miközben az ember úszik. A barátokkal egész nyáron egy darab zsíros kenyérrel ott voltunk a Kis-Duna partján. Ez valami nagyon erős természet iránti szeretetet, odaadást és vonzódást fejlesztett ki bennem. Az elemi iskolába történő beíratásomat sírva fogadtam.

Ott helyben, a Rákóczi Ferenc Iskolába jártam elemibe. Egy Boltos Péter nevű, nagyszerű szigetszentmiklósi ember volt a tanítóm. Sajnos a második világháborúban fogságba esett, és halálos betegen került elő valamikor 1948 táján, olyan súlyos betegen, hogy nemsokára meghalt. Meglátogattam még a halálos ágyán is, mert nagyon szerettem. Ő ajándékozott meg az első nagy élménnyel, egyáltalán azzal, hogy létezik irodalom. A családban ilyesféle dologról nem esett szó, legfeljebb a Bibliáról vagy az újságról meg politikáról. Boltos Péter felolvasta az Egri csillagokat. Minden nap egy részt. Apám egyik kollégája – Töreki bácsinak hívták, szintén vasutas – elég sok könyvet vásárolt. Voltak akkoriban vándor könyvárusok, akik sorozatokat igyekeztek eladni, és ő megvette a piros kötésű, arany betűs Gárdonyi-sorozatot. Az összes Gárdonyit elolvastam. De a családban ilyesfajta olvasási kultúra nem létezett. Voltak olcsó regények, amelyeket a bátyámék olvastak, engem viszont nem nagyon érdekeltek.

Körülbelül ilyen körülmények között kezdtem tizennégy éves koromban olvasni. Ez irtózatos megütközést keltett az apámban. Ő szerette a virágokat, tartott disznókat, még tehenet is, és elég nagy kertünk volt, szőlőlugassal, gyümölcsfákkal. Ezt kapálni kellett. Volt egy kis zöldségesünk is, aztán meghozták a szenet, fát, azt föl kellett fűrészelni. Én meg inkább olvasni akartam. Akkor mondta apám dühösen és panaszosan anyámnak, hogy „ez a gyerek fél a munkától. Elégetem azt a sok rohadt könyvet.” „A könyvbül nem lehet harapni.” Persze szüleim tájszólással beszéltek. Az o betű helyett a betűt ejtettek. Nem most, hanem mast, és így tovább. Ez nem ragadt rám, sem a testvéreimre.

Édesapád úri passziónak vagy felesleges dolognak tekintette az olvasást?

Nem, nem… Értékvilágok közti különbségről volt szó. A paraszti világban a szellemi munkának nincs semmi értéke.

Emlékszem rá, hogy később, amikor Sinka költészetével, életrajzával megismerkedtem, megtudtam, hogy ő a negyvenes években már otthagyta a pásztorkodást, és Vésztőre költözött. És amikor a vésztőiek megtudják, hogy a juhász ahelyett, hogy dolgozna, írogat, döglött csirkét, kacsát dobáltak be megvetésként az udvarára. Az írást naplopásnak tekintették. Apám is annak tekintette az olvasást, a két értékvilág nagyon távol áll egymástól. Ez a magyarázata annak, hogy az a kulturális politika, amit 1948 után a kommunista párt bevezetett, tehát hogy parasztokat, munkásokat hozott föl az egyetemre, hogy egy új értelmiséget neveljen ki, valóban sikeres volt. Én is első nemzedékbeli értelmiségi vagyok, mint Csanádi Imre, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Takács Imre vagy Fodor András, Váci Mihály és így tovább. És mindnyájunknak tapasztalnunk kellett, hogy ez a nagy értékváltás hatalmas erőfeszítést követelt az új értelmiségtől. Például azzal a következménnyel járt, ahogy az egyik, Arany Jánossal kapcsolatos esszémben megírtam, hogy olyan nagy, első nemzedékbeli értelmiséginek, mint Veres Péter – akivel élete vége felé nagyon szoros kapcsolatba kerültem –, a kultúrája (fantasztikus értelmi képességei ellenére) nem tudott eléggé kiteljesedni, mert csak magyarul olvasott. Az új értelmiségi réteg a legritkább esetben volt képes kiteljesedni mint néprajztudós vagy mint vegyész, vagy mint író. Elég volt, ha valaki önmagát meg tudta valósítani.

Akkor tapasztaltam meg, hogy hiába tudta az apám, mit akarok. Ő ezt nem értette. Számomra ez teljesen világos: ekkora, más értékrendre való átállást nem lehet büntetlenül végrehajtani.

Az elemi után polgáriba kerültél. Azt is Harasztin végezted még?

Igen. Az is Harasztin volt, 1942-ben fejeztem be.

Utána rögtön mentél a kereskedelmibe?

Nem, mert rossz tanuló voltam. Nagyon rosszak voltak a tanárok, és én csavarogni szerettem mint természetszerető gyerek. Az akkori osztályozás szerint tiszta hármas voltam, ami csak egy fokkal jobb, mint az elégtelen. Aztán az a nagyon megalázó dolog történt, hogy a negyedik osztály vége felé, bizonyítványosztáskor anyámat behívták az iskolába. Képzeld el, amikor egy egyszerű, fejkendős asszonyt behívnak a polgáriba – akkoriban még egy tanárnak óriási volt a tekintélye. Az osztályfőnököm azt mondta neki: „A fia nagyon rossz tanuló, de ha megígéri, hogy nem taníttatja tovább, hanem valami becsületes mesterségre adja, akkor átengedjük.”

Egy teljes év következett, amikor én segédmunkából, kőművesek melletti kulizásból éltem. Akkor már olvastam napilapokat, és a Magyar Nemzet vagy a Nemzeti Újság – nem tudom, melyik volt pontosan – egyik vezércikke arról szólt, hogy nagyon kell vigyáznunk, ne legyen több diplomás ember, mint amennyi okvetlenül szükséges. Inkább a szorgalmas nép számát kell növelni, nem pedig az értelmiségét. Engem ez roppantul fölháborított. Anyám megígérte, hogy nem taníttat tovább. Ennek az lett a folytatása, hogy hol itt, hol ott dolgoztam, hogy keressek. Kevés volt a pénzünk, a bátyámék és a nővérem dolgozott, de hatan voltunk.

Egy év múlva sikerült a Márvány utcai kereskedelmi iskolába bejutnom. Az igazgató, amikor meglátta a bizonyítványomat, azt mondta: „de hát kérem, Ön rossz tanuló volt!” „Igen, uram, de egy éve már segédmunkásként dolgozom, és rájöttem arra, hogy nincs más, mint a tanulás.” „Szóval akkor megígéred, hogy tanulni fogsz?” Mondtam: igen. És egy teljesen új világ nyílt meg előttem, mert a Kossuth Lajos Kereskedelmi Iskolában olyan tanárokra találtam, akik olyanok voltak, mint a barátok. Az igazgató leginkább egy debreceni cívishez hasonló, magyar típus volt, összenőtt, dús szemöldökkel, nagyon szigorú tekintettel. És amikor kiderült, hogy ő a némettanár, megijedtem, hiszen németül csak annyit tudtam, hogy grüss Gott, Karl, korábban annyira nem tanultam, pedig kötelező volt a német nyelv. A kereskedelmiben már lehetett a kötelező német mellett a franciát, az olaszt és az angolt választani. Én az angolt választottam. Ennek az volt az oka, hogy az anyai nagybátyám amerikás magyar volt. Az első világháború után megházasodott Pista bátyám, feleségével kimentek Clevelandbe, gyárban dolgoztak. Belekerültek az alkoholtilalom időszakába. Főzték a sört! Úgyhogy amikor hazajöttek, vettek egy tanyát Téttől nyolc kilométerre. Ez a Szentimre-puszta nevű, körülbelül nyolc házból álló település. Egyik oldalon már az erdők, szántóföldek, a másik oldalon volt nyolc ház.

Sósék meg a többiek, a nagybátyámék laktak ott. Ez azt jelentette, hogy nyaranként teljesen vissza tudtam kapcsolódni a paraszti világba. Ott töltöttem a szünidőket. A tájszólás is rám ragadt. Megtanultam szántani, tehát hiába kerültem ki a paraszti világból, a tanyasi élet következtében, meg az ottani legények, leányok barátsága alapján mindent megismertem.

Valamelyik visszaemlékezésedben írod is, hogy mennyire közelről érintett az ottani embereknek és a korodbelieknek az a másféle, természetközeli viselkedése, akik ha kellett, kendőzetlenül beszéltek bármiről.

Az az érdekes, hogy káromkodást úgy, ahogy Illyés is írja, a cecei világban ő se nagyon tapasztalt, én se. De látták, hogyan szaporodnak a jószágok, hogyan fedeztetik a lovakat, hogyan búgatják a malacokat, hogyan nyomja meg a kakas a tyúkot, és így tovább. Ezekről a dolgok természetének megfelelően beszéltek. Különféle szerelmi vonzalmak is voltak a legények és leányok között. Nemrégen írtam verset a legszebb tanyasi lányról, Bősze Irénről, aki szerette volna, ha udvarolok neki, csak hát én egyrészt nagyon vallásos voltam, másrészt Harasztin azért nem volt szokás ennyire természetesen beszélni meg érintkezni egymással. Amúgy meg éppen ebbe a Bősze Irénbe volt az unokabátyám szerelmes, és bizony nem volt ez kölcsönös, az unokabátyám emiatt elég sokat búslakodott. A szerelem meg az ezzel kapcsolatos dolgok, ez volt a mindennapi téma a munkán kívül. Engem nem kényszerítettek arra, hogy dolgozzak, de azért részt vettem az aratásban, kapálásban. Nem kaszáltam, de a kévekötésben részt vettem. Ők mindent csináltak, lányok, fiúk egyaránt. Az is megdöbbentett, hogy a lányok is szántanak, nemcsak lóval, hanem ökrökkel, és az asztagot is megrakták. Volt egy Maglics Terka nevű, velem egyidős lány, aki kihívott birkózni. Én rendkívül bunyós gyerek voltam Harasztin. Nagyon sokat verekedtem. Nevettem rajta, mondtam, hogy nem, lányokkal nem verekszem. De gyere csak, így meg úgy, az apja nézett minket a tornácról, és majdnem odavágott, olyan erős, jó dolgos kislány volt. Aztán végül rájöttem arra, hogy a birkózást komolyan kell vennem, és odavágtam. Ő folytatni akarta, de az apja azt mondta, most már hagyjad békén a Józsit, mert úgy hívtak a legények, leányok, hogy Józsi. Harasztin úgy hívtak, hogy Jóska. Ő meg méltatlankodott, hogy: „Ídesapám, én oda tudom vágni.”

A kereskedelmiben két kiemelkedő osztálytársam volt, az egyik Juhász Ferenc, a másik pedig Csernus Tibor, akiből nagyszerű festő lett. Ők egy évvel fiatalabbak, mivel ők közvetlenül a polgári után kerültek oda.

Tanárainknak köszönhetően még a matematika is közel került hozzám, pedig nem volt hozzá érzékem, nem volt hozzá tehetségem, de Sütő József tanár úr rendkívül közvetlen módon tanított. A kereskedelmi számtant enyhén szólva nem szerettem. De az algebrát, tehát az elvont számtant, az elsőfokú, másodfokú egyenleteket igen, ezeknek megéreztem az esztétikai szépségét. Rájöttem, hogy Sütő nagyon szereti, hogyha valaki ugyanúgy odavan a matematikáért, mint ő, ezért amikor fölírt a táblára egy egyenletet, akkor rögtön jelentkeztem. Ő meg lediktálta a megoldást. És beírta nekem a jelest.

Gyorsírást is tanultunk. Hosszú éveken át gyorsírással írtam a naplójegyzeteimet. Verset nem írtam gyorsírással, pedig Szabó Lőrincről olvastam, hogy ő általában gyorsírással írja le a verseit. Teljesen új embert formált belőlem a kereskedelmi. A magyarórákon nagyszerű tanárunk volt. Háború előtt egy Céhmester nevű, háború után pedig Gyergyai Albert tanított minket. Mindkét esetben nagyon jól jártunk, mert olyan elevenen olvasták föl vagy magyarázták meg elsősorban a magyar irodalom dolgait. ’46-ban érettségiztünk, addigra már teljesen világos volt, hogy Juhász Ferenccel mind a ketten írunk, és mutogattuk egymásnak a verseinket.

Tudtatok egymásra hatni?

Én jártam Biára, voltam többször náluk, ő pedig többször volt nálunk. Juhász szürrealista szonetteket írt, ahogy visszagondolok, már a negyedik osztályban. Én pedig modern, tájleíró verseket. Azt a tájat idéztem föl, ahol én jártam, az alföldi tájat. Feri minden szonettet külön lapra írt, már az is tetszett, és a gyönyörű írása. Ő meg azt mondta nekem – meg is van abból az időből néhány, négy-öt versem, meg is maradt, mert jónak látom ma is –, hogy valami olyan méltóságteljesség van a verseimben, ami neki tetszik. Ez a közös igyekezet odáig fejlődött, hogy terveztünk egy közös kötetet. Tudtuk, hogy Angliában az úgynevezett tavi költők, Wordsworth és Coleridge csinált egy közös kötetet Lírai balladák címmel.

A népi kollégiumban, ahová Feri hívott, megismerkedtem F. Nagy Lászlóval, akkor még használta az F-et. Én is kollégista akartam lenni, onnan szerettem volna egyetemre járni, de apám nem engedett tovább. Nem akarta, hogy egyetemista legyek, azt mondta, dolgozzon a gyerek, mert kell a pénz!

1960-ban elhagytad az autógyárat, és szabadfoglalkozású lettél. Hogyan volt ez lehetséges, hiszen ha jól emlékszem, akkoriban élt még a közveszélyes munkakerülésről szóló rendelet. Vagyis ha valakinek nem volt bejelentett munkahelye, akkor közveszélyes munkakerülőnek számított, ezzel is deklarálva, hogy a szocialista rendszerben mindenkinek ad munkát az állam, nincsenek munkanélküliek, akiknek nincsen állásuk, azok lumpenek.

Ezzel nem törődtem. Azokra a – mondhatnám – fenyegető baráti és nem baráti véleményekre, hogy éhen fogsz halni, hiszen teljesen ismeretlen vagy, azt válaszoltam, hogy nem fogok éhen halni, mert fordítok, olvasok. Irodalmi rádióműsorokat is csináltam. Kiderült, hogy bármire vállalkozom, például ha Vicente Aleixandre verseit fordítom, aki nem annyira ismerős nálunk, mint Federico García Lorca, de ugyanolyan nagy költő, abszolúte vevő volt a rádió. Vagy a Nagyvilág. Ugyanez volt a helyzet a finnből fordított versekkel is. Elgondolkoztató, hogy egy diktatúrában – természetesen azok között a megszabott keretek között, ahol az ember a közvetlen politikai dolgokkal nem foglalkozott – a költészet mivoltával vagy az ősember gondolkodásmódjával, a néprajzzal megtehette ezt, erről nem volt rossz véleménye a hatalomnak. Az antropológia belefért. Akkor kötöttem közeli barátságot a két jelentős néprajztudóssal, Bodrogi Tiborral és Boglár Lajossal, akik nagy segítségemre voltak. Nemcsak eszmecserékben. Az egyik amerikanista volt, a másik Óceániával foglalkozott. Én voltam az egyetlen az irodalmárok között, aki beleásta magát az etnográfiába. Így született meg bennem az a képzet, hogy egyszerre vagyok modern és ősi.

Nagyjából az idő tájt, amikor elkerültél a Csepel autógyárból, Gyurkó László meghívására Csoóri Sándorral elmentetek szántódi nyaralójába. Mivel évtizedekkel később egészen más utakat jártatok, adódik a kérdés: honnan eredt ez a barátság?

Onnan, hogy a Belvárosi Kávéházba körülbelül harmincan jártunk. Jancsó Miklóstól Hernádi Gyuláig, Orosz János festőig, Konrád Györgyig, Orbán Ottóig, Csoóriig, prózaírókig, novellistajelöltekig. Ezen belül szűkebb baráti körök, csoportok alakultak ki. Ott ismerkedtünk meg, Csoóri meg én is Gyurkóval. Gyurkóból, aki nagypolgári családból származik, nagy érdeklődést váltott ki a két első nemzedékbeli értelmiségi, főleg Csoóri, aki egyenesen a parasztvilágból jött. Számára az első nemzedékbeli értelmiségiek gondolkodásmódja érdekes fölfedezés volt. Mi pedig az ő műveltségét, racionalizmusát meg a tudását (jól beszélt németül) becsültük. Így történt, hogy azt mondta: „gyertek le, nekem van vitorlásom”. Egy hétig le-föl hajóztunk a Balatonon éjjel-nappal. Óriási élmény volt: rengeteg filozófiai, irodalmi, történelmi, esztétikai beszélgetés. Ehhez elképzelni sem lehet szebb hátteret, mint a Balatont egy vitorlással.

A belvárosi társaságról többször esett szó. Annyit tudunk már róla, hogy a hatvanas években a Belvárosi Kávéházhoz fűződik, nyilván spontán alakult. Hogyan indult?

Úgy, hogy egy egészen szűk társaság, Sükösd Mihály, Csoóri és Orbán, valahol ültünk itt a Belvárosban, talán a Rézkakasban. A Belvárosi viszont éjfélig volt nyitva. Hétkor mentünk oda, és éjfélig voltunk ott. Meséltünk erről néhány ismerősünknek, barátunknak, és egyre többen lettünk, összetoltuk az asztalokat. Körülbelül harminc ember, barátnők, feleségek, szerelmesek. Az a lényeg, hogy mindnyájan indulók voltunk. Induló tehetségek. Ez óriási szabadságot jelentett, nem volt presztízsprobléma. Hernádi verseskönyvéről megmondtuk Sanyival, hogy tiszta hülyeség. Gyula, te nem költő vagy, írjál novellákat. És megszületett a Deszkakolostor és a későbbi remekei. Mindenkiről teljesen őszintén beszélhettünk.

Jancsó akkoriban csinálta meg az Oldás és kötés című filmet. Lengyel József novellájából készült, Hernádi írta a forgatókönyvet, de az ő nevét Aczél nem engedte föltüntetni. Nagy értelmiségi dumák vannak a filmben, amelyekben statisztaként a belvárosi társaság tagjai vettek részt.

Azért volt lehetséges a teljesen oldott és nyílt, némelykor pimasz véleménymondás mások festményeiről, novelláiról vagy verseiről, mert nem volt még mögöttünk semmiféle nagy múlt. Ha azt mondtam Csoóri Sándornak, hogy az utolsó strófát húzza ki, vagy ő mondta nekem, ez a cím nem jó, találjak ki egy jobbat – hallgattunk egymásra. Mindnyájan indulók voltunk, valamilyen módon szabadnak éreztük magunkat. Volt egy olyan mondatunk vagy gondolatunk, amit talán Csoóri le is írt, hogy borzalmas, ami ’56-ban történt, de a világ gyönyörű. És ebben szerintem igazunk is volt. Nem az a dolga az embernek a tankok bejötte után, hogy főbe lője magát. Az emberhez az méltó, hogy ezek után lássa: hogyan virágzik a mandulafa, vagy milyen gyönyörű egy nő és a táj, a népköltészet. Amit fokozatosan felismertünk, az az, hogy a szürrealizmus, tehát Éluard-ék és Bretonék meg a magyar népköltészet mélyrétegei között milyen szoros esztétikai kapcsolat van. Ez számtalan, hosszú évekig tartó beszélgetésekre vezetett, amelyeket én általában versben írtam meg, Csoóri a híres esszéiben.

Egy idő után aztán a Belvárosi helyett a Metropolba tettétek át a székhelyeteket. Mi volt az oka?

Azt hiszem, drága lett a Belvárosi, és már nem nekünk való volt. A Metropolban is éjfélig lehettünk, és a huszonöt-harminc főnyi társaság továbbra is együtt maradt. Andrzej Wajda ellátogatott Magyarországra a Csatorna vagy a Hamu és gyémánt című filmje után, ami óriási élmény volt mindnyájunknak. Csak sutyiban nézhettük meg, mert nem mutatták még be. Nagy embernek tartottuk Wajdát. Jancsó is egyre jobban megindult a pályáján, és elhozta oda egyik este. Andrzej Wajda ott van a Metropolban, és együtt iszogatunk. Egy nő, aki kitűnően beszélt lengyelül, tolmácsolt. Meglepetésünkre Wajda ki volt borulva. Azt mondta – szabályos ordítozássá fajult a vita –, hogy az a szabadság, ami itt van, az már nem jó, az már túlzás. Ő elismeri, hogy áruhiány van, a kirakatokban is csak keletnémet keksz és magyar borsókonzerv látható, tehát milyen borzalmas a helyzet Lengyelországban. Magyarországon minden van, óriási a különbség, de ami nálunk van, az már az anarchia, és nem a szabadság.

1976-ban újra elhelyezkedtél: a Kortársnál lettél szerkesztő 1987-ig. Milyen kapcsolatok révén kerültél a laphoz?

Nem voltak különösebb kapcsolataim. Akkor már tizenhárom éve szerepeltem versekkel, kisebb prózákkal a már említett lapokon kívül más orgánumokban is, többek között az ÉS-ben és éppen a Kortársban is többször. Azt hiszem, Kovács Sándor Iván azért gondolt rám, mert megürült a versrovat, és minthogy 1975-ben megkaptam a József Attila-díjat, ez neki elég garancia volt arra, hogy odavegyen.

Kik voltak akkoriban a kollégák?

Ott volt Orbán Ottó, ő az esszérovatot vezette. Ott volt Takács Imre, aki a versrovatot szerkesztette, de megosztoztunk, mert olyan mennyiségű kézirat érkezett, hogy azt egy ember nem bírta volna. Az volt az alapelvünk, hogy minden küldeményre válaszolunk. Azt hiszem, hogy A-tól J-ig volt az enyém, és onnan kezdve Imréé Z-ig. Emlékszem, hogy Vihar Béla, az Egy katona megy a hóban című vers szerzője gyakran járt nálam, és sokat beszélgettünk. Béla azt mondta, szeretné, ha én olvasnám az ő kéziratait. Vihar Béla – az ábécés felosztás folytán – Takács Imréé volt. De hát olyan egyszerű: legyél Ihar Béla, és akkor az enyém lehetsz. Ebbe nem ment bele.

Ott volt még Thiery Árpád, Kulcsár Szabó Ernő. Páskándi Géza is a lapnál dolgozott, miután áttelepült. Hozzá került az esszérovat, és a próza lett Ottóé.

Hogyan készült el egy-egy lapszám? Milyenek voltak a szerkesztőségi ülések? Ki döntötte el, hogy végül is mi kerül a nyomdába?

Végső fokon Iván, aki kitűnő irodalomtörténésznek és nagyon jó ízlésű embernek bizonyult. A szegedi egyetemről érkezett, lényegében alig végzett fiatalemberként került az ország legtekintélyesebb lapjának a főszerkesztői székébe. Ez volt az első lap, amit ’56 után engedélyeztek, már 1957-ben.

A módszer az volt, hogy a rovatvezetők a közölhető kéziratokat odaadták neki, és ő egy személyben döntött. Ebből következett, hogy a rovatvezető az teljesen szabad volt. A politikai döntés a főszerkesztőé volt. Havonta vizsgáztatta Aczél György a főszerkesztőket, és mondott nekik borzasztó rosszakat, lekapta őket, ha politikailag kifogásolható volt valami, vagy megdicsérte őket. A szerkesztőségi munkához hozzátartozott, hogy minden hónapban megvitattuk az előző számot. Összejött a társaság, és Kovács Sándor Iván mindenkit megkérdezett, az adott novelláról, esszéről, értekezésről, versről mi a vélemény, mi volt hiba, miért nem kellett volna közölni, mert nem ütötte meg talán a szintet, vagy valami nagyon jó volt, és így tovább. Mindig levontuk a következtetéseket az előző számból. Ez bevált. Az állandó színvonalat szolgálta. Más korszak volt az, akkor még rengeteg elismerő, kritizáló levél, mindenféle érkezett a szerkesztőségbe. Az ilyesmi azóta teljesen megszűnt. Az olvasói hozzászólásokból is lehetett következtetni, hogy jól összeállt-e egy szám, vagy sem.

Aztán jött főszerkesztőnek Száraz György. Ebben az időben is ott voltál még?

Igen, de Gyuri elég hamar meghalt. Tovább is ott voltam.

Akár a népszerűségre is tekintettel volt a lap, például Moldova könyveit általában folytatásokban közölte a folyóirat. Volt egy olyan alkalom, most már nem tudom, melyik könyvéről volt szó, amikor már Száraz Gyuri volt a főszerkesztő, és Moldova azt akarta, hogy egy szám ebből a regényből álljon. Száraz csak részletekben volt hajlandó leközölni. Akkor Moldova azt mondta, elviszi, és elvitte.

Érdekes emlék jut eszembe Száraz Györggyel kapcsolatban. Gyuri híres író lett az Egy előítélet nyomában című, a zsidóságról szóló könyve kapcsán. Emiatt meghívták Izraelbe is, előadásokat tartott. Ez idő tájt valamit meg kellett beszélnünk a főszerkesztői szobában. Közben telefonhoz hívták, és hallottam, amint Gyuri a telefonba mondja, hogy „ezt már nem vállalom el, mégsem én vagyok ennek az egyetlen szakértője, most már inkább szeretném a drámáimat írni”. Ezt azért említem, mert Gyuri – politikailag is nyilván támogatott – munkássága ellenére sokkal óvatosabb főszerkesztő volt, mint Kovács Sándor Iván. Utóbbi mint párttag valószínűleg sokkal nagyobb biztonságban érezhette magát, tehát nagyon ritka volt, hogy Iván politikai okból visszaadott egy verset vagy főleg egy esszét, kritikát, vagy egyebet. Gyurival megtörtént, hogy egy nagyon érdekes szociográfiáról – már nem emlékeszem a szerzőjére, amely valamelyik vidékről szólt, ahol komoly az éhezés, talán valahol Baranyában; én teljes erővel javasoltam – azt mondta, erről szó sem lehet, ebből óriási botrány kerekedhet. Erre odaadtam a Valóságnak, és egy hónapon belül megjelent. Nem lett belőle botrány. Akkor jöttem rá, hogy Gyuri talán túlzottan óvatos. Nem lett volna semmi baj, Aczél legfeljebb megemlítette volna, hogy vigyázzunk ezekkel a kritikákkal.

A munkakapcsolaton kívül alakult-e valamilyen más, bensőséges kapcsolatod a szerkesztőség tagjaival?

Takács Imrével barátság alakult ki a szerkesztői munka alapján. Volt olyan időszak, amikor én, válófélben lévén, hamarjában nem találtam lakást. Imre a Fő utcán lakott, de akkor éppen újranősült, és visszament Fehérvárra. Azt mondta, lakjak ott. Nagyon jó volt, mert Imre néha följött Pestre, és együtt vacsoráztunk. Nagyon jó barátok voltunk.

Ivánnal másfajta, de jó viszonyban voltunk. Azt tapasztaltam, hogy kitűnő, megbízható az ízlése, és jól lehet vele együtt dolgozni. Jártassága a politika terepén különleges adottság volt. Egyszer, amikor egy amerikai magyar nyelvű lapban megjelent egy-két versem, őrületes botrány lett. Fegyelmi tárgyalás a kulturális minisztériumban, aztán a pártban, végül a Lapkiadó igazgatójánál, tehát három helyen is meghúzkodtak. Iván olyan remekül mentett meg engem, hogy az fantasztikus. Azt mondta, minek hibáztatni Jóskát, nem tudta, hogy az én engedélyemet kellett volna kérnie. Ennyi az ő hibája. A versek nem kritizálhatók. Nincs semmiféle politikai jelentőségük. Végül is a Lapkiadó Vállalat vezetője, Siklósi Norbert a fegyelmi bizottsági ülésen olyan határozatot hozott, hogy egy hónapra nem kapok prémiumot. Rettenetes büntetés volt.

Sok helyen megfordultál a világban hivatalos vagy magánutazások folytán. Érezted-e azt, hogy másképp tekintenek rád, amikor kiderült, hogy magyar vagy, tudtak-e valamit rólunk, hogy kik a magyarok, hol élnek?

Akármelyik országban jártam, világos lett, hogy bármit csinálok, engem magyarnak tartanak. Az most mindegy, hogy Magyarországról mit tudtak. Nagyon komoly, felelősségteljes terhet vesz magára az ember, bármelyik országban jár. Akár magánúton, akár hivatalos úton úgy néznek rá, mint egy csodabogárra.

Vannak sztereotípiáink a különböző népekről. Ugyanez megvan más országokban is a magyarokról?

A leghatározottabban. Németországban egy koncerten, a volt szerelmemnek a koncertjén vettem részt. Utána a társaság, német zenészek és én egyedüli magyarként beszélgettünk. Azt kérdezték tőlem, hol van a hegedűm. Miért, minek kellene? Én költő vagyok. A cigányok hegedű nélkül sokra nem mennek – mondták művelt, német muzsikusok. Olyan erős a sztereotípia, hogy az teljesen kikerülhetetlen. A lényeges: csinálhatsz bármit, abban a pillanatban, amint ilyen vagy olyan oknál vagy körülménynél fogva kiderül rólad, hogy magyar vagy, nem léphetsz többé ki önmagadból. Itthon lehet, hogy soha eszedbe sem jut, te melyik fajtához tartozol, mert hiszen annyiféle fajtából tevődünk mi itt össze, hála istennek, de külföldön rögtön rajtad a bélyeg, és meg kell mondanom, hogy általában kedvező ez a bélyeg. Nagyon kedvező. Ebből az a kötelesség következik, hogy akkor neked a legjobbnak kell lenned. Sőt azt is érzed, hogy most saját magadat is meg kell haladnod.

Hallatlanul érdekes, hogy az ember akkor ébred rá, hogy kicsoda, amikor összekerül egy másik fajtával. Ez a dolog természetéből következik, csak itthon nem gondolunk rá. Mondjak neked egy irodalmi példát? Arany Jánosnak nem volt óriási élmény, hogy partiumi, természetes volt, mint a napsütés, mint ahogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja”. De Petőfi számára ez a világ legnagyobb élménye volt, azt írta, „hogy ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék én”. Neki ez óriási dolog volt. Külföldön nem számít, hogy etnikailag is magyar vagy-e, csak az, hogy nemzetileg vagy magyar, ez tágabb fogalom. Külföldön a magyar nemzet tagja vagy, és ennek megfelelően a legjobbnak kell lenned.

Amikor olyan országokban jártál, ahol emigránsként vagy más okból élnek magyarok, érezted-e azt, hogy nagyobb, tágabbra nyitott szemekkel néznek rád, mert az anyaországból jöttél, várják azt, hogy olyasmiről beszélj, ami erősítheti a magyarságtudatukat?

Ez azért nagyon jó kérdés, mert ellentétben a szerintem csak félig-meddig igaz széthúzásról szóló legendával, én Amerikában, Svédországban, Franciaországban vagy éppenséggel Oroszországban fantasztikus szeretetet tapasztaltam a külföldön élő, tanuló magyarok részéről. Nagy szeretettel vettek körül, ahol előadásokat tartottam, költői estem is volt.

Nyilván részben a személynek szólóan, illetve annak, hogy Magyarországról jössz.

Annak, hogy magyar vagy, és a személynek szólóan is. Amikor jobban megismernek, akkor még jobban szeretnek. Persze nem mindenütt.

Amikor nem külföldön gondolkozik az ember a magyarságáról, hovatartozásáról, hanem itthon, másképp gondolkozik-e?

Itthon nehezebb a helyzet. Számomra a származásom elsősorban a történelmünkkel való szembenézést jelenti, másodsorban az eredetmítoszainkat. Például azt, hogy csatákat nyertünk, de háborúkat nem. Amikor Erdélyben, Szilágysomlyón egy szerzői estemen műsor után egy felszólaló azt mondta, nagyon fontos, hogy megismerjük a saját történelmünket, azt feleltem neki, hogy ezt csinálom egész életemben, de ehhez nagyon erősnek kell lenni. Semmi sem volt szörnyűbb, mint annak a felismerése – mindezt a Rettenetes országom című, ’45-ben készült versemben megírtam –, hogy milyen szerencsétlen ország az, amelynek se ajtaja, se ablaka, és az megy keresztül rajta, aki akar. A miénk szeles ország, ahol nagyon meg kell fogódzkodni ahhoz, hogy az embert ki ne tépje a vihar.

Sokféle értelmezéssel közeledek a magyarságomhoz. A negatív magyarázatokat keményen szembeállítom a pozitívokkal, és azt hiszem, igazam van. Sem a negatív interpretációt nem fogadom el önmagában, sem a teljesen pozitívat. Nagyszalontán egy Sinka-konferencia alkalmából a református lelkész, akivel összebarátkoztunk, mert rokonszenvesnek találtuk egymást, egyszer csak azt kérdezte tőlem: „El tudod képzelni, hogy a magyarság eltűnik a világból?” Azt feleltem, hogy ez olyan kérdés, amelyre senki sem adhat választ, mert egyszerűen senkinek nincsen rá illetékessége. És azt hiszem, ez az abszolút igazság. Az is afféle búsmagyar nem tudom, micsoda, hogy eltűnt Erdély, eltűnt a Délvidék, eltűnt Budapest, mindennek vége, megettek minket a tatárok, nem tudom, kicsodák – ez is búsmagyar marhaság. De az is, hogy itt semmi baj nincs, és mi örökké győzünk. Pesszimizmus és optimizmus között kell állandóan választani, folyton harcolni a pesszimizmus ellen, és megkeresni azokat a fogódzókat, amelyek a fennmaradásunk indokaiul szolgálnak. Nekem ez a viszonyom a saját fajtámhoz.

A költő születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangstúdiójában készült életútinterjú szerkesztett részlete.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben