×

Reformtörekvések Erdély szellemi életében

Pomogáts Béla

2012 // 12
A két világháború közötti erdélyi magyar kulturális és közéletet tanulmányozó kutató két igen jellegzetes folyamatra figyelhet fel. Különben hasonló eredménnyel jár a korszak (akár korábbi és későbbi korszakok) magyar szellemi életének vizsgálata is. Mindenekelőtt arra kell felfigyelnünk, hogy az irodalomnak mindig a kezdeményező szerepe jutott: a nemzeti tapasztalat és a vele járó, nemegyszer igen fájdalmas tanulságok megfogalmazását szinte minden esetben a szépirodalom (illetve az irodalmi kultúra) kezdeményezte. Így történt ez a 20. század első két évtizedében, midőn a megújuló magyar irodalom, mindenekelőtt természetesen a Nyugat körül szerveződő írói mozgalom vetett számot igazán tartalmasan, mondhatni, egy stratégiai gondolkodás nyomán és ennek keretében a nemzet akkori állapotával és az elvégzendő sürgető feladatokkal, és így történt a két világháború között, midőn a nagy Nyugat-nemzedék örökösei, a népi irodalom képviselői, a szellemi baloldal hívei vagy éppen a konzervatív reformerek jelölték ki az ország megmentésének és felemelkedésének lehetséges útirányait. Talán elegendő, ha olyan írókra utalok, mint Illyés Gyula, Németh László, József Attila és Márai Sándor. Ebben a tekintetben az irodalmi kultúra erősebb felelősségtudatot, ígéretesebb stratégiát és magasabb szellemi színvonalat mutatott, mint bármilyen politikai irányzat, különösen a szélsőjobb- vagy szélsőbaloldaliak.

A másik, mondhatnám, hasonlóképpen jellegzetes folyamat abban áll, hogy az igazán hiteles és eredményes munka általában mindig a különféle irányzatok, mozgalmak és (mondjuk így) „ideológiák” (vagyis eszmei konstrukciók) kölcsönös türelmessége és hatékony kompromisszumokra épülő együttműködése révén alakulhatott ki. Mindig a közösen vállalható eszmények és elvek, a kölcsönösen érvényesülő tolerancia és az együttműködés készsége (amely többnyire engedményeket, a vezéri ambíciók háttérbe szorítását kívánta) hozta létre azt az irodalmi, mozgalmi, közéleti koalí­ciót, amely eredményesnek bizonyult. Ebben a tekintetben elgondolkodtatóak lehetnek azok a mozgalmi programot jelző névválasztások, amelyeket például az erdélyi magyar szellemi életben tapasztalhattunk. Az összefogás készségére olyan fogalmak utaltak, mint a Helikon, a széthúzásra, a szembenállásra olyanok, mint az Arcvonal. Mindez a két világháború közötti korszak terméke volt, a második világháborút követő időkben tovább militarizálódott a szellemi élet, és sajnos nem mondhatjuk, hogy ezen a militáns kulturális stratégián mára már túl vagyunk. A magyar kultúrának nagyjából a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején volt egy kölcsönös elfogadásra, a valódi értékek megbecsülésére épülő szellemisége, ezt azóta az ádáz, értelmetlen és nemzeti tekintetben önveszélyes „Kulturkampf” váltotta fel: a kultúrharcok egész sorozata.

Mindez természetesen az erdélyi magyar irodalomra, illetve művelődésre is vonatkozik. A román hódítással és a kihívóan igazságtalan trianoni szerződéssel úgyszólván magára hagyott erdélyi magyarságnak először az irodalom: a szépirodalmi művek és az irodalmi intézmények adtak lelkierőt ahhoz, hogy valamennyire elviselje a rá mért közösségi sorsot, és mint nemzeti (kisebbségi) közösség próbáljon megküzdeni vele. Az erdélyi magyarság lelki „túlélésének” mindenekelőtt az irodalom volt a támasza, ahogy Reményik Sándor, akinek különben Végvári-versei a megalázó és kiszolgáltatott kisebbségi sorsba kényszerített magyar népközösség fájdalmas tapasztalatainak és félelmeinek első kifejezői voltak, Az egyetlen tett című költeményében tett erről vallomást: „Mikor a lét pillérei inogtak / És mint a viasz, minden elhajolt, / Egyetlen ércnél szilárdabb valóság / Egyetlen tett: a költő álma volt.” Az erdélyi magyarság helytállásának és lelki megerősítésének az irodalom volt az eszköze, illetve az olyan irodalmi jellegű személyes, egyszersmind közösségi állásfoglalások, mint Kós Károly nevezetes Kiáltó szó című írása, majd Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Tamási Áron és mások tanulmányai, publicisztikai művei. Az irodalmat mint közösségformáló és -repre­zentáló intézményt mindazonáltal ki kellett egészítenie a tudományos jellegű tevékenységnek: a nagyobb társadalomtudományi tanulmányoknak és esszéknek. Ennek a tevékenységnek volt igen értékes és sokoldalú műhelye a két szakaszban: először 1935-ben, majd 1935 és 1944 között megjelent kolozsvári Hitel, valójában az erdélyi magyar reformnemzedék műhelye és fóruma.

A folyóirat az úgynevezett „második” erdélyi nemzedék gondolkodóinak, tudósainak, publicistáinak adott teret, annak a generációnak, amely már az erdélyi román berendezkedés után kereste tennivalóit és a magyarság fennmaradásának lehetőségét a román állam keretében. Ez a nemzedék – szemben az „első” generáció transzilvánista eszmeiségével és elkötelezettségével – új tájékozódást kívánt hozni. Számára természetes közeget jelentett a kisebbségi lét, és legfeljebb távoli emléket, szüleinek természetes otthonát jelentette a történelmi ország. Nem kényszerült arra, hogy gyötrelmes küzdelmet folytasson ifjúságának nemzeti tudatával, azzal a hagyományos világképpel és életrenddel, amelyet mindenestül elsodort a háború és az uralomváltozás. A fiatalok helyzete a kisebbségi társadalom szociális átrétegződését fejezte ki, soraikban a kispolgári és paraszti származás dominált. Szemben az idősebbekkel, jól ismerték a román nyelvet és kultúrát, többnyire román főiskolákon végezték tanulmányaikat, a népi társadalmi rétegek közelében éltek, ismerték ezeknek helyzetét és törekvéseit. Demokratizmusukat nem liberális hagyományok és európai eszmék táplálták, inkább köznapi tapasztalatok, a kisebbségi élet valóságának elemzésére és ábrázolására törekedtek. Ugyanakkor közelebb kerültek a magyarországi közélet és irodalom demok­ratikus elveket valló irányzataihoz, a népi irodalomhoz és a magyarországi konzervatív reform­törekvésekhez, valójában ezen irányzatok erdélyi szövetségesei voltak. Fellépésük mindenképpen fordulatot jelentett a kisebbségi gondolkodásban és irodalomban: ahogy akkoriban mondották az „erdélyiség fordulóját”, amely után lényegében érvényüket vesztették a transzilvánizmus korábban kialakult tudatformái és ideáljai.

A fiatal nemzedék először az Erdélyi Fiatalok című folyóirat körül gyülekezett, ez a fiatal értelmiségi csoportosulás Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső eszméinek vonzásában tájékozódott, mindenekelőtt a paraszti rétegekre kívánta alapozni a nemzetiségi fennmaradás és fejlődés ügyét. Azoknak a radikális (baloldali vagy „harmadikutas”) mozgalmaknak a vonzásában jött létre, amelyek a harmincas évek elején gyökeres társadalmi átalakulást, szociális reformokat, demokratikus törekvéseket és Duna-völgyi összefogást hirdettek (ez utóbbi törekvésük román részről alig kapott megértést és támogatást).  Magyarországon a Bartha Miklós Társaság, Csehszlovákiában a Sarló-mozgalom, Romániában az Erdélyi Fiatalok közössége tartozott ebbe a sorba. Hatottak rájuk az előttük járó transzilvánista nemzedék eseményei is, így Nyirő József és Tamási Áron székely népi eszmeisége, Makkai Sándor erkölcsi megújhodást hirdető „kisebbségi önrevíziós” ideológiája, Kós Károlynak a „történelmi Erdély” hagyományaira épülő gondolkodása.

Az ifjú értelmiség egy másik, mindettől részben eltérő szellemi áramlatát a Hitel körül találjuk: ez a folyóirat és szellemi köre (Albrecht Dezső, Vita Sándor, Mikó Imre, Venczel József, Kéki Béla és mások) általában a társadalomtudományok (mindenekelőtt a szociológia, a közgazdaságtan, a történelem, a művelődéstörténet stb.) tanulmányozása és ennek megfelelően igen alapos tudományos felkészültség révén kívánt választ adni az erdélyi magyarság, az egész nemzeti közösség, mi több, a kelet-közép-európai régió vallató kérdéseire. Szellemi irányultságát annak a „konzervatív reformnak” a gondolkodása, hagyománya és eszmevilága szabta meg, amelyet, hogy történelmi és korabeli mintákra utaljunk, Széchenyi István és Szekfű Gyula műhelyteremtő munkássága alakított ki.  Maga a folyóiratcím is Széchenyi ösztönzésére utalt, Szekfű pedig személyesen is tanácsokkal szolgált, midőn Venczel József és Kéki Béla 1935 nyarán az Esztergomban rendezett nyári egyetemen felkereste, s ő az általa szerkesztett nemzetpolitikai folyóirat, a kiváló Magyar Szemle példáját ajánlotta nekik. Valóban, a budapesti folyóirat szellemisége és szerkesztői gyakorlata jótékonyan befolyásolta kolozsvári laptársának szemléletét és tevékenységét. Mindemellett komoly ösztönzést kaptak Makkai Sándortól, aki Magunk revíziója című nagy hatású művében új erkölcsi felelősséget, közösségi elkötelezettségre alapozott kisebbségi gondolkodást sürgetett.

Egy pillanatra megállanék a konzervatív reformgondolat fogalmánál, ennek a kettős hívószónak ugyanis mindkét eleme fontos: az a konzervativizmus, amelyet a magyarországi szellemi életben például Szekfű Gyula és mellette, körülötte olyan gondolkodók és írók képviseltek, mint Babits Mihály, Márai Sándor, Sík Sándor, Ravasz László, Hamvas Béla vagy az erdélyi irodalom köréből Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Makkai Sándor, Tavaszy Sándor (hosszasan lehetne folytatni a sort), sohasem volt azonos a két világháború közötti vagy éppen korábbi hivatalos konzervativizmussal, minthogy a hagyományos értékek védelmét mindig ezek megújításának készségével egészítette ki, annak biztos tudatában, hogy a magyar társadalom és közélet bizony igen alapos átalakításra szorul, már csak annak következtében is, ha fenn akarja tartani a hagyományos (általában a 19. század második felében, a kiegyezés és az első világháború között kialakult) értékeket. Ebben a tekintetben a „hivatalos Magyarország” vezető köreiben is munkálkodtak reformerek, így Bethlen István, Teleki Pál és Klebelsberg Kunó – a valóban bevezetett hatékony reformok az ő nevükhöz köthetők, és az ország sorsát igen kedvezőtlenül befolyásolta az, hogy a politikai vezető rétegben alig volt hozzájuk hasonló, távlatokban gondolkodó politikus.

A Hitel ennek a konzervatív reformeszmének az erdélyi képviselője volt, hasonlóan néhány magyarországi szellemi műhelyhez, mint a Magyar Szemle, a pécsi Sorsunk, a Zilahy Lajos-féle Híd, a katolikus Vigilia és Jelenkor, és persze az Erdélyi Helikon, távolabbról a Pásztortűz. A reformgondolat különben teljes mértékben áthatotta az erdélyi magyar szellemi életet, különösen a fiatalabb értelmiségi nemzedékek gondolkodását, így az Erdélyi Fiatalok körül gyülekező irodalmárokét vagy valamivel később, már Erdély egy részének visszatérése után a Termés írói körének munkáját. Ezen a konzervatív reformgondolaton belül a Hitel meglehetősen radikális és elkötelezetten demokratikus eszmeiséget képviselt. Nem tudok egyetérteni azzal a korábbi nézettel, miszerint a kolozsvári folyóirat valamiképpen az erdélyi jobboldal műhelye volt, igaz, nem volt baloldali sem, azonban azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy a harmincas–negyvenes években azok voltak az igazán eredményes, szellemi értéküket a jelenben is fenntartó csoportosulások, amelyek túl tudtak lépni a jobb- és baloldal hagyományos pozícióin és konfliktusain. Olyan műhelyekre gondolok, mint a kései Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz vagy éppen az Erdélyi Helikon.

Hosszasan lehetne idézni a Hitelnek azon írásait, amelyek ezt a szellemi pozíciót mutatták – mindenekelőtt Venczel József, Vita Sándor, Márton Áron, Mikó Imre, Albrecht Dezső, Makkai Lászó, Tamás Lajos munkáira gondolok. Egyetlenegyet szeretnék tételesen is ide citálni, Vita Sándor (akit személyesen is ismertem és nagyra becsültem) Metamorphosis Transilvaniae című esszéjét a folyóirat 1936-os évfolyamának 4. számából: „ma nem újabb »magunk revízió«-jára van szükség, hanem a beállott szerepeltolódások tudatosítására és arra, hogy visszaadjuk súlyát és hitelét annak az értelmiségnek, amely felismerte az igazságokat, és ma is hisz azokban. Ezek az igazságok nem a kisebbségi élet igazságai voltak, hanem a magyar megmaradás igazságai. A kisebbségi életforma a nemzeti egység volt, s ennek megvalósítása érdekében az osztálykülönbségek megszüntetése, minden magyar erő és tehetség érvényesülésének biztosítása s tervszerű munkába állítása volt az elsőrangú feladat. A társadalom felismerte a szellem és az erkölcs megtartó erejét. Eltávolodott az egyoldalú politikai szemlélettől, és olyan új nemzetszemléletet alakított ki, amely totálisnak is nevezhető, hiszen a nemzet politikai, szellemi, erkölcsi, élettani és gazdasági funkciói között nem akart sorrendi különbséget tenni. Hirdette, hogy a nemzet érzelmi közössége mögött nélkülözhetetlen az erős politikai, művelődési, gazdasági és társadalmi szervezettség. Az új közösségi élet alapja a nép, és nép alatt komolyan szervezett közösséget kell érteni, a közösség minden tagjában az áldozatkészség és az egymásért való felelősség gondolatát kell beoltani.”

Az a konzervatív reformgondolat, amelyet a Hitel képviselt, abban is különbözött a magyarországi hivatalos konzervativizmustól, hogy nyitott volt más szellemi irányokba, akár az erdélyi magyar baloldal felé is. Mindezt igen szemléletesen mutatja a Hitel munkatársainak szerepvállalása az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amely személy szerint Tamási Áron, illetve a Ligeti Ernő által szerkesztett, tulajdonképpen baloldali liberális Független Újság és a Hitel kezdeményezésére szerveződött meg mint az erdélyi magyar ifjúság „parlamentje”, a nagy nemzeti sorskérdések megvitatása és valamiféle közös cselekvés stratégiájának kialakítása céljából. A találkozón, a kölcsönös kompromisszumok kialakítása érdekében, nem mozgalmak, csoportosulások és irányzatok, hanem „magánszemélyek” kaptak fórumot, így kapott feladatot az előkészítő bizottságban Vita Sándor, majd a tárgyalások folyamán mint vitaindító Albrecht Dezső, továbbá Vita Sándor, Kéki Béla, Venczel József és mások a Hitel munkatárai közül. A találkozó nagy vesztesége volt ugyanakkor, hogy az Erdélyi Fiatalok köre, tulajdonképpen szerencsétlen személyi konfliktusok következtében, távol maradt, később pedig meglehetősen értetlenül megbírálta a Vásárhelyen elért eredményeket. Annak ellenére, hogy a két fiatal értelmiségi műhely, a Hitel és az Erdélyi Fiatalok köre között nem voltak lényegbevágó ideológiai vagy politikai különbségek. Ez a szomorú esemény is arra figyelmeztet, hogy a személyi vagy csoportrivalizálás milyen kártékonyan hathat a közös gondolkodás és cselekvés máskülönben nagyon is szükséges érvényesülésére. Úgy tetszik, ez a gyanakvás és összeütközés is régi magyar hagyomány – nem a leginkább hasznosak közül való.

Végül is azt kell megállapítanom, hogy a Hitel eszmeisége és tevékenysége az erdélyi magyar gondolkodástörténet és kultúra igen értékes örökségét jelenti. Ez az örökség, sajnos, a méltányosnál kevesebb elismerést kapott a mögöttünk álló évtizedekben (annak ellenére, hogy Záhony Éva szorgos és kitűnő munkája nyomán 1991-ben gazdag válogatás jelent meg a Hitelben közölt írásokból, és ebben a folyóirat repertóriuma is a rendelkezésünkre áll). Igen örvendetesnek tartom ezért a Hitel újólagos „felfedezését”: szellemi hagyatékának minél teljesebb és alaposabb birtokbavétele a jelen szellemi-politikai tájékozódásában is eligazodást kínál, megfontolásra méltó gondolatokat, értékeket jelenít meg.

* Elhangzott 2012. május 30-án az Írószövetség székházában, a kolozsvári egykori Hitel című folyóiratra emlékező konferencián.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben