×

A perspektíva igazság(talanság)a – olvasás és tanúságtétel

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, 1. rész

Bónus Tibor

2012 // 12
„…annyi igazság van, ahány ember. Akik nem így gondolkoznak,
azok az igazság korlátolt, erőszakos, elszánt bajnokai.”
(Kosztolányi Dezső)

„Miért rejtitek véka alá azt az ősi igazságot, hogy az izom és az ész egyaránt rombolva teremt, végiggázolva azon, ami hitványabb nála, s ebben egyáltalán nem különbözik a képromboló hódító és az a szobrász, aki különb szobrot farag, mint a társa.”
(Kosztolányi Dezső)

A sokféleség vidám relativizmusa közepette, ami az irodalom hazai nyilvánosságában mostanság az olvasásmódok rangsorának könnyed leépítésében jelentkezik a(z ön)tudatlanság léha erőszakosságával, különösen hangozhat – és udvariatlannak is bélyegezhető – a kijelentés, mely szerint a magyar irodalomértésben egy kézen is bőven meg lehet számolni azokat az élő irodalomtudósokat, akiknek több évtizedes életműve érdemes az újrakiadásra, amennyiben olvasási teljesítményük azzal együtt, hogy az irodalomról való gondolkodást alakította jelentékeny módon, egyúttal a hazai irodalmi kánonok átrendezésében is hatékonynak bizonyult, művek és életművek olyan (újra)értelmezését hajtva végre, amely megkerülhetetlenül íródott be az adott korpusz archívumába. Nem kétséges, Szegedy-Maszák Mihály terjedelmes életműve – mely, erről még lesz szó, nem egyszerű viszonyban áll az említett relativizmussal – idetartozik, ezért csak üdvözölni lehet a Kalligram Kiadó vállalkozását, amely pár éve annak újrakiadását indította el, de még inkább magának a szerzőnek azt a kétségtelenül szokatlan, szemléletmódjából mégis egyenesen következő eljárását, hogy újrarendezi, átdolgozza és kiegészíti egykori tanulmányait, olvasatait. A Kosztolányi Dezső címmel közreadott monográfia,1 mely a sorozat negyedik köteteként jelent meg, annak talán az eddigi leg­nagyobb várakozásokat keltő darabja. Ellentétben a másik három szerzői monográfiával, amelyek közül a Kemény Zsigmondról írott annyiban talán kivétel, hogy – noha e könyv (mely maga is már újraolvasás terméke volt)2 első megjelenése óta Kemény több művének újabb olvasatát adta a szerző3 – a sorozatban változatlan formában jelent meg, az irodalmár korábban nem publikált Kosztolányiról könyvet, miközben Kosztolányi Dezső művének a múlt század nyolcvanas éveiben elindult rekanonizálása jelentős részben Szegedy-Maszák Mihály erős olvasatainak köszönhető,4 ráadásul, ahogy az Előszóban is utal rá, ez a korpusz áll a legközelebb a monográfus irodalomfelfogásához, ízléséhez, legtágabban értett olvasói alkatához. Másfél évtizede a szerző egy Szirák Péterrel folytatott beszélgetésben tőle szokatlan egyértelműséggel (rögtön egy szubjektivista perspektivizmus relativáló mozzanatához is visszakötve) így fogalmazott: „Kosztolányit minden más magyar írónál jobban szeretem. Nem gondolom, hogy ő lett volna a legnagyobb írónk, egyszerűen arról van szó, hogy alkatilag talán az ő olvasására lehetek a legalkalmasabb. Fogalmam sincs, valaha be tudom-e fejezni azt a hosszabb könyvemet róla, melyen már régen dolgozom.”5 Az utóbbi években a kritikában is többször megfogalmazódott a szinte már elvárássá formálódó várakozás a szerzővel szemben monografikus munka iránt, amely mintegy egybefogja és kiteljesíti Kosztolányiról írott eddigi értelmezéseit. Ilyen szintézist kapunk e könyvben, amely műfajából adódóan a tárgyalt életmű olyan szegmenseiről is részletezően szól – ilyen a líra vagy a publicisztikai életmű, de a novellisztika bizonyos kötetei s a fordítások széles köre is idetartozik6 –, amelyekről az irodalmár mindeddig nem közölt kifejtett értelmezést.

A monográfia tehát a szerző utóbbi három évtizedben írott Kosztolányi-olvasatait rendezi össze, amelyeket kiegészít újabbakkal, s melyeket másfelől újraírott formájukban illeszt be a könyvbe. Mégsem mondható, hogy minden vonatkozó szöveg helyet talált volna itt, amennyiben Szegedy-Maszák legelső, emlékezetes Kosztolányi-tanulmánya, az Esti Kornél jelentésrétegei teljes egészében kimaradt (talán a későbbi újraközlés elkerülése végett, mivel a sorozat az egykori, máig alapkönyvnek számító, 1987-ben egyszer már újra kiadott „A regény, amint írja önmagát” publikálását is ígéri, amely tartalmaz egy másik, a monográfiából ugyancsak kimaradt Kosztolányi-értelmezést is, amelynek címe Metaforikus szerkezet Kosztolányi Caligula és Krúdy Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című szövegében), helyette egy újabb értelmezést olvashatunk, amely pár éve látott napvilágot a szerző által szerkesztett A magyar irodalom történetei című vállalkozás harmadik kötetében. Kimaradt továbbá egy másik fontos szöveg, a Műfajok a kánon peremén (Levél és napló Kosztolányi életművében), amit nyilvánvalóan azzal magyarázhatunk, hogy az irodalmár már az Előszóban elhárítja az életrajzi monográfia műfaját, miközben persze – látni fogjuk, hogyan – előszeretettel hoz szóba s játékba biografikus és történelmi összefüggéseket. A könyv felépítésénél fogva tehát látványossá is teheti a nagy hatású irodalomtudós szemlélet- és olvasásmódjának alakulását, ez azonban élesen csak annak rajzolódhat ki, aki jól ismeri a szerző teoretikus munkáit és az elemzések korábbi változatait, hiszen a Kosztolányi-monográfia – a monográfus érvelésmódjának általános jellemzőin túl nyilván az életmű terjedelme és jelentősége miatt is – takarékosan bánik a teoretikus kontextussal, továbbá nem is azzal a megoldással él, mint az egykori Ottlik-könyv, melyben a főmű, az Iskola a határon három, különböző időpontban keletkezett olvasata került egymás mellé, sajátos példát adva az újraolvasás „folyamatrajzára”.

Elmondható, hogy a szerzőt e könyve különös helyzetbe hozta, amennyiben újraírt egykori szövegeiben éppúgy, mint a vadonatúj fejezetekben viszonyulnia kellett saját „hatástörténetéhez” is, ami a pályájukat a kilencvenes években kezdő irodalmárok (köztük e sorok írója) munkáiban, értésmódjában vált eltéveszthetetlenné s igazán széles körűvé, de ami – bármily meglepő – áttételesen már Király István erősen ideologikus, ám távolról sem érdektelen Kosztolányi-könyvének7 szövegelemzésein, ezek bizonyos lépésein is érezhető. Ennélfogva ahogyan a szerzőnek, azonképp olva­sójának sem kerülhető meg a kérdés, amely egyúttal az időbeliség bonyodalmait is példázhatja: a Kosztolányi-értésnek a túlnyomó részben Szegedy-Maszák értelmező munkájának hatására átalakult és megújult mintázataiban, ezek kontextusában hogyan szituálja újra egykori olvasatait, és – ami nem teljesen ugyanaz – ezek újraírására miképp hatottak (vagy, ami szintén a hatás egy formája, nem hatottak) vissza a nyomukban keletkezett más, újabb olvasatok. A munka összegző jellegét erősíti, hogy a szerző mintegy explicitté teszi ezt a viszonyulást, amikor monográfiájában a Kosztolányi-recepció átfogó „feldolgozására” is vállalkozik, oly módon, hogy figyelmét láthatólag szinte egyetlen Kosztolányiról írott értelmezés, cikk sem kerüli el, könyve végén pedig a recepció talán eddigi legteljesebb bibliográfiáját nyújtja. Ennyiben az Ottlik-monográfia szélsőséges ellenpárját is láthatjuk a Kosztolányi-könyvben: előbbi elemzései igyekeznek teljesen elvonatkoztatni a recepciótól, gyaníthatóan a kultusszal szemben kifejtendő ellenállás és ellenhatás érdekében. Később szólunk még a könyv idézetpolitikájáról, arról, milyen mintázatokba rendeződik, és hogyan ékelődik az érvelésbe a „szekunder” irodalom, itt elég annyit leszögezni, az értekezőnek rendre azokkal az interpretációkkal támad vitája, amelyek felszámolni látszanak a Kosztolányi-szövegek jelentéstani nyitottságát, s amelyek erős (többször ideológiai) példaértékhez rendelik, illetve különféle külső referenciákban stabilizálják ezeket a szövegeket.

Kézenfekvő lenne tehát Szegedy-Maszák Mihály irodalmi értésmódjának meghatározó szemléletszerkezeti jegyeit, ezek alakulását kiolvasni a Kosztolányi-monográfiából, melyek azonban jól ismertek a szakma számára, elsősorban széles körű hatásuk miatt, valamint mert a neves irodalmár elméleti tanulmányok hosszú sorában fejtette ki őket (az életműsorozat megelőző darabja, a Megértés, fordítás, kánon [2008] ezeket gyűjti egybe), továbbá mert a műveiről írott számos kritika – persze sosem azonos módon és hozadékkal – már „felszínre hozta” e szemlélet implicit előfeltevéseit.8 Miközben persze bajosan spórolhatjuk meg az „archeológiai” jellegű lépéseket, érdekesebbnek ígérkezik az értésmódot mozgásban tartó elméleti alapképletek dinamikájára, ellentmondásos, feszültségteli relációjára összpontosítani. Méghozzá a diskurzus olyan tartományaiban is, amelyek már nem tarthatók maradéktalanul a saját perspektivikus átrendeződéseit éberen és attraktívan reflektáló, elméletileg igen tudatos értekező beszéd ellenőrzése alatt. Ezzel együtt pedig teória és praxis e könyvben megvalósuló viszonyára is igyekszünk rákérdezni, amihez kulcsfontosságú elméleti problémákat szükséges kiemelni és továbbgondolni a Kosztolányi-szövegek kommentárjai nyomán, viszonyba hozva ezeket értelmező s értelmezett szöveg tervezhetetlen találkozásának az önreflexiót önkéntelenül kijátszó, uralhatatlan történéseivel, miáltal az olvasásmód eseményszerű egyediségére és a benne, általa kirajzolódó Kosztolányi-képre talán még élesebb fény vetülhet.

Előzetes megfontolások


Köztudott, hogy Szegedy-Maszák szemléletmódja eleinte egyszerre állt a strukturalista szemiotika és az amerikai új kritika hatása alatt, s elmondható, hogy a szoros olvasás bizonyos következményeit az ő írásai vonták le először a magyar irodalomértésben, legfőképpen az irodalmi szöveg textualitására, valamint önreprezentációjára irányított szisztematikus figyelem formájában, ami korábban szinte teljesen hiányzott a magyar értelmező diskurzusból. Korai elemzéseiben még a szerkezeti-alaktani nézőpont volt a meghatározó, mely már ekkor szemiológiai alapvetésekre hagyatkozott, s az önmagára visszahajló szöveg alaktani jeleként, figurájaként tekintett mise en abyme, amelynek Szegedy-Maszák adta az azóta már széles körben elterjedt „kicsinyítő tükör” és „önpéldázat jellegű tükör” elnevezéseket (korábban „önemblémának” is nevezte ezt az alakzatot), nála társult legmeggyőzőbben a különféle tematikus mintázatok révén is mindig saját magára, önnön (nyelvi) státusára rákérdező irodalom dinamikájával. Az autoreflexív írásmód kitüntetése egyszerre kapcsolódik össze az öncélú irodalom, sőt a l’art pour l’art képletével, vagyis egyfajta zártsággal, valamint a lezárhatatlan, nyitott értelemképződéssel, mely utóbbi példaérték viszont az önmagának elégséges irodalmiság érvényét sem hagyja érintetlenül. Mindez szorosan összefügg egyebek mellett az irodalmi szöveg referenciális funkciójának és státusának ellentmondásaival is. A közelmúltban elhunyt Németh G. Béla (kinek hatalmas irodalomtudósi életműve ugyancsak érdemes lenne az újrakiadásra) legjelentősebb tanítványaként Szegedy-Maszákhoz kezdettől fogva közel áll az irodalom bölcseleti, lételméleti aspektusára irányuló figyelem, noha másfelől fölöttébb óvatos az irodalmi szöveg filozófiai kontextusba illesztésének lehetőségeit illetően, sohasem feledvén a poétikai mozzanat redukálhatatlanságát, az irodalomban (s tágabban a művészetben) voltaképp a tetikusságnak történő ellenállást, az irodalmi olvasásban a tetikus felfüggesztésének intézményi-diszkurzív alkalmát látva. A bölcseleti horizont nagyban hozzájárult, hogy az irodalmár korán fenntartásokkal viseltetett az alaktani immanencia strukturalista dogmájával szemben, s fokozatosan egy – ebben minden bizonnyal angolszász tájékozódása is közrejátszott – kontextualista pragmatizmushoz közeledett, nem függetlenül egy erős Nietzsche-hatástól sem, ami – az alaktannal összjátékban – egy értékfogalmakra épülő perspektivizmus hatékony kidolgozásához s irodalmi applikációjához járult hozzá mindenekelőtt. Mindemellett az értekező a nyolcvanas évek végétől a hermeneutika, a kilencvenes évek elejétől pedig a dekonstrukció olvasásmódjaihoz is kialakítja viszonyát, mely egyszerre megértő és kritikus, elfogadó és elutasító, hasonlóan, ahogy valamennyi elméleti konstellációval, melyek erősebb vagy gyöngébb hatással voltak szemléletmódjára, amelyben kezdettől felértékelődni látszik az öntörvényűség, s vele egy, a Kosztolányi-könyvben s másutt is többször szervesnek nevezett folytonosság. Az irodalomértés különféle diskurzusai, ezeknek a szerzőre tett hatása maga is egy perspektivikus, a nézőpontok stabilizálásától, a lezárt értelemképződéstől feltűnően tartózkodó, az összefüggéseket folyton újrarendező érvelésvezetésben nyilvánul meg, egy olyan feltételességben s kritikai távolságban, amely a diszkontinuitás és a diverzitás preferenciája révén ellentmondani látszik a szerves folytonosságnak, s melynek kialakításához nagyban hozzájárul, hogy a játékba hozott diskurzusok egymás számára is kontextusokat képeznek. Ennek hogyanja kölcsönzi a Szegedy-Maszák-féle értekező beszéd egyediségét, azt az összetéveszthetetlen, ha tetszik, öntörvényű hangot, melynek összetett működésmódjára itt kíváncsiak vagyunk, miközben ezt a perspektivikusságot találja fel a szerző a regényelemzéseiben is – részben Bahtyin, részben Barthes vagy Genette nyomán –, színre vitt nézőpontok, nyelvi világok s értékrendek nyitott, lezárhatatlan konfliktusát, illetve párbeszédét pillantva meg elbeszélő szövegekben.9

Kérdés tehát, hogy a nagyobb fordulatok vagy törések nélküli alakulás képlete s az idő ebben implikált kiegyenlítő szemlélete milyen viszonyba rendeződik a kezdettől fölöttébb nyomatékosan jelen lévő újraolvasással, az ez iránti élénk érdeklődéssel, ami az irodalmi értelemképzés lezárhatatlanságának belátásából következik, s ami annyiban módosul az értekező pályáján, hogy – s talán nem is annyira történeti alakulásról, mint inkább műről műre, sőt műfajról műfajra megfigyelhető stratégiai különbségekről van szó – azt az irodalmi folyamat más-más aspektusaihoz vagy mozzanataihoz kapcsolja oda. Az újraolvasás iránti vonzódás tehát nem feltétlenül az időbeliség dimenziójában releváns, hiszen egyszerűen csak olvasási lehetőségek szinkrón kipróbálása és egymás mellé helyezése, egy térbeliként elgondolt kontextualizmus is lehet, mely Szegedy-Maszák Mihály elemzéseinek kezdettől fogva megfigyelhető argumentációs szervezőelve.10 Ez a térbeliség, amint látni fogjuk, nem ellentmondásmentes relációba hozható az időbeliség, a történetiség értelmezésével, s egyáltalán az egész, jól kidolgozott perspektivista kontextualizmussal. Mely utóbbi itt elválaszthatatlan a jelentéshez vagy referenshez való tetikus viszony felfüggesztésétől, a nyelv poétikai mozzanata, az irodalmi, más szóval a – szemiológia jegyében felfogott – textuális iránti érdeklődéstől, az olvasás mint fordítás mindenkori és sokrétű nehézségeinek tudatosításától.

Ismeretes, hogy Szegedy-Maszák mekkora gondot fordít az idegen nyelvű irodalomtudományos terminológia magyarra fordítására, épp egy Kosztolányitól kölcsönzött, rá hivatkozó nyelvi purizmus (ideillőbb szóval nyelvtisztítás) jegyében, ami a közérthetőség elvétől, az irodalomtudomány ismeretterjesztő funkciójától sem független tendencia. Fontosabb ennél, hogy a fordítás hangsúlya több szimpla nyelvtisztító gesztusnál, amennyiben minden olvasás s megértés fordítás voltára, interpretatív és perspektivikus feltételezettségére utal. Arra, hogy az interpretáció éppúgy lehetetlen s elkerülhetetlen, önkényes és szükségszerű, miként a fordítás, amelyeknek ennélfogva lezárhatatlan, perspektivikus és időleges a létmódja. Az irodalmár a fordításban a célnyelv mindenkori elsődlegességét emeli ki, ezt hangsúlyozza Kosztolányi fordításainál és nyelvszemléletében is, rendre a saját ökonómiáját, öntörvényűségét tételezve fel s nyomatékosítva, a forrás- és a célnyelv felől egyaránt. Az énnek, a sajátnak a másik általi kondicionáltsága azon következményeit, amelyek az én identitását, körvonalait veszélyeztetnék, ebben a képletben (perspektívában) mintha egy, a szervességgel is példázott ökonómia semlegesítené. S mintha a saját e törvénye s logikája működne az anyanyelv meghaladhatatlan, minden másik, későbben tanult, egyszóval idegen nyelvet maga mögé utasító elsődlegességének hangsúlyában is. S ha jól értem, a szerző ennek jegyében próbálja könyvében a hatás fogalmát az ösztönzésével helyettesíteni, utóbbinál, az egyenes irányú hatással vagy átvétellel szemben, melyre az előbbi fogalom vonatkozna, az öntörvényűséget hangsúlyozva (noha ezen elhatárolást az önkéntelennek, tudattalannak, uralhatatlannak az ösztön kifejezéshez társuló képzete, amely a sajátot mintegy önnön elsajátíthatatlan idegenségére utaltan láttathatja, aligha támogatja maradéktalanul).11 Másfelől mintha nem másról, mint énnek és másiknak a perspektivikus különbségéről lenne szó, melyben a saját öntörvényűségének képlete e saját adott, körülhatárolható létmódján túl, ezzel s az ebből következő ellenállással együtt előfeltételezni kénytelen a saját kalkulálhatatlan kiszolgáltatottságát is a másiknak, amely nélkül aligha nyílna esély bármiféle öntörvényű átsajátításra. A mindenkori másik önkéntelenül kizáródó, kizáródva tételeződő mozzanatának viszont csak a saját relatív stabilitása ad lehetőséget, vagyis az, amit az értekező elsődlegesnek tekint, miközben háttérbe szorítja a mozzanatot, hogy a másik épp ezt a stabilitást veszélyezteti, tehát azt, ami arra figyelmeztethet, az identitás (valamely korpuszé, műé, személyiségé, diskurzusé, nyelvé, idiómáé, nota bene magáé az irodalomé) belülje, határai korántsem magától értetődőek.

S hogy mennyire nagy horderejű, Szegedy-Maszák kedvelt kifejezésével szólva: nehéz kérdésről van itt szó, azt világosan mutatja a szerző egész szemléletmódját átszövő ellentmondásos korrelációk sora, az irodalmi alkotás organikus szerveződése, az ennek médiumaként működő idiomatikus nyelv szervessége s ebből adódó fordíthatatlansága, az allegorézisnek ellenálló szimbólum felértékelése, vagy a szerzői életmű öntörvényű alakulása egyfelől, a szöveg önazonosságának kétségbe vonása, a betű véletlenének és az idézettségnek, sőt az iróniának a dezorganizáló ereje, az életmű, sőt az egyedi mű egységének megkérdőjelezése, a szubjektum eredendő elhasonulása, megszakítottsága másfelől. Nem meglepő, hogy mindez többek között az időszemlélet ellentmondásaiként is megnyilvánul, ami, vagyis az idő és értelmezése kezdettől fogva a szerző elemző érdeklődésének fókuszában áll, elég, ha a lételméleti dimenzió (különösen Heidegger) jelentőségére gondolunk az irodalmár olvasásmódjában, vagy azon regényelemzéseire, amelyek – a Pacsirtáról, az Aranysárkányról, de akár az Iskola a határonról vagy a Kemény Zsigmond regényeiről írott interpretációkat is említhetnénk – a perspektívák és/vagy nyelvek konfliktusos játékát egyben időszemléletek érintkezéseiként elemezték. Sőt, az irodalom temporalitásának általános elméleti kérdezése is eszünkbe juthat itt, s a korszakolásnak a szerzőt következetesen, de az irodalmi hermeneutika (hazai) hatása óta talán még nagyobb intenzitással foglalkoztató problémája,12 nem utolsósorban pedig az újraolvasásnak s az olvasás mindenkori lezárhatatlanságának említett nyomatéka. Az újraolvasás egyrészt nagy fordulatokat nem, legfeljebb hangsúlyok átrendeződését ígéri, másrészt olyan eseményt, amely sohasem azonos az előző olvasattal (ennek eseményével), miáltal mindig új identitásként állítja elő az olvasott szöveget is. Nem lehet kétséges, hogy az életműkiadás választott metódusa melyik képlethez kell tartozzék, hiszen a kontinuitás határozott hiányának, a folytonosan újraépített értésmódnak jegyében bajosan kínálkoznék esély korábbi szövegek újraírására, kibővítésére, legfeljebb azok (az újak melletti) változatlan közlésére, rosszabb esetben törlésszerű, palimpszesztusra emlékeztető felülírására. A kérdésekre és ellentmondásokra a praxis efféle döntése azonban bajosan jelenthet választ vagy megoldást, amennyiben azok az olvasatok egész érvelését átjáró és generáló, konstitutív szerepet kapnak, miáltal nem az ellentétek közötti egyszerű választás, sokkal inkább kötéseik bonyodalmai az érdekesek, ezzel együtt eldönthetetlenségeik olyasféle eldöntései vagy stabilizálásai, melyek egyfajta stratégiai funkción túli, tendenciózus karaktert kapnak. Ráadásul elhamar­kodott is lenne az említett szembeállítást megdermeszteni, hiszen ha az olvasat identitása perspektívák mozgásából, viszonyok differenciáiból áll elő, jelentéktelennek látszó módosításoknak is lehetnek messze ható következményei. S mindez természetesen az elméleti reflexiók és a történő olvasás eseményei közötti, ismét nem konfliktusmentes, hanem dinamikus relációként működve lehet igazán beszédes és árulkodó.

Előtte azonban érdemes szólni a Kosztolányi Dezső című vaskos, terjedelmében is jelentős monográfia szerkezetéről, felépítéséről s a benne tárgyazott (szintén terjedelmes) korpusz felosztásának arányairól. A szerzői monográfia – mely műfajhoz, végigtekintve életművén, Szegedy-Maszák Mihály erősen vonzódik, miközben e műfajt immár nem annak műfaji szabályai, mint inkább az irodalomértés hagyománya teszi a megszólalás kitüntetett keretévé, s ebben az értelemben nem diszkurzív kötöttségei, mint inkább a diskurzus örökletesen exkluzív helye az, ami vonzó lehet benne – egységes életművet és szerzőt előfeltételez, s ezzel mintha a szövegegyüttes eredetének instanciájaként tenné meg tulajdon címét, a szerzői nevet, ugyanakkor műfaji keretként nem ír elő olvasásmódot, minek következtében nyitva hagyja név és mű(vek) viszonyba hozásának lehetőségeit, azaz saját újraértelmezését, megteremtvén az utat például az olyan invencióknak is, amelyek a formális, alaktani interpretánshoz rendelt szerző-elvet vonják kétségbe, vagy akár forgatják föl radikálisan. Az olvasás szemiózisa és alaktana közötti különbség, nyitott, interpretatív viszony adja meg tehát az esélyt a műfaj újrafeltalálására.

A Kosztolányi-monográfia az Előszót és a hivatkozások hosszú listáját leszámítva tizenöt nagyobb fejezetből áll, amelyek rendezőelvében a keletkezés időrendje és a műfaji hierarchia keresztezik egymást, amennyiben a Kosztolányi irodalomszemléletéről (A kánonok hiábavalósága?), színházi kritikáiról (A néző értékítéletei) és fordításairól (A fordítás kockázatai) írott fejezetek a könyv vége felé, a líra és a széppróza tárgyalása után olvashatók (noha ez egyszerűen technikai, azaz értékelvtől független megoldás is lehet, lévén, hogy az átfogó tematikus fejezetek bajosan helyezhetők el időrendben), mialatt Kosztolányi újságírói tevékenységéről két fejezetet találunk a korai (pontosabban az 1920-ig tartó) novellisztikáról írott (Életművek kölcsönhatása: Kosztolányi és Csáth Géza) után és az első regényről, a Nero, a véres költőről szóló elemzés (A történelem mint újraírás) előtt, amit viszont a kronológia elve indokol: A fiatal Kosztolányi újságírói értékrendje mintegy előkészíti az 1919–20-as újságírói szerepvállalás értelmező ismertetését a Vérző Magyarország fejezetben. Az időrendi felosztásban tehát kiemelt szerep jut az első világháború utáni éveknek, legfőképp a trianoni traumának, melynek eseménye s ennek következményei – a monográfia szerint – az egyetlen nagyobb törést, időbeli megszakítottságot jelentik Kosztolányi pályáján, életében. Beszédes, hogy a monográfia a lírai életmű feldolgozását is a húszas évek elejének törésvonala mentén osztja két részre, amennyiben az első líra-fejezetet az 1924-es A bús férfi panaszai olvasása zárja, de Trianon traumája visszatérő interpretáns és hivatkozási pont lesz több szépirodalmi mű értelmezésében is.

Elmondható, hogy a monográfia tagolásában és talán kimondatlan értékrendjében is az elbeszélő próza (tárgyalása) egyértelmű túlsúlyba kerül a lírai életművel szemben, ami egyenesen következik Szegedy-Maszák értelmező tevékenységéből mint előzményből, s nem meglepő annak tudatában, hogy mindkét versekről szóló fejezet (A versfüzér folyamatszerűsége; Meztelenül és Számadás) az utóbbi évek termése, gyaníthatóan a könyv tervéhez igazodva, miközben az elbeszélő prózáról írottak korábbi változatai már a nyolcvanas években készen álltak. Mégis, a lírai költészet magasabbra kerül itt egy műnemi-műfaji hierarchiában a prózánál, mely utóbbit a monográfus arra hivatkozva értékeli nagyra, hogy Kosztolányi az elbeszélő prózát a lírai szövegek nyelvi megalkotottságához és gazdaságosságához közelítette. A költészet nem csak a jelentéstani ökonómia miatt, de a zenének s a zeneiségnek a monográfia egészén végighúzódó értelmezése révén is felértékelődik, ami a romantikának a könyvben játszott szerepétől sem független. A költészet tehát, egy hatalmas hagyomány jegyében, amely Baudelaire-től Mallarméig, Valérytől T. S. Eliotig s tovább húzódik, a szimbólumnak s a referencia szimbólum általi felfüggesztésének legmagasabb rendű formája itt.13 Értelmező gyakorlat és műfaji értékrend tehát nem illeszkedik maradéktalanul egymáshoz, amit alighanem az indokolhat, hogy Szegedy-Maszák Mihály, mint ismeretes, elbeszélő művek olvasására dolgozott ki a nyolcvanas évek elejétől egy különösen összetett, kifinomult s hatékony elméleti keretet és elemző gyakorlatot (lásd az előbbihez Kemény-monográfiája bevezető fejezetét, amelynek címe: Elbeszélő művek jelentésrétegei, s melynek előzménye a már a hetvenes évek végén elkészített Az elbeszélő szövegek rétegei című tanulmány „A regény, amint írja önmagát” kötetben),14 melynek legemlékezetesebb darabjait többek között a Kosztolányi-regényekről írott interpretációk alkották. Ami a könyv tagolásában mégis meglepő lehet, az Kosztolányi újságírói működésének hosszas, a líraolvasatok terjedelmi arányait is meghaladó taglalása, amit indokolhatnak irodalompolitikai, filológiai, sőt akár olvasáselméleti megfontolások is, konkrétan – s itt legfőképp az Új Nemzedék Pardon-rovata vezetésének másfél éves időszakára lehet gondolni – az író politikai nyilvánosságban betöltött szerepének körültekintő kérdezése, az anyag viszonylagos ismeretlensége, feltáratlansága és kiadatlansága, továbbá a szerzőség, egész pontosan aláírás, álnév, szerzői név (itt épp hiányai) és a (névtelenül) megjelent szöveg bonyolult viszonyának problémái. Látni fogjuk, általánosabb tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a szóban forgó két fejezet a monográfia legjobban sikerült részei közé tartozik, ami nem mondható el a költői szövegekről adott értelmezésekről, aminek lehetséges okaira később visszatérünk. A kötet tehát külön fejezeteket szentel a négy regénynek, a Nero, a véres költőnek, a Pacsirtának (A parlagiság mint érték), az Aranysárkánynak (A nevelődési regény cáfolata) és az Édes Annának (Édes Anna: regény és/vagy példázat), továbbá az Esti Kornél és a Tengerszem című novelláskötetnek (Esti Kornél: olvasás és újraolvasás; Tengerszem). Az Esti Kornélt és az Esti Kornél kalandjait az életmű csúcsteljesítményének nevezi a monográfus, s ez megegyezik évtizedekkel ezelőtt adott értékítéletével, ami az Esti Kornél-novellákról pályája során írott számos (magyar és idegen nyelvű) újraértelmezést is indokolhatja, s egyúttal változónak és állandónak az újraolvasást meghatározó viszonyrendszerét is példázhatja.15 Az újraolvasás lehetősége és kényszere a kánoni rang biztosítéka, miközben az újraolvasás nem más, mint egy, épp az újraolvashatóságból következő határozott esztétikai értékítélet megerősítése. A könyvet a Kosztolányi nyelvszemléletéről írott tanulmány (Nyelv és nemzet) zárja, amely a szerző egykori akadémiai székfoglalójának, a Kosztolányi nyelvszemlélete című értekezésnek átírt, újrarendezett változata, amelynek szerepét zárlattá emelése is nyomatékosítja.

A monográfia gyakran, szinte valamennyi fejezetben visszatérő következtetése, hogy Kosztolányi életművében nincsenek nagyobb váltások, inkább szerves kibontakozásról beszélhetünk, miközben a pálya alakulásának lineáris időbeliségét a mindenkori jelen távlatának kitett múlt képlete révén billenti ki némiképp, amelyben egyszerre érvényesül az önmagától folyton elhasonuló (s a múltat újraalkotó) jelen, valamint múlt és jelen olyasféle kapcsa, amely az idő egyirányú, megfordíthatatlan mozgását az oda-vissza térbeliségébe is képes – ha nem is maradéktalanul – átfordítani. Egy helyütt például ezt olvassuk: „A jelentős életművekből többnyire a későbbi alkotásokat szokás kiemelni, annak a hallgatólagos föltételezésnek a szellemében, mely szerint valamely életművet meghatározott irányba haladó fejlődésnek lehet tekinteni, s a legmagasabb pontot, a legjelentősebb alkotásokat a pálya vége felé kell keresni. A későbbi szövegek azonban a korábbiakat is átminősítik. Maga a szerző is emlékeztetheti erre az olvasót, ha újrakiadáskor változtat korábbi szövegén.”16 Látni való, Szegedy-Maszák monográfiája, amely itt saját eljárásának analogonját pillantja meg Kosztolányi gyakorlatában, alapvetően nem számolja fel az életmű egységének elvét, azaz nem módosít a műfaj hagyományos felfogásán, amennyiben a korai pályaszakasz alkotásait a későbbiek előzményének tekintő linearitás maga sem lehet egyéb, mint metalepszis, vagyis a végpont felől visszaolvasott múlt, s így a kései által átminősített korábbi. Az eseményszerű újrarendeződés képlete alapvetően különbözik ugyan egy kibontakozó teleológia fejlődéselvétől, ahogy a konvenci­onális az organikustól vagy a véletlen a szükségszerűtől, azonban ennek tudatosítása önmagában aligha elegendő a származáselv meghaladásához. Paul de Man szavaival: „Az organikus modell alle­­gori­zálása vagy ironizálása érintetlenül hagyja a genetikus modellt”, amennyiben nem képes kikü­szö­bölni végcél és eredet végső illeszkedésének törvényét, amelyről a dekonstruktőr a követ­kezőket írja: „Minden egyes szubjektum vagy esemény, beleértve a szövegeket, elrendezhető eme illeszkedés mozzanataként; az elrendezés és osztályozás értelmező aktusa nemcsak megérti az eseményt, hanem egyúttal el is helyezi a mozgás diakróniájában. Egy efféle rendszerben a történelem és az értelmezés megegyezik, a közöttük közvetítő közös elv pedig nem más, mint a totalizálás genetikus felfogása.”17 Csakhogy másfelől az irodalom az értelmezésnek történő ellenállás exkluzív helye is a monográfus szemléletmódjában, miáltal mégsem oldható fel maradéktalanul egy genealógiában, miközben – mindjárt látjuk – az, hogy ez az ellenállás a szimbólum által az érzékelhetőhöz, vagyis az esztétikai mozzanatához kötött, nemcsak megkérdőjelezi, de egyúttal nyomatéko­sítja is az egymásutániság és a származáselv törvényét.

Szegedy-Maszák a húszas–harmincas években írott nagy művek kanonikus rangját éppen hogy megerősíti, s az öntörvényűen alakuló életmű képlete jegyében amellett érvel, hogy fokozatos átmenet, s nem megszakítottság van korai és kései Kosztolányi között, ami egyúttal azt jelenti, hogy korábbi művek jelentősége is megnő a késeiek fényében. Az életmű térbelisége, az ebben a térben lehetővé váló mozgás mintegy felülírja annak lineáris idejét, e mozgás azonban nem véletlenszerű, hanem a lineáris inverze.18 A szerző többek között elhárítja az érzelgősség és a „finomkodó stilizálás”, ezzel a szecesszió és a biedermeier uralkodó képzeteit a korai költészettől, rámutatván ebben – az erőszak és az undor gyerekkori mozzanatai mellett – a lételméleti dimenzió és az önreprezentációs alakzatok meghatározó szerepére, miközben az első kötetek verseiben a Számadás darabjainak előzményeit ismeri fel, továbbá e kötetek kiadásról kiadásra változó szerkezetét emeli ki, amit – Kosztolányi nyomán – füzérszerűségnek keresztel el. A szerves öntörvényűség, valamint a helyi érték szüntelen differenciális átrendeződése, azaz organikusság és konvencionalitás korrelációja jön itt is működésbe, ami egyszerre az idő- és a nyelvszemlélet ellentmondása. S hogy mennyire az idő linearitásának származáselvű képlete dolgozik ott úgy a mindenkori jelentől függő, abban, azáltal újrateremtett múlt, miként a jelenek egymásutániságaként felfogott múlt alakzatában, továbbá hogy a kettő mennyire egymásra van utalva, azt a monográfiának azon eljárása mutatja meg a legszembetűnőbben, mely a genetikus filológiát idézően sorolja elő az egyes versek első megjelenési helyét és keletkezési idejét, hogy azután ezeknek a kötetről kötetre módosuló helyi értékét hang­súlyozhassa, aminek reflexiója azonban erősen felületi marad, amennyiben ritkán alkot kötést ér­telmező olvasással. Ez a filológusi regisztráló hang és a kötetkompozíció egy kissé talán sulykoló hangoztatása – a kötetkompozíciónak a költészettörténet tanúsága szerint is bevett gyakorlata ráadásul némileg rejtélyessé teszi kitüntetését Kosztolányi életművében, amelyet az újrarendezés és az átírás megkülönböztet ugyan korábbi példáktól, eközben viszont ez a gyakorlat több kortársával, köztük Füst Milánnal vagy Szabó Lőrinccel is rokonítja, de erről a monográfus már nem ejt szót19 – visszaszorul a Meztelenül kötetről, valamint a Számadás ciklusról írott fejezetben, ahol az egyes költemények erősebb olvasataira történő ráhagyatkozás is hozzájárul a szemiotikai műveletek relatív előtérbe kerüléséhez.

Könyve előszavának egy pontján a monográfus így fogalmaz: „Bármennyire szövegek értelmezését tűztem ki célul, nemcsak az életmű, de az egyedinek nevezhető alkotás egységét is megkérdőjelezhetőnek tételezem föl.”20 E reflexió, mely inkább jelenti a szerző saját értelmezési startégiája érvényességi határainak elismerését, mintsem e stratégia megalapozását, az előző, irodalomelméleti kötetben is felbukkan, ott ebben a formában: „Napjainkra kérdésessé vált a szöveg önazonossága, s ez indokolja, hogy az irodalomtörténet-írásban az öntörvényű mű helyét az esemény váltja föl.”21 Látható, hogy a felvázolt két pólus feszültségteli viszonyát, mely a Kosztolányi-könyvben az olvasást generáló szerepet kap, a szóban forgó mondat az egyik oldalán stabilizálja, méghozzá egy narratív vagy történeti (s így szükségszerűen totalizáló) kiterjesztésben: nem váltakozásról, ingadozásról, hanem leváltásról van szó. Könnyű lenne ellentmondást kimutatni itt elmélet és gyakorlat között, csakhogy rögtön azt is hozzá kell tenni, hogy az ellentmondás elkerülhetetlen, s inkább produktív, mintsem konzisztenciát veszélyeztető a funkciója. Akkor is, ha a szerző, miközben az irodalomtörténeti konstrukcióktól ezek teleologikus és totalizáló műveletei miatt vesz távolságot, maga sem kerülheti el az ilyen narratívákat, amelyektől, s velük az időbeli leváltódás képzetétől, rendre a térbelinek a többnyire pozitivista eredetű történeti-leíró fogalmai révén igyekeznék megszabadulni.

Egyelőre az idő kiegyenlítő szemlélete, a szerves kibontakozás – amit a kezdet és vég közötti illeszkedést, egységet biztosító narratíva produkál – és az eseménynek az ezzel heterogén mozzanata közti feszültség a fontos, s ez utóbbi póluson az esemény olyan felfogása, mely ezt nem valamely időbeli lefolyás vagy logikai sor önálló részének tekinti, de épp az egymásból származtathatósággal szembeni ellenállásként, helyreállíthatatlan szakadásként, törésként határozza meg. Ennek alaposabb megértéséhez a monográfia ama részeit kell megkeresnünk, melyekben az esemény s az idő folyamatosságának hiánya kerül az érvelés előterébe, szemben az öntörvényűséggel s a folytonosság és változás egyensúlyaként felfogott időlegességgel. Emellett az eseménynek a könyvben feltűnő értelmezéseit is érdemes érinteni, nem függetlenül nyelv és történelem, s megismerés és cselekvés elgondolásaitól. Előzetesen elmondható, hogy esemény és olvasása között egyszerre beszélhetünk törésről, amennyiben az irodalmi mű mint esemény alapvetően ellenáll értelmezése elkerülhetetlenül integráló mozzanatának, s az olvasás lezárhatatlansága, az újraolvasás ennek a törésnek az effektusa, valamint elválaszthatatlan kapocsról, egymásrautaltságról, amennyiben bármifajta ellenállás mindig már az olvasás vagy értelmezés médiumában képződhet csak meg. Ezzel együtt az esemény identitását a Szegedy-Maszák-féle diskurzus mintha éppúgy elválasztaná értelmezéseinek mindenkori kalkulálhatatlanságától, miképpen az esemény ellenállását mint effektust is a redukálhatatlan másik közbejöttét semlegesítve venné csak tekintetbe. Mindazonáltal gyorsan le kell szögezni, hogy az időszemlélet kérdése, melyből kiindulva azonnal a politika és az újságírás területére nyílik kitérő, nem kizárólagos sorvezetőként, inkább időről időre visszatérő szempontként irányítja olvasatunkat, mindig kulcsfontosságú pontokon kapcsolódva össze – részint a monográfus elemzéseinek jegyében – az irodalom- és nyelvszemlélet, sőt általában a jelértelmezés mozzanataival.

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben