×

A Nílus forrása Szentendrénél

Ernst Lajos emlékezete

Szávai Géza

2012 // 12
– Te hazátlan, te csaló, te iszákos sánta ördög!

Ez a sértő mondat az 1900-as évek elején hangzott el Genfben, a Boulevard des Philosophes sarkán lévő univerzális ivóban.

A vérlázító kijelentést Ernst Lajos tette. A címzett Maciej Kraszocki, a fékezhetetlen fiatalember, aki különös vállalkozásaihoz keresett megbízható társakat „a világban”. A tagoltan és eléggé fennen elhangzott kijelentés előtt Ernst Lajos néhány pohár vörösbort fogyasztott. De a bátor mondat után megremegett.

– Én egy lengyel hazafi vagyok – mondta úgyszintén tagoltan és mindenre elszánt nyomatékkal Maciej Kraszocki.

– Nincs is Lengyelország. Nem létezik – rakta fel egy határozott ecsetvonással az aktuális történelmi igazságot Ernst Lajos, aki impresszionista festők műveit hajszolva érkezett Párizsból Genfbe.

A mozdulat, amellyel ez a sánta ördög, ez az elszánt, vad lengyel patrióta magasba emeli a csillogó vodkásüveget, vagy előrántja a kését: fehér festékfoltra vékony vörössel húzott és hosszan kitartott ecsetmozgás.

Ernst Lajos csodálattal követte a képzeletbeli vörös ecsetvonást, miközben rettegett a dühödt lengyel minden moccanásától, bár ez idáig az történt, amit Elekes László tiszteletes előre megmondott. „Először megbénul, utána büszkén közli, hogy ő lengyel hazafi, és aztán vagy megöl, vagy megver, vagy faképnél hagy, vagy szívbéli barátok lesztek, Lajos úr.” Elekes tiszteletes és a másik két református egyházfi, Kendi Mátyás és Dávid Elemér megígérte, hogy ők idejében lefogják a lengyelt, ha ölni vagy ütni akarna. „De addig nem szabad komolyan tárgyalni pán Kraszockival, amíg legalább egyszer vérig nem sértetted, Lajika!”

– Iszákos, az vagyok. Sánta, az vagyok. És még sok minden lehetek – Kraszocki nem ismételte meg Ernst Lajos teljes listáját. – De azt nem mondhatja nekem egy magyar hazafi, hogy hazátlan vagyok, és hogy nem lehetek lengyel hazafi!

A három egyházi ember izmai és inai megfeszültek, mint az íj, Dávid Elemér már sajnálta, hogy a pán „verifikálására” buzdította Lajikát. Ernst Lajos pedig saját maga meglepetésére is olyasmit mondott hirtelenében, ami teljesen lefegyverezte pán Kraszockit, és megalapozta halálig tartó barátságukat.

– Csaló vagy, sánta vagy, iszákos vagy, ördög vagy, de uram, Ön valóban lengyel patrióta – nyilatkozta megfontoltan Ernst Lajos.

A mondat megállt a levegőben, minden hazafi – lengyel, magyar, erdélyi, svájci, francia és osztrák – kidüllesztette a mellét alatta. De mivel húsz perc múlva megint fergetegesen összeveszett a pánnal, Ernst Lajos kiegészítette a véleményét:

– De a művészethez nem értesz, Kraszocki!

– A művészethez minden ember ért – nyilatkoztatta ki a pán. Ő maga, Maciej Kraszocki egyenesen egy géniuszt fedezett fel, egy világrengető tehetséget, akinek a műveit mindenkinek ismernie kell. Ezért ő, Maciej Kraszocki egy hajdani csónak- és hegedűgyárat a titokzatos géniusz műveinek szolgálatába rendel. Állandó kiállítótérként. „Valahol a sok ország határai alatt szétterülő, most hivatalosan éppen nem létező gyönyörű, nagy Lengyelországban.” Pán Kraszocki „az egyszerre csodagyerek és csodafelnőtt” művész nevét is titkolta, ám szerette volna megszervezni, hogy ez a „hatalmas és hihetetlenül fontos életmű” a csónak- és hegedűgyári avató után az egész világba eljusson, és hódítson.

Ernst Lajos csak mértékkel, igen tartózkodóan álmélkodott.



– Mert milyen egy magyar hazafi? – kérdezte az éjszakába nyúló 1904-es esték egyikén Maciej Kraszocki. – Van neki hazája!... Van… Igaz, hogy osztrák társbérletben, de van magyar haza, a térképeken is rajta van. Zicher, hogy van a magyar hazafinak hazája, de esze nincs neki!

Ernst Lajos csak ennyit kérdezett: „Konkrétebben?”, Dávid Elemér félrészegen és félhangosan dünnyögte: „Dicsőszentmárton ebbe nem avatkozik bele!”, a nagyon csendes, már-már közönyösnek tűnő genfi hazafi, Henri Durand pedig kivételesen megszólalt, és viszonylag hosszan:

– Isten leszúrt egy gallyat, egy város-hajtást a tengerparton, és kinőtt a földből a csodálatos Odessza.

A fehér mészkőből festett csodálatos várost bámulva volt, aki furcsállotta, hogy egy svájci francia hazafi talán jobb szeretne odesszai hazafi lenni, de Maciej Kraszocki lengyel hazafit egy budapesti látomás foglalkoztatta:

– Van nekem egy művelt, eszes barátom, rendíthetetlen ír hazafi, aki az elnyomott Lengyelország városaiban tanít már évtizedek óta ógörög, latin és angol nyelvet a hazafias lengyel ifjúságnak. Mint minden bátor és kíváncsi férfiú, Archibald Quain egyedül vágott neki Budapest utcáinak. A Nemzeti Múzeumnál már szagot fogott, mint az igen érzékeny, kifinomult ír kutyák, aztán a körutat átszelő és egyenesen a Dunába torkolló sugárúton balra pillantva megérezte a folyó kékeszöld illatát, mely töményebb, mint akár az oázisoké. A körúton továbbhaladva forró, száraz levegő csapta meg Quain tanár úr orrát, és… fejét élesen jobbra fordítva, a nap melegét ontó keleti épületfalak között megpillantotta a felcsillámló zsinagógát. „Egyiptom”, kiáltott fel szédültében öreg barátom, a mindenre fogékony ír hazafi és utazó. A bazári forgatagban a szeme tevéket keresett, és a fullasztó sivatagi porban gyalogolva a Nílus felé vette volna az útját. Teljesen kimerülten ült be egy közönséges budapesti kávézóba pihenni, de visszatért még néhányszor Egyiptomba a Nemzeti Múzeum felől is és a Deák tér felől is… Na most, megkérdezem, magyar hazafiak: hol van az a műgyűjtő, hol van az a mecénás, aki a legnagyobb festőknek ad megbízást erre az impresszionista festményre?!... Megrendelnél, megvennél egy ilyen képet?!... Na, ugye!

Ernst Lajos hevesen fogadkozott:

– Ezt a képet mindenáron megvenném. Csakhogy ez a kép nem létezik.

Váltig bizonygatta, hogy igenis imádja az impresszionistákat. „Mert az impresszionista festő hozzányúlt a közönség agyához! Ami a vásznon van, az csak támpont, csak párhuzam. Az impresszionista festők benyúltak az ecsettel a koponyák belsejébe, így festettek. Ott bent, az agyban átfestettek valamit. Átfestették a közönség agyát. Ebben az agyban már másképpen látszanak a tájak, a Dob utca sarkáról Egyiptom…”

Már mindenki mindenkivel vitatkozott, hullámzott a vitatkozás, a mondatok ide-oda csatlakoztak, egymásba akaszkodtak, mint ecsetfoltok a vásznon – és ez a mozgó, hullámzó vászon annyira megőrződött, hogy amikor 1927-ben az ír hazafi különben zárkózott és különc fia, a prózaíró Herbert Quain meglátogatta Budapesten Ernst Lajost és Nagymező utcai múzeumát, előzetes levelében így érdeklődött: „Ha keleti irányból nyugat felé haladok, a Nílus folyásával ellentétes irányban, és már elhagytam Egyiptomot, nos hát Egyiptomhoz képest hol találom az Ön múzeumát?…”



1904-ben a genfi univerzális ivóban, ahol nem csupán bor, sör, whisky és más szokványos italok szerepeltek a kínálatban, hanem az univerzális kuncsafti körre tekintettel vodka, kóser szilvapálinka és hasonló különlegességek is akadtak, nekikeseredetten folyt a küzdelem az elválaszthatatlan (vagy szétválaszthatatlan?) pán Kraszocki és Lajos úr között, akik mindenben egyetértettek, mégis állandóan bizonykodtak és veszekedtek.

– Esküszöm, hogy a vodka ősi lengyel találmány! – jelentette ki pán Maciej mélységesen felháborodva, amiért Ernst Lajos azt merészelte mondani: „Hazafiatlan viselkedés egy lengyel hazafitól az országukat leigázó oroszok vodkáját nyakalni.”

– Ellenben a hódító, elnyomó oroszok vették át tőlünk az ősi lengyel vodkát. Meg sem érdemlik! Mert hazafiatlan az orosz. Mert nem patrióta az, aki lengyel patriótákat üldöz!

Ebben a fuldokló, egymást végletekig hergelő hangulatban Ernst Lajos rátalált valamire, ami barátok és sorstársak között az azonosulás vagy az ellenkezés ilyen izzó hőfokán létrejöhet:

– Szóbeli rajz!

Ha létrejöhet, mindig nagy élmény.

Szóbeli rajz, szóbeli festmény A budapesti Egyiptom.

„Mi vagyunk a festő, az agyunk a vászon”, kiáltotta volna a világba a fellelkesült Maciej Kraszocki, de nem ezt, hanem azt mondta:

– És mindez még semmi! Ahhoz képest, hogy a művészet ott van minden egyes átlagember agyában. Az én csónakházamban gyűlő műveket nem egy hivatásos művész, hanem az iskolázatlan, átlagemberi géniusz alkotta. Mindig képes megmenteni a művészetet. Hiszen majdnem egyformán rajzolunk, mint a gyerekek. Pedig felnőttünk, és egyenként másképpen látunk. De micsoda műveket vetünk akár bicskával is egy darabka fára…

…Kivett a táskájából egy fából faragott szemüvegtokot és ugyancsak fából készült borotvatokot. És az asztalra tett néhány rajzlapot. „Faragott rajzok”, mondta diadalmasan, mire Ernst Lajosnak elállt a szava, és Dávid Elemér azt suttogta: „Te Lajika, hát mi is ilyesmiket…” Ilyesmiket kutatott fel és szállított Ernst Lajosnak Dicsőszentmárton környékéről.

– Igen – suttogta Ernst Lajos. – Hihetetlen. Amit egy nép megalkot, hát az…



– A Duna Európából kilőtt nyíl, egyenesen Odessza felé. Gyönyörű – helyezett fel még egy ecsetvonást Henri Durand, a svájci hazafi, aki feltehetően inkább odesszai hazafi szeretett volna lenni.

– De igenis, elhajlik – jegyezte meg Dávid Elemér. – Elkerüli Erdélyt. És ezért nincs közvetlen folyami érintkezés Budapest és Dicsőszenmárton vagy Székelyszentlászló között!

– A Nílus: hát az a Nílus! – Henri Durand behunyta a szemét, bennfentes volt a hanghordozása, mintha az odesszai tengerpartról jobban látszana a Nílus. – Azt sem tudni, hol a forrása, de azt tudni vélik, hogy az Édenkert is valahol a Nílus mentén terült el.

– A Duna pedig: hát az a Duna! – replikázott Ernst Lajos. – A Nílussal párhuzamosan folyik kelet felé, és a történelem minden mágusa tudta, hogy titokzatos kapcsolat létezik közöttük, amely meghaladja az emberi elmét.

„Átlátok rajtad, Ernst Lajos!”, Maciej Kraszocki élénken figyelt, és kitartóan próbálta átlátni a minden bizonnyal átlátható emberi elmét.

– Különben akár Duna, akár Nílus… – mondta Ernst Lajos –, a part homokjából ki kell ásni a piramisokat.

Maciej átlátott Ernst Lajos agyán. A Duna ott is tucatnyi országon haladt át, népek között kanyargott, itt-ott épp olyannak tűnt, mint a Nílus, és Ernst Lajos egy piramis mellett lapátolt.

– Jól van. Legyen – sóhajtott Maciej Kraszocki. – De ide figyelj, hazafi, aki imádod az impresszio­nistákat! Egy piramisban lehet helyük az impresszionistáknak?!



Ernst Lajos 1912-ben avatta fel magánmúzeumát Budapesten. De Maciei Kraszocki csak 1936 nyarán nézhette meg, miután sánta lábát erőteljesen csapkodva a pesti aszfalthoz végigvonult a Múzeum körúton, az Astoria Hotelnél szippantott a sugárúton balról feléje áradó Nílus-illatból, és elhaladt a jobbról felbukkanó Egyiptom mellett.

Ernst Lajos múzeumából a Nagymező utcába visszaereszkedve Maciej Kraszockinak menetelni támadt kedve. „Mert ez nem séta”, dohogott a régi barátság és üzleti kapcsolat jogán a pán és Ernst Lajos mellé szegődött Dávid Elemér. „Ez vágtatás. Ez minimum gyaloglovaglás!”

Maciej Kraszocki csónak- és hegedűgyára, benne a tragikusan korán elhunyt zseniális lengyel festő, grafikus és művészetideológus életműve ekkoriban már Európa-szerte ismert volt, sőt kezdett híres lenni. Maciej felfedezettjének, Tomasz Nowaknak* a műveiből és írásaiból szerkesztett első nyomtatott gyűjtemény is megjelent 1929-ben, és még ebben az évben Herbert Quain hozott egy példányt Ernst Lajosnak. Az iskolázatlan, az akadémikus fogalmak szerint bizonyára tehetségtelen átlagember, Tomasz Nowak embertelen körülmények között létrejött, mellbevágó teljesítménye Maciej számára örök érvényű emlékműnek számított. Ahogy ő nevezte: egy egész művészeti korszakot pótló, teljes értékű arrière-garde életmű.

– Mégsem kellene holmi nagyigényű tanulmányt írnod egy átlagemberi géniusz összegyűjtött műveiről – lihegte Ernst Lajos.

Ekkor már a Vígszínház előtt loholtak. Maciej fékezhetetlenül robajlott végig a körúton, de az elhangzott indiszkrécióra megtorpant. Megállt, és vállánál fogva maga felé fordította Ernst Lajost is, Dávid Elemért is. Ugyanis titokban tervezett tanulmányának az ugyancsak titkolt címe hangzott el. Maciej kérdő tekintetére Ernst Lajos bevallotta, hogy a beszédesnek vélt Egy átlagemberi géniusz összegyűjtött művei címet Herbert Quain fecsegte ki. Sőt, a rá jellemző iróniával és a szórend megváltoztatásával mindjárt át is fogalmazta: Egy összegyűjtött átlagember zseniális művei

Maciej Kraszocki harsányat kacagott:

– Igazatok van, hazafiak! De nem ám pofázni róla.

Már a Margit híd korlátjának dőlve nézték a Dunát, és ő még mindig fel-felkacagott: „Egy összegyűjtött átlagember…”



– Viszont az a helyzet, hazafi, hogy nagyon megnyugodtam, amikor a piramisodban az impresszionistákat is kiállítottad.

– De a hozzájárulásomat Tomasz Nowak művéhez, azt soha nem köszönted meg – kockáztatott meg egy halk jelzést Ernst Lajos, mire Maciej felhördült:

– Nem pofázni róla! Uraim, őrizzük meg a titkok komolyságát!

Fából készült hatalmas kerítések lebegtek a Duna vizén. „Fauszodák.” Mivel fából készültek, mindig a víz felszínén maradnak, és e kertszerű építmények alatt vígan folyik a Duna, a kertben fürdőzőket pedig nem sodorja el az áramlat.

„A Duna budapesti függőkertjei.”

A Palament előtt is két fauszoda, két óriáskosár, tele úszkáló hölgyekkel az egyik, fickándozó urakkal a másik.

– A hegyekben a pásztorok könnyen szétszedhető kerítések közé terelik a nyájat, és ezt a több száz bárányt is befogadó kerítést „kosárnak” nevezik… Nálatok is, hazátlan testvérem?

– Amiért Dicsőszentmártont Romániának adták, azért még Dicsőszentmárton maradt – vágott vissza Dávid Elemér. – Egyébként a kosár stimmel, én pedig Dicsőszentmártonhoz tartozom!

– Ennyi is vigasz egy hazafinak. Én aztán tudom – vigyorgott Maciej Kraszocki. Majd Ernst Lajos vállára tette a kezét: – Te se csüggedj, hazafi. Legrosszabb esetben is megmaradunk „szóbeli múzeumként”. A piramisokat sajnos ellepi a Duna hordaléka.



– Rossz helyen állunk – mondta Maciej a Margit híd korlátjáról a Duna fölé hajolva.

Villant a szeme. Nagyon tetszett ez a vidám kiállítás a Dunán: a kisasszonyok és a kívánatosan érett hölgyek igazán elegáns helyre, a Parlament előtti Duna-felületre kiállított gyűjteménye.

Válogatott gyűjtemény a fauszodában!

Egy hatalmas kosárnyi gyönyörű hölgy!

De a másik híd irányában, kelet felé folyik a Duna. „Mi pedig a kosártól nyugatra, a Margit hídon állunk. A másik hídon a helyünk! Ha széttörné a Duna hirtelen áramlása a kiállított hölgyek kalitkáját, akkor az elszabadult, felénk sodródó hölgysereget mi foghatnánk ki a vízből. Kimentenénk, szárítgatnánk, törölgetnénk, vigasztalnánk. És elfogadnánk, ami kijár ilyenkor az önzetlen hazafinak. Ezt képzeljétek el!”

Elképzelték, de a Margit hídon maradtak. Belátható, hogy reménytelen a vigasság.

– Uraim, őrizzük meg a Duna komolyságát. – Ernst Lajos mosolyogni próbált, miközben hátat fordítottak a Margit híd korlátjának, hogy a körút felé induljanak.



Ernst Lajos 1937 tavaszán tűnt el. A hír pár nap késéssel jutott el Maciej Kraszockihoz. Ekkoriban már Herbert Quain is készülődött. Vissza Írországba. A németek 1943-ban ölték meg Kraszockit. Herbert Quain már nem tudta megtárgyalni vele, hogy az öngyilkos Ernst Lajos, aki bizonyára Budapest fölött, valahol Szentendrénél ölte magát a Dunába – mert ott a legtitokzatosabb a folyó –, áthaladván Budapesten, két hét alatt Ráckevéig jutott. „Ki mondhatná meg, melyik impresszionista festő vagy titokgazda tudná, hogy mivel párhuzamos a Budapest alatti Ráckeve, ahol Ernst Lajos testét partra vetette a víz?”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben