×

A múltat végképp elviselni

Grendel Lajos: Négy hét az élet

Horváth Csaba

2012 // 12
Grendel Lajos regénye, a Négy hét az élet már címével is egy másik regényt, Merle Két nap az életét idézi fel. Ám míg a két nap rövidségével egyértelműen oximoron, a négy hét inkább egy hosszabb nyaralás ideje. S erről is van szó: a hatvanéves Sanyi visszatér gyerekkora kisvárosába, hogy vigyázzon a családi házra, amíg a rokonok nyaralni mennek az Adriára. S míg ők a mediterrán napfényt élvezik, a regény főhősének egy hónapja van arra, hogy átgondolja életét: a gyerekkori látogatások és a házba történt visszatérés közötti emberöltő idejét. Grendel regénye tehát a retrospektív nézőpontra, az emlékezet problémájára épül: a nagyapakorú szereplő gyerekkort idéző neve is erre mutat rá.

Míg a nagy európai időregényekben az a kérdés, hogyan konstruál, rekonstruál vagy dekonstruál az emlékezet, s ebből adódóan hogyan jön létre az emlékezés folyamata, a Négy hét az élet azt vizsgálja, milyen emlékezet jöhet létre az elhallgatások és hazugságok rendszerében. Nem véletlen a Mészöly Miklósnak szóló ajánlás: az elmondható és az elmondhatatlan határán hosszútávfutó Mészöly vetette fel azt a kérdést, vajon mennyire kell és lehet felforgatni ahhoz a nyelvet, hogy az igazmondásra alkalmas legyen, ha az egyéni, a családi és közösségi élet szintjén is az elhallgatások és a hazugságok határozzák meg a történeteket. „Amit keresett, hiába kereste, mert, úgy látszik, sosem tudta egészen pontosan tisztázni magában, hogy mit is keres valójában, talán egy autentikusabb életet, azt meg, úgy látszik, rossz helyen kereste. Meg hát milyen az autentikus élet? Ezen is legföljebb csak nevetni lehet. Nagy szavak.”

A regényt indító utalás a Három nővérre1 ironikusan idézi meg azt a nézőpontot, mely éppen Csehov tragikus szemléletét kiiktatva elégikussá szelídíti az eseménytelen vidéki mindennapokat. Holott egy felvidéki kisváros története az elmúlt fél évszázadban nem volt csendesen eseménytelen.

A történelem eseményeinek középpontba állítása ugyanakkor a történelmi narrációkényszer csapdájába vezetne. Jóllehet a történelem nagyon is jelen van a regény szereplőinek az életében, Gren­del a történelmet a szereplők életében kényszerűen meghozandó döntések háttereként, s nem pedig kizárólagos indokaként jeleníti meg. A Négy hét az élet olyan nemzedék regénye, amelynek a kisebbségi lét nem rendkívüli, hanem természetes állapot. Miközben a főhőst „úgy általában véve nem is érdekelte a magyarsága, mert azt se kitüntetésnek, se átoknak nem tekintette”, vannak a regényben, „akik a magyarságukat legszívesebben jelvényként hordták volna a kabáthajtókájukon, mit sem törődve a következményekkel, melyek egy, a magyarokat nem szerető országban aligha maradtak volna el”.

Grendel nemcsak a magyar múlt hamis sztereotípiáit utasítja vissza,2 de azt is tudatosítja, hogy a csupán történelmi narrációból ugyanúgy csak hamis identitás építhető fel,3 ahogyan a kisvárosi klisékből vagy a családi elhallgatások titkaiból.4 Sanyi életét természetesen végigkíséri a történelem: „Sanyinak sok »első« emléke volt, de valójában onnantól számította az életét, amikor kilakoltatták őket.” Vagy: „Sanyiék városát tehát az a páratlan megtiszteltetés érte, hogy odakerült a születésnapi torta mellé Sztálin ünnepi asztalára.” A meseszerű elbeszélésmód azt jelzi, hogy ez a város vélhetően nem a történelem középpontjában helyezkedik el: „Hümmögött, hogy ez, bizony, szerény ajándék, de azért mégsem utasította vissza.” Majd, amikor „a hatvanas évek második felében a város kezdett magához térni, mintha több évtizedes kómából ébredt volna fel”, Grendel nem osztja a lelkesedést: „a jó emberek is kezdtek kihalni, vagy pedig megváltoztak, beszeplősödtek, már nem voltak annyira makulátlanul tiszták, mint korábban, önzőbbek lettek, kicsinyesek, vagy éppen nagyképűek, sértődékenyek és hiúk”. Sőt, minden történelmi illúzióval leszámol: „De előtte ott volt még hatvannyolc furcsa, rövid életű paradicsoma, a legcsalókább délibáb valamennyi korábbi és későbbi délibáb közül. Ez a délibáb nemcsak az apját és őt, hanem szinte az egész országot megtévesztette.”

A Négy hét az élet arra kérdez rá, létezik-e érvényes narráció a kisváros elégikus, a történelem patetikus, a család érzelmes hangú szólamain túl. Hiszen „ha már az emlékezés pusztán az emlékek váza, partra vetett üres kagylóhéj, defektes gumiabroncs, szemétdombra való kacat, ha már a tanulság rég elillant belőle, nos igen, akkor az emlékezés már csak dögletes bűzt áraszt, mint a romlott hús, az üszkös, begyógyíthatatlan seb, amely fáj és gennyezik”.

A főszereplő fiatalon „minden ember életét egy-egy történetként olvasta, amely az illető születése pillanatában kezdődik, hol volt, hol nem volt, valahogy így, s aztán a halála percében lesz végleg kész”. Grendel regényében két életpálya is tagadja az ilyen történetépítés lehetőségét. Az egyik középpontjában Sanyi áll, a tisztességben megőszült mintapolgár. Kétgyerekes családapa, egy jó nevű pozsonyi gimnázium tanára, aki egész életében azt remélte, hogy túl a történelem traumáin, a magánélet problémáin mégiscsak megköthető valamilyen különbéke a világgal: „Tudja, Hugó, én nem szabadon akartam élni, hanem okosan. Aztán ez lett belőle!” A másik figura élete az identitás lebontására épül. A kisváros csavargója egykor a csehszlovák hadsereg tisztje volt, ám amúgy sem ambiciózus karrierjét egy botrány kettétörte. Hugót egy kiskorú rovására elkövetett nemi erőszakkal vádolták meg, s találták bűnösnek. Ám nemcsak a tényállás kérdőjelezhető meg,5 hanem a per valódi szándéka is:6 amíg a délceg csehszlovák tüzértiszt vizsgálati fogságban volt, „kitört a forradalom, és megbukott a rezsim, aminek az égadta világon semmi köze nem lehetett volna az ő ügyéhez, ámde volt!”.

Hugó főhadnagyi rangja és századparancsnoki beosztása, csakúgy, mint nőcsábász volta Hašek Švejkjének Lukaš főhadnagyát idézi meg. Hugó reménylett katonai karrierje a nemzeti identitás feladására épül, ahogyan Lukaš is valamilyen titkos klubnak látta a cseh nemzetet a Monarchia keretein belül.7 Lukašnak és Hugónak is az a hadsereg adja az identitását, amely intézményként a megkérdőjelezhetetlen hierarchiával, az egyenruha egyformaságával, de a régi egyéni önazonosság helyett a kollektív újat adó tisztikar befogadó jellegével is éppen az identitás felszámolására épül.8 Hugó tisztában is van ezzel: „mielőtt fölvette volna az egyenruháját, a civil ruhájával együtt le kellett vetnie a személyiségét is. Mert az egyenruha azt jelenti, hogy ő többé nem ő, hanem szabályok, előírások, ilyen meg amolyan paragrafusok két lábon járó, szövevényes gyűjteménye. Hogy aki ebben a vaksötétben egy torony tetején posztol, az nem Hugó, még csak nem is valamilyen ad hoc villámhárító, hanem maga a megelevenedett előírás.” Az elítélés és a leszerelés pillanatában ezt az identitásképző faktort is elveszítve9 Hugó hajléktalan lesz: „Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, ennek az ítéletnek köszönhetem, hogy szabad ember lettem.”

A társadalom peremén létezés egyre többször bukkan fel magyar irodalmi alkotásokban, gondoljunk csak Háy Jánosnak A Herner Ferike faterja című drámája közmunkásaira, Egressy Zoltán Portugáljának munka nélküli kocsmalátogatóira vagy Kertész Imre Felszámolásának alakjaira. Ám ezt nem elsősorban a referenciális társadalomrajz vagy a szociális érzékenység magyarázza, hanem az a feszültség, amely az említett miliő és a narratív identitás lehetősége között húzódik: ez a létforma csakis múlt időbe helyezheti a személyiség elmesélhetőségét. Hugó ezt mondja magáról: „Néha úgy érzem, hogy az egy másik embernek az élete volt, s közben az a másik ember is én voltam. De az a másik ember már régen halott.”

Ám kiderül, hogy Sanyi harmóniára épülő identitásképzése és Hugó vállaltan személyiségfelszámoló szemlélete nem is áll olyan távol egymástól. Mindkét narratív identitás egyszerre épül fel és bomlik le: míg Sanyi egy életen át építette a magáét, az mégis szétesik; s miközben Hugó látványosan visszavonja a sajátját, az mégsem szűnik meg teljesen.

Csáth Géza személyiségelmélete szerint „az énkomplex mindenáron önfenntartásra törekszik, s ezért, ha összetevői, vagyis a szexuáliskomplex, az egészségkomplex, az anyagi komplex, az erkölcsi komplex, a származási komplex és a vallási komplex közül valamelyik megsérül, akkor az én egyensúlyának fenntartására a többi komplex hipertrófiás burjánzásba kezd.”10 Grendel hőseinek esetében az énkomplex szinte mindegyik összetevője annyira megsérül, hogy a személyiség koherenciája még csak narratív szinten sem tartható többé fenn.

Paul Ricoeur narratívidentitás-gondolata szerint a szubjektum identitása legtermékenyebben az önmaga és a másik dialektikájában ragadható meg.11 Az önmaga és a másik különválasztása Grendel regényében egyrészt az identitás időbeliségére vonatkozik, ahol a személyiség identitásának az időben megképződő azonossága és változása áll a középpontban:12 a szereplők egykori, elbeszélt énje és a jelenlegi, elbeszélő énje annyira eltér egymástól, hogy a narratív azonosság nem lesz lehetséges. Másrészt a két párhuzamos figura viszonyát is az azonosság és a másság határozza meg: Sanyi alakja a stabilnak tűnő narratív identitás széthullását, Hugóé a narratív identitás szétbomlását, a történetnélküliség állapotát mutatja.13

Sanyi és Hugó a könyvben az olvasónak, a cselekményben pedig egymásnak mesélik el az életüket. Így a két saját magára reflektáló figura egyszerre saját életének olvasója és szerzője lesz, míg a történetét hallgató Másik folyamatosan az elbeszélt narráció hamisságára figyel fel. S aztán cserélődnek a szerepek. Az addigi beszélő a másikat hallgatva nemcsak a Másik identitásának problematikusságára ébred rá, hanem a sajátjára is.14

Sanyi története az identitás illúzióját és annak visszavonását vázolja fel: a családi boldogság, a társadalmi beilleszkedés, a szakmai karrier, a vállalható nemzeti identitás egyaránt megbukik. Sanyi házassága sohasem volt boldog,15 gyerekeit nem érti meg,16 s talán nincs is mit megérteni rajtuk. Miközben lánya, Krisztina erkölcseivel nem tud azonosulni, s fiának, Daninak az idegensége a homoszexualitásban manifesztálódik, valójában Sanyi közönye erősebb lesz a szereteténél. „Nem kívántam részt venni mások életében, még Daniéban és Krisztináéban sem […]” Tanárként elfásult az évek során,17 és amikor a gimnáziumi igazgatóválasztáson magyar identitása miatt hátrányba kerül, szlovákiai magyarként kell szembenéznie a nemzeti együttélés illúzióinak szertefoszlá­sával.18

A hazugságokból, elhallgatásokból felépülő narratív identitás csakis hamis azonosságot hozhat létre, így a bukás Sanyi számára is elkerülhetetlen. Nem véletlenül válik Klementina elhallgatott története a Négy hét az élet központi motívumává. A bolondnak tartott nagynénit megerőszakolták az oroszok, ám erről sem a család, sem a kisváros nem vesz tudomást: a szellemi retardáció jeleit mutató Klementinát hóbortosnak tartják, viselkedése okairól azonban nem beszélnek.19 S ezt nem a nicht vor dem Kind illeme diktálja. Hiszen valójában azzal kellene szembenézni, hogy „Klementina felkínálta magát? Feláldozta magát értük?”. Ám a Négy hét az élet alkalmi és készen kapott, de semmiképpen sem autentikusan létrejött és dinamikusan megőrzött identitáslehetőségei között az áldozat nem adekvát fogalom. Szellemi retardációja nemcsak megbélyegzi, de ki is emeli Klementinát a hétköznapokból. A regényben a „halhatatlanság csak Klementina számára volt evidencia”.

A Négy hét az élet több szinten is felidézi az 1982-es Galerit. Akkor a kisvárosi múzeumigazgató, Bohuniczky bácsi mutatta meg Elnek, a pozsonyi fiatalembernek azt a névtelen kisvárost, amelynek történetei és valósága között már régen megszakadt a kapcsolat, „…talán mert mindenki úgy gondolja, a történet profán és olcsó izgalmai kárpótolják őket azért, amiből kimaradtak: a történelem alakításából”.20 Most, harminc év után, mintha a két szerep összeérne: Sanyi elmesélt fiatalkora a hajdani Elt, Sanyi jelen ideje pedig Bohuniczky bácsit idézi fel. Sőt, a Négy hét az élet Klementina-szálában rejlő Csipkerózsika-motívum pedig párhuzamos a Galeri mesei-fantasztikus, a valóságot egyszerre ellenpontozó és sajátos megvilágításba helyező nézőpontjával. „Az alatt a négy nap alatt, amikor »el volt veszve«, valami sorsdöntő dolog történt Klementinával, ami leblokkolta a fejlődésében. Mintha az idő megállt volna a számára.” Grendel kisvárosaiban mindig is állt az idő, s félálomban alszik minden lakója, valóságnak gondolva álmait és rémálmait egyaránt. S ennél az álomnál csak az ébredés lehet rosszabb.

A regény végén Hugó meglopja Sanyit, és eltűnik, a csavargó szerepe erősebb lesz a személyes identitásnál. Sőt, magával visz egy mákdarálót, amelynek hiányát Sanyinak kell megmagyarázni valahogy a hazatérő háziaknak, s amely mákdaráló így egy egész félreértett élet metaforája lesz: „Aki ellopta a rábízott mákdarálót, holott nem is lopta el, tehát még hazudik is, az nemcsak beszari alak, hanem kötözni való bolond is. Az ilyen kötözni való bolond pedig ne akarjon a magasban szárnyalni, mintha sasmadár lenne, az a magasröptű szentenciák megfogalmazását bízza a nála illetékesebbekre, az örüljön, hogy pillanatnyi­lag időt nyert, és vegye a kalapját, mi­­előtt még a lába kelt barackkompótok is kompromittálnák.”

Sanyi pedig arra ébred rá, hogy az „ő ideje lejárt”. Öngyilkosságának matematikai szókinccsel történő leírása,21 illetve az egyetlen nullát tartalmazó egyszavas, illetve egyszámos harmadik fejezet Sanyi életének, életszemléletének tarthatatlanságát mutatja.22 A nulla nem szám, hanem a semmi, ami elnyel mindent, ami van, vagy ami valaha volt. Ezt támasztja alá a számolásra épülő folyamatos szójáték: „Miféle leszámolás kezdődhetne? Amivel leszámolhatna, azzal ő már régen leszámolt. Elszámolni? Kinek és mivel? Ami pedig a felszámolást illeti, hát az már folyamatban van egy ideje.” S marad-e valami azon túl, hogy „Hatvanon túl mindenki annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított évek súlya?” S azon túl, hogy „Legyünk hát szerényebbek, gondolta, maradjunk annyiban, hogy számlálás. Így, igekötők nélkül. Az igekötőket elnyelte valami cethal. Hatvanon túl már csak egy igekötő maradt, amellyel a cethal még nem bírt: a vissza.”

„Sok itt a pehelysúlyú zseni, s én leplezem őket” – ígéri a Galeri elején Bohuniczky bácsi nagy önbizalommal.23 „Élt egyszer ezen a tájon, sok nemzedéket fűzve időrendbe, egy magyar középosztály, amely nincs többé, s pusztulásával az a hang is elnémult, amely a belső parancsot egykor kibocsátotta. Ez a hang is, mint annyi más tiszta és hamis hang, beleveszett a jelentéktelenség határtalan óceánjába” – konstatálja harminc évvel később a Négy hét az élet.

A holland Christina van Bohemeen szerint a regény sokkal inkább, mint bármely más narratív forma, lefedni igyekszik azt a szakadékot, amelyet a másság érzete és az önazonosság lehetetlensége okoz: „Ami a regényt az eredeti gyökerekkel és önazonossággal kapcsolatos diskurzusformává teszi, az annak a tagadásnak a kísérlete, amit megmagyarázhatatlan másság, a hiány jelenléte, az ontológiai szakadék tesz szükségessé.”24 Miközben tudjuk, négy hét az élet, az a valódi kérdés, hány hét a világ, te bolond? A regény a dezillúziók műfaja. Grendel műve is azzal néz szembe, amit a fiatalság, a szerelem, a boldogság, a felívelő élet illúziói eltakarnak. Aztán okos fejével biccent, nem remél. S reményre most is, mint harminc éve, csak az ilyen regények adhatnak okot. Olyanok, mint a dies irae-vel záruló Galeri: „El most már nem látta olyan rettenetesnek a harag napját. Ellenkezőleg. Az egyetlen remény volt.”25

A Dies irae egyszerre az utolsó ítélet maga, és az arról szóló műalkotások sora a latin himnusztól Mozarton át Verdiig vagy a kortárs regényig. A harag napja talán elhozza a feltámadás kegyelmét, de a létezés kétségbeesése a művészetet biztosan megteremti. Tényleg a harag napja az egyetlen remény. (Kalligram, 2011)

Jegyzetek

1 „Ez az emlék jutott most Sanyi eszébe, most, hogy ugyanabban a házban, ugyanannál az ablaknál állt meg; az utca másik felén a járdát és a házfalakat perzselte a júliusi nap, az akácokat és hársfákat régen kivágták már, a »három nővér«, Vilma néni, Klementina és Sanyi anyja elköltöztek azóta az árnyékvilágba, Sanyi is elmúlt hatvan, s az előtolakodó gyerekkori emlék és a mostani múló pillanat között valami roppant pusztaság terpeszkedett, mintha több mint fél évszázad alatt nem történt volna semmi lényeges, holott nagyon is történt, aminek a fele bárcsak ne történt volna meg.”

2 „Egy alkalommal Sanyi hintalovat kapott ajándékba Klementinától, szüleinek nem kis megrökönyödésére, mivel ő akkor elmúlt már nyolcéves, […Klementina] egyszer csak elkomolyodott, megfogta Sanyi karját, mélyen a szemébe nézett, és azt mondta: »Tudod, kisfiam, a magyar nép lovas nemzet.« »Lovas nemzet volt« – helyesbített Sanyi apja, de Klementina nem hagyta, hogy csak úgy letorkolják. »Az volt, és az is maradt. Lélekben ma is lovas nemzet.«”

3 „Ha tetszik, ha nem, az át nem élt, csak a könyvekből megtanult múlt mindig is csak absztrakció marad, mentőöv azoknak, akik nem találták meg a helyüket a jelenben.”

4 „Márpedig Vilma néniék házában akadt titkolnivaló, talán nem is kevés. De a legfőbb titkot, Klementináét, már régen megfejtette mindenki, az első pillanattól fogva nem volt titok, mégis titokként kellett kezelni, arról nemhogy nem illett, nem volt szabad beszélni Vilma néniék házában, de még otthon is csak suttogva vagy félszavakban, ahogy persze Dani titkáról sem, mert az szégyellni való volt, noha inkább mégiscsak a természet balesete.”

5 „Mindezeket a körülményeket mérlegelve, teljesen irreleváns a védelemnek az az érve, hogy mivel nem bizonyítható, hogy az a, nevezzük így: dolog benne volt-e ott, ahol törvényes kapcsolatokban és a két fél kölcsönös beleegyezésével olykor benne szokott lenni, mivel a tettenérés előtt is benne lehetett már, s ha a további benne-levés a sértett bátor fellépésének köszönhetően meghiúsult is, a behatolás szándéka egyértelműen megállapítható.”

6 „Zavaros idők voltak akkor. Szerintem valakiknek az érdekében állt, hogy besározzák a hadsereget.”

7 Lukáš főhadnagy „típusa volt a korhadt osztrák monarchia aktív katonatisztjének. A kadétiskola kétéltűvé nevelte. Társaságban németül beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves önkéntesek iskolájában csupa cseheket tanított, bizalmasan azt mondta nekik: – Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh vagyok.” Jaroslav Hašek, Švejk, Cicero, Budapest, 165.

8 „Katonáéknál a barátkozás gyorsabban történik, mint civilek között, a sok közös téma és feladat nagyon hamar összeforraszt.”

9 „Amikor kimondták az ítéletet, hát az nekem olyan volt, mint egy halálos ítélet.”

10 Idézi Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői = Múltaddal valamit kezdeni, Magvető, Budapest, 1989, 231.

11 Lásd Paul Ricoeur, Az én és az elbeszélt azonosság = Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, Budapest, 1999, 373.

12 „Furcsa, kicsit émelyítő érzés volt egyszerre lenni jelen több időben, a vánszorogva, de egyenletesen előrehaladó mostban és egy mozgó, vibráló, előre-hátra cikázó múlt időben, amely kiszámíthatatlanul és rögzíthetetlenül áramlott emlékezetnek nevezve magát a fejében, mintha higanyból lenne.”

13 „Életének nem volt se kiterjedése, se mélysége. Nem a semmi felé haladt, hanem a semmiben volt.”

14 „Nem is gondolja, Hugó, mennyire közel vagyunk egymáshoz ebben a percben!”

15 „Akkoriban, közös »történetük« kezdetén, Sanyit még nem gyötörte a kényszerképzet, hogy Kati esetleg mégsem boldog vele, s hogy a kassai éveket illető hallgatása elhallgatása valaminek, amit titokban kell tartania, ami csak őrá tartozik, s azt senkivel nem lesz hajlandó megosztani, még a halálos ágyán sem. Azokban az években olajozottan működött a házasságuk, csak egyvalami maradt ki belőle, az önfeledt boldogság, ami a tilos álmokat, s vele a szabadságot szüli.”

16 „Én felületes voltam, vagy inkább nemtörődöm. De az is lehet, hogy megint csak gyáva. Nem kívántam részt venni mások életében, még Daniéban és Krisztináéban sem, bár meg kell mondanom, hogy a felnőttkor felé közeledve, erre ők sem tartottak már igényt.”

17 „Voltak napok, amikor gyötrelem volt tanítani. Nem fizikai, még csak nem is lelki gyötrelem, hanem valami unalomba oltott közöny, ami mindjárt az óra elején megtelepedett benne. Bármit mondott vagy írt föl a táblára, azt egy gép mondta és írta. Egy gép, ami az évek múlásával egyre hibátlanabbul működött. De lélektelenül.”

18 „Nincs veled semmi probléma – motyogta, s nem mert a szemébe nézni. – Mindenki szeret téged, hiszen tudod. Mindenki nagyra becsül. […] Az az egyetlen probléma, hogy magyar vagy. Ez önmagában nem baj, senkinek a legkisebb kifogása sem lehet ellene. Ámde a mi iskolánk szlovák gimnázium, és nem jól venné ki magát, ha azt egy magyar dirigálná.”

19 „»Amikor Klementina négy napra elveszett…« Ezt így kellett mondani, sosem másképp, blaszfémiával ért volna föl egyetlen szót is megváltoztatni a mondatban. »Klementina elveszett.« Csak úgy. Mint, mondjuk, egy papucs. […] Ráadásul Sanyi anyja egyszer el is szólta magát. Azt mondta: »Klementina nem ellenkezett.« Majd sietve hozzátette, hogy nem is lett volna értelme ellenkeznie, ha ellenkezik, lehet, hogy az az átkozott ruszki mindhármukat helyben agyonlőtte volna. Vagy elhurcolta volna őket. »Klementinának nem volt más választása.«”

20 Grendel Lajos, Galeri, Madách, Pozsony, 1982, 74.

21 „Csak egy tükörfalat kellett áttörnie, hogy átjusson a túlsó oldalra, a negatív számok valóságába.”

22 „Ez nem a számok világa. Ez nem matematika.”

23 Grendel Lajos, Galeri, Kalligram, Pozsony, 1998, 18.

24 „What makes te novel as form of discourse relating origin and identity unique, however, is its attempt to deny the ineluctable otherness, the presence of absence, the ontological gap that necessitates discourse.” Christina van Boheemen, The Novel as a Family Romance, Cornell University Press, 6o.

25 Grendel Lajos, Galeri, i. m., 203.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben