×

Mikor volt 1912?

Pár szó egy nagy korosztályról Ernst Lajos élete és halála kapcsán

Kemény István

2012 // 12

1.


Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
(Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák)


„Mentek, mendegéltek az Üllői út felé. Csónakos hátramaradt Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordult feléjük, mind a ketten a dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag sárga rétegekben rakódott le a finom dohánypor.
– Tubák! – kiáltotta vígan Csónakos, újra süvített egyet, és telegyömöszölte az orrát a sárga porral.”
(Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)

Phlebas, a föníciai már kéthetes halott.
Sirálykiáltozást, hullámverést már elfelejtett
S a hasznot-veszteséget is.
A tengermélyi áramok
Susogások közt csontjaira leltek.
Le-föl átringta mind az életkorokat –
És örvénybe jutott.
Zsidó vagy? Bármi vagy,
Te, ki kormánykerék mellett a szélbe nézel,
Lásd Phlebast, aki valaha szép szálas volt, mint te magad.
(T. S. Eliot: Átokföldje IV. A vízbefúlás, fordította: Vas István)

Gyerekkoromban reggelenként a rádióban a nyolcórás hírek után elmondták az aznapi kulturális programokat, közte az Ernst Múzeum aktuális kiállításait is. Sokáig ENSZ-múzeumnak értettem. Egyszer megkérdeztem az apámat, mi az az ENSZ-múzeum, és akkor kijavított. Egyúttal elmondta, mi az az ENSZ. De azt, hogy Ernst kicsoda, ő se tudta. Vagy ha tudta: fel se merült ez a kérdés. És én se tettem fel soha, csak a választ kaptam meg rá jó negyven évvel később, az idén. Hogy Lajos volt, 1872-ben született az Üllői úton, és 1937-ben Ráckeve mellett a Dunába ölte magát. Ernst Lajos nevét az Ernst Múzeum őrzi, emlékét szinte semmi más. De – vagy talán éppen ezért, hiszen alig zavarnak a tények – olyan érzésem van, mintha az ő életét írták volna a 20. század elejének írói Krúdytól Kellér Andorig, Molnár Ferenctől, Kosztolányitól, sőt Kafkától Eliotig. Mintha kimondottan Ernst Lajos életét dokumentálták volna. És mintha ezáltal Ernst Lajos élete nemcsak Ernst Lajos élete lenne, hanem a korosztályáé is. És az Ernsttel szinte egyidős, egyesült Nagy-Budapesté is, és valamelyest talán az egész kiegyezés utáni Magyarországé. Sőt, Ernst Lajos élete mintha még a Klasszikus Modernség életútját is jelképezné: felhőtlen 19. századi gyerekkor, idealista ifjúkor, majd korai, csúnya és megalázó 20. századi halál. Az Üllői út „szagos, virágos fergetegétől” a megfulladásig. Igen, ez mind ott van Ernst Lajos sorsában, és sok millió másik keménykalapos, fekete bajszos, fekete-fehér-szürke figuráéban is, akiket csak régi fényképeken látunk, nevüket pedig a temetőkben, de összepárosítani nem tudjuk a neveket a képekkel, mert nem alapítottak még egy múzeumot sem.

2.


Petőfi bronz mellszobra néz ránk,
– az arca csontos, fürtje borzas –
néhányan álmosan vitáznak,
pár közülünk újságot olvas.
A régi véres ideálért
langyos kedéllyel harcba szállunk,
a zongorán egy léha nótát
ver néha ki künn egy barátunk.
(Kosztolányi Dezső: Az egyetemi körben)

Ernst Lajos különleges korosztályba tartozott: azok közé, akik a 19. század utolsó harmadában, de nem a legutolsó évtizedében születtek (tehát nagyjából a hatvanas és a kilencvenes év között). Mint például Kosztolányi, Molnár Ferenc és T. S. Eliot. Aki ebben a három évtizedben születik, az két évszázadot kap az élettől. A szülei-nagyszülei végigélték az egyik századot, őt abban nevelték föl, abban tanult meg élni, azt a századot tanulta meg használni, de mégis ereje teljében fog átlépni a másikba. Sőt, utódai révén felelős is lesz érte, és alakíthatja is. Az már az ő dolga, hogy mit kezd ezzel a két évszázadnyi birtokkal. Egy ilyen ember kicsit gazdagabb, és nagyobb reményekkel vághat neki az életnek, mint mások. Legalábbis némi lelki plusszal, ami persze lehet inkább teher is. Mert az illetőnek –akár eszébe jut közben, akár nem – egész ifjúkorában ott lesz a fejében valahol elrejtőzve a gondolat, hogy egy korszakváltást majd biztos, hogy át kell élnie. Hogy neki még dolga lesz a jövővel.

Vegyük példának a Nyugat első nagy nemzedékét. Ők abban nőhettek föl, hogy a közelgő 20. század hősei lesznek. Kosztolányi, Babits, Móricz, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Karinthy, Ady mind 20. századi moderneknek készültek, mi másnak, mégpedig egy nagy múltú, szép jövőjű országban, egyúttal magabiztos világpolgároknak, akik akkor is világpolgárok maradnának, ha ki se tennék a lábukat budapesti kávéházukból, mert ide helybe jön a világ. Mert ez itt egyike a világ legfontosabb helyeinek. Pontosabban: a földgolyót irányító hét nagyhatalom egyikének a második számú fővárosa, amely ráadásul rohamléptekkel fejlődik. Nem Párizs, de nem is akar az lenni, már csak azért sem, mert akkor nem maradna hely, ahova vágyakozni lehet. Ez egy félkész város egy félkész ország közepén, izgalmas és jó helyen. Ez van, ezt kell és lehet is szeretni, itt van jövő, de van itt bőven elmaradottság is, van itt mit modernizálni. Szükség lesz ránk – érezhették a Nyugat első nemzedékének írói, és érezhette Ernst Lajos is, és még sok százezer kortársuk. A nemzeti nagyság bűvölete nagyszerűen összeférhetett bennük a modernséggel. Az egész világ a nemzeti nagyság bűvöletében élt, Nyugat-Európa is, és itt, Közép-Európában még megvolt az a jó remény is, hogy most már mi jövünk, úgy igazságos.

Ezeket a korosztályokat katonának nevelték, de csak 19. századi háborúkra voltak felkészülve, és 19. századi forradalmakra. Arra, hogy a becsületért, a hazáért vagy a szabadságért kell szükség esetén feláldozniuk az életüket, esetleg kombinálva a hármat. És álltak elébe. Sokkal inkább kalandokra készültek, mint világháborúra. Olyanokra, mint egy párbaj vagy például a francia–porosz háború. Kisebb, emberléptékű kalandokra tehát, olyanokra, amikben azért meg is lehet halni, de legalább az ügy maga átlátható, és az értelme józan ésszel felfogható. De inkább persze nagy tettekre készültek. És ha az nem sikerül, akkor egyszerű, háborítatlan hivatali előmenetelre.

Ernst Lajosnak is nyilván benne volt az életprogramjában, hogy nagy tetteket hajtson végre, és az is, hogy a századfordulóig nincs elkésve semmiről. Addig pedig nyugodtan felkészülhet. Dolgozhat, gyűjthet, életművet alkothat. Kialakíthatja szemléletét. Ernst, úgymond, „korszerűtlen” szemléletét a 19. században szerezte. Semmi oka nem volt, hogy ne vegye komolyan, amit az iskolában tanult.

„– Hát zászló is van? Add ide – mondta a tanár Csele felé fordulva. Csele benyúlt a zsebébe, és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában az ilyen varrni való dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a zászló piros-fehér-zöld volt, s ez volt ráírva: »Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk«.” (A Pál utcai fiúk)

Ernst az iskolában szívhatta magába a Petőfi-kultuszt, a gyerekkori háborúsdikat, az egyletekben való fontoskodást tárgyakkal, ereklyékkel. A gyűjtőszenvedéllyel sem volt egyedül. Az – mint a gittegylet példája is mutatja – népbetegség volt. Egy századfordulón pedig úgyis lehetetlen korszerűtlennek lenni. Ernst korszerűen gondolkozott, még akkor is, amikor nemességet akart szerezni. Hiszen Ady Endre is megtehette például, hogy gőgös kurtanemesi allűrök közepette éltesse a szocialista forradalmat. És amikor eljött az ideje, Ernst Lajos tökéletes ütemben mozdult: szinte napra pontosan akkor érte el első társadalmi sikerét, amikor megérkezett a 20. század. 1901-ben a Nemzeti Szalon igazgatója lett.

És az új évszázadban, ahogy Ernst, úgy az írók, a képzőművészek, a zenészek, a feltalálók és kortársak milliói nagy lendülettel láttak munkához. Mindannyian újnak érezhették magukat, modern, 20. századi embereknek. És a következő években, amikor valósággal kirobbant a modernség, és lett Nyugat és lett Holnap, és lett Picasso és lett repülőgép, és 1912-ben Ernst Múzeum is lett, akkor úgy nézhetett ki, hogy a 20. század rendjén elindult, és valóra váltja az összes várakozást.

De aztán jött az első világháború, és letörölte a táblát. És nem akart véget érni. És nem lehetett megérteni sem. Hogy mi történik igazából, és miért. Ahhoz is éveknek kellett eltelni, amíg kiderült, hogy az első századforduló tévedés volt, mert a világháború felülírta a századfordulót. Mert ez a háború csak volt, volt, volt értelmetlenül, de elhomályosítva mindent maga körül, és talán csak egyet nem lehetett rá mondani: hogy korszerűtlen. És miután mégiscsak lezajlott, és lezajlottak a forradalmak, a vörös- és fehérterrorok és Trianon, akkor egyszer csak ott álltak a Nyugat első nemzedékének írói a húszas években, becsapva és kifosztva: kiderült, hogy az egész művészeti korszakváltás, amit ők véghezvittek, mégiscsak múlt századi ügy volt. És ott állt mellettük Ernst Lajos, és festők, zenészek rengetegen, akiknek rá kellett jönniük, hogy az igazi modernséget mégsem ők hozták el, hanem a háború. Ők maguk pedig nem egy új évszázad hősei lettek, hanem csak a réginek a kiteljesítői. Ami szintén szép és nagy dolog, de életük programját mégiscsak összezavarta valami. Személyes életük hangsúlya átkerült a múltba. Mintha hirtelen fölöslegessé váltak volna – nem az, amit tettek, hanem az vált hirtelen kevéssé, amit még tehetnének. Nagyot akartak létrehozni, és létre is hozták, csak egy sajnálatos tévedésből húsz évvel előbb. Most elölről kellett volna kezdeniük a művészeti forradalmat. A nyugatosok nem vállalták. Se Ady, se Kosztolányi, se Babits, se Karinthy. Inkább csalódottan meghaltak. Negyven-ötven évesen, sorra egymás után. Lejártak, mint a lemezek.

3.


Talán így járt le Ernst Lajos élete is. És talán még sokaké, akiknek nem tudjuk a nevét. És mindez persze csak játék az évszámokkal, és ezer ennél súlyosabb oka volt Ernstnek idő előtt feladni: szenvedélybetegségei, zsidósága, gazdasági válság stb. És persze sokáig lehetne sorolni az ellenpéldákat a korosztályból, akik nem érezték fölöslegesnek magukat 1920 után a világban – legfeljebb a világot érezték fölöslegesnek. Ilyen volt T. S. Eliot. Aki elnevezte Átokföldjének azt, ami még megmaradt a világból a 20. századra, és megírta erről az Átokföldjéről az egyik legnagyobb verset, amit valaha írtak. Ő nem járt le, hanem megadatott neki, hogy komor öregember lehessen a hatvanas években Londonban. És szerencsére élt még valaki Budapesten is akkoriban, aki méltón tudta elsiratni a korosztályát: Füst Milán. Fiatalon ő is ugyanazokat az utcákat járta, mint Ernst Lajos. Nem tudom, hogy ismerték-e egymást, de képzeljük el, hogy igen. Képzeljük el, hogy ez a vers nem Kosztolányihoz szól, hanem hozzá, gondoljunk Dezső helyett Lajost, és emlékezzünk a csalódott modernekre:

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, –

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?
Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

(Füst Milán: Emlékezetül)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben