Mi mindennel?

Tornai József: A semmi ellen. Versek

Témák, tárgykörök, alapfogalmak

Valamikor a hatvanas–hetvenes évek fordulója táján olvastam Tornaitól egy rövid esszét. Arról szólt, hogy a „ki vagyok én?” kérdésére röviden így válaszolhat: ember vagyok, férfi vagyok, magyar vagyok, európai vagyok, falusi eredetű vagyok, fővárosi értelmiségi vagyok, költő vagyok, az ősi és a modern műveltség részese vagyok. – Nem szó szerint, csak emlékezetből idéztem: a kis esszé nem szerepel Tornai köteteiben, de bő negyven évvel ezelőtt mély benyomást keltett bennem ez az emberi lényeget, egyúttal saját költészetének lényegét egy mondatba sűrítő és helytálló (csak úgy véltem, nem egészen hiánytalan) felsorolás. Az összefoglaló gondolat részleteit a költő akkor nem bontotta ki. Ám ahogy egyre behatóbban ismerkedem Tornai ma is épülő életművével, egyre inkább úgy látom, tételről tételre az emberi értékeknek ezt a sorozatát bontja ki költészetében és esszéiben, s e vezérfogalmak segítségével is válaszolhatok arra a kérdésre, hogy mi mindennel harcol „a semmi ellen”.

Az „ősi és modern” azóta fölértékelődött az általa hangsúlyozott eszmék rendjében – a szintén gyakran emlegetett „bartókiság” megfelelőjeként – nemcsak önjellemzésében, hanem a róla szóló irodalomban is. Úgy vélem, ez érvényes a költő antropológiai szemléletére, történelmi tudatára nézve éppúgy, mint verseinek stíluselveire. A magyar népdal és a világfolklór, a régi magyar költészet és a törzsi művészet éppúgy beépült költői észjárásába, mint a 20. század formanyelvét forradalmasító avantgárdok és a szintetizáló modernek, Yeats és Eliot, Rilke és Benn, García Lorca és Octavio Paz, Breton és Michaux s a mihozzánk hasonlóan kis népek nagy költői. Szerelmi költészete a nemiség kategóriájának kibontása, magyarságversei a magyar, humanizmusa az egyetemes ember fogalmáé. Az ősi és a modern egységének elvéhez A Dunánál merengő József Attilát is tanúnak hívhatom: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem”. Az időben létező, legjobbjaiban eszmélkedő, szellemi értékeket továbbhagyományozó emberiség tudásának birtokában tenni meg a gondolkodásnak azokat az új lépéseit és szárnycsapásait, amelyekkel az értelem határáig és azon túl is eljuthatunk – ez az elképzelés körülbelül azokon az alapokon nyugszik, amelyeket annak idején, negyvenöt évvel ezelőtt az akkor negyvenéves Tornai felsorolt. A múlttagadó avantgárdok is úgy simulnak lírájába, mint aki szerint „mindent lehet” a versben, de a múltat tagadni nem – az ő hagyománnyá vált tagadásaikat is beleértve. Tapasztalatait, megrendüléseit, személyes tragédiáit, megvilágosodásait, érzelmeit és gondolatait mint ember, mint férfi, mint költő, mint gondolkodó, mint magyar és világpolgár vetíti ki esszékkel, műfordításokkal megtámasztott költői életművében. (A nagyvilág magyar polgárát, s nem kozmopolitát mondtam, ahogy Csokonai sem arra gondolt, mondván, hogy „ember és polgár vagyok”.) Itt jegyzem meg, hogy Tornai nemrég Európa már nem elég címmel adott közre egy esszét:¹ a már hétmilliárdnyi emberiségnek Európa immár alig az egytizede, és Latin-Amerikában virágzik legalább olyan széppróza, mint az öreg kontinensen.

Most, miután végigolvastam-jegyzeteltem Tornai A semmi ellen című, legújabb verseskönyvét, azt veszem észre, mindmáig annak a negyvenéves költőnek a témái sorakoznak a kötet rendjében, mint ahogy akkor, a hatvanas évek végén gondolta végig, hogy mi mindennel folytasson „hadjáratot a semmi ellen” (egyik legfilozofikusabb költőnk, Babits szavait véve kölcsön). Csupán egy-két nélkülözhetetlen kiegészítéssel toldanám meg felsorolását, főként az ő saját esszéire támaszkodva. Nyolcvanötödik évében Tornai mester ezt is hozzátehetné a fentiekhez: tapasztalt, az élet határhelyzetéhez közeledő autonóm ember, szabadgondolkodó és lázadó ember, teremtéskritikus vagyok. Istennel változatlanul foglalkozom, s az istenfogalomba gyakran beleütközöm. Erről így folytatódhatna vallomása: a vallástörténet különböző formáiban meglevő és a saját eszmélkedéseimben, töprengéseimben, kételkedéseimben fölmerülő, antropomorfizált Isten létezését tagadom, és mégsem „vallom” magam ateistának, mert láttam már éppen elég vallásosan megszállott ateistát és dogmatikust. Minden embertelenséggel együtt a semmit, a nihilt tartom legfőbb eszmei ellenfelemnek, ezzel ellentétes az egész lételméletem. Tudom, hogy mi a hit – folytathatná elképzelésem szerint, versein, prózáin okulva –, kora ifjúságomban magam is hívő voltam, s bár másképpen, mint akkor, ma is az vagyok. Hiszek a mindent magában foglaló természetben, a törvényeit híven követő szerelemben, a különböző neműek mágneses pólusainak egymás felé fordulásában; öregen is hiszek az égit és földit összeillesztő, összeolvasztó testi és lelki emlékeimben. Hiszek magyarságomban, róla szólva mélyen átérzem az elődeimtől rám hagyományozott kulturális örökséget, ha kell, kötelezettséget. Hiszek abban, hogy a világegyetem tudatos és autonóm eszméletű része vagyok, mint ahogy megvolt erről a sejtésem naiv ifjúkoromban is. Nem hiszek viszont az egyházi tételekben, nem hiszek az én örökkévalóságában, a test nélküli lélekben, csupán létem emberi léptékű, tehát viszonylagos és korlátozott, számomra mégis becses és általam (is) alakítható függvényében. Hiszek a létezés csodájában, a magaméban és embertársaiméban, a csillagos égben, a gyíkban, a sünben, a hóvirágban és a tölgyben, csakúgy, mint Gauguin, Braque, Csontváry vagy Veres Pál festészetében, s mindabban, ami száz- és százezer év alatt megelőzte és előkészítette őket. Hiszek a népdalban, Bachban és Bartókban; hiszek az amazonasi indiánok nád- és lombkunyhójában, a kölni dómban és Gaudí templomában. Elutasítom, ha rögeszmékkel, a „meg nem gondolt gondolat” agyrémeivel vagy éppen a háborús készülődés melléktermékeiként létrejött technikai „csodák” misztifikációival vagy a pénz önnemzésével ámítanak a technokraták és bankokraták. Hadakozom a kultikus gondolkodás megszállottaival, miközben őszintén csüggök a történetileg létező kultikus művészet termékein, beleértve a valláshoz kapcsolódó mitikus ősköltészetet éppúgy, mint azokat a tegnapi és mai költőket, művészeket, akik az emberiség múltját mintegy újra megélve modern műveket alkottak-alkotnak, mint például a Stonehenge bűvöletében élő Henry Moore vagy Weöres Sándor. A természettudományos fejlődésben is hiszek: a világ szegényeit is hozzá kellene segíteni az elemi létszükségleteik kielégítéséhez. Talán elég lett volna József Attilát idéznem: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!”. S akkor már a magam támasztotta erkölcsi követelményeimnek megfelelően hozzátehetem: „Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat”.

Tornai terjedelmében és tudásanyagában hatalmas költői életművének témakörei, kötetről kötetre visszatérő, egyúttal bővülő, rendezett vagy rejtett versciklusai jól követhetők a korábbi kötetek sokaságát egybefoglaló, négykötetes életműkiadásban, a Csillaganyám, csillagapám I–IV.-ben. A mostani könyv, A semmi ellen, mely inkább folytatásként, mint ráadásként született, éppúgy szól a szerelemről, a magyarságról, a Voltaire és Csokonai nyomán vallott humán és citoyen polgárságról, a kozmoszban parányi helyét betöltő ember egyetemességtudatáról, ősiség és modernség szintéziséről, mint a korábbiak.

Mint minden kötetében, Tornai itt is növekvő kíváncsisággal, a megismerés szenvedélyére, a lét varázsaira hangolt ösztönök késztetésére és a patetikus vagy rezignált, de mindenképpen józan gondolkodásra s a progresszív természettudományos világkép ellenpróbáira hallgatva folytatja érzéki, érzelmi és intuitív működését. Költő voltát az életével s az életét meghatározó emberi kapcsolataival együtt léte legfőbb értelmének tekinti. Ezzel egyértelműnek tartom, amit a könyv első versében ilyen paradox módon intonál: „Mindennap virágzom, / semmim a világon”. A szív és az elme buja gazdagságával semmiféle kincs nem ér fel. A háromszakaszos gondolati dal (ez a műfaj már eleve ősi és modern) így folytatódik: „Nem kérek hajnaltól, / sem újabb napoktól / csak egy pontos igét / az ősi vagyonból” (Az utolsó szó). Az „ige” költői és mitikus mérték szerint a teremtés igéje, s olyan értelemben szakrális, ahogy Weöres Sándor is megfogalmazta: „a szakrális költészet gáttalan repülés; az életnek, tudatnak, humánumnak ismeretlen rétegeibe hatol, újat vagy elfeledettet tár fel az emberiségnek”.² Weöres a szakrális művészettel a vulgárist állítja szembe. „Ez ad hírt egy-egy nép, kor, gazdagok, szegények életmódjáról, napi gondjairól, vágyairól, szerelméről, háborús és békés periódusokban az ismerőset, változót rögzíti.” Weöres mindkettőt nélkülözhetetlennek tartja, felfogása egy lényeges ponton mégis eltér Tornaiétól (noha a két költő gyakran találkozik például a buddhista felfogásban vagy éppen az ősi és modern egységében): Tornai a szakrális körébe vonja (Goethével egyetértésben³) a Weöres által a „változók” fogalmi kategóriájába helyezett szerelmet, amely Tornai szerint az égbe emelő „örök” üdvösség élményével ajándékozhat meg. Vannak ilyen viszonylagosan múlhatatlan dolgok, mint például a nagy lírai művek is, amelyekben a tökéletesen megragadott lírai pillanat az „örökkévaló” eszmét érzékelteti, az egyéni pedig az általános emberit. Weöres költészete maga is ezt igazolja – neki is felejthetetlen versei vannak a testi-lelki szerelemről. S hogy Tornai (akárcsak mestere) mindezt nem valamiféle „megdicsőülés” elsődleges céljának tudatában műveli, arra mindjárt a kötet második intellektuális dala, a Múló dicsőségben igazolja: a csillagos eget nézhetjük bármilyen áhítattal, önmagában a „dagadó hold” és a „kék menny” dicsősége velünk s a tudatunk mulandóságával együtt „múló”, mulandó.

A Tornai-költészet paradoxonja: a gondolati vers önfeledtsége

Tornai bő hat évtizede gyarapodó és finomodva fejlődő költői munkásságának legnagyobb kérdése a szememben: miként képes közös nevezőre hoznia, bonthatatlan formai egységbe foglalnia két, egymástól nagyban eltérő hajlamát és törekvését? Egyfelől az ösztönök, Erósz és a természeti ember, a naiv gyerekkor ámulatát s velük együtt a „primitív” őstársadalmak s a parasztkultúra alapvető művészetét – másfelől a tudatos, gondolkodó, művelődő, filozofikus és a modern tudományosságot költészetében is érvényesítő, felvilágosult, racionalista észjárást és megértésigényt. Nemrég hallottam egy rádió-előadásban, hogy Konfuciusz szerint az ismeret gondolkodás nélkül meddő, a gondolkodás ismeret nélkül pedig veszedelmes. (Milyen jó figyelmeztetés ez a napjainkban dúló pedagógiai viták idején!) Tornai állandóan gyarapítja, „utántölti” tudáskészletét – és gondolkodásában sem kockáztat meg tárgyi tudás nélküli, ismeretekkel meg nem alapozott állításokat. Hogy mindez milyen kérdéseket vet föl még a költői formanyelv, a stílus területén, arra csak a részletekbe menő verselemzések válaszolhatnak. Amennyiben a nyelv eszközeivel sikerül megteremtenie az egyensúlyt egyrészt a naiv, az érzéki, a természeti tapasztalat, másrészt a tudatos, a törvényszerű és absztrakt eszméket rögzítő fogalmi gondolkodás között, akkor a vers a szépség és igazság közös rangjára emelkedik. Ha viszont nem sikerül komplex egységbe szervesítenie egymással az érzékit és a gondolatit, hanem a kettőt saját illetékességi körében hagyja, anélkül, hogy az egyik átjárná és megtermékenyítené a másikat, akkor a szó kedvezőtlen értelmében eklektikus marad. Pedig éppen az a legfőbb szándéka, hogy a „Csillaganyám” és a „Csillagapám” ellentéteinek összetartozását és harmóniáját megvalósítsa. Az eddigi életműgyűjtemény címében levő, gyönyörű metaforapárral igazolhatom, hogy tudatos célja éppen ez. Egymást keresi, ami széttart, egymásba illik, ami különbözik. Nem kis dolog a paradoxont – önmagát és önnön ellentétét – olyan szimultán módon érvényesíteni, mint ahogy az a biológia, a mikrofizika és a kozmológia törvényszerűségeit követő természetben érvényesül. Ezért legszívesebben az újabb építőművészettől kölcsönvett szóval organikus költészetnek nevezném Tornai poézisét: legspirituálisabb dolgai és legelvontabb gondolatai a természeti s a természetes lét formáit öltik. Erre vallanak legérzékletesebb költői képei éppúgy, mint nyelvének előhangsúlyosan ütemező beszédritmusa, nemcsak a gyakran használt magyaros-hangsúlyos alakzatokban, hanem a szabad versben is.

A versek legtöbbször nem különülnek „gondolati” és „ösztönös” költeményekre. Főként a formai eszköztár, a szókészlet dönti el, hogy melyik oldalra billen a mérleg: az ősök ritmusát s az anyanyelv gyökérzetét vagy a tudományokon nyugvó ismeretet részesíti előnyben. Az előbbi jellemző példája a Visszahúznám hullt időnk, ez a nosztalgikus szerelemvers, amely a „Házasodik a tücsök” ősi magyar népdal parafrázisaként indul, majd az elmaradt beteljesedés vágyát sóvárogja vissza az idő megfordíthatatlanságának fájdalmas beismerésével. Úgy érzem, ezúttal a népdal-intonációról nem a szükségszerűség érzetét keltve vált át nosztalgikus szerelmes versre. A „naiv” és a „szentimentális”⁴ elkülönült egymástól, nem alkot közös gyurmát. A népdalhangvételből nem „nő ki” szervesen a személyes kérdés: elveszített kedvesével az ember miért nem teheti meg már azt, amit a rovarok megtehetnek? Nem épül föl a gondolatnak az a szerkezete, amely az alantitól a föntihez, a puszta biológiától a magasrendű szerelemig ível – a „bartókiság” csak mint elv és nem mint gyakorlat merül föl. Hiába a sokrétegű, modern záró metafora: „Meghalok, még mielőtt mázsás mosolyokba / visszahúznám hullt időnk a hajadnál fogva” – ez más dimenzió, mint a népi gyermekdal.

Több szót érdemel, amikor a Tornaira jellemző kétpólusúság⁵ viszonyítási pontjai között létrejön a térbeli egység, a sokoldalú kapcsolódás, mint valamely mágneses térben az erővonalak. Ez az ő kivételes erénye, ez az, amiben ma nincs is versenytársa. Amikor létrejön az organikus egység a természeti és a művi, az érzéki és az eszmei, az én és a nem én között. Példa erre a Meghalni című, remek költemény, amelyben minden nyelvi, szemléleti és eszmei elem egyetlen célt szolgál: végiggondolni, hogy mi is történik, amikor meghalunk. Mi történik az egyén szempontjából, és mi lesz a rajtunk kívüli végtelenség, a kozmikus lét szempontjából. „[…] nemcsak a szív fagy meg, / nemcsak az agy muron-rendszer kábelei / szakadnak szét, / de eláraszt a mindenség is, / és elragadja azt, ami mindig / is az övé és ő mindig is a tied / volt. A világ minden / tudásfa-erdeje kap belőled // egy magot, egy gyümölcsöt” – próbálom kihagyásokkal kis helyen érzékeltetni, pedig az egész verset kellene idéznem. „[…] hogy soha külön rezdülés ne / legyél, soha külön feszülés / a lüktetésben, galaxisok neveltje […]”. És most következik az a részlet, amely a könyv címét és vezéreszméjét is – A semmi ellen – megvilágítja: „de nem azért, mert / semmi voltál, hanem mert olyan világűr / figyel rád, hol egykedvűen nyílnak-csukódnak / embertől távoli pillák”. Mintha valamilyen antropomorfizált istenségről volna szó (mint ahogy a Szentlelket képzelik egy sugárzó szem jelképével ábrázolva a trinitáriusok): a teremtőről, aki teljes közönnyel hagyta magára a megkreált világegyetemet. De nem ennek pilinszkys tragikumát siratja a költő: a megértés szenvedélye hajtja most is, mint akiben változatlanul nagyobb a kíváncsiság a vég iránt, mint a félelem: az ismeretvágy energiája ez, a nagyon magas kort elérőké, kik sosem érzik úgy, hogy az öregedéssel ezt is, azt is, amazt is elveszítették. Ontológiai vers ez, amelyben a szellemi a „létező”, de ez a metafizikai a fizikaira utal, róla is szól. És ami a legfontosabb: ez tiszta költészet. Látomás az énről, amint eredetébe visszatér, és új folyamatok részese lesz. Az öntudatlan anyag és az eszmélkedő ember harmóniára törő kölcsönviszonya. A személyes és a személyen túli nagy találkozása ez a mű.

Más példák az egységes mágneses mezőt vagy gömböt létrehozó kétpólusúságra. Az Ananké koszorúja a kilences számot mint mágikus fogalmat kezeli teljesen személyes és modern módon. A költő életének kilenc igazi, nagy szerelmét foglalja imába szinte, a leghíresebb versek közül József Attila A hetedik című művére emlékeztető számmágiával. Ez már sokkal inkább kimeríti a bartókiság elvét, mint a föntebb említett Visszahúznám hullt időnk. S ha tekintetünket arra emeljük, hogy a fizikusi neveket és az új fizikai világképnek megfelelő fogalmakat miként olvasztja egybe ősmítoszi elemekkel, s hoz létre teljesen egyéni és újszerű verset, akkor az Új Rigvéda merészségére is rácsodálkozhatunk s emlékezhetünk.

Hasonlóan szíven találó a Körbeszaladgálva a boldogságtól című, avantgárd stílusú vers, mely mintha régi rögeszmémet igazolná: az avantgárd költészet többnyire komolyan üzemeltetett humorérzék. Tornainak általában nem kitüntetett erénye a humor, de ezúttal a legmagasabb rendű humorérzék működteti versét. E versbeszéd jobbára olasz, orosz futuristáktól és francia szürrealistáktól származik, s nálunk az utóbbi időben legmagasabb szinten az idős Kálnoky élt vele a nyolcvanas évek közepe felé. Tornainak ez a verse azért kiemelkedő, mert nemcsak jó szürrealista vagy „abszurdoid” költemény (ahogy Páskándi Géza mondaná), hanem mert a legvéresebben komoly egyéni és emberiséggondokat veszi sorra álcinikus, kamaszos jókedvet mímelő versében. Poénja maga a tragikomikus lódítás, amellyel Kálnoky Kamaszkora és kései avantgárd-imitációi mellett egy pillanatra a Poloniust ugrató, bolondot tettető Hamletet is emlékezetembe villantja. Boldogan újságolja például azt, hogy „kibékültek a zsidók arabok oroszok és csecsenek / a terroristák és a darabokra tépettek átölelték egymást / elment az eszed mondták a barátaim / ne is jöjjön vissza kiáltottam körbeszaladgálva / az udvaron a boldogságtól”. – Nem egészen érthető, hogy ez miért nem lett sikervers még a jelen körülmények között sem – na de ki vesz ma észre egy remek verset?

Nem vehetem sorra a kötet minden nagy „dobását”, mintha egy csúcsokat döntögető atlétikai versenyről tudósítanék, de kipécéztem a költő legnyíltszívűbb és legnyíltszavúbb hitvallásait: „mert mi a költészet, ha nem háborúság // minden ellen, ami embertelen?” (Virágra szálló lepke) Másutt a szó mágikus hatalmát emeli himnikus magasságba, méghozzá úgy, hogy szavaival az örökké is­métlődő kozmikus nászt, születést és meghalást isteníti: „Minden kering, minden kering! / kiáltja szobánkba a Hold és az Esthajnalcsillag, / ne felejtsétek el, hogy a mi nászunk, / semmi elleni lázadásunk / himnusza vagytok, gyermekeink” (A semmi ellen) Mintha a görög teremtéstörténet istenei áldanák meg – ezúttal tiszta jóindulattal, a hitrege legemberségesebb részeihez (például Prométheuszéhoz) hasonlíthatón.

Így nem siránkozó, kiöregedett „dekadensek” írnak és beszélnek, hanem hívőn is éber eszméletű, eszmeharcokra, világkép-alakításra még mindig kész költők és gondolkodók. (Magyar Napló, 2012)

Jegyzetek

1 Tornai József, „Európa már kevés”. Beszélgetés Jánosi Zoltánnal, Magyar Napló, 2006/4. Ezzel rokon gondolatokat találhatunk a többi közt a költő Boldog látomások. A világ törzsi költészete (Európa, 1977) és A második eljövetel. Műfordítások a világ költészetéből című (Gondolat, 2010) köteteinek előszavában is. A Boldog látomások bevezető tanulmányában tömör jellemzést olvashatunk az ősi és a modern találkozásáról: „A 19. század második felében és a 20. század elején meginduló modernista költői irányzatok, főleg a két legfontosabb: a szürrealizmus és az expresszionizmus, az újonnan fölfedezett és megismert világrészek törzsi költészetének hatására alakulnak ki.” Az ősi tehát nemcsak régit, hanem még inkább eredetit vagy természetit jelent: a mindmáig ősi szinten megrekedt vadász-, halász-, pásztor-, sőt a kezdetleges termelői viszonyok közt élő paraszttársadalmak életét és művészetét s a költő gyerekkorát is magában foglalja.

2 Weöres Sándor, Szakrális és vulgáris irodalom = Uő., Egybegyűjtött prózai írások, Helikon, Budapest, 2011.

3 „Minden múló, a lét / csupán hasonlat; / ami csak töredék, / itt egybeforrhat. / Mit szó nem írt le még, / itt él az is; az Örök Nőiség / az égbe visz” (Goethe: Faust, II. rész vége, Chorus misticus, ford.: T. J.). Az „örök” természetesen csak az emberi képzelet számára, tehát viszonylag örök – de amit öröknek tartunk, az másként nem realizálódhat, mint a mulandó ember lelkületében.

4 Friedrich Schiller írja esztétikájában, hogy a naiv költészetben maga a természet nyilatkozik meg, a szentimentális költészet pedig „keresi” a természetet a spekulatív ész erejével. „Emez maga a természet, amaz keresi a természetet.”

5 Vö. Alföldy Jenő, Kétpólusú költészet. Bevezető Tornai József költői világába, Hitel, 2011/7.