Ifj. Fáy Aladár grafikusművész, lelkipásztor és nyomdász emlékezete, élete és munkássága

Öt gyermek apja. Küzdelmes életsors, hányattatás, mélységek és magasságok. Családjáról példásan gondoskodó apa, játszótárs, példakép, aki szívós és kemény munkával az adott lehetőségek között mindig bámulatosan helytállt. Becsülték, tisztelték, vagy belerúgtak, átnéztek fölötte. Egy olyan korban és helyen kellett léteznie, mely időben átívelte a háború előtti vészterhes konszolidáltságot, majd a második nagy világégést és azt az új érát, mely megosztva az országot hosszú és tartós békére rendezkedett be a diktatúra eszközeivel. Szélsőségek, ellentétek, konszolidáció, majd a szellem eltunyulása, lealacsonyodás egyaránt jellemezte e korszak spiritualitását. Ifj. Fáy Aladár számára a művészet és a hit jelentette a kapaszkodót és a menedéket. Két olyan dolog, mely állandó és kézzelfogható valóságával megtartó erőt adott neki. A transzcendens dimenziók vertikumán és perifériáján élt. Alig volt jelen világában. Félrehúzódva és magányosan alkotott, szolgált, pedig rengeteg kapcsolat kötötte, fűzte kortársaihoz. Függőség, ráutaltság, kényszerek és önkéntes vállalások. A kenyérkeresés és megélhetés örökös nyűge, terhe. Nem panaszkodott. Felismerte, hogy hasznos lehet mások javára, és nyereségképpen profitálni tudott ebből az áldozatot vállaló odaszántságból. Megtalálta azt a harmonikus egyensúlyt, melynek közegében szabadon megvalósíthatta elképzeléseit. Nem voltak nagyra törő vágyai. Anyagi javak sem érdekelték. A tiszta esztétikum és a megszenteltség vezérelte. Arra figyelt, amit éppen elérhet, és keze ügyébe esően ölébe hull mint kegyelmi adomány. Így járt-kelt, és tanulmányozta a természetet. A tájak és témák variációit, hogy képpé sűrítse magában. Majd mikor már megérlelte, munkás kezével materiálisan is réz-, linó- vagy falemezekbe véste. Mindvégig kitartott. Lankadatlanul dolgozott. Jó sáfárnak bizonyult. Ha kudarcok érték, attól szívósabb, megfontoltabb lett. Minden tapasztalat nyereséggé magasztosult számára, tökéletesebb alkotások felé kényszerítve és küzdve önmagát. Ha visszatekintek mindarra, amit maga után hagyott, úgy tudnám summázni, áldás kísérte, és csodálatos műveket kaptunk tőle örökbe. Olyan értékeket, melyeken nem fog a rozsda, sem az idő rágása. Csak tisztább és jobb lehet, mindig érték lesz, mint a színarany. Tehetségét arra pazarolta, amire kapta. Nem volt meghasonlott vagy korlátolt. A szerény lehetőségei karámjában is a maximumot tudta nyújtani. Nagy családja volt. Gyermekei tanúsíthatják, egyszerű, szerény és szeretetteljes jelenlétével mekkora szolgálatot tett. Mikor elillant közülünk, akkor éreztük igazán, milyen mély és sűrű űrt hagyott maga mögött.

A Képzőművészeti Főiskola grafika és festő szakán tanult. Mestere Varga Nándor Lajos és Kmetty János volt. Legkorábbi példaképe és mentora édesapja lehetett, aki festőként és akadémiai professzorként indíttatásában döntő szerepet vállalt. Ifj. Fáy Aladár a klasszikus réz-, linó- és fametszés mesterévé képezte ki magát. A metszés fogásait és technikáit nagyon korán elsajátította. Bámulatos tehetséggel és igényességgel munkálkodott levonatain. Életműve alig hasonlítható kortársaiéhoz. Grafikáinak száma meglehetősen kevés amiatt, hogy lemezein és témáin hosszú hónapokig dolgozott. A végletes tökéletességig igyekezett fejleszteni műveit. Természetelvű látásmódja modorosságtól és divatirányzatoktól érintetlen maradt. A valóság költői átlényegítésével képi világa a teremtés tiszta harmóniáját és rendjét tükrözi. Karcainak ihletője a természet kínálta növény- és állatvilág, melynek szépségéhez vallomásértékű őszinteséggel, fogékonysággal viszonyult.

Munkamódszerére jellemző, hogy kompozícióihoz előzetes akvarelltanulmányokat és ceruzavázlatokat készített. A lapok végső megformálásakor azonban a rézmetszés folyamatában szabadon stilizálta a naturális elemeket. Minden műfajban otthonosan mozgott. Készített portrékat, csendéleteket, figurális kompozíciókat, de tájképeiben tudta magát leginkább kifejezni.

Utolérhetetlen mívességgel, leleményességgel nyomtatta egyedi levonatait. A nyomtatás technikájában új eljárásokat és festékkeverési recepteket dolgozott ki. Az általa készített nyomatok egyediségükkel tűntek ki. Tehetségéből és igyekezetéből sokan profitáltak. A legkiválóbb magyar grafikusművészek külföldi sikereiket annak is köszönhették, hogy Fáy Aladárt bízták meg a kiállításra szánt lapjaik sokszorosításával. A Rézkarcoló Művészek Alkotó Közösségének nyomdászaként a szakma berkein belül tisztelettől övezett művész volt. Szert tehetett volna nagyobb ismertségre, de alkatilag visszahúzódó, szemérmes természete miatt inkább a munkájára és a feladatira koncentrált. Az érvényesülésnél többre becsülte, hogy művészetében megtalálta az alkotói megelégedettséget. Nem kívánt különösebb sikereket aratni, sem másokkal rivalizálni kiállítási lehetőségek megszerzéséért.

Maradandó életművet alkotott. Művészete finom, cizellált, míves, költői és zenei felhangokban gazdag. Ezen belül igen színes, változatos, játékos, úgy technikailag, mint a témáinak tág skáláit tekintve. Máskor tömény, kiérlelt, ösztönösen a redukciót és a puritán formavilágot kereső. Ki tudja, mire lett volna még képes, ha a tragikusan hirtelen vég nem akadályozza meg ebben. Simontornyán hunyt el hatvanéves korában. Egy tehervonat zúzta halálra 1986 júliusában.

Édesapámnak óriási szerencséje volt, hogy apját nap mint nap láthatta a festés foglalatosságában. Belenőtt a művészet közegébe egy olyan ember mellett, aki szünet nélkül alkotott. Nagyapám Arany János versstrófáit szavalta festés közben, a Toldi sorozat kivitelezésekor. Az ifjabb Aladár e kettős hatás alatt, a padlóról felnézve itta be szavait, és telt be gyönyörűséggel a látott színek gomolygásától, ahogy a fehér vászon megtelt ecsetvonásokkal, és képek születtek az orra előtt. Míg nagyapám keze és ecsete mázolva szántott, apám az eltanult dallamos versszakokat ismételgette. Mintha szinkronban dolgoztak volna, egy kisgyermek és az édesapja. Kettejük bensőséges kapcsolata átépült az enyémbe is, minthogy apámat kiskoromban ugyanígy nézhettem elmélyült tanulmányai során. Szemem előtt bontakoztak ki képei, mint a virágszirmok. A látott példa a legerősebb gyökérzet és kötődési pont, amitől a gyermek bimbózó jelleme és irányultsága impulzusokat és lökést kap az élet sodrára, jövőbeli kihívásaira.

Nem sok választása lehetett apámnak, hogy magát más irányba terelje. Korai rajzai és festményei meglepő érettségről tanúskodnak. Alig volt valami kurta átmenet a firkálós, gyermeki látás és a tudatosan komponáló, pontosan megfigyelő, tanulmányozó rajzművessége között. Hirtelen ért be, egy csapásra. A teret víz- és temperafestményein apjához hasonló kivágásokkal, snittekkel fogta be, egészen merész és szokatlan rövidülésekbe, rálátásokba helyezve a figurákat, állatokat. Többnyire színpompás, egzotikus madarakat és hajlékony testű ragadozókat festett. Némelyik papíron dátum. Tizenhárom-tizennégy évesen tisztában volt a helyes arányokkal és a testek forgási törvényszerűségeivel. Hogy ebből mennyi volt ösztönös érzékből eredő, és mennyi származott a megfigyelésekből, már lényegtelen. Tény, hogy képileg komponált kompozícióban gondolkodva a papír szélétől a másik végéig egységesen kidolgozta a látványt. Teheneket festett le szabadban, napsütésben falombok alatt hűsölve vagy patakmederben fürdőzve. Tizenöt évesen bonyolult szövevényű őserdős jeleneteket pingált, benne rejtőzködő vadakkal és vibráló fényhatásokkal. Szinte azt érzem, innen már nincs tovább − hová lehet még fejlődni, alakulni? Előrehaladottsága, erőteljes képi kultúrája még így is egy autodidakta tehetség stációja csupán, pillanatkép közvetlenül főiskolás felvétele előtti korszakából.

Az Akadémián a figurális stúdiumok más irányba vitték, és lefoglalták energiáit. Valamennyire szétzilálták, mert meg kellett felelnie a mesterek elvárásainak, és korrektúráik, instrukcióik nyomán képeznie magát. Nagyon nehéz idők voltak, a háború végkifejlete közepén, az eszkalálódó pokolban, Budapest szétbombázása és ostroma idején kezdte meg tanulmányait. Ahogy az orosz hadtestek kiszorították a német csapatokat, apám fogságba esett, és elhurcolták az ország délke­leti részébe. Nagymamám is mesélt róla, és a testvérei. Hirtelen történt mindez, az oroszok az összefogdosott civil férfiakat és fiatalokat kényszermunkatáborokba vitték. Aztán hazakerült leromolva, tetvesen és rühesen, de orvosi kezelés hatására némileg kigyógyult, felerősödött.

Újra munkához látott, és folytatta főiskolai tanulmányait. Szegénység volt, nélkülözés, még a papír is, amire rajzolhatott, a legsilányabb minőségű, málló és sárgult cellulózanyagból készült. Dacára a siralmas és nyomorúságos körülményeknek, kiváló társaságba csöppent. Osztálytársai és tanárai húzóerejétől megizmosodva magabiztosabban lát munkához. Varga Nándor Lajost és Kmetty Jánost emlegette, és számtalan anekdotát főiskolás éveinek élményeiből. Szőnyiről és Ber­náthról mesélt, akik tekintélyükkel meghatározó alakjai voltak azoknak az időknek. A politikai fordulat a háború lezárulásával a tanárok összetételében érzékenyen megmutatkozott. Egy új honfoglalás, kiszorítósdi játék indult. Átrendeződött a paletta. Elnyomottak emelkedtek fel, és magukat biztonságban érzők aláztattak meg. Az új ideológia megkezdte térhódítását. Fokozatosan itatódott át a társadalom minden szegmense, mint a kockacukron felszivárgó feketekávé, és omlottak össze a régi rend képviselői. Nem ment simán a helycsere, szükség volt erőszakra és erélyre. Munkált az ármány, és tünedeztek el emberek, volt, aki csendben távozott, még önként, belátva, nem sok babér teremhet ezen az új sírhalmon. A helyükre új arcok léptek, a félelem és bizonytalanság lett úrrá a szívekben, nem lehetett tudni, mivé fajulnak a dolgok.

A műhelyekben folytatódott a munka, a grafika szakon például született két, csodálatos metszetekkel illusztrált könyv, melybe az eredeti dúcokról nyomták bele a karcokat. Varga Nándor Lajos volt a szerző, és egyedileg számozott példányok készültek, mindössze talán száz példány az első körben. A növendékek színe-java ott sürgött-forgott, bábáskodott a könyv születése pillanatában, részt vett a munkában, és apám is kapott egy példányt, amit most én őrzök.

A külvilág történései és brutalitásai kezdtek erőteljesebb dobpergésekkel az ablakokon beszűrődni, és a tanárok magatartása megváltozott. A politika szétziláló és bűnbakot kereső törekvése nyomasztó légkört teremtett. A köztünk lévő ellenséget, a konspirátorokat keresték. Nem volt elég a háborús veszteség, ez az iszonyú tragédia. Lankasztani kellett a fokozódó terror kiépülő hadállásaival szemben az emberek amúgy is megtört életkedvét. Ahogy a járványok szoktak háborúk után végigsöpörni országrészeken, úgy terjedt szét e szellemi, ideológiai métely. Nem lehetett megúszni a rendszerváltásból eredő következményeket. Az új éra híveinek a legtöbb nehézséget a régi értelmiségiek okozták, akik nem álltak melléjük műveltségük és szellemi beállítottságuk folytán.

A villámok és vasöklök lesújtottak, senki sem érezhette biztonságban magát, bárkiről bármit be lehetett bizonyítani. A párton belül a színfalak mögött mardosták legádázabbul egymást a raga­dozó és acsarkodó bestiák. Meghasadt elmék és magukból kifordult alakok hadakoztak. Nem ismerték a békesség útját, sem a megelégedést, sem a józan mértéket. Apám az utolsó pillanatig igyekezett kitartani, és vasszorgalommal tanult, menekült előre, mert tudta, bekerítik és leterítik hamarosan. A marxizmus társadalomtudomány-tanára, Fedor János adta meg neki a kegyelemdöfést. Kertelés nélkül kijelentette, ne számítson arra, hogy mint osztályellenség gyermeke átmehet a vizsgán, meg fogja buktatni. A negyedik év második félévének végén (1949), az abszolutórium küszöbén történt mindez. Nem volt egyedül, még két klerikális végzettségű művésztársát fenyegették meg, és szándékoztak kipenderíteni. Ezek egyike Prokopp Péter volt, ő Rómába, a Vatikánba emigrált ezután, kiváló festőművész lett belőle, hatalmas életművet alkotott. Apám a záróvizsgákat letette, de a marxizmusból nem mert vizsgázni, feladta, diploma nélkül maradt. Sikerült eltörni a gerincét, sorsa megpecsételődött.

Hogy apámból lelkész lett, ez érzésem szerint két dolog egybeeső találkozásának tudható be. Egyrészt belátta, hogy nem engedik művészi munkához többé, megfosztották a jogosultságtól, a társadalom ellenállásával mindig számolnia kell majd. Másrészt akkoriban, a háború utáni években indultak meg és terjedtek el az ébredési mozgalmak. Nem volt törvényszerű, hogy valaki belesodródjon, de a hívők közössége apámat elérte, és a legjobbkor, mivel az egyetlen kimenekedést és alternatívát kínálta neki, ahol megvigasztalódhatott, és új irányba vehette útját.

Édesanyjától kapta a tanácsot, iratkozzék be a református teológiára. Felnőttként ült újra az iskolapadba. Évfolyamtársai mind fiatalabbak voltak nála, de apám hamvassága elmosta ezt a különbséget. Külsejükben legalábbis öregebbnek tetszettek mellette. A klasszikus ókori nyelvek és a bibliai tudományok tanulása közben sem feledkezett meg arról a hivatásról, mit örökbe kapott tehetsége folytán. Metszeteket készített, és fáradhatatlanul rajzolt, párhuzamos tevékenységekből játszi könnyen váltott, és alkalmazkodott a pillanatnyi szükségszerűség szerint.

Van egy időszak, ami kiesik abból a közelségből és konkrét valóságból, amit vele kapcsolatban átéltem, és amire összefüggően vissza tudnék tekinteni. Nem tudunk elszámolni évek sokaságával, és szinte lehetetlennek tetszik felidézni azt, amit kiradírozott az idő. Maradt szerencsénkre egy önéletrajz-vázlat tőle, kézzel írt rövid jegyzet dátumokkal és évszámokkal. Gyanítom, hogy valamelyik álláspróbálkozásának melléktermékeként születhetett a nevezett visszatekintés, amelyben tárgyilagosan és tényszerűen leírta, hol mit csinált és dolgozott. Amit fontosnak tartott rögzíteni, nem igazán tükrözi hányattatásának tényét, stációit és próbálkozásait. A megbélyegzettség végig elkísérte. Mikor már úgy tűnt, hogy szakmai rátermettsége és szorgalma elégséges egy tanári vagy rajzolói álláshoz, a politika és a fennálló társadalmi rend mindig beleszólt sorsának alakulásába, visszavetve az alapokhoz. A folytonos újrakezdés próbálkozásának nyomorúságához. Dolgozott huzamosabban például az Újítási Hivatalban mint műszaki rajzoló. Kiváló munkaerőnek bizonyult, ám egy újonnan hozott rendelet nyomán munkaköréhez szükségesnek bizonyult az Alap-tagság, mellyel nem rendelkezett, így az állást elveszítette. 1961. január 10-től a Képcsarnok Grafikai Műtermében kapott nyomdászi állást, itt mint segédmunkást alkalmazták. 1963-tól már szakmunkás, és a nyom­tatásban kitűnt ügyességével. Név szerint említi Gacs Gábor grafikust, akinek lemezeiről készített levonatokat, s aki ezekkel Amerikában és a Szovjetunióban aratott sikereket. Láng Rudolf Németországban szerzett elismerést, a kiváló minőségű nyomatok nagy szerepet játszottak ebben. A Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Gyűjteménye Rudnay-emlékkiállítást szervezett. A Gyula bácsi özvegyénél maradt dúcokról kértek apámtól új nyomatokat, mivel az általa kisajtolt munkák sokkal szebb levonatokat eredményeztek, mint a Rudnay-hagyatékban talált példányok voltak. A Képcsarnok Vállalatnál kereken tíz évig dolgozott, 1971. március 15-ig. Valami nagyon halvány emlékfoszlány dereng föl bennem egy visszhangzó, csarnokszerű, hodály-nagy, fakó műhelyről, mely szürke volt, és északi tájolású. Magas, osztott ablakokkal és számtalan, kézi meghajtású, vasplatnis monstrum nyomdagéppel, kötényekben és overallokban sürgő-forgó munkással, nyüzsgéssel, zajjal. Vagy így képzeltem el a nyomdát, vagy valóban járhattam ott egy alkalommal, de meg nem mernék esküdni rá. Néhány festékes kötényre és fényes, barna bőrhengerre emlékszem, elvesztem abban az irdatlan csarnokban. Valószínű, hogy láthattam a Dózsa György úti műhelyt, mert a nyomdagépekről csak ott alkothattam némi fogalmat, és azok a présgépek egy nagy átmérőjű kézi hajtókerékkel rendelkeztek, mások voltak, mint az a gép, amivel apám az Alkotó Közösségben dolgozott. Fáradtsága viszont nem halványult el. Kimerült volt, és elcsigázott, mikor hazajött este, nehéz fizikai munka volt a nyomtatás. Hajszolták ott is, igazi tömegtermelés folyhatott a műhelyben.

Saját munkáiból azonban a békesség és a harmónia áradt, valami éteri, mennyei tisztaság, a természet igazsága és semlegessége. A fűből, fákból, hegyoldalakból nem lehet politikát faragni. Ide menekült napszálltakor, az íróasztalának sarkán farigcsálva dúcait, a lámpafényben görnyedve esténként. Tette a dolgát, kirakta vésőit és a kis polírozóköveit a faládikából. Minden szerszámára nagyon vigyázott. Borotvaéles hegyüket parafa dugóval védte a sérüléstől, kicsorbulástól. A szerszámaira igényes volt, féltette őket. Legjobb angol vésőit, ezek a Sellers & Sons gyártmányú rézmetszők voltak, csere útján szerezte meg. Ebből egypárat sikerült kapnia Komjáthy-Wanyerka Gyula (1894-1958) bácsitól, és csodálatos finom markolatuk volt, cseresznyevörös mahagónifából. A vékony acél háromszögletű éllel készült, sokszor órákig polírozta, élezte őket. Német, francia vésői is voltak szép számmal, és minden típust kipróbált, használt. Számtalan kísérletét siker koronázta. Szerzett fémhegyeket és acéltűket, azután maga köszörülte ki az elképzelése szerint. Nagyon jó szerszámokat tudott fabrikálni. Geometriailag a saját kezéhez méretezve ideális eszközök lettek. Himbavasakat csinált, és borzolóhengereket, hihetetlen leleményes, ügyes volt. Hogy metszetein oly sokféle raszter és borzolásos eljárás figyelhető meg, ennek oka az, hogy olyan szerszámokat talált ki, melyeket kereskedelemben nem forgalmaztak, nem léteztek. Az ötletet az adta számára, hogy a régi mesterek, elsősorban Gustave Doré és Rembrandt grafikáit, lenyomatait tanulmányozta, Goltzius, Dürer metszeteit. Az általuk alkalmazott rács- és vonalkultúra felkeltette érdeklődését, és fantáziáját megmozgatta e nagy metszőelődök briliáns technikája. A vésők nyelét szintén maga faragta jávor- és körtefából. A markától, nyomdafestékes tenyerétől a fanyél idővel kifényesedett, megsötétedett, és tükörsimára polírozódott. Szinte az életsorsát láttam bennük, a munkát, az állhatatos törekvést, az igyekezetet, ahogy a tökéletesség után ment. Dúcait olyan igényességgel és művészi gondossággal alakította, mint a régi japán mesterek. Hosszú hónapokig adjusztált egy lemezt. Nem sürgette az idő, mintha magának csinálta volna. Ráért a csodákra, kiérlelte a tökéletességet magában, nem kapkodott. A munka szépsége, izgalma és bűvölete vitte előre, és a keze alatt szemgyönyörködtető alkotások elevenedtek meg. Nem vonult félre tőlünk, mindnyájan láttuk, mit csinál. Megálltunk mellette, és néztük, ahogy haláli pontossággal beleszántott a tűhegyes vésővel a tükörsima rézlap felületébe. Vett egy nagy levegőt, és lélegzet-visszafojtva, szuszogások közepette bírta magát a munkára, bátorsággal, gyönyörűséggel és némi aggódással övezve. A keze olyan hajlékony és biztos volt, mintha csak egy mintát kellett volna kimetszenie. A semmiből hozta ki a formákat. Látta előre, merre kell a vésőnek futnia, és nagyon ritkán hibázott. Ilyenkor felszisszent, és kiáltott valamit, de sosem káromkodott. Apámból teljességgel hiányzott a trágárság. Amikor metszhetett, ünnep volt számára. Tőle szentelődött meg, és szellemi értelemben is tisztán végezte, mint egy bemosakodott sebész, akinek a kezétől életek függnek. Hihetetlen, de én nem emlékszem, hogy még a legnagyobb felindulásában is valami otrombát mondott volna. Mindig nevettünk, mert csupa irónia volt sajátos elszólásaival. A metszés odaadást, tehetséget, koncentrációt követelt. Elmagya­rázta és megmutatta, hogyan kell a vésőt úgy megfogni, hogy az ne szaladhasson meg. A kisujját kinyújtva ellentartva támasztotta a rézlapra, míg a markában csak a gyűrűs-, a nagyujjal és a behajtott hüvelykujjal szorította a véső nyelét. A mutatóujját előre kinyújtva pedig az acélvéső felső élének fokára támasztotta. Amikor előremozdult a kéz, a csuklójával is játszott, oldalirányban forgatva levelek, körívek, zegzug vonalak metszését végezte így. A puha rézből kisajtolt fölös aranysárga forgácsokat lefújta és lesöpörte. A rézmetszés tudományát tartotta a legtöbbre. Magának a puritánul metszett vonalnak olyan hangsúlya és kifejezőereje van, mely hasonlíthatatlan. Sem a hidegtű vagy a maratott rézkarc nem képes ilyen erőteljesen, árnyaltan és érzékenyen formákat körülhatárolni, és felületeket plaszticitással, térbeliséggel megtölteni. Apám minden technikában otthonosan mozgott. Kombinálta, variálta a maratást a metszéssel, hidegtűvel és himbavassal is belenyúlt a lemezeibe.

Az ezt követő időszakban, 1971-től 1979. április 15-ig nyolc éven át a Munkácsy Mihály Rézkarcoló Művészek Alkotó Közösségében dolgozott nyomdászként. Sokkal hosszabbnak tűnik ez az idő számomra, az egész gyerekkorom és eszmélődésem beleférne. Kezdetben váltott műszakban alkalmazták egy másik nyomdásszal, Laky Dezsővel, majd utána már egyedül. Az Alkotó Közösség új lehetőségekkel kecsegtetett, mindenesetre példa nélküli vállalkozás volt a szocializmuson belül, mely erősen korlátozott és visszaszorítani igyekezett minden egyéni kezdeményezést, ami nem állami jellegű volt. Az Alkotó Közösség szervezője és tulajdonosa Koller György (1923-1996) ügyvéd volt, akiről Kass János rajzolt baráti hangvételű és érzékletes képet visszaemlékezésében. Amikor apám az Alkotó Közösséghez felvétetett, a vállalkozás már virágzó szakaszába lépett. A kezdeti nehézségek ellenére gyorsan összeszerveződött az a művészgárda, mely a törzsét és gerincét adta a szövetségnek. Mindenki számára hasznos és gyümölcsöző együttműködés bontakozott ki, mecenatúra piaci alapokon, ahol a megmérettetés a közönségen is múlott. A vevőkör ízlése és vásárlási hajlandósága fokmérője volt egy-egy művész népszerűségének, kedveltségének, persze csak némi előszűréssel a hivatalos zsűrik és bizottságok után. Akinek zöld utat engedtek, és munkái terjeszthetők voltak, minden nehézség nélkül boldogult.

Apám is próbálkozott, váltakozó sikerekkel, mint írja és megjegyzi, 1969-től számítva mindösszesen tizenöt művét fogadták el, ebből nyolc rézlemezt és hét linót. Életművéhez mérten ez a szám azonban elenyészően csekély. Grafikáinak mívessége és igényessége messze többre jogosította volna. El tudom képzelni, mekkora ösztönzést jelenthetett volna, ha több művét engedi át a zsűri. Szárnyakat kaphatott volna, és ismernék munkáit ebben az országban, de nem így történt. Maradt kirekesztett, és csodálatos metszeteiről fogalmuk sincs a mai értelmiségieknek. Egyszerűen hiányzik a köztudatból, nem volt és nincs jelen, mintha csak hiába született volna e világra.

Az az időszak, amit életének utolsó, záró fejezeteként összegezhettem, mindössze hét esz­tendő. Csodálatosan gazdag volt számára ez a nem sejtett alkony. Egyikünk sem gyanította, hogy hatvanéves korára lezárul életműve és minden egyéb foglalatossága, mely még a világhoz kötötte. Mikor a Munkácsy Mihály Rézkarcoló Művészek Közössége nyomdájából kikerült, életének e töréspontja és kudarca látszólag nem viselte meg úgy, mint egyébként helyzete és kilátástalansága indokolhatta volna. Ami igazságtalanság és méltánytalanság érte, azt jól dolgozta fel. Belátta, sorsát akkor sem tudta volna megváltoztatni, ha netán körültekintőbb, óvatosabb és alkalmazkodóbb. Apám szerény, nemes és egyszerű egyenességben élt. Elveihez hű volt, és fontosabbnak tartotta a maga számára, hogy igazat mondjon akkor is, mikor mást vártak el tőle, és nem volt hajlandó megalkudni. Erre persze már nem került sor, mert megelőzték. Ha valamivel kevesebb fizetésért, de jóval könnyebb elfoglaltságot talált. Abban az időben még több álláslehetőség adódott, és dekoratőrként tudott elhelyezkedni a Margitszigeti Szik- és Ásványvíz Forgalmazó Vállalatnál. Ez a cég reklámplakátok tervezésével és kihelyezésével bízta meg.

Plakáttervezői munkája nem tartott sokáig. Az átmeneti időszak érlelte arra, hogy megtalálja a helyét. Végig azon spekulált, hogy szeretett volna vidékre kerülni mint parókus lelkész. A Püspöki Hivatalhoz fordult több ízben. Annyit tudott elérni, hogy Székesfehérvárra utazhatott, de nem kapott végleges szolgálati állomást. Egész életében arra vágyott, hogy egy állandó gyülekezetet pásztoroljon. Ám folyvást beosztották alkalmi és átmeneti szolgálatokra, melytől nem várhatta, hogy valahol véglegesítik. Falura húzta a szíve, egy csöndes és nyugodt helyre, ahol megállapodhat, és művészi munkát is végezhet.

Ez csak az utolsó három évben adatott meg számára, amikor a Tolna megyei Simontornyára vezényelték, ahová leköltözött, és magával vitte minden ingóságát, szerszámait és a grafikázáshoz szükséges kellékeit. A parókián műhelyt rendezett be, az egyik üres szobát nyomdának tudta használni. Apám valóságos remeteéletet élt, mikor nem voltunk mellette. Összeszedte a lehullott diót, és nagy zsákokba gyűjtötte, hátul pedig a csigákat, melyekből egyszer próbált valami levesfélét főzni. Furcsa volt ez nekünk, és talán azért tette, hogy kimutassa irányunkba, egyedül sem hal éhen, elboldogul magában. Kereste a magányt, elhúzódott és begubózott a saját világába.

Simontornyához jelentős szórványterület tartozott, így még további négy falu, község: Tolna­némedi, Pincehely, Nagyszékely, Kisszékely. E települések húsz-harminc kilométeres körzetben terültek el, és apám eleinte kerékpárral vagy gyalogosan közlekedett. Később, miután megtanult vezetni, már gyakrabban jött fel Pestre is. Akkor már saját nyomdagépe volt, mert Tamásiban Würtz Ádám fivére készített neki egy remek, kellően nagy platnival rendelkező kézi hajtású masinát. Minden adva volt, és apám szorgalmasan nekilátott nyomtatni sorozatokat, új grafikákat és a régiekből, a dúcokról, hogy a sáregresi kiállítás megvalósuljon. Csodálatos sikere volt, és anyagiakban sem lebecsülendő, mert a gyülekezetből megvásárolták a karcokat, mely adományt apám a simontornyai templom bádog tetőszerkezetének javítására tudta hasznosítani. Kinyílt számára egy ajtó, és olyan távlatokba engedte bepillantani, hogy megsokszorozta erejét, igyekezetét.

De a végső felvonás még hátravolt. Az utolsó út, mely a töltésen vitt át. Az a határpont, magaslat, amely mindegyikünk előtt ott van, akik még nem léptünk át rajta. Neki az volt elrendelve, hogy hirtelen jut át, mint egy villanás. A rettenet leselkedő veszélye várta, a sínvasak hidegségével és fülsiketítő csikordulásaival.