„Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan,
ha meghalok.”
Székely János
„Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára”
Csokonai
Erdők, hegyek, folyók és sebes vizek,
mélyzöldben pompázó, zúgó rengeteg,
harmattól parázsló, selyemfüvű rét,
ki fürdeted bennünk a napok tüzét,
bizsergető fények, lúdbőrző neszek,
ó, hogy hiányoztok majd, ha nem leszek;
s te csodás ég kékjébe belevesző,
szürke muharral benőtt ezüst mező,
és völgyek és lankák és meredekek
– a lélek a látványba beleremeg –,
s ti ösvények, csapások, szűk kaptatók,
pihegők, sietők, vagy épp baktatók,
hozzátok vivők, erdők, rengetegek –
jaj, hogy hiányoztok majd, ha nem leszek.
Aranyló tarlók, virágzó szarkaláb,
fennsíkok, csúcsok, ahonnan nincs tovább;
bodzák, kamillák, menták és füzikék,
lóherés örömtől duzzadó bibék,
s ó, hogy hiányoznak majd a fenyvesek,
a zölden remegő, rívó rengeteg,
s ti Zordon erdők, durva bércek, szirtok!
mert Tik talám több érezéssel birtok,
földi mennyország, fodros lombú berek,
kis pitypangok, sárgálló kutyatejek,
lomha csend, lombsusogás, tücsökzene,
hogy meghasad a szív, az ész is bele,
szurdokok, peremek, sziklák, hegyélek,
jaj, hogy hiányoztok majd, ha nem élek.
És hiányzom én is talán, ha meghalok,
és hiányzik a szem, a száj, s hogy nem vagyok,
de a szem mögött, mint csontban a sugarak,
a sok szép, mi volt, mind megmarad – mind ott marad.
