×

Böske levele

Ernst Lajos emlékezete

Saly Noémi

2012 // 12
Babikám drága,

tulajdonképpen csak egyvalamit akarok mindenképpen elmesélni, bár Nektek Teheránban ez nem lesz olyan shocking, mint nekünk itt Pesten. Fogsz emlékezni arra a kis törékeny, bajszos emberre, akivel az urad is sokszor kártyázott, de párszor az enyém is, míg meg nem mondtam neki, hogy elválok, ha még egyszer beteszi a lábát a Körbe. (Az Isten verje meg, aki kitalálta, hogy ezeknek kártyázni kell, hát miért KELL? Most mondd meg nekem, miért KELL?)

Na, szóval az a híres műgyűjtő, a lisztes Ernst bácsi fia még valamikor hetekkel ezelőtt − eltűnt. Azért mondom, hogy lisztes, mert Tátim még gscheftelt az apjával, vettek tőlünk is búzát, amikor még megvolt az a somogyi bérlet. Táti mesélte is, hogy panaszkodott mindig a bolond fiára, hogy már kölyökkorában is mindenféle ócska metszetek után futkosott, művészetet akart tanulni, összevissza utazott mindenfelé, és egyáltalán nem érdekelte az üzlet. (Taníttatni se volt hajlandó, ő nem úgy volt vele, mint az öreg Francsek, aki molnár létére akármilyen keservesen, de finanszírozta, hogy apósodból építész legyen.) Szóval az öreg Ernst nem akarta, hogy a fia szétszórja azt a pénzt, amit ő a lankadatlan szorgalmával a gabonán meg a nagy gründolások idején a házaival megkeresett. De a végrendeletében mégis egyformán osztotta el a nagy vagyonát a három gyereke között, ezt is most írták a lapok.

Az újságban régóta mindenfélét lehetett olvasni, hogy az Ernstnek rémes adósságai voltak, az egész öröksége ráment ezekre a kép-dolgokra. Emlékszel, amikor az érettségi évében együtt voltunk a múzeumában azon a vernissage-on, az ajtóban fogadta a vendégeket, látszott, hogy milyen büszke és boldog. Anyikádon az a szép, raffolt lila szoknya volt, azzal a méregzöld csipkeblúzzal, mintha most is látnám (feltétlen add át neki kézcsókomat, remélem, jól van) − fiatalok voltunk, Istenem, most meg nem győzöm krémezni a kezemet, tiszta szerencse, hogy legalább nem őszülök, Tátinak azt a vastag szefárd sörényét örököltem, de hogy mennyit vesződtem vele kislányként, azt elmondani nem lehet.

Nemrég volt, ugye a harminckilencedik születésnapom (lapodat köszönöm, egy angyal vagy, hogy eszedbe jutott!), de úgy döntöttem, nem leszek öngyilkos akkor se, ha betöltöm a negyvenet, az uram se halt bele tavaly az ötvenedikbe, persze egy férfinál ez is teljesen más. Inkább örülök a gyerekeknek, Rizi nagyon jól van az urával, őszre terveznek egy római utat, remélem, már az első pici unokámmal jönnek haza, vagyis hogy ha addig nem, hát majd ott összefabrikálják! Miklóska készül az érettségire, ha nem lenne ez a szörnyű numerus clausus, itthon tartanánk, de így valószínűleg Zürichbe megy majd egyetemre, tudod, milyen csuda feje van, csak bírja az uram anyagilag (egyelőre um berufen, most emeltek neki a banknál). A kicsiken meg szerencsére még ráérünk gondolkodni. Éppen számolom, hát Nálad is milyen nagyok már a lányok, Babuci tizennégy, Médi tizenkettő, ugye? A neheze majd csak eztán jön, szavam ne feledd! Majd valami perzsa hercegek fogják elvenni őket, olyan gyönyörű mind a kettő! De addig örülj, amíg otthon vannak, én még mindig sírok, hogy ez a haszontalan Géza elvitte Rizikémet, pedig tényleg szépen élnek, és ezzel a hárommal is van itthon bajom elég.

Na, visszatérve ehhez a szerencsétlen Ernsthez, olyan unheimlich az egész történet, hogy az ember azt se tudja, hogy fogjon hozzá. Hát írták a lapok, hogy eltűnt, és mindenki találgatta, hogy hová. A fia azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy már kétszer jött haza a Hűvösvölgyből nyakig sárosan, zavarodottan, pedig különben sohse sétált, pláne nem egyedül, és a család már akkor attól félt, hogy elemészti magát, de senki sem hitte, hogy tényleg lenne benne annyi erő, hogy megtegye, hát már hatvanöt éves volt, egy öreg, vézna kis ember! Írták azt is, hogy biztos vidéken bujkál, de hát az egész ország ismeri, meg a bátyja, aki valahol Hevesben lakik, az is azt mondta, hogy náluk nincsen. De nem is volt olyan ember az Ernst, aki csak úgy fogja magát, és kivesz egy szállodaszobát valami Isten háta mögötti kisvárosban vagy falusi fogadóban, és ott nyugodtan olvasgatja a lapokat, hogy őtet keresi már fél Európa rendőrsége. Az uram is mindig azt mondta: „Bolond ez az Ernst, de legalább becsületes, rá is fog menni mindene.” És tényleg összeszedett valami hétszázezer pengős tartozást, bár az uram azt mondja, hogy képekben van rá fedezet, de az meg valahogy a Nemzeti Múzeumba van letétbe téve, én ezekhez nem értek, hiába magyarázza ezeket az üzleti dolgokat húsz éve, az én agyam már csak addig ér föl, hogy kiadom a szakácsnénak a kosztpénzt és kifizetem a varrónőt, tiszta szerencse, hogy az uram legalább érti. Valahogy a Herzogéknak tartozott, vagy­is azoknak a valamilyen bankházának, akikkel az uramék is kapcsolatban vannak, de hát lényeg, hogy lehetett volna rendezni könnyen az egészet. És az állam is szégyellheti magát, hogy nem segít egy olyannak, aki a magyar festészet gyűjtésének szentelte az egész életét, és ezzel az országnak akart gyarapodást, nem saját magának! Az uram azt mondja, hogy azért, mert zsidó volt, de akármilyen időket élünk, ezt azért én nem tudom elhinni. Darányi azt a förtelem antiszemita Szálasit is éppen most csukatta le végre, igaz, Ti ezekről nem tudtok semmit. Annyi baj legyen.

Hát, Babikám, a héten a lapokban aztán benne volt részletesen, hogy mi történt. Képzeld el, megtalálták ezt a szegény embert Ráczkevénél, ott vetette ki a Duna. Én nem is értem, hogy lehet ilyeneket megírni a lapokban, annyira borzasztó, de Hozzátok nem jut magyar újság, úgyhogy elmesélem.

Az erdész találta meg Ráczkevén a parton a lábát, vagyis azt látta meg először, de hogy annyira össze volt már zúzódva az arca szegénynek a kövek között, hogy nem is lehetett fölismerni, csak aztán a zsebében találtak egy borítékot, bár magát a levelet nem lehetett elolvasni, csak a címzést, hogy „Ernst Lajos kormányfőtanácsos úrnak”. Meg az ingén a monogram is az övé volt, aztán akkor innen már tudták, hogy ő az. Alig volt nála pár pengő, de az arany zsebórája az nála volt, és akkor innen tudni, hogy nem volt rablógyilkosság, hanem beugrott szegény a Dunába. (Ebből feleltem hetedikben a Baár-Madasban, mit gyötört minket Szidónia néni a memoriterekkel, sose felejtem: „Most a millióson van a sor: bátran, öregem!”)

Abban a borítékban találtak két húszpengőst, ami nem ázott széjjel: de ki a csoda küldhetett neki negyven pengőt? Az nem létezik, hogy valakitől kölcsönt akart kérni, és ennyivel szúrta ki a szemét, ez olyan megalázó még gondolatnak is, hogy nem is merek belegondolni, de persze az is lehet, hogy valaki tőle kért kölcsön, és így adta meg, de azt nem hiszem, hogy kártyaadósság lett volna, nem ilyen tételekben kártyázott ő, emlékszem, Te is mennyit sírtál annak idején Imre kártyaügyei miatt, nagy szerencse, hogy Teheránban ez kiment a divatból.

Babikám, és a legborzasztóbb még csak ezután következik, nem is értem, hogy írhatnak meg a lapok ilyen unheimlich dolgokat: az a szegény ember (vagyis halott) már legalább két hete a vízben volt, szóval vitte lefelé a Duna, és akkor Ráczkevén betették valami koporsóba, de már harmadik napja nem intézte a család, hogy hazahozzák és eltemessék! Ott őrizte két ember a hitközségtől, mert muszájt virrasztani, de tudod, nálunk aznap, de legkésőbb másnap muszáj eltemetni valakit, hacsak nincsen szombat, őtet meg pont múlt szombaton találták meg, és csak szerdán délben temették el, amit a Törvény szerint nem szabadna. Nem mondom, hogy olyan nagyon tartanánk a vallást, mi még a Rizit is odaadtuk a Gézának, de azért van, amit mégiscsak be kellene.

Belegondolni is rémes, hogy valaki, akinek nemrég még kétmillió volt a vagyona, és ahogy írta az újság, olyan hat ezüst kandeláberjei voltak neki, amiket a legelőkelőbb temetésekre szoktak kölcsönkérni tőle, így kellett, hogy ott feküdjék tiszta felismerhetetlenül a Ráczkevei morgue-ban napokig! Két falusi zsidóval, most mondd meg, egy ilyen finom, gazdag ember mire jutott öregségére! Futkároz a hideg a hátamon, hogy mivé lehetünk egy pillanat alatt.

A fia az uramnak is küldetett partét (elég kurta-furcsa, olyan modernül van megcsinálva), de volt egy fontos tárgyalása neki, meg hát kibumlizni a rákoskeresztúri temetőbe valakiért, akit nem is nagyon ismert, úgyhogy végül nem mentünk. Ez az Endre különben rendes ember, nem sokkal fiatalabb nálunk, látszik, hogy nagyon jó neveltetése volt, és már egészen fiatalon könyvet írt, meg kiállításokat rendezett az apja mellett, de az is csupa ilyen modern dolog volt, az urammal elmentünk megnézni a Rippli miatt, mert Táti ővele jóban volt, meg is vettük két képét pár éve, akkor már nem voltatok itthon, de amikor meghalt, akkor még igen, az azon az őszön volt, amikor megnyílt a Széchenyi fürdő, ott beszélte az uramnak valamelyik festő barátja a gőzben, hogy másnap mennek Kaposvárra a temetésre, na, akkor el is mentünk velük, ezért emlékszem, majdnem elsüllyedtünk a kocsival az agyagban.

Hát, Babikám, hogy valami jót is meséljek, ugye, most volt a házassági évfordulónk, már a huszadik, borzasztó, kaptam az én Henrikemtől egy akkora vörös rózsacsokrot, mint egy malomkerék, nem felejtette el ez a drága ember, és elhatároztuk, hogy elmegyünk valahova vacsorázni. Az lett volna a legszebb, ha átmehettünk volna abba a tabáni kisvendéglőbe, ahol megkérte a kezemet, és én igent mondtam, úgyhogy hiába zümmögte folyton a sadchen a Tátinak, hogy adjanak a Weisz Dezsőhöz. Budára jártunk randezvous-zni, nehogy meglássanak, meg a jégre, ha elég nagy volt a köd. Micsoda sűrű ködök voltak azokban a háborús években, emlékszel? Mégis szép volt, mert szerelmes voltam az uramba, főleg uniformisban. De a Tabánt − ezt lehet, hogy Ti nem is tudjátok? − az elmúlt években teljesen lebontották, most egyelőre egy új, nagy park van a helyén, de majd fürdőváros fog oda épülni, a Henrik bankja is benne van valahogyan. (Imre teleépíthetné uszodával, ha itthon lennétek!)

Úgyhogy végül is „chez Gundel” vacsoráztunk, nagyon jól, és hazafelé az uram kitalálta, hogy még üljünk be egy kicsit az Ostendébe zenét hallgatni. Ott énekel az a drága Kalmár Pali, talán emlékszel rá, nagyon snájdig fiú, ’30-ban már nagy star volt, most meg pláne az. Hát bementünk, már egy kicsit szalonspiccesen, persze nem volt asztal, de az uram mondta a Grosznak, hogy itt most ünneplés történik, úgyhogy lett rögtön helyünk, a Grosz nagyon generózusan személyesen hozott egy üveg pezsgőt ezüsttálcán, hogy ő is gratuláljon, és a zenekar már húzta is az uram régi kedvencét, hogy „Néha-néha visszajönnek a tavaszi álmok”. Szörnyű zavarban voltam, mert az egész kávéház minket nézett, tapsoltak, meg minden, de azért büszkén néztünk egymásra a Henrikkel, mert hát tényleg még mindig egy szép pár vagyunk! És akkor ez a drága Kalmár elkezdett tovább is csupa olyan dalokat énekelni, amikre ’17–’18-ban, a háború kellős közepén mulattunk, a Hopsza Sárit, a Cintányéros cudar világot, a Hajmási Pétert meg hogy „Egy a szívem, egy a párom”, és a Te rongyos életnél már az egész kávéház együtt harsogta, hogy „leszokni rólad, Istenem, milyen nehéz”. És amilyen vagyok, ettől nekem persze eszembe jutott az a szegény, szegény Ernst Lajos, és egy pillanatra elfutotta a könny a szememet, de szerencsére még az uram se vette észre.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben