×

Vincze Ferenc: Hagyományok terhe

Hász Erzsébet

2012 // 11
Vincze Ferenc kötetének két alapgondolata, egyrészt a címben megfogalmazódó feladat, a hagyományok terhének vállalása az időbeli egységet jelenti, másrészt az írásokban újra és újra feltűnő egységes magyar irodalom eszméje az itt és most dimenzióiban, láthatóan összefügg.

A szerző itt összegyűjtött írásai, annak ellenére, hogy ezekben irodalomelméleti, -történeti, kritikai területek termését mutatja be, sejtésem szerint csak az egyik felét jelenthetik mindannak, amit az irodalom asztalára kíván tenni, hiszen már első elbeszéléskötete is megjárta az Európai Elsőkötetesek Fesztiválját, és a Junior Príma-díjat is elnyerte. Olyan irodalmi szerepvállalással van tehát dolgunk, amely nem korlátozódik se a tanáros-kritikusi-elméleti, se az ezeknek tárgyát képező alkotói oldalra – gyanítható, hogy ilyenformán a munkaélet személyes eltervezésében is érvényesül az egység gondolata. Tagadhatatlan, hogy ez az alapeszme minden értelmében kitűnő, és hangsúlyozása szükséges, a kérdés mármost csak az, hogy milyen kifejtés tartozik hozzá.

A kritikai írásokban rendre megvizsgálja a kötetszerkesztési elgondolásokat. Nem csoda hát, hogy a szerző saját kötetét is világos koncepció szerint állította össze, így egyszerű és jó példáját adva annak, miképpen tehet hozzá a könyv mint egység saját részeinek az értékeihez.

Az első részben például így, szerkezetileg jön létre, ezáltal sugalmazódik egy felvillantott, de még ebben a részleges kimondottságban is lényeges összefüggés Dsida és Szilágyi Domokos, illetve Nagy László költészete között.

Dsida Nagycsütörtök című költeményéről meggyőzően mutatja ki Vincze, hogy számtalan költő utód verseiben fölfedezhető ennek a műnek a hatása. Ennek a hatáscentrumnak a fölfedezése önmagában is fontos vállalkozás, amit érdemes lenne folytatni. Ráadásul azonban Vincze Ferenc megfelelő távlatból, jól érthetően képes akár a mai érettségiző, egyetemista korosztály számára is megvilágítani a szocialista évtizedek ideológiai szempontok szerint irányított kultúrpolitikáját, amely jellegzetes módon határozta meg a háború utáni Dsida-recepciót.

Szellemes figyelmeztetésként hat a második rész címe: Irodalomtörténet(eink). Ismeretes, hogy 2007-ben jelent meg a több mint száz szerző, számos irodalomtudományi irányzat képviselőjének írásait tartalmazó háromkötetes munka, amely a hatkötetes „Spenót”, A magyar irodalom története utódaként A magyar irodalom történetei címet viseli. Mindkét cím többes számban használja az egyébként megszokott módon egyes számban használatos irodalomtörténet szót, jelezvén ezzel, hogy a mi sok irodalomtörténeti vállalkozásunk – és a sokféle felfogás ezekben – korántsem teljes és nem egységes, továbbá megmutatható, hol vannak hiányzó részei és aspektusai.

Mennyi figyelmet szentelünk annak, hogy a magyar irodalom milyen válogatásban, mikor, milyen mennyiségben és minőségben jelenik meg idegen nyelveken? Biztos, hogy nem eleget. S vajon különleges módon-mértékben áldozzuk-e drága időnket annak vizsgálatára, hogy azokon a nyelveken, amelyek körbeveszik a magyar nyelvterületeket, hogy s mint történnek ezek a dolgok? Nem – s ahhoz, hogy érdemben foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel, szükséges olvasnunk azokat az írásokat, amelyek ezekre a területekre irányítják figyelmünket. A viszony egyszerű megfordítása is tanulságos, mint ahogy a kötet második részének első két tanulmánya teszi: a magyar irodalom románul versus a román irodalom magyarul. A fordításkötetek elkerülhetetlenül válogatási munkával kezdődnek, s ez együtt jár az ismertségbe emelés lehetőségével, ami egyúttal, ahogyan Vincze Ferenc figyelmeztet erre, felelősség is. A válogatások nem elég körültekintőek, amint az elemzésekből kiderül, illetve, nem meglepő módon, kultúrpolitikai befolyások is érvényesülnek a válogató-összeállító munkában. Minden válogatás akkor lenne megfelelő, ha időben és térben is nagy áttekintés alapján készülne.

A kötet címadó írása, a Hagyományok terhe az egységes magyar irodalom gondolatát állítja a középpontba, áttekintve több olyan irodalomtörténet-írói munkát, amely a romániai – illetve az erdélyi, megkérdőjelezve az elnevezéseket – magyar irodalomra vonatkozik, s összehasonlítást ad a német irodalom hasonló kérdéseivel. A romániai magyar irodalom és az erdélyi magyar irodalom elnevezések használatát egyrészt a történetiség alapján lehet eldönteni, másrészt „a jelen horizontjából tekintve minden kortárs mű esetében a magyar irodalom egy szövegéről beszélhetünk”, tehát az egységes magyar irodalom jelene az a válasz, amely a neuralgikusan terhelt hagyományt feldolgozni hivatott történeti szemléletet nem pusztán felülírja, hanem ez utóbbi meg is segíti a jelent, hiszen a hagyomány erősíti az identitást. Vincze mindemellett nem siklik át a hagyományt nehéz örökséggé tevő 20. századi történelem két világháborúval tagolt két korszakán, melyek először a trianoni döntéssel, másodszor a kommunizmussal betonozták be a szétdaraboltságot, és hangsúlyozza az egység megvalósításának lehetőségét, tehát a megoldást, amelynek kezdetét 1989–1990-re teszi.

A Levelekből kirajzolódó nemzedéktörténetben Széles Klára memoár-esszékötetére – Lelkünkre így ül ez a kor – reflektálva, azaz Lászlóffy Aladár pályáját a kortárs Széles szövegén keresztül elemezve rövidsége ellenére is rendkívül érdekes elméleti kitérőt tesz, egybefogva a kötet első két részét, amely ezzel az írással fejeződik be. Miután ugyanis az első részben többszörösen bebizonyította jártasságát a posztmodern irodalomelmélet berkeiben, a kötet hangsúlyozottan irodalomtörténeti második részében a magyar irodalom egységének kérdéskörét járta körül, hogy végül Lászlóffy kapcsán egy ma sokak által megkérdőjelezett, „pozitivizmus-gyanús” irodalomtudományi eszközt, az életrajzosságot mutassa fel annak speciális és megkérdőjelezhetetlenül értékes esetében. Közelebbről: abban a specialitásban, amikor az életrajzosság egy irodalomtudós kortárs levelezőpartner anyagából esszéisztikus memoárként kerekedik ki, itt tehát egy átmeneti műfajú szövegről van szó, amely levélszövegekre alapoz.

A kötet harmadik és negyedik részében a szerző mint napi munkáját is értően, figyelmesen végző kritikus mutatkozik be, s a befejező ötödikben az irodalomtörténet-írásnak, egységben látásnak már több oldalról vizsgált kérdéskörét a germanisztika némely analógialehetőségének felvetésével tárgyalja.

Az erdélyi szászokról szóló irodalomtörténeti munka bírálójaként Vincze Ferenc eddigi kérdését – „lehet-e és szabad-e bármilyen nemzeti kisebbség irodalmát az anyanemzet/anyaország irodalmától elkülönítve […] értelmezni?” – egy további fontos felvetéssel egészíti ki: a kisebbségi iro­dalmat „értelmezhetjük-e úgy, hogy nem vesszük figyelembe az adott régió többségi nemzetének (esetleg további népcsoportjainak) irodalmát?”.

E kérdések mellett igen figyelemre méltó az erdélyi szász elnevezés elemzése is, amely jó példát mutat arra, mit érthetünk (az előző tanulmányokban már taglalt) erdélyi versus romániai elnevezés történetiségén – azzal együtt vagy éppen azért, mert a magyartól jelentősen eltérő vonásokkal is rendelkezik ez az elnevezés a történetiség fényében.

Szintén a német irodalomtudomány problémafelvetését vizsgálva egy következő tanulmányban Vincze egyensúlyt teremt, beemelve a kötete egészén végighúzódó egységgondolat mellé a regio­nalitást, ami által a kívánatos egység eszméjéről a nemkívánatos bezártság-elzárkózás vonásait is le kívánja választani.

Anélkül, hogy formalista módon közelítenénk meg a vázolt kérdéssort, további részletezés nélkül csupán jelezni tudjuk, hogy az irodalomtörténet és a magyar irodalom egységének tematikáját nemcsak a regionalitás és az idegenség, hanem az egymás melletti régiók, egymásra ható kisebbségi irodalmak kapcsolatrendszerének vizsgálati lehetőségeivel is kiegészíti a szerző, s így bizonyságot tesz arról, hogy a Hagyományok terhe az életszerű és rugalmas felfogás révén teher helyett áldássá válhat, s ennek járható útjai vannak. (Felsőmagyarország, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben