×

Tiszta Amerika

Az eltűnt mozik nyomában

Tóth Klára

2012 // 11
„A bezárás fenyegeti a Kino és a Tabán mozikat.” „Megoldódhat az artmozik sorsa.” „Csődbe mehetnek a budapesti művészmozik.” „Élni és vetíteni hagyni a filmszínházakat” – ilyen és hasonló címeket még tucatjával idézhetnénk a közelmúlt nyomtatott és online sajtójából, amelyek mind azt sejtetik, hogy cseppet sincs rendben a művészmozik helyzete a fővárosban. Persze kérdezhetnénk rögtön, hogy egyáltalán rendben van-e valami is ebben az általam csak „second hand városnak” becézett településen, de ez túl messzire vezetne, maradjunk most csak a budapesti moziknál, azok közül is a rohamosan fogyatkozó kultúrkincseknél, a művészmoziknál.

Nem mintha az kevésbé lenne érdekes kérdés, hogy ugyan hová lettek a fővárosi mozik. Időzzünk el egy kicsit a témánál, mert enélkül aligha érthető a mostani helyzet, amelyben szinte már rutinszerűen kongatjuk a vészharangot az artmozik felett. Első ránézésre úgy tűnhet, elnyelte a mozikat is a rendszerváltozás, akár a cukorgyárakat. Az, hogy csökkent a moziba járók száma, radikálisan átalakult a mozgóképek terjesztése, és a mozik fenntartása nem volt kifizetődő a tulajdonosoknak, elképzelhető. De megkérdezte valaha valaki is, hogy hová lett két évtized alatt a budapesti mozik majd kilencven százaléka? Hová tűnt a hatalmas ingatlanvagyon és az annak értékesítéséből, hasznosításából befolyt pénz?

„A Budapest Film Zrt. a főváros legnagyobb moziüzemeltető vállalata. A Fővárosi Önkormányzat 100%-os tulajdonában álló cég feladata, hogy egyrészt minőségi mozgóképes szolgáltatást biztosítson a fővárosban, másrészt megőrizze a városképbe szervesen illeszkedő, jellegzetes, egyedülálló kulturális értéket képviselő budapesti mozik világát” – írja a cég magáról internetes honlapján. Finoman szólva is cinikusnak érzem ezt a megfogalmazást, mert ha valamit nem végzett el az elmúlt két évtizedben a Budapest Film, az épp a főváros valóban jelentős kulturális értéket képviselő mozijainak megőrzése, illeszkedjenek azok szervesen a városképbe, vagy húzódjanak meg szerényen a külvárosban.

De nézzük tovább a honlapot: „A Budapest Film Zrt. saját maga négy mozit üzemeltet: az 1956-os forradalom egyik ikonikus helyszíneként ismert Corvin mozit, valamint a budapesti artmozihálózat zászlóshajóit: az archetipikus artmoziként jegyzett Művészt, a régi filmszínházak világát visszaidéző Puskint és a nemrég felújított Toldit. A Budapest Film Zrt. ingatlan-portfóliójába tartozik még a budai Tabán, az újlipótvárosi Odeon és Kino, továbbá a terézvárosi Örökmozgó és Hunnia mozik is.” Kilenc mozija van tehát összesen a vállalatnak, s abból is kettő – Hunnia, Odeon – zárva. Mindkettőt artmoziként üzemeltették a bérlők, de nem tudták fizetni a bérleti díjat. A Hunnia már két éve tart zárva, s a tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy mozi bezár, az már zárva is marad, legalábbis moziként. Ha újra kinyit is, mint a Csepel, rövidesen újra lehúzza a rolót.

Egy kis visszatekintés


Mivel a szocializmusban számunkra az összes művészet közül a legfontosabb a a film volt, 1956-ban még 371 vetítőhelyet tartottak nyilván a fővárosban. Ennek persze csak alig egyharmada volt klasszikus moziépület, a többi társadalmi szervezetek, oktatási intézmények tulajdonában lévő ingatlan, ahol vetítési lehetőség is kínálkozott. Például egy munkásszálló kultúrterme, ahol alkalmanként vetítettek 16 mm-es géppel egy kifeszített lepedőre. Budapest azonban mégis a mozik városa volt. „1989-ben Budapestnek még olyan moziparkja volt, amelyhez hasonlókat a tőlünk nyugatabbra fekvő fővárosokban már vagy harminc éve kikezdett és felzabált az idő. Lerobbanva is őrizték régi pompájukat és múltbéli dicsőségüket a mozipaloták. Olyannyira, hogy utolsó filmjét, az Ezüstnitrát (1996) címet viselő melankolikus mozisiratót ezekben a mozikban forgatta össze Marco Ferreri. De a palotákon kívül működtek még kisebb, kerületi mozik, már nem voltak bolhásak, és a napi három (vagy hat) előadást megtartották. A szocializmus lomha ideje konzerválta nálunk a hatvanas, hetvenes évekbeli moziállapotot. Az utolsó harminc évben Budapesten alig változott a mozik száma. Hetven mozink volt” – írta Urbán Mária 1999-ben a Kőbánya mozit elbúcsúztató cikkében.

A ma működő vagy már bezárt, de fizikailag még létező mozik zöme az első világháború előtt vagy a két háború között épült. Százévesnél régebbi például a Tabán, a Művész, a Kino épülete, s a napokban volt nyolcvanéves a Toldi mozi. S hogy milyen komoly volt ez az 1945 előttről fennmaradt moziállomány, különösen a belső kerületekben, azt az is mutatja, hogy bár a lakosság száma rendkívüli mértékben megnőtt – 1949 és 1970 között közel félmillióval gyarapodott –, mindössze négy új mozi épült a fővárosban a háború után. 1965-ben a Kőbánya, 1973-ban a Pest-Buda, 1974-ben a Budafok, majd utoljára, 1980-ban az Olimpia. Mai szemmel nézve elhamarkodott beruházásnak tűnnek ezek a lakótelepek vonzáskörzetében épült filmszínházak, hiszen a kilencvenes években mindegyik megszűnt moziként működni. Az Olimpia egy evangélikus gyülekezet otthona, a Kőbánya az ATV székháza, a Budafokban bútorbolt üzemel, a Pest-Buda pedig a görög önkormányzat közösségi háza.

Amikor 1954-ben a Fővárosi Moziüzemi Vállalat átvette a kerületektől a mozik üzemeltetését, még kilencvenhét mozi volt a fővárosban.1987-ben, amikor a FŐMO Budapest Filmmé alakult, még hetven. A két időpont közé esik a magyarországi mozizás aranykora, az ötvenes évek közepétől a hetvenes évek elejéig. Ekkoriban nem volt gond a moziba járási szokásokkal. Még ma is őrzöm valahol azt az 1971-es Valóság folyóiratszámot, melynek hátsó oldalára ráírtuk: „Hideg van. Moziba mentünk. Fűtsél be!” Az  üzenet apánknak szólt, aki a családban egyedül volt képes kezelni a szeszélyes, gyakran füstölő cserépkályhát. Pestújhelyi lakosként a Terv és a Széchenyi mozi néhány perces sétára volt tőlünk. De a Palota, a Csokonai vagy a már XIV. kerületi Éva mozi sem volt több, mint 15-20 perc villamossal. A mozijegy ára pedig nem volt tétel. Zárójelben jegyzem meg: nem hiszem, hogy a gázárak miatt ma nagy számban fagyoskodó lakosságnak alternatívát jelentene, mondjuk, a Pólus Center mozijainak felkeresése a hideg ellen, hiszen egy úgynevezett családi, vagyis kedvezményes jegy is több mint négyezer forint.

A hatvanas évek nemcsak a magyar filmművészet kibontakozásának jelentős korszaka, de a magyar mozizásnak is, hiszen Várkonyi Zoltán Jókai-adaptációinak – A kőszívű ember fiai; Egy magyar nábob; Kárpáthy Zoltán – három-négy milliós nézőszáma volt, de Szinetár Miklós vagy Keleti Márton filmjeit is több millióan nézték. Igaz, hogy ekkor kezd kibontakozni a művész- kontra kö­zönségfilm probléma, de még Jancsó Miklós „hírhedt” filmjeinek is több százezres nézőtábora van. A hatvanas, hetvenes években az értelmiségnek például egyszerűen illett moziba, a fiataloknak filmklubba járni. Nem véletlenül mondta később Föld Ottó, a Magyar Filmgyártó Vállalat főgyártásvezetője, majd igazgatója: „A magyar film akkor volt rendben, amikor egyszerre forgatta Jancsó a Csillagosok, katonákat, Várkonyi pedig az Egri csillagokat.”

A kilencvenes évek más szempontból aranybánya a vállalatnak, hiszen miután a Mokép filmforgalmazási monopóliuma 1987-ben megszűnt, számos, elsősorban külföldi filmek forgalmazására szakosodott cég alakult – Intercom, Duna, Flamex –, amelyek bérbe vették a vetítésre alkalmas mozikat a vállalattól. De a Budapest Film maga is forgalmazó, sokáig a profiljába tartozik az igényesebb külföldi filmek beszerzése. A magyar filmek szempontjából pedig élet-halál ura a Budapest Film, hiszen amelyik filmet nem forgalmazza, az nem kerül belvárosi moziba (Puskin, Művész).

1990-ben, miközben a magyar filmszakma egyik legmélyebb válságát éli, még negyvenegy mozija van a fővárosnak. Ezek még a klasszikus, a hetedik művészet 20. századi, robbanásszerű fejlődésével szinkronban kialakult filmszínházak, amelyek elég soká tartották magukat. Rövid tíz év alatt megfeleződik a mozik száma.

„Ma klasszikus értelemben vett mozi huszonegy van, abból is tízet, a kor szellemének követelésére, már többtermessé építettek át. A huszonegy mozi nagy része a Nagykörúton belül vagy annak vonalán fekszik. Működik még a Flórián Óbudán, a Hunyadi Kispesten és a Sport Zuglóban. Budafok, Csepel, Rákospalota, Újpest bevásárlóközpontokban mozizik” – írta Urbán Mária már idézett cikkében.

Ó, boldog idők! – kiálthatnánk fel, hiszen ma már csak hét működő mozija van  a Budapest Filmnek, és kettő magánkézben. Újabb tíz év alatt immár a mozik kétharmada fogyott el. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mozivagyon egytizedét őrizte meg a Budapest Film az elmúlt két évtizedben, a kilencven százaléka kézen-közön eltűnt. Pedig nem értéktelen ingatlanokról van szó. Alig néhány mozit szanáltak, a többi működik, bankként, mint a Bástya, üzletházként, mint az Alkotás, a Kultúra, a Liget, a Fény, a Terv, az Éva, a Hunyadi, az Ipoly, a Balassi, a Csokonai stb. Vallási gyülekezeteknek ad otthont a Gorkij, az Olimpia, a Horizont. Színházként működik a régi Filmmúzeum, a Metro, a Haladás, és a tervek szerint az Átrium lesz a Merlin Színház új játszóhelye.

A multiplexek (rém)uralma


A kilencvenes évek elejét-közepét az amerikai filmek gátlástalan előretörése jellemzi. Ez az az időszak, amikor – 1992 karácsonyán megszámoltam – a normál mozihálózatban negyvenhárom amerikai filmet vetítettek harminckét moziteremben, s mindössze öt magyar filmet három moziban. Míg az amerikai filmeket ezernégy előadásban vetítették, addig a magyarokat huszonegyben. Ezenkívül három francia, három angol és egy belga filmet láthattak még a nézők. Két év múlva, 1994 decemberében ismét rögtönöztem egy kis statisztikát, az eredmény még lehangolóbb volt. Budapest harminc, úgynevezett kereskedelmi moziterméből mindössze kettőben vetítettek magyar, illetve európai filmet. Míg 1992-ben ötvenszer annyi amerikai mozielőadás volt egy héten, mint magyar, addig 1994-ben már hetvenszer több. Ráadásul a korábbiakhoz képest lényegesen csökkent a vetítőhelyek száma – hét budapesti kerületben egyáltalán nincs mozi, és a vetített filmek kínálata is leszűkült, hiszen több mint hétszáz előadásban ugyanazt az öt filmet játszották (Oroszlánkirály; Szabadnapos baba; Időzsaru; Forrest Gump; Csoda New Yorkban).

1996-tól pedig beköszöntött a multiplexek uralma, amely radikálisan átrendezte a mozi történetét. A multiplex ugyanis, mint Kövesdy Gábor rámutat a Filmvilág 1998. októberi számában, „valójában nem ok, hanem okozat, az igazi ok pedig a digitális képforradalom, a második olyan nagyszabású technikai ugrás, amely szétfeszíti az addigi »hagyományos« (kémiai és elektronikus) képrögzítés kereteit és az azokhoz kapcsolódó terjesztési formákat. […] Erőteljes offenzívával igyekeztek ellenőrzésük alá vonni filmjeik európai forgalmazását és az azokat játszó mozikat. Eltűntek vagy marginalizálódtak a független forgalmazók és az önálló mozisok. Így a film útja a gyártótól a fogyasztóig egy kézbe került. Ennek számos előnye volt: nem kellett osztozkodni forgalmazóval és mozissal, s a kisebb költség és a nagyobb bevétel egyidejű elérése mellett az sem volt megvetendő, hogy a saját hálózat a konkurencia piacról történő kiszorításában is hatékonynak bizonyult.”

Ennél tömörebben nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is van például a Cinema Citynek húsz multiplex mozija országszerte, olykor huszonhárom teremmel, s miért vetíti mind a több száz teremben ugyanazokat az amerikai filmeket, leigázva – ne féljünk a nagy szavaktól – a nemzeti kultúrát.

Menekülő útvonal


Erre a valójában már a rendszerváltozás előtti években megkezdődő amerikanizálódási folyamatra, majd a multiplexekből szükségképpen kiszoruló, művészileg igényesebb filmek érdekképviseletéért alakult ki válaszként és védekezésként a fővárosban a kilencvenes évek közepére a valóban impozáns, tizenkét moziból álló artmozihálózat. Elsőként 1988-ban, az akkor már két éve bezárt, romokban álló IX. kerületi Kinizsi mozit adta át a főváros egy filmstúdiónak, a Mozgókép Innovációs Társulásnak, amely a magyar filmművészet megújításában a nyolcvanas évek elejétől vezető szerepet játszott, s már hosszú ideje tárgyalt a minisztériummal egy többfunkciós moziról, ahol a dokumentumfilmek is helyet kaphatnak a programban, s a filmet gyártó stúdió közvetlenül részt vállal a filmek forgalmazásában. (Éppen ezért kissé elnagyoltnak érzem Gorácz Anikónak a Filmvilág 2008. augusztusi számában megjelent cikkét, amely Port Ferenc, Simó Sándor és Schiffer Pál nevéhez köti az arthálózat ötletét.) A Blue Box mozi 1989 februárjában Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk 1953, avagy egy kényszermunkatábor története című dokumentumfilmjével nyitott, amely elsőként kapott Európa-díjat a magyar filmek között. Az artmozik jelentős része később is stúdiókhoz kötődött. A Hunnia stúdióé lett a Hunnia, a Budapesté a Bem, a Balázs Béla Stúdióé a Toldi, s a Hétfői Műhelyé a Graffiti. A mozikat a Budapest Filmtől bérelték, amely maga is üzemeltetett művészmozikat: a Művészt, a Puskint, az Európát, a Vörösmartyt és a Tabánt. Az Örökmozgót a Magyar Nemzeti Filmarchívum működtette. Az illetékesek gyakran hangoztatták, hogy Párizs mellett Budapesten a leggazdagabb a filmkínálat az artmozik jóvoltából.

Már 1995-ben szóvá tettem: „Az artmozik közül műsorát tekintve néhány csak formálisan az, hiszen az említett héten a Vörösmarty, az Európa és a Bem mozi előadásainak zömében ugyanazokat a művészfilmeknek legkevésbé sem nevezhető amerikai filmeket játszotta, amelyeket a kereskedelmi mozik. Konkrétabban: az Európa mozi negyvenkét előadásban játszott amerikai kommersz filmet – Flinstone család; Végveszélyben; Két tűz között –, és csak harmadannyi európait. De volt olyan művészmozi is, ami egész héten csak az Oroszlánkirályt és a Forrest Gumpot játszotta… A magyar filmek aránya azonban a művészmozikban is rendkívül alacsony. Húsz magyar film napi egy-egy előadásban és Enyedi Ildikó Bűvös vadásza napi két előadásban. Ez volt minden. Az 1994-es filmszemlén bemutatott huszonöt magyar játékfilm közül már csak kettő volt műsoron, egy-egy előadásban. Köztük a tucatnyi rangos fesztiválon díjazott és az Oscar-díjért is versengő Woyzeck… Ráadásul vidéken összesen hét-nyolc művészmozi üzemel, némelyik hetente egy alkalommal, és természetesen kisteremben. Ennek megfelelően január második hetében Magyarországon – Budapestet nem számítva – három magyar filmet vetítettek. Akadt hét európai film is az országos moziműsorban, a többi mind-mind Szabadnapos baba, Időzsaru, Csoda New Yorkban. Eltűnt tehát a vidék és főváros közötti különbség, hála a filmforgalmazásba invesztált amerikai tőkének.”

A 2003-as mozgóképtörvény, amely az artmozikat megőrzendő kulturális értéknek tekinti, lélegzetvételhez juttatta az intézményeket Budapesten, és fejlődést indított el a vidéki városokban. A mozgóképtörvény leírja az artmozik üzemeltetésének szabályait, meghatározza a normatív támogatást, és definiálja az artfilm fogalmát, amelyről a Filmbesoroló Bizottság dönt. Prioritást élveznek a hazai gyártású filmek, amelyeknek automatikusan jár az artfilmekkel egyező támogatás. 2005-től azonban erősen szakadozik az artmozihálózat, akár a szociális háló, de a legkritikusabb időszak kétségtelenül a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszüntetése utáni időszak.

A mozik – kivéve a magántulajdonban levő Cirko-gejzírt és Vörösmartyt – a Budapest Film tulajdonában vannak. Így a megszűnés elsősorban azokat a mozikat fenyegeti, amelyeket nem a Budapest Film üzemeltet, hanem bérleményként továbbad. Ez a fenyegetettség nem új keletű, hiszen a Budapest Film által üzemeltetett artmozik és a többiek között szinte a kezdettől fogva lappangott az érdekellentét..

Érdemes figyelmesen elolvasni a Budapest Film igazgatójának nyilatkozatát. Körösvölgyi Zoltán elmondta, hogy a mozik többmilliós bérleti díjhátralékot halmoztak fel az utóbbi hónapokban. Hozzátette: korábban többször egyeztettek az érintett mozikkal, de végül kénytelenek voltak postázni a fizetési felszólítást. „A különböző állami és önkormányzati támogatásoknak a teljes elmaradása az utóbbi években nemcsak a Tabánt, a Kinót és a kis mozikat sújtja, hanem a mi mozijainkat is. Budapesten mi is üzemeltetünk artmozikat” – magyarázta. Rámutatott, hogy jelenleg a budapesti artmozik teljes látogatottságának hatvan százalékát viszik el a Budapest Film Zrt. artmozijai: a Művész, a Puskin és a Toldi. „A többiekkel szemben a mi mozijaink képesek voltak fejlődni, pedig mi sem kapunk támogatást” – jegyezte meg, majd hozzátette, nem az a szándéka, hogy bezárja a mozikat, hanem az, hogy teljesítse az üzleti tervet, és a bevételből működtetni tudja saját artmozijait. A cégvezető arról is beszélt, hogy a Budapest Film Zrt.-nek tartozó artmozik nem piaci áron kapják az épületeket, hanem kulturális célú ingatlanokként. A kedvezményes bérleti díjakat még az előző vezetés állapította meg.

Okszerű következtetések


Az ellentét a bérlők és a bérbeadó között évtizedes múltra tekint vissza, és nagyban hozzájárult a fővárosi artmozihálózat leépüléséhez, ahhoz, hogy azok az intézmények, amelyek bérleti díjat fizettek – Hunnia, Bem, Graffiti, Blue Box, Európa, Odeon –, kénytelenek voltak bedobni a törölközőt, és feladni kulturális missziójukat.

S hogy milyen sors várt arra a mozira, amely nem volt képes időben fizetni a bérleti díjat, azzal kapcsolatban nem minden tanulság nélküli az 1999 decemberében bezárt Blue Box  mozi esete, amelyről a Magyar Hírlapban, A szabadság kilakoltatása című cikkben számoltam be:

„Egy, a szívemhez oly közel álló artmozi, a Blue Box üzemeltetője, vagyis a Mozgókép Innovációs Társulás a következő faxot kapta a minap: »Tájékoztatom, hogy mivel november 29-ei felmondó levelünkben foglaltaknak nem tettek eleget, a tulajdonos megbízásából intézkedtünk az épület birtokbavételéről. Önök a mai naptól kezdődően a biztonsági őrök kíséretében léphetnek az ingatlan területére, onnét bármilyen eszközt csak az átvételi elismervény ellenében vihetnek el. Továbbá tájékoztatom Önöket, hogy 1999. december 16-án 9 órakor az Önök által használt, bezárt részeket felnyitjuk. Felszólítom, hogy ingóságaik elszállításáról a közölt időpontban intézkedjenek.«

Élek a gyanúperrel, hogy a Budapest Film mint tulajdonos intézkedése kevéssé jogszerű. A MIT ügyvédje ugyanis a felmondást nem fogadta el, mivel a bérlőnek – mintegy egymillió forintos tartozásával szemben – négy és fél millió forintnyi követelése van a bérbeadó felé. Ezt az összeget az 1988-ban már két éve használaton kívül álló mozi korszerűsítésére, felújítására, tehermentesítésére fordította tíz éven keresztül. Erről az apróságról a bérbeadó azonban rendre megfeledkezett, s amikor a bérlő figyelmeztette, azt válaszolta: »Tudomásul kell venni, hogy ez egy új, részben más szerződés, mint a korábbi volt. Ez a szerződés egy tiszta üzleti kapcsolatot teremt a szerződő felek között, az aláírás napjától kezdve értelemszerűen minden korábbi megállapodás érvényét veszti.«

Valószínűleg a MIT stúdió műhelytanácsa – Dárday István, Fehér György, Grunwalsky Ferenc, Szalai Györgyi és Wilt Pál – nem számított arra 1988-ban, amikor létrehozta a főváros első, művészfilmeket és dokumentumfilmeket vetítő artmoziját, hogy az elkövetkező évekre az lesz a legjellemzőbb, hogy minden korábbi megállapodás érvényét veszti. Tudták persze egy vitás kérdésekben számukra is mértékadó személyiségtől, hogy »jogállamban a pénz a fegyver«, arra azonban legkeserűbb álmaikban sem gondoltak, hogy tízévi, részben filmkészítésre, részben filmterjesztésre fordított munkájukra majd biztonsági őrök tesznek lakatot.

Néhány évig magam is dolgoztam a Blue Box moziban. Most el kellene hozni az ingóságaimat. Kopott íróasztalfiókokból elhozhatnám azokat a pályázati anyagokat, amelyeket rendre elutasítottak, de amelyek azután általában megvalósultak a Budapest Film más mozijaiban. Mint például a Jacques Tati-jogok megvásárlása. De fontosnak tartottuk a Szellemi Kollégium rendezvénysorozatát is, hogy szóba álljon egymással a szakma. Éveken át nem kaptunk egyetlen fillért sem elméleti munkára, de aztán tavasszal a Szindbádban megrendezték a Fiatal Filmesek Fórumát. Minden tavasszal sikertelenül pályáztunk a Blue Box kertmozijának felújítására, ahol Menzel, Mihalkov, Xantus és mások filmjeit vetítettük. Aztán tavaly nyáron olvastuk az újságban, hogy »kísérleti jelleggel művészfilmek, Menzel, Mihalkov stb. filmjeit vetítik a fővárosban«. Persze az is szép, ha mások valósítják meg az ötleteinket.

Elhozhatnám továbbá a moziból egy rég halott filmrendező szinte életnagyságú portréját, akinek filmjeit talán a legtöbbször vetítettük. A fotó valószínűleg ott marad a falon, mert nincs kedvem biztonsági őrök kíséretében járkálni az épületben, amely számomra és sokak számára a szabadság szigete, szimbóluma volt. Nincs kedvem végignézni a szabadság kilakoltatását.

Nem véletlen, hogy a Blue Box 1989 februárjában a Recsk, avagy egy kényszermunkatábor története című filmmel nyitott, mely később Európa-díjat nyert. És nem volt véletlen a többi film sem, az Egy teljes nap, a Vérrel és kötéllel I–II., a Bolse Vita, a Sátántangó, a Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája, a Tükröződések, és még sorolhatnám. A Blue Box a reményt jelentette, hogy lehet másképp is, hogy lehet szabadon gondolkodni, filmezni, mozit csinálni, élni.

Lehetett 1989 februárjától 1999 novemberéig. Ekkorra azonban – s most a Mozisok Országos Szövetsége Artmozi tagozatának november 23-i jegyzőkönyvéből idézek – »piaci elemzések szerint az arthálózat is elérte extenzív növekedésének határát, de intenzív fejlődési tartalékai még jócskán vannak, hiszen a multiplexek által támasztott technikai-kényelmi igényeknek egyelőre csak a Puskin felel meg […] Az építkező szakaszból az artmozihálózat az értékvédő szakaszba lépett.« Ez a Budapest Film értelmezésében valószínűleg azt jelenti, hogy sóval kell behinteni valamennyi, nem a Budapest Film által üzemeltetett artmozi helyét. Hisz kevesebb artmozi a fővárosban nyílván gazdaságosabban üzemeltethető. »A Budapest Filmnek olyan konstrukcióban kell működtetnie mozijait, hogy a kereskedelmi mozik el tudják tartani az artmozikat.« Egyébként ugyanez a közgyűlés felkérte a Budapest Filmet, hogy a Bem, a Blue Box és az Európa mozik helyzetét vizsgálja felül, a Blue Box bérletidíj-tartozásainak rendezésére pedig találjon megfelelő módot.

Mint láttuk, a Budapest Film két hét alatt megtalálta a legmegfelelőbb módot a főváros legrégibb, legszuverénebb, legtöbb saját értéket felmutató mozijának totális megsemmisítésére. S ezen az sem változtat az égvilágon semmit, hogy a »piszkos munkát« a Cinereal Kft.-vel végeztette el. Valószínűleg van hasonló megoldásuk a többi mozi sorsára is. A Graffitit már árulják, a többi pedig csak idő kérdése.”

Érdemes megjegyezni, hogy a vállalat akkori igazgatója, Port Ferenc a fenti írásért beperelt a vállalat jó hírnevének megrontásáért, hétmillió forintot követelve. A pert megnyertem, mivel a bíróság úgy találta, hogy az írás „tényekből levont okszerű következtetéseket” tartalmaz, s ezek közlése része a sajtószabadságnak. Következtetéseim sajnos nemcsak okszerűek voltak, de be is igazolódtak, mert a Blue Boxnak immár hűlt helye sincs – lebontották –, a Graffitit eladták könyvesboltnak, az Európa helyén iroda üzemel, a Bem moziban kocsma van, a Hunnia pedig két éve zárva. A Kino és a Tabán mozi pedig könyörög az életéért. De nem ezért a keserű dicsőségért idéztem a a cikket, csak mert gyanúsan egybecseng néhány mondat az akkori és a mostani vezetés szájából.

„Az eladásokból befolyt összeget a Budapest Film Zrt. szándéka szerint mozijainak fejlesztésére, a szolgáltatás és annak színvonalas fenntartására fogja fordítani.” Az érvelés feltűnően hasonlít az egy évtizeddel korábbira. Nem nehéz okszerűen kikövetkeztetni, hogy mindez ismét a művészmozik számának csökkenését fogja eredményezni. Ráadásul azokat a valóban független mozikat fenyegeti a csőd, amelyek valóban komolyan veszik feladatukat, és színvonalas programot csinálnak. Történetiségében és összefüggéseiben nézve az artmozik sorsát nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a kulturális stratégia hiánya milyen következményekkel fog járni. Ha nem oldódik meg az állandó, normatív támogatás folyósítása, valamint az az ellentmondásos helyzet, hogy az artmozik léte egyáltalán nem érdeke a piacot uraló cégnek, sőt azok kiszolgáltatottak neki, akkor a mostani negatív tendencia erősödik, és újabb bankok, illetve „second handek” foglalják majd el a művészmozik helyét. És felnőnek generációk, amelyek nem tudják, mi volt az a filmművészet, milyen is a magyar film. Nem ismerik Fellini, Bergman, Tarkovszkij vagy éppen Szőts István, Fáb­ri Zoltán, Sára Sándor, Tarr Béla nevét. Nem látták soha filmvásznon Mastroiannit, Belmondót, Tö­rő­csik Marit, Latinovits Zoltánt, Cserhalmi Györgyöt.

E szomorú végszó írásakor érkezett a hír: csaknem kétszázmillió forintot fordít 2012-ben az artmozik támogatására a Nemzeti Kulturális Alap, amelynek idei bevételei várhatóan jelentősen meghaladják a tervezett összeget.

Az NKA Vizuális Művészetek Kollégium öt témában ír ki pályázatot az artmozik számára: magyar és európai artfilmekből összeállított sorozatok, filmhetek támogatására nyolcvanmillió; filmklubok támogatására tízmillió; infrastrukturális fejlesztésekre húszmillió; a digitális átállás támogatására harmincötmillió, koprodukciós és külföldi artfilmek forgalmazására ötvenmillió forintot szánnak – jelentette be Bakos Edit, a kollégium vezetője az Alap pénteki sajtóreggelijén. Kérdés, hogy a jelentős összegű eseti támogatások képesek-e a strukturális problémák orvoslására…

[gallery order="DESC" orderby="title"]

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben