×

Tartozás

Sándor Zoltán

2012 // 11
Még az ostya is felragadt a szájpadlásomra, annyira felháborodtam. Képzelje, szomszédasszony, volt képe a szószékről flegmán azt mondani, hogy aki sokallja a bérleti díjat, mise után kövesse a sekrestyébe, és majd az egész összeget visszaadja neki. Nagyon jól tudta a pénzéhes svihákja, hogy senki se megy utána! Ki tenne ilyet, hogy aztán a fél falu róla beszéljen?! Pedig ezt kellett volna! Vajon akkor is ilyen öntelten viselkedett volna, ha mindannyian felsorakozunk az ajtaja előtt…

Mi tagadás, a csuhák bérlése első áldozás alkalmából pár éve kiváló kezdeményezés volt Terhesné részéről. A gyerek felhúzza valamelyik hétköznapi gúnyáját, amiben iskolába jár, arra ráölti a csuhát, és máris alkalmi ünneplőben van. A szülőknek nem kell arra a néhány órára méregdrága öltönyökre, megfelelő cipőkre meg fehér ingekre költeni ebben a drága világban. Hová húzná föl a gyerek még egyszer azt az elegáns öltözéket? Arról nem beszélve, hogy csitt-csatt kinövi…

Az atyának is nagyon tetszett az ötlet. Azt mondta, így legalább külcsínben is minden gyerek egyforma lesz, ugyanúgy, mint Isten előtt, és a szegényebbike nem érzi majd magát hátrányos helyzetben a gazdagabbakkal szemben. Azonnal magára vállalta a csuhák beszerzését. Állítólag külföldről hozatta, Németországból vagy Ausztriából, legalábbis ő ezt állítja, de vannak, akik azt mesélik, hogy Bánátban varratta egy ismerősével pályázati pénzekből. Maga is így hallotta? Ugye…

Bárhogyan is történt, elég az hozzá, hogy már a másik évben ezekben a csuhákban áldoztak a gyerekek. Nagyon szépen mutattak. Emlékszik? Telis-tele volt a templom. Az atya valami aprópénzt kért a szülőktől a csuhák használatáért, amiből később kipucoltatta a ruhaneműt, hogy a következő nemzedéknek is tiszta legyen. Mindenki elégedett volt. Azóta azonban minden évben emelt egy kicsit a bérleti díjon, mert drágult a tisztíttatás, de amit az idén művelt, az már mindennek a teteje…

Képzelje, kétezer dinárt kért a csuhák egyszeri felöltéséért! Naná, hogy senki sem hiszi el, hogy ennyibe kerülne azoknak a rongyoknak a tisztítása. Ekkora összegből vadonatúj nadrágot és inget lehet vásárolni a gyereknek, ami későbbre is megmarad, és iskolába járhat benne. Nem csoda, hogy a szülők zöme háborgott! Ennyi pénzért a lányomnak három napig helyt kell állnia a sarki boltban, a vejem meg két álló napon át kénytelen keverni a betont vagy a maltert, már ha van neki hol…

Le is teremtettem őket ebéd után, hogy mit finomkodtak, miért nem mentek visszavenni a pénzt, amikor a pap felkínálta. Azt mondták, hogy ne avatkozzam bele a dolgaikba, meg hogy egyszer elsőáldozik a gyerek. Jó, jó, de akkor maholnap mi a fenét esztek, ha nem avatkozom bele a dolgaitokba, gondoltam magamban, és csak nyeltem egyet. Bármennyire is szeretném, szomszédasszony, én sem győzöm már, a múlt héten a fél nyugdíjam nagy részét otthagytam a gyógyszertárban…

Ha néhanapján szóvá teszek valamit, akkor Pista is az ő pártjukat fogja, hogy miért nem látom be, milyen nehéz helyzetben vannak, holott éppen arról van szó, hogy látom! Azért is mondtam, hogy amire nem feltétlenül fontos, arra ne dobják ki a pénzt. A vejem meg még azt is hozzátette, hogy miért nem mentem én a pap után a sekrestyébe, ha már annyira sajnálom azt a két pirosat. Az anyád úristenit, gondoltam, el is megyek, hogyha csak nekem van szükségem ebben a házban arra a pénzre…

Máma reggel, amint elrendeztem a jószágot, és szélnek eresztettem az apraját-nagyját, felöltöztem, és egyenesen a parókiára mentem. Szinte alig aludtam az éjjel, csak forgolódtam jobbra-balra, Pista egyszer félálomban még meg is kérdezte, mi bajom, de mielőtt még válaszolhattam volna neki, már folytatta a horkolást. Egész idő alatt az járt az eszemben, mi mindent mondok majd a drága papunknak. Úgy voltam vele, ezúttal mindent a képébe vágok az aljas gazemberének…

A szemébe mondom, hogy a faluban mindenki tisztában van azzal a szélhámossággal, amit évek óta a doktor úrral közösen művelnek. Ne nézzenek bennünket félkegyelműeknek! Inkább tegyék össze a kezüket-lábukat, hogy még senki sem jelentette fel őket. Nagyon jól tudjuk, hogy a szívorvosság és a patikákban nem található többi drága gyógyszer, amit az orvos javall, és azonnal árusít is a betegnek, mind tőle származnak, holott ő nem azért kapja a különféle szeretetszolgálatoktól a pirulákat, tablettákat meg kenőcsöket, hogy kereskedjen velük, hanem hogy szétossza a rászorulók közt…

Egyéb stiklijeit is szándékomban állt szóvá tenni, egész úton cukkoltam magam, hogy minél dühösebb legyek, megérkezésemkor azonban senkit sem találtam a paplakban, hiába kóricáltam erre-arra. Körbejártam az egész házat, mire az egyik szobából halk neszezésre lettem figyelmes. Meglehetősen ingerülten bekopogtam, de mielőtt még bárki is kiszólt volna, lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Szentséges szűzanyám, volt mit látnom: az atya hátulról abriktolta az íróasztalára dőlt Katót. Kimondani is ocsmány, hát még látni! Úgy néztek ki, mint az összeragadt kutyák…

Igen, igen, szomszédasszony, a bejárónő Katót! Minden bizonnyal emiatt akasztotta fel tavaly magát a szegény Józsi. Rájött, hogy a felesége a pappal csalja, és nem tudott mit kezdeni magával. Jámbor, istenfélő ember volt világéletében, a légynek sem ártott… Egy-egy pillantást vetettek rám, de nem hagyták abba. Én szégyelltem el magamat helyettük! Bocsánat, nyögtem ki megilletődve, és szemlesütve kikotródtam. Várjon meg odakinn! Ezt kiáltotta utánam, miközben a Katót taszigálta.

El kellett volna jönnöm azonnal. A jó ég tudja, miért nem tettem meg. Ehelyett le-fel járkáltam a folyosón, s igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy nem képzelődtem. Rövidesen kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent az atya. Ezúttal a kifogástalan fekete szerelése volt rajta. Még azt a kis fehér nyavalyát is volt ideje odatenni az ádámcsutkájához. A szokásos szigorú tekintetével végigmért, és megkérdezte, mi járatban vagyok. Némi habozás után azt mondtam, hogy jöttem befizetni az idei hitközségi díjat. Zavaromban hirtelen semmi okosabb nem jutott az eszembe…

Betessékelt a szobába, és leültetett az íróasztala elé. Pontosan oda, ahol az imént még Kató büdös nagy segge fehérlett. Ő az asztal másik oldalán foglalt helyet, és a fiókból egy vastag füzetet húzott elő. Fellapozta, közben azt mondta, hogy egy napszám árát kéri. A pénztárcámból előhúztam egy ezrest, és feléje nyújtottam. Elvette, és megjegyezte, hogy a napszám már ezerkétszáz dinár. Nahát, csodálkoztam el, eddig ezt se tudtam, az uram nem kap ennyit, hacsak le nem tagad előttem egy kétszázast, dünnyögtem, míg összekapartam a bukszából kétszáz dinárt…

Zsörtölődésemre unottan megvonogatta a vállát, és a piros papiros mellé helyezte az aprót. Ez csak egy személyre szól. Mondta. Tessék?! A füzetére bökve elmagyarázta, hogy az ezerkétszáz dinár egy személyre szól, mi pedig öten élünk a háztartásban, mellettem és a férjem mellett még a lányom, a vejem és az unokám, összesen tehát hatezer dinárral tartozunk. Nincs nálam annyi, de még ha lenne is… Nem baj, vágott a szavamba, beírom, mennyit adott, a többit pedig majd elhozzák utólag. És kérem, ne késlekedjenek…

Képzelje, szomszédasszony, mindazok után, amit láttam és tudok róla, a nyavalyásnak volt pofája ennyi pénzt kérni tőlem, és még azt mondani, hogy mihamarabb vigyük is el neki. Ne késlekedjenek… Ezt mondta. Azon a gőgös, beképzelt hangján. Azt hittem, menten megüt a guta. Nem elhinni való! El sem merem mondani Pistának és a gyerekeknek, mert majd ledorongolnak, hogy minek kellett egyáltalán odamennem. Magam sem tudom. Nyilván tartoztam az ördögnek egy úttal…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben