×

Nuditások szent borzalma

Fringiakötés a prostitúció ellen a 19. század utolsó harmadában és a századfordulón

Császtvay Tünde

2012 // 11
„A magyar nő szép, deli, eleven, kívánatos, jól süt, jól főz, férjét meggyámolítja, gyerekeit fölneveli, jár mulatságokba, míg fiatal – a templomba, mikor öreg, s összes földi munkálkodása rendszerint ezekben találja határát is. A kivételek annyira ritkák, hogy szinte csodálatosaknak, különöseknek látszanak e lankasztó hazai levegőben, hol még ma is kicsinylő hangon bölcselkednek arról, hogy az asszony kezébe a főzőkanál való. Oly ritkaság egy-egy Veres Pálné, mintha egy pálma nőne fel a mi délceg jegenyéink és egyszerű fűzfáink között. Hogyan nőtt fel ebben a levegőben így?” – értetlenkedett Mikszáth Kálmán 1895-ben, Veres Pálné, a magyar nőképzés elindítójának halála alkalmából írt cikkében (Veres Pálné 1815–1895, 1896). Mikszáth az idézetben pontosan fölrajzolta a 19. századvég Magyarországának sztereotip nőképét (hogy majd Veres Pálné különlegességével állítsa szembe), és felsorolta a tipikusnak tekintett női szerepeket: megejtő fiatal lány, ügyes háziasszony, megértő házastárs és anya, fiatalon társasági, idősödve mindinkább hívő lélek.

Az 1860-as évektől felgyorsuló modern polgárosodási folyamat során a városban, sőt mind­inkább a nagyvárosban, Magyarország esetében pedig – a korabeli európai mértékkel mérve – hirtelen megapolisszá szökő fővárosban találkoztak össze a polgárosulási folyamat rabszolgái: a nagyvárosi élet résztvevői, mozgatói és elszenvedői. Ma már nehezen tudjuk elképzelni, vajon miféle érzés keríthette hatalmába azokat a fiatalembereket és lányokat, akik a szerencséjüket, de legalábbis a megélhetésüket jöttek megtalálni a nyüzsgő fővárosba. Bár ez a történeti forrásokból csak ritkán olvasható ki, a korszak fikciós történetei nemegyszer segíthetnek nekünk. Akárcsak – továbbra is maradva – Mikszáth Kálmánnál, aki az Új Zrínyiászban a sok évszázadot átaludt, a 19. század végén feltámadt szigetvári hős Budapestre érkezését így írja le:

„Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép, s Kelenföldről a Gellért felé rohant a vonat.

– Budapesten vagyunk – mondák a fővárosiak.

Az ablakhoz rohantak a Zrínyi emberei, maga a vezér is fölugrott.

A bámulat fölszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges panoráma láttára.

Ott feküdt lábaiknál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A középütt mintha egy címerpajzsot választana ketté egy széles ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a szépséges szemölcssel: a Margitszigettel – mintha zöldselyem-hímzés volna az ezüstszalagon.

Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében, és messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és kastélyok. Uramisten, hány király lakik itt?

Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda! Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?

Sartory Pál felocsudott erre, szippantott egyet és a mellére ütött.

– Hát mink.

Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások, naiv megjegyzések.

– Nini, a minaretek mind eltűntek!

– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú, vékony, ami a füstöt okádja?

– Az a gyárak kéménye.

– Mi az a gyár?

– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.

– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy müezzin.

– Dehogy… az egy vasból való páncélos vitéz az új országház tornyán.

Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötőhídon, Pest felé. No most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.

Istvánffy Pál behunyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a híd szaladó rácsozata által, átcikázott vakítóan még a becsukott szemhéjakon keresztül is.

A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már egyszer a halált és mégse kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.

De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet épít.”

Nem pusztán az évszázadok homálya felől érkező szigetváriak, de a birodalom különböző vidékeiről érkezők is hasonló élményekkel tapadtak a vonatablakokhoz, és mikor leszálltak az akkori világ ötödik legnagyobb vasútállomásán, a budapesti Nyugati pályaudvaron, s kiléptek a Nagykörútra, majd lépéseiket szaporázva elindultak az újonnan beépülő Sugárúton (a mai Andrássy úton), könnyen érezhették, olyan helyre érkeztek, amit Mikszáth Kálmán az 1880-as években így írt le: „egy darab Kairó Budapest kellő közepén.”  […] „Sehol annyi lárma, annyi zaj, mint itt.” (A sugárúton, Pesti Hírlap, 1882. január 30., 1.)

A nagyvárosoknak s főleg Budapestnek elmondhatatlan szívó hatása volt, a modernitás felé vezető női lépéseket vizsgálva pedig ez eminensen fontos, hiszen itt mutathatóak meg  látványosan a korszak női önképének és leginkább tükörképének, azaz a férfiak és a (férfi)közvélemény nőképének és a nők akkori szerepvállalásának elfogadott lehetőségei.

Minden társadalmi réteg hihetetlen várakozással és elvárással fordult a főváros felé. Az alsóbb néposztály a munkatalálás, a felemelkedés reményét kereste falai közt. Az iparos, a vállalkozói és a szellemi munkából élő polgári rétegek az üzlet, a vállalkozás biztos működtetésének ígéretét, az ekkor kialakuló vagy nagyobb számú résztvevőt vonzó értelmiségi foglalkozások eltartását, a szabadidős tevékenység – melynek mibenlétét a polgári munkarend megteremtésével még az újdonság erejével most kezdték igazán megismerni – kielégítését és kiszolgálását várták a nagyvárosi léttől. A felsőbb társadalmi rétegek pedig az itt kínálkozó kényelmesebb és egészségesebb életkörülményeket igényelték, és az elegáns környezetű, a felgyorsuló világban a hírekhez és az eseményekhez, a politikai és gazdasági hatalom intézményeihez és társas köreihez szerettek volna közelebb lenni. A társadalom minden rétege egyre nagyobb számban fordult tehát meg itt, s egyre többen hitték s igyekeztek úgy érezni, hogy – legalábbis a felszínen – a nagyváros a kinyíló lehetőségek, az egyre szélesebb körű helytalálás- és helyfoglalás, az egyre nagyobb egyéni szabadság hazája.

Különösképpen vágyhatta ezt a felszabaduló és felszabadító érzést a társadalom egyik fele: a modernizáció kínálta lehetőségek által egyre inkább új társadalmi szerepeket kipróbáló, mindeddig, legalábbis bizonyos társadalmi körökben, a tisztelet, ám egyúttal – és leginkább – az alárendeltség alanyai, a nők. A korábban hagyományos helyzetekben és szerepkörökben (lásd Mikszáth – a háztartás vezetőjeként, a nemzetért, a családért küzdő férfiak segítőjeként, múzsaként, feleségként, anyaként és a következő generációk felnevelőjeként vagy/és a mezőgazdaságban, a kereskedelemben, illetve a jobbágybirtokon munkálkodó gazdálkodóként) élő nők a polgárosodási folyamatban először azonban fogyasztóként, illetve fogyasztott árucikként kaptak mind hangsúlyosabb szerepet.

Az ipari tömegtermelés mind nagyobb területe kifejezetten figyelni kezdte, figyelembe kezdte venni a női fogyasztókat és a speciális, főleg a városban élő női igényeket (például a ruházkodással, a lakáskultúrával, a művelődéssel, a szórakozással és a szórakoztatással, az orvoslással kapcsolatos ágazatok). Az anyagi és a szellemi tömegtermékek célzott vásárlója, igénylője, használója – és célzott alanya, sőt előállítója is – mindinkább a városi nő: az urbanizációs folyamatok következtében már nemcsak a felső, hanem a közép-, sőt – bizonyos termékek esetében – az alsóbb néposztály nőtagjai is mindinkább szerették volna egyre mohóbb és mind szélesebb körű igényeiket kiélni. S a nagyvárosi lét szülte igények, a mindinkább fogyasztói magatartás pedig egyre több pénzt követelt.

A századvég nagyvárosában valóban egyre fontosabbnak tűnt, hogy a küllem, a ruházat, a megjelenés azonnal árulkodjon (vagy álságosan úgy tegyen, mintha árulkodna) az ember társadalmi hovatartozásáról, s viszont: az embereket mindinkább a külsőségek alapján, a pénzért megvásárolható s magukra öltött ruházat és küllem alapján ítélték meg. A divatőrület főleg a nők körében dühöngött, s hamarosan olyan kirakatlét alakult ki, amelyben jóformán mindenki a külső jegyeivel szeretett volna előkelőbbnek, gazdagabbnak, magasabb rangúnak látszani a valóságosnál.

Erősen hozzájárult mindehhez, hogy az emberek, főleg a nők testképe időközben teljesen átalakult. Az élettudomány, az orvoslástudomány, a gyógyítás fejlődésével mindenki megismerhette testének felépítését. A test szocializálásával a 19. század utolsó harmadára egyrészt a test már elkülönböződik női és férfitestté, ezzel átalakult a nemiség és a szexuális élet szemlélete is, másrészt egyre nagyobb fontosságot kapott az egészség, a testápolás. Igazi higiéniás, egészség- és sportkultusz alakult ki, amire hamar rácsatlakoztak a technikai újdonságokat azonnal felhasználó szépség-, divat- és sportipari, kereskedelmi ágazatok. 1913-ban már egyenesen püspöki pásztorlevéllel kellett a női divatőrület ellen fellépni: „Sok szegény férjet dühösített már a női divat, a női öltözködésnek folyton a zsebben kotorászó szeszélye, de a férjek fölháborodása, önző emberek indulata alig ártott a női divatnak. Most Joglics laibachi püspök kél ki e divat ellen, s izzó hangu bőjti pásztorlevélben ostorozza az asszonyi ruházkodás hóbortját. A püspök haragja önzetlen és igazságos, de nem igen hisszük, hogy foganatja legyen. A nagyváros hölgyeinek – így szól többek között a pásztorlevél – nincs szabad akaratuk, mert azt kell tenniök, amit nekik a divat előír. Erkölcsi öntudatuk sincs. Amit a divat tisztességesnek tart, azért törik magukat a keresztény asszonyok és keresztény hajadonok, akármilyen szemérmetlen viselet is az és akármilyen méltatlan arra, hogy testüket befödje.” (A Nap, 1913)

Az ipari termelés folyamatos növekedése és a történeti-politikai-gazdasági-technikai-szociológiai-kulturális-orvostani-szexuálpszichológiai-pszichikai változások nyomán a nők lassan egyre nagyobb számban és egyre több területen jelentkeztek (vagy kényszerültek jelentkezni), hogy részt vegyenek a társadalom valamiféle alakításában, s mind több társadalmi helyszínre benyomulva (később esetleg okkupálva azt) az eddigitől eltérő női szerepekben is keresni és megtalálni kezdték a helyüket. Kétségtelen azonban, hogy a 19. század utolsó harmadában a női területszerzés – külsőségeiben – bármilyen látványosnak látszik is, még nagyrészt mégis csak látszólagos. Mert az új tereken alapvetően csak még mint célzott fogyasztók jelentek meg, akik a privát terüket (lakásukat, otthonukat) elhagyva egyre több nagyvárosi helyszínt ismertek meg, kezdtek birtokba venni, és – társadalmi osztályonként eltérő mértékben ugyan, de – mind több időt töltöttek a gyorsan épülő és fejlődő nagyvárosi nyilvánosság új tereiben. Üzleteket jártak, szórakozó- és vendéglátó-ipari helyekre nyitottak be, színházi, kávéházi és mulató-előadásokat látogattak, fogyókúráztak és sportolni kezdtek, korzóztak, fürdőre jártak és fényképeszkedtek, női újságokat járattak, és női olvasmányokat vásároltak a könyvkereskedőnél, vagy éppen házastársnak kínálták magukat a házasságközvetítő egylet asztalánál.

A külsődleges változások évtizedek alatti megsokasodásával és feltornyosulásával azonban a polgárosodás útjára lépő nő – a privát szféráját mind többször elhagyva – már egyre kevésbé csak a család házvezetőnője, anya, múzsa, férjét ösztönző és szellemi társ – mindinkább egyedi tulajdonságokkal bíró, hús-vér ember. Önálló egyéniséggé kezd alakulni, aki – ad absurdum – akár önmagát (sőt családját) eltartani tudó, pénzkereső ember lesz; tanulni, dolgozni, alkotni, olvasni, szórakozni és szeretni (és még annyi új dolgot), és a végén még politizálni is akar vagy kényszerül.

A kiegyezés korának formálódó új szaktudományágai: a szociológia, a pszichológia, az antropológia, a szociál- és szexuálpszichológia, a lélekgyógyászat, a pszichoanalízis, a kriminálantropológia stb. nem szűnő hévvel kezdtek neki és folytatták vizsgálataikat, hogy megtalálják a válaszokat a női és a férfitest és lélek különbségeire, a női lélek és test kettősségének megítélésére. Elemezték a környezeti és az örökölt hatások eltéréseit, meghatározó jegyeit, de a 20. század negyvenes éveitől az ilyesféle frivol és kényes témákat érintő kutatások jóformán teljesen leálltak, a szocializmus idején pedig természetszerűleg szóba sem kerülhettek. A polgári nők vágyainak és próbálkozásainak modern kori – remélhetően a közeljövőben felgyorsuló – vizsgálatai tudják majd árnyaltan megmutatni és elemezni a dualizmus kezdeti korszakának mindinkább egyéniesülő és egzisztenciateremtő vágyait, a szubjektum és a test felértékelődésének folyamatát. Valamint mesélni tudnak majd a kort, a modernizációt tematizáló kérdések tömegéről, amelyekből itt csak néhányat sorolok: a családon belüli párkapcsolatok, a házasságon belüli nemi szerepek megváltozása; a polgári házasság és a könnyebben lebonyolítható válási procedúra lehetőségének hatása a perszonális kapcsolatokra; a szexualitás, a nemiség, a testiség kérdésének fontossá válása; a szexuálpszichológia, illetve a nervózusság, a lelki élet fontosságának megnövekedése és elemzése; a kezdeti pszichoanalízis újdonságai; a nemváltó vagy deviáns nemi magatartás problematikája; a nőket érintő közegészségügyi kérdések és az orvoslás; a test és a külsőségek értékének megnövekedése, a testkép megváltozásának folyamata és ennek nyomán a ruházkodás és a divat kérdései; a lakáskultúra; a tánc és az újfajta zenés műfajok; az ivászat és a bódító szerek használatának és jelenségeinek társadalomtörténeti vonatkozásai; a női oktatás és képzés kialakulásának története; a jellegzetesen női művészetek és a női szerzők, valamint a női olvasóközönség kérdései; a női bűnözés problematikája; vagy éppen a modern értelmű sztárkultusz kialakulása – és így tovább.

A nők valóságos térnyerése, azaz joguk a tanuláshoz, a felsőfokú oktatáshoz, a nőképzéshez, a széles spektrumú munkavállaláshoz, a politikai képviselethez, majd a választójoghoz a dualizmus első évtizedeiben azonban még csak szűk körű, s kevésbé látható. Számos területen még csak a mélyáramokban indult meg, s a két háború közti viharrá dagadó emancipációs folyamatnak ekkoriban még csak esőcseppjei formálódtak. Hiába azonban, hogy az áttekintett időszak még csak a kezdő lépéseket tette meg a nők emancipálódásának hosszadalmas folyamatában, de – ezt ma már biztosan tudjuk – a nők nagyvárosi (majd összetettebb társadalmi) térnyerésének 20. századi diadalához ezek mégis elengedhetetlenek voltak, s az előkészületek, az erőnyerés, az elérni kívánt célok és azok elérési módozatainak kiérlelése nagyon sok területen megkezdődött.

A 19. század utolsó harmadában a nők – természetesen az előttük álló lehetőségek roppant különbözősége szerint nagyon változó – saját magukról alkotott önképe is még csak kialakulóban volt. Külön nehézségnek számít, hogy ezeknek szavakban és szöveges formában történő megfogalmazása a korban még igen csak szűk körű, s így a női szerepváltásokról még néhány évtizeden át sokkal kevesebbet mesélnek a nők. Egyelőre még jóval inkább a férfiak szavaiból állíthatók össze a kérdésre megfogalmazott válaszaink, s a századvégi nőket – a 20. század első harmadáig – sokkal inkább még csak a férfiak tükörképében látjuk és láttathatjuk.

Vitathatatlan, hogy idővel az arisztokrácia tagjai közt is egyre több szerepváltó nőt találunk (ők elsősorban a művészetek és a színház világába lépnek be), valamint a polgárság lányai közül mind többen találtak már elfogadott polgári női foglalkozásokat (trafikosné, könyvárus, vasúti alkalmazott, varrónő, kalapos és telefonos kisasszony, nevelő- és tanítónő, tisztviselő- és szerkesztőnő stb.), mégis elég meglepőnek tűnhet, hogy a korábbi női szerepekhez képest a legnagyobb és a leglátványosabb változásokat a nagyvárosba kerülő alsó néposztály lányainak, asszonyainak kellett megélniük. Azt is mondhatjuk, hogy ezzel – bár súlyos lelki és testi áldozatokkal, de – a női emancipálódás útját ők szélesítették ki jelentősen.

Ez már csak azért is lehetséges, mert a felső néposztály hölgytagjainak – privát tereik biztos hátterével – csupán kisebb részben kellett helyet keresni és helyet szorítani maguknak a városi közterekben. A polgári osztály lányai és asszonyai ugyan már legalább annyira használni kezdték a nagyváros nyilvános helyszíneit, mint amennyire saját magánszférájukat, de mivel az alsó néposztály intim szférája minimális méretű (hónapos szoba, ágyra járás) volt, és magánéletüket is csak mások szeme láttára élhették, az itt élők tevékenységüket mindinkább a nagyváros nyújtotta, újonnan megnyíló külső, nyilvános tereken kényszerültek végezni.

Mindenesetre annyi biztosnak látszik, hogy a 19. század utolsó harmadában – leginkább a külsőségek fénytörésében – a nők olyannyira birtokukba kezdték venni a nagyvárost, hogy Budapestet mindinkább – szimbolikusan – nemcsak kétarcú nővárosként, de a bukott nők városaként jelenítették meg a kor sajtójában és szépirodalmában. Tábori Kornél, a nagyvárosi szubkultúra világát kötetek sorában megjelenítő zsurnaliszta-detektív szerint „kétes exisztenciája a nők között is – legalább harmincezernek van a fővárosban. A gyöngébb nem táborában aránylag több a kétes exisztencia, mint a férfiak közt. A nők nincsenek úgy vértezve a sors csapásai ellen, mint amazok. Ha elvesztik támaszukat, az apát vagy a férjet, nehezen boldogulnak, hacsak nem tanultak legalább valami mesterséget.

Ami mármost a városokat illeti, itt is a nők túlsúlya igen jelentékeny. A fővárosban, hol az 1870-diki népszámlálás szerint a nők kisebbségben voltak, most az arányszám 107,2-vel állapíttatott meg. Semmi kétség tehát, hogy a városokban a nők aránya sokkal nagyobb, mint az országban, egy tény, mely a városok társadalmi életében elég erősen tükröződik vissza. E jelenséget bizonyára aligha kell titokszerű élettani törvényekben keresni, hanem leginkább azon tényben, hogy a váro­sokban levő idegen népességnek egy főrészét a városokban alkalmazást kereső nőcselédek képezik.” (Tábori Kornél – Székely Vladimír, Nyomorultak, gazemberek, Budapest, 1908.)

A nőváros a fikciós és a hétköznapokhoz köthető textusokban is sajátos kétarcúságában jelenítődik meg; amely ellenállhatatlanul magához vonzza, de közben el is emészti és tönkre is teszi lakóit és rajongóit. Írók, költők és a korabeli zsurnaliszták sokasága ábrázolta a fővárost Janus-arcú szfinxként, mutatta be ördögien csábító külsejű és erejű, de kiismerhetetlen vagy éppen hisztériásan kegyetlen, lelketlen, csalfa nőként. De a jellemzések megrajzolt portréi sohasem a megszokott és társadalmilag elvárt női szerepben ábrázolták ezt a „kőasszonyt”, nem a családban helytálló anya, háziasszony vagy feleség arca néz ki belőlük ránk, hanem a romlott nőé.

Ahogy például Lux Terka (valódi neve Szőllősy Györgyné Dancsházi Oláh Terka – csak 1889-es válása után kezdett írni) az 1908-ban megjelent Budapest című regényében megrajzolta: „És itt csapja be a könyvet az olvasó. Végignézte Budapestet. A szép, kedves, elegáns, könnyű erkölcsű, okos, rafinált Budapestet, aki csodás karriert futott meg. Az anyja tót napszámos-asszony, az apja sváb pallér, s ő maga, a borzas, repülő hajú, mezítlábos kis Schneider Fáni, előbb a Rácváros utcaporában játszik, később a hajdani Szent Péter külvárosban, részeg lókupeceknek és halkereskedőknek énekel, még később a mostani Gizella-téren, a német-színházban, aztán magyar kokott lesz belőle, és az emberek megszámlálhatatlan légióját őrli össze szép fogával.

Ez a mi Budapestünk. A milliószor elátkozott, megvetett, kipellengérezett, gyűlölt, bemocskolt: kőasszony, aki gúnyos, hunyori szemével hidegen, biztosan néz maga elé, anélkül, hogy az ujját is megmozdítaná. Nincs rá szüksége. Ezren feküsznek lába előtt, holtan, véresen, mocskosan, koldusan, az ő fanatikus szerelmesei, kiket ő tett tönkre, ő szívta ki a vérüket, agyvelejüket, ő ropogtatta össze a csontjukat, ő cifrálkodta el a vagyonukat s azután ellökte őket magától. És jöttek az új hódolók, az új őrjöngők, az új szerelmesek, és megismétlődik, nem, folytatódik az asszony munkája, aki embervért iszik, aranyat eszik, és két karját hívogatóan, csábítóan nyújtja ki az ország négy sarka felé.

És az emberek jönnek, északról, nyugatról, mindenünnét. Az ország szegény, se kultúrája, se hatalma, s az emberek gazdagságról, kultúráról, hatalomról álmodnak az éjszakában. Hiába! Ez a kőasszony csak hiteget, röpke kéjt ad, de boldogságot és nyugalmat nem osztogat. Csak elvesz. Mindent: boldogságot, nyugalmat, becsületet és az életet.” (Lux Terka, Budapest, Budapest, 1908.)

A századfordulóra tehát megszületett a modern kor modern nagyvárosának jelképe: a prostituált nő. Aki a vicc szerint nap mint nap azt sóhajtotta az újabbnál újabb hódolója fülébe: „Higgye el, kispofám, mindig kétségbe vagyok esve, valahányszor elrabolják az ártatlanságomat.” (Fidibusz, 1906. február 2., 16.)

A korabeli fővárosba érkezők első, nagyon intenzív, mindenkit megérintő élménye tehát, hogy az idelátogatókat, a munkát keresni érkezőket és a már itt letelepedőket azonnal foglyul ejtette a csábító szórakozóhelyek sokasága. A századvégi Budapestet mind többen és a korabeli média is mulatóvárosnak kezdte hívni, s mindinkább vonzó kínálatát egyre többen emlegették, kínálták és választották turisztikai látványosságként. A főváros millenniumi ünnepségei, építményei, rövid idő alatt kihagyhatatlannak érzett látogatói célponttá váló szórakoztatócentrumai (Ős-Budavára), hirtelen felépült és egyre sokasodó szórakozónegyedei hívogatóan várták a nagyközönséget, aki tódult is ide – köztük egyre több nő is felkereste ezeket a mulatóhelyeket. A színház mellett a szórakoztatóipar is mindinkább nagyüzemmé vált, s a vendéglátóipar – a női látogatók tömege mellett – a munkavállaló nők százait szippantotta be, és kezdte alkalmazni. Az orfeumi, a lokál- és kávéházi világban egyre több dolgozó nő jelent meg – volt, aki a munkáját, volt, aki a művészetét, és volt, aki még a testét is felkínálta itt: „Azt hiszi az ember, hogy a paradicsomban van […] Ezer meg ezer mosolygó alak, miknek ragyogó arcát tündéri színűre világítják meg a három terem gázcsillárai. Mintha egy örömünnepély lenne a mennyben, pedig hát egy bál a pokolban… Az angyalarcú démonok ott ugrálnak körülötted, ott rumoznak, boroznak közeledben, a tüzes szem reád kacsint, az élvet ígérő, pirosra festett ajk csókot hány feléd, bent a táncteremben megharsan egy-egy frivol zenedarab, a hölgyek felugrálnak helyeikről és rohannak a lelket-szemet szédítő táncba. Hajrá! Éljen a kéjmámor és a kárhozat!…” – számolt be egy „idegcsiklandozó” kalandjáról, mely során fringiája felkötésével hősies helytállást kellett tanúsítania az angyalarcú démonokkal vívott csatájában az országos hírnévről akkoriban, azaz 1873-ban még csak álmodozó, kezdő újságíró Mikszáth Kálmán (Életképek Bécs „vármegyéből”. III. A Speerl).

Kétségtelenül van abban valami szomorúan illúzióromboló, hogy Magyarországon az első igazi és széles körű közügy, mely a nőkről szólt, s amely ténylegesen, napi szinten évtizedekre tematizálta a közéletet, a prostitúció kérdésköréhez kapcsolódott. Vizsgálatát tehát már emiatt is számos társadalmi, mentalitásbeli és kultúrtörténeti ok indokolja.

Bár napjaink prostitúciója és a pénzért árult szerelem témája sokakat borzaszt, sőt egyenesen taszít – bevallom, engem is –, de ha esetlegesen a kiegyezés idejének, a millenniumi korszak orfeumi húsiparának, ledér bordélylakóinak élete kerül szóba, sokan jóval megengedőbben gondolnak a kérdés megítélésére, és szinte nosztalgikus, békebeli érzésekkel fordulnak a sok-sok évtizeddel ezelőtt élő könnyűvérű nők világa felé. Tényleg nem könnyű megmagyarázni, hogy jó néhány évtizednyi távlatból a régmúlt nosztalgiája vajon miért nem a Mikszáth felrajzolta démoni vonásokat és a kárhozat nyomasztó érzését, hanem az angyalarcúságot és a kéjmámor emlékét erősíti fel a kései utódokban. Nyilvánvaló, hogy ennek egyik oka az lehet, hogy a századforduló kéjnőinek halálosan durva életéről – bár az utóbbi években sokféle vizsgálat indult a szubkultúra ezen területének kutatásaira is  – még mindig meglehetősen keveset tudhatunk. Pedig a 19. század utolsó harmadában az egyik központi, a kort jellemző és a korabeli média fórumain – a sajtóorgánumokban, a színházakban, sőt a szépirodalomban, de még a képviselőházi felszólalásokban is – napi szinten taglalt és vitatott, égető és lüktető, gyors megoldásokat sürgető társadalmi problémává nőtt a prostitúció ügye és (legalábbis) az ellenőrizetlen és szabályozás nélküli kéjelgés visszaszorítására indított fegyvercsörtető harc.

A probléma – természetesen – korántsem volt pusztán magyarországi jelenség. A nyugat-európai államok az urbanizáció ezen jellegzetes tünetével már sok esztendővel korábban találkoztak. És néhány évtizedig Európa nagyobbik fele abban a csalóka reményben élt, hogy gyors felfegyverkezéssel valami módon elejét veheti a prostitúció terjedésének. A veszély pedig ténylegesen fenyegető volt, hiszen a millennium idején – a tüdővész mellett – elsősorban már nem a járványok tizedelték a nagyvárosi lakosságot (általánosságban javultak ugyanis az életkörülmények és a lakásviszonyok, megindult a csatornázás és az ivóvíz-szolgáltatás, kezdett kiépülni a városi lakosság közegészségügyi és szakorvosi ellátása stb.), hanem a nemi betegségek szedték tömeges áldozataikat.

A kórok visszaszorítását azonban nem a vendég- és ügyfélkör, hanem pusztán a kéjhölgyek szigorú felügyeletével és ellenőrzésével igyekeztek elérni. Mivel a vérbaj tömeges méretű enyhítésére csak 1909, a Salvarsan feltalálása után nyílt lehetőség, teljes körű gyógyítására pedig egészen a negyvenes évek elejéig, a pennicillin felfedezéséig kellett várni, a század végére – mondhatni – Budapest már minden harmadik-negyedik lakosa szenvedett valamilyen nemi betegségben; a szifilisz járulékos tünetei következtében tébolyodott emberek zsúfolódtak a birodalom elmegyógyintézeteiben és a legnagyobb alapterületű épületében, a lipótmezei tébolydában.

A magyar kormányzat – hasonlóan a legtöbb európai államhoz – a reglementációs elvet vallotta, azaz hogy a nemi betegségek rettenetes mértékű terjedését csakis szigorú közegészségügyi (állandó orvosi felügyelet, szűrés és kényszergyógyítás) és közrendészeti (személyi és lakónyilvántartás, rendőri nyilvántartásba vétel, bejelentési és engedélyeztetési kötelezettség, „iparigazolvány”, azaz bárcakiváltási követelmény stb.) felügyelettel és szigorú szabályozással lehet megállítani, s csak ezek kíméletlen betartatásával lehet elejét venni a futótűz gyorsaságával terjedő nemi betegségeknek.

A 19. század második felében már minden nagyobb városban kiépült hálózata volt a prostitúciónak, és a polgári-városi kultúra elmaradhatatlan részeként tekintettek az efféle műintézményekre. Bár a prostitúció mindig is létezett, de a modernizációs és az urbanizációs fejlődés eredményeképpen az 1860-as évektől már jóval több szereplőt foglalkoztatott. A nagyvárosi prostitúciós ipar hálózata jócskán szervezettebben, rétegzettebben (gyakorlatilag a város társadalmi rétegzettségét másolva) épült ki. Az 1867-es rendszerváltással kezdődő intézményesülési folyamat a fizetett szerelem piacát is gyorsan elérte. A prostitúció egyes formái – még ha kettős nemi erkölcsi megítélés szerint is – gyakorlatilag beépültek a polgári szokásrendbe, s a prostituáltakkal való találkozás, bár meglehetősen korlátozott módon és bizonyos kereteket túl nem lépve, tulajdonképpen a polgári élet kimondott vagy ki nem mondott, de megtűrt eseménye lett. A prostituáltak személyi és egészségügyi védelmét felvállalta az állam, a nagyvárosi rendőrfőkapitányok egyszemélyi felelősként, saját hatáskörben intézkedtek a prostitúciós ipar felügyeleti területén.

A bordélyházak mennyisége és a testükből élő lányok száma erősen függött a város nagyságától és (férfi) lakosságának számától, sőt társadalmi összetételétől és a mindenkori társadalmi körülményektől. Iránymutatóul: 1894-ben az akkor már több mint félmillió lakosú Budapest 40 budapesti bordélyházában például 410 kéjnőt tartott nyilván a rendőrség – ez körülbelül ötvennel volt több, mint két évtizeddel korábban –, emellett a fővárosban több mint 900 engedéllyel rendelkező, magánzó prostituált dolgozott, s őket az év folyamán 100 754 esetben küldték orvosi vizsgálatra. A háborús 1916. évre az akkor nagyjából kilencszázezer lakosú nagyvárosban számuk már meghaladta a 2600-at, de ekkorra bordélyházakban kevesebb, mint 350-en dolgoztak, a többiek – számuk beláthatatlan volt – magánzóként működtek, igazolvánnyal rendelkeztek, vagy rejtezkedtek.

A prostituáltak közössége – akárcsak a társadalom – különböző rétegekre tagolódott, s a társadalmi helyzet (általában) meghatározta, hogy a férfi kliens a város melyik bordélyházába vagy melyik kerületébe indult hevületét csillapítani. Hogy a kéjnőtanyák vagy a bordélyházak a város mely területén működtek, erősen kihatott tehát arra, hogy ügyfélkörük milyen társadalmi rétegből érkezett, s ez szabta meg, hogy mennyi pénzt tudtak megkeresni, és hogy milyen életet éltek a nyilvános szexuális piacon. A legelőkelőbb és legdrágább bordélyházak a Belvárosban működtek. A 20. század elején a legdrágább bordélyház kétszáz koronát kért a szolgáltatásért (ebből egyetlen volt a városban), két százkoronás tarifájú műintézmény működött a közelben, míg a külterületi nyilvánosházakban 1-2 korona volt a fizetendő díj, míg a legolcsóbbnak számító, korabeli „kocsisor” lányai a Tabán és a Gellérthegyalja nyomorúságos viskóiban bonyolították az üzletet. Legplasztikusabb leírását talán Kiss József adta a Szentesi Rudolf álnéven írt rémregényfolyamában, a Budapesti rejtelmekben (Budapest, 1874): „Boldogtalan teremtések! A legtöbbnél a Gellértalja utolsó stádium. Amíg ide kerültek, keresztülmentek mindenen, ami testet, lelket megöl. Kezdték a jóllét és fényűzés ölén, végzik az árok partján. Ami a két határ közt fekszik, az folytonos esés, folytonos süllyedés. Lejjebb már nem mehet.

Mikor a városkapitány éji razziákat szokott tartani, mikor fölkeresik, fölbizgatják a bűnt, nyomort saját fészkében, a Gellértaljáról viszik el a legtöbb confusus embert, kik még azt sem tudják, hogy miből élnek és micsoda jognál fogva élnek, a legtöbb nőt, kik elég vakmerők különös szabadalom nélkül űzni a gyalázatot.”

Paradox módon az 1860-as évektől a gyors műszaki és modernizációs fejlődés által kiváltott, a Monarchia országai közti viszonylagos és az országon belüli jelentősen felgyorsult migrációs folyamatokban a legnagyobb mobilitást – mind számban és térben, mind társadalmi tekintetben – éppen a legkiszolgáltatottabbak, az alsóbb néposztály nőtagjai mutatták. A fővárosba óriási számban érkező tájékozatlan, vidéki parasztlányok rendszerint cselédnek álltak (száz fővárosi női lakosra körülbelül hetven cseléd jutott) – hacsak már a vonatról leszállva nem kerültek nyomban az úgynevezett szerzőnők markába, akik legtöbbször valamely bordélyosnak vagy kéjnőtartónak szállították őket.

Az átmenetileg vagy véglegesen itt megtelepedő, munka- és pénzkereső fiatal nők előtt az első világháború kitöréséig általában négy út állt nyitva: cselédnek szerződtek el; a kereskedelemben, illetve a vendéglátó- és a szórakoztatóiparban találtak munkát; gyári munkát kényszerültek vállalni; vagy a testüket bocsátották áruba. A vidéki nőtársadalom számára a prostitúciós tevékenység egy-két évtized alatt mindinkább a kereseti lehetőség, a munkavállalás egyik formájának kezdett számítani. (Az első világháború után a helyzet nagyon megváltozott: a sebesült, harcokban elesett vagy hadifogságban sínylődő férfiak helyét nagyrészt nőknek lehetett vagy kellett elfoglalni.)

Sokáig – főként a fikciós szépirodalmi művek alapján – azonban legtöbbet nem róluk, hanem éppen arról a nagyon kevés, város- vagy országszerte ismert, mélyről magasra kerülő luxusnőről, modern hetéráról tudtunk, akik – mint például a 19. század második felében a Krúdy Gyula vagy Hunyady Sándor tollára kívánkozó és maga is regényesített életrajzot és negédes tárcanovellákat író Pilisi (Schumajer) Róza – a testi örömök szolgálatán kívül irodalmi szalont is fenntartottak. Róza házát a legmagasabb társadalmi rendű és rangú politikusok és befolyásos személyek (például felfedezője, Andrássy Gyula gróf vagy Ferenc József császár Balkán-szakértője, a történész Thallóczy Lajos), a leghíresebb író- és művészemberek látogatták (az 1880-as évek egyik legnépszerűbb költője, Reviczky Gyula, majd később Krúdy Gyula vagy az egyre nagyobb befolyású Pekár Gyula). De a többiek – a túlnyomó többség – esetében valójában a nők rabszolgaságának egy újabb, modern fejezetét írhatnánk meg.

A szexuális, közegészségügyi, illetve orvosi kérdéseken túl azonban a korabeli szaksajtóban a prostitúció gondja és problematikája mindeközben egyre több társadalmi, szociális és idővel főleg erkölcsi kérdéssel kapcsolódott össze. A pénzen vett szexuális szolgáltatást és annak szolgáltatóit saját korukban csak meglehetősen kevesen gondolták az egyéni és a női szabadság megnyilvánulásának és kifejeződésének. A prostitúció fogalmát azonban egyre tágabb körűen kezdték értelmezni, és mind több társadalmi gond emblematikus megjelenítőjének látták és láttatták (egyetlen például: lásd a fentebbi szövegidézetekből felsejlő nemzetiségi kérdésre vonatkozó utalásokat). Létéért és a kialakult elkeserítő helyzetért – az egymástól nagyon különböző értékrendet képviselő és meglehetősen széttartó politikai nézeteket vallók is – egyre többen keresték a valóságos és leginkább a morális felelősöket, mint ahogy például a 48-as párti Függetlenség című lap egyik 1880-as számában megjelent cikk szerzője: „Magyarország férfivilágának színe-java folytonos veszedelemben forog, mert erkölcsössége, becsülete az alkalomszerzés Scyllája és Charybdise között küszködik! Avagy nem látják a kendőzött bűnt, a fajtalanságot, mint leselkedik fényes nappal, úgy az est homályában is az utcasarkokon? Mint integet a félre lendített függöny mögül? Mint űzi ledér játékát ezer gázláng fényénél, ott, a titkos bűnök nyilvános színhelyein? […] Az a prostitúció, amely az utcán bujálkodik, a kor jele. Nem erkölcsök megrontója, hanem megrontott erkölcsök folyománya. S akik az erkölcsöt megrontották, azok a kerítők, nem ülnek ama bizonyos szurtos házakban, hanem ott ülnek a parkettás szalonok szép bársony bútorain, kezökben, hatalmukban tartva a társadalom igazgatásának szálait. […] Kavarog az erkölcstelenség mocsara az ordógörénnyel… – ez az a valódi prostitúció.” (1880. június 17.)

Néhány esztendővel később a szociáldemokrata Népszavában A bűn fővárosa című írás szerzője pedig úgy vélte, hogy a prostitúció terjedéséért valójában a házasság intézményét kell okolni: „Ha nem akarjuk, hogy Magyarország fővárosa egy második Gomorrha vagy Sodoma hírébe jusson: akkor sürgősen szükséges, hogy a fővárosi hatóság érvényt szerezzen a prostitúció korlátozására vonatkozó határozatainak. E határozatok kivitelét mindekkoráig lehetetlenné tette a rendőrség. Kell tehát, hogy a főváros, mely majdnem ötszázezer forinttal járul a rendőrség költségeinek födözéséhez – rendelkezhessék ez irányban vele; habár megvalljuk, hogy még a legszigorúbb intézkedésekkel sem fognak sokra menni, mivel a prostitúció szükséges kifolyása a társadalom mai házassági intézményének, s mindaddig, míg a házasság mai formájában fennmarad, és a házassági egyezmény nem a kölcsönös vonzalom alapján létesül, hanem társadalmi előnyök és anyagi függetlenség szerint szabályoztatik, addig a prostitúció ki nem küszöbölhető, mert a mai házasság formája önmaga a prostitúció elvére sarkall…” (1884. június 27.)

A 19–20. század fordulójára, amellett, hogy a prostitúció mértéke hihetetlen módon meg­növekedett, fogalomköre egyre tágult, és mind több társadalmi baj okozójának vagy lenyomatának kezdték érezni. A 20. század elejéig a szakírók 90%-a a nőkérdés bármilyen aspektusának tárgyalása esetén előbb vagy utóbb kapcsolódást talált a prostitúció kérdésköréhez. A testét árulni kényszerülő nő, avagy a testi szerelmével pénzkeresővé váló nő sokak szemében azonban már nem a megvetett bűnbak, hanem mindinkább a szétesett és megváltozóban lévő világ és a bűnös fő- és nagyváros modellje lett, főleg a szépirodalmi és fikciós szövegek szerint.

Az államilag ellenőrzött bordélyrendszer felszámolásával (1927-ben ezt törvénybe is iktatták), illetve elsorvasztásával a hatóságok tehetetlenül lemondtak a prostitúció szabályozásának felügyeletéről, s már csak beletörődve szemlélhették a kor diktálta szükség tombolását, amelyben így vagy úgy, de minden és mindenki kénytelen volt prostituálni magát. A megélhetési problémák, a családfenntartó nélkül maradt egyedüllét, a kiszolgáltatottság miatt terjedt a titkos prostitúció, s bármiféle ellenőrzés vagy megtorlás nélkül, soha nem látott mértékben virágzott a leánykereskedelem, amelynek közép-európai elosztóközpontjává mindinkább Magyarország vált. Megakadályozására csak felemás és szűk körű megoldást jelentettek az 1909-ben a legfelső politikai elit támogatásával, Tisza István miniszterelnök és Prohászka Ottokár katolikus püspök vezetésével létrejött A Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen elnevezésű és a többi nőmentő és -segélyző jótékonysági mozgalom. Ezek egyik jeles alakja, Ruffy Pál bátor szívvel és lobogó hittel hívta a frontvonalba honfitársait a prostituáltak megmentésére: „Legyünk éberek. Eltiport embertársunkat emeljük vissza az emberi méltóság arcvonalába. […] Magasra a pajzsot! Csapásra a pallost! Előre!” (Ruffy Pál, Küzdelem a leánykereskedés ellen = Az igazságügyi és közigazgatási tisztviselők részére 1913. évi október 1–15. napjain rendezett III. jog- és államtudományi továbbképző tanfolyamon tartott előadások, Budapest, 1914.)

A nagy harc, az első világháború utáni mindennapokban – mely harcot végül kétségtelenül mégsem a prostitúció ellen vívták meg – Szatmári Mór a prostitúciót és a prostitúcióval együtt élő bűnöket már-már apokaliptikus erkölcsi szimbólummá emelte: „Ne szépítsük a dolgot. Züllött erkölcsök korát éljük. […] Az anyagi lerongyolódás mellett az erkölcsi és nemi koldusság is rajta van a nagy tömegen. A becsületes munka mintha elvesztette volna értékét: az emberek a bünökben keresik az anyagi boldogulást. […] Isten őrizz, hogy ez csak átmeneti állapot legyen! Ha maradandó, állandó lenne, nincs az a politikai bölcsesség, mely megmenthetné Magyarországot a végpusztulástól. […] Hinnünk kell, hogy lassankint a rend és törvényesség kiöli a társadalom organizmusából a bünökre csábitó gonosz hajlamokat, s az emberek megint a becsületes munka eredményei után vágyakoznak.

Az, hogy a kor beteg, nem csak rólunk mondható, és az sem igaz, hogy a múlt mindig tiszta erkölcsi verőfénnyel tündökölt. A nagy magyar közvélemény mindig felháborodással kísérte a gazságokat. Az úgynevezett közéleti korrupció is csak bizonyos köröket kapott el. A nagy erkölcsi züllés csak az utóbbi időkben hatalmasodott el. Oly veszedelem, mely ellen minden becsületesen érző magyar embernek küzdenie kell.” (Szatmári Mór, Erkölcsi züllés, Detektív, 1920. július 28.)

A modern és urbánus új világ küzdelmeiben pedig mindinkább számítani lehetett, sőt számítani kellett a nőkre. Akik testestől-lelkestől belevetették magukat a harcba.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben