×

Megszűnő galériák – születő galériák

Kórkép – korkép a kortárs képzőművészet bemutatási lehetőségeiről

Feledy Balázs

2012 // 11
Az élő (magyar) képzőművész, a festő, a szobrász, a grafikus számára a kiállítóhely a létezés alapfeltétele, sine qua nonja. Ha nem tudsz kiállítani, akkor nem tudsz semmiféle szélesebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, de még az úgynevezett szakmával sem. A műterem – ha van! – természetesen alkalmas egyfajta szakmai visszhang megszerzésére, de csak rendkívül szűk keresztmetszetben. Természetesen kiállítóhely, galéria sokféle létezik, és sokféle csoportosítás is lehetséges. Egy kortárs művész – az egyik megkülönböztetés szerint – kiállíthat az állam által közvetlenül (vagy áttételesen) működtetett kiállítóhelyen. Ezeknél tehát nyilvánvaló a nonprofit szemlélet, s központban kell hogy legyen az esztétikai, művészeti, művészettörténeti minőség. Ilyen kiállítóhely nagyon kevés van. Talán csak a Műcsarnok és intézménye, az Ernst Múzeum, valamint azok a szakmúzeumok, melyek kisebb-nagyobb rendszerességgel, módszeresen vagy véletlenszerűen, s minden esetben igazgatófüggően vállalkoztak, vállalkoznak kortárs magyar művészeti események rendezésére (Magyar Nemzeti Galéria, Ludwig Múzeum, Szépművészeti Múzeum [Vasarely Múzeum], Iparművészeti Múzeum, Budapesti Történeti Múzeum [Kiscelli Múzeum], Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Zsidó Múzeum). Már áttételesen állami, de inkább önkormányzati (s épp most éli meg átstrukturálásának – s reméljük, nem felszámolódásának – időszakát) a megyei és a megyei városok, illetve települések által működtetett múzeumok sora, melyek egy része (nagy része?) mindig is foglalkozott a kortárs művészet bemutatásával. Ahány megye, annyiféle gyakorlat, ahány város, annyiféle viszonyulás. Az persze természetes (volt?), hogy azokban a városokban, ahol a kortárs művészet súlya (fajsúlya) jelentős (Szentendre, Hódmezővásárhely, Pécs, Székesfehérvár, Győr, Szeged, Szombathely, Szolnok), folyamatosan kiemelt volt a múzeumi szervezet ez irányú szerepvállalása, s erre nemcsak a megyeközpontok hozhatók példaként, hanem kisebb városok is (Dunaújváros, Hatvan, Eger).

A kiállítóhelyek legszélesebb köre kétségtelenül az önkormányzatok által működtetett közművelődési intézmények kebelén belül vagy azoktól függetlenül működő kiállítóhelyek, galériák (vagy annak nevezettek…) sora. Óriási az igény ezekre a kiállítóhelyekre, és kétségtelen nagy is a nyomás. Ezek működésében ugyanis a művésztársadalom számára nonprofit alapú működésük (volt?) rokonszenves. Részben vagy teljességgel önálló szakmai műhelyek éppúgy léteznek (léteztek), mint szorosan a közművelődési funkciók mellett működtetett kiállítóhelyek (később még szó lesz róluk). A fővárosban kiemelt a szerepe ilyen minőségben a Budapest Galériának s filiáléjának, a Lajos utcai kiállítóháznak, amelyek épp a legutóbbi időszakban kerültek a Budapesti Történelmi Múzeum kebelébe, s fontos missziót teljesít a Trafó galériája is.

E galériák (vagy annak nevezettek) hosszú ideig hordozták hátukon a kortárs művészetet, amíg – s itt jön egy döntően új kategória – a rendszerváltozást követően el nem indult a magángalériák sora. Ezek persze döntően műkereskedelmi (profitorientált) vagy annak látszó, annak feltüntetett bemutatóhelyek. S itt egy új funkcióhoz is érkeztünk: értékesítés, eladás. Mert a kortárs művész számára természetesen fontos, nagyon fontos a közönség elé kerülés, a nyilvánosság, de ha lehet állítani, legalább olyan fontos, hogy a kiállítás megélhetését is elősegítse, tehát az adott hely foglalkozzon a művek értékesítésével is. A kortárs művészet műkereskedelmének privát szférája igazán és áttörésszerűen pedig csak a rendszerváltás után kezdett meglódulni, akkor, amikor nyilvánvalóvá vált (s ezt ma egyre határozottabban érzékeljük), hogy az állam s a különböző szakmai szervezetek teljesen (!) ki kívánnak vonulni a műkereskedelem területéről. Korábban hosszú ideig, az úgynevezett szocializmusban a képzőművészeti műkereskedelem – áttételesen vagy közvetlenül – állami monopólium volt, egy-két kivételtől eltekintve, s csak a múlt század nyolcvanas éveinek elejétől-közepétől adódott a művészek számára az a lehetőség, hogy alkotóközösségek keretében saját munkáikat saját maguk hozhassák forgalomba. A kortárs képzőművészet kereskedelmi monopóliumának nagy része az ezerszer elátkozott Képcsarnok Vállalat vállán nyugodott, amely cégtől a művészek egyre nagyobb része az idő előrehaladtával elfordult. A Képcsarnok maga köré gyűjtött egy mennyiségében jelentős, minőségében jellemzően konformista és prakticista eszmék (?) alapján dolgozó, rendkívül heterogén művészegyüttest, amely – természetszerűleg – egy ismert és nagyjából feltérképezett közönségigényt volt hivatva kiszolgálni, ám így fenn tudta tartani rentabilitását, s végső soron be tudott teljesíteni egy – jogos – fenntartói (működtetői), de bizonyos művészvárakozást is.

S tegyük még hozzá, hogy ugyancsak a rendszerváltás után olyan galériák is alakultak s működnek (az alkotóközösségek s ezek egy-két galériája elenyésztek, mert maga ez a vállalkozási forma is megszűnt már a társasági törvény életbeléptekor), melyeket szakmai szervezetek, szakmai egyesületek, szövetségek működtetnek (Fuga, MAMŰ, Nádor Galéria, Rézkarcoló Művészek, Art 9 Galéria, Galéria 12, FISE), vagy teljesen egyediként a Fészek Galéria. Sajátos pozícióval bírnak, s mintegy szakmai végletekként példálózunk a két bank által működtetett bemutatóhellyel – a Raiffeisen Galéria és az OTP Bank galériája –, és természetesen fontos kiállítóhelyek a Budapesten működő külföldi kulturális intézetek galériái (például a Lengyel Intézet, a Francia Intézet, a Szlovák Intézet) is. S végül egyáltalán nem mellőzhetők a művészeti egyetemek galériái: a Képzőművészeti Egyetem Barcsay Terme vagy a MOME Batthyány utcai galériája.

Nos, erre a viszonylag terjedelmes bevezetőre azért volt szükség, hogy már itt jelezzük: nagy az aggodalom a művésztársadalomban, mert az utóbbi években, s talán az elmúlt két évben felgyorsulóan, folyamatosan olyan kiállítóhelyek és galériák szűnnek meg, melyek nemcsak a létbizonytalanságot növelik, de a művészi reputáció manifesztálásának lehetőségeit is erőteljesen csökkentik. Az alábbi kis összefoglaló nem egy módszeres kutatás végeredménye, hanem egy, a téma iránt évtizedek óta érdeklődő szakmabeli személyes benyomásainak szubjektív összeállítása.

Ám mielőtt ezeket számba vennénk, hadd jelezzem, hogy a problémát milyen ellentétes módokon lehet megközelíteni. Kedves fiatal és hozzáértő kolléganőm, Szabó Noémi művészettörténész a Flash Art művészeti magazin ez évi (artplacc) mellékletében így ír Galériák fővárosa című írása felvezetőjében: „A volt szocialista fővárosokhoz képest párját ritkító módon virágzik a pesti galériaszíntér. Az elmúlt két évtized alatt sok minden történt a kortárs galériák életében: őskor, hőskor, virágkor.” Majd így folytatja: „Ma, 2012-ben számos, kortárs képzőművészetet bemutató galériás kiállítás látogatható szerte Budapesten. Az állandóan változó és folyamatosan alakuló közegben jól megférnek egymás mellett a tisztán nonprofit galériák (Trafó, Labor stb.), a gombamód szaporodó, kocsmakultúrához kapcsolódó és félig-meddig profitorientált kiállítóhelyiségek és persze azok a hibrid megoldások is, ahol a kortárs művészet bemutatása mellett egészen más típusú tevékenység folyik.” Ezt követően Szabó Noémi precízen és kimerítő alapossággal számba veszi a fővárosban működő magángalériák sorát, végül megjegyezve, hogy természetesen vannak, amelyek megszűntek. Nos, elemzése lehet, hogy igaz szigorúan egy nézőpontból: a privát szféra tekintetében, de közismert, hogy ezek a bemutatóhelyek jellemzően egy-egy kisebb szubkultúra képviselői, személyes galériás ízlést képviselnek, divatokhoz, trendekhez igazodnak, s így a teljes kortárs magyar képzőművészet jelentős része látó- és hatókörükön kívül reked. Összességében pedig a galériás helyzetkép – finoman fogalmazva – jóval árnyaltabb, valóságközelibben: elszomorító. Lássuk.

A kortárs képzőművészet állami hátterű legnagyobb hazai intézménye a Műcsarnok, melyhez korábban több kiállítóhely is tartozott. A „leépülés” első jele volt, még a rendszerváltás előtt, hogy a legendás (ezt a kifejezést alább még többször használnunk kell) Fényes Adolf Termet az intézmény 1988-ban átadta a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. Még azt is mondhatjuk, hogy jogosan, hiszen a Szövetség, amely évtizedeken át azt a képet igyekezett kialakítani magáról, hogy a hazai kortárs képző- és iparművészet legrangosabb szervezete, amely csak kiválasztottakból, a legjobbakból áll, nos, ennek a művészetileg fontos szervezetnek nem volt saját kezelésű, működtetésű kiállítóhelye, ahol közvetlenül is bizonyíthatta volna kiválóságát (mert természetesen a Szövetség képviselői akkoriban ott voltak minden fontos esemény szervezésében, de csak [?]mint orientáló, bíráló, tanácsadó, zsűriző személyek). A Fényes Adolf Terem – amely 1954-től (!) évtizedeken át a Műcsarnok (korábbi nevén Kiállítási Intézmények) egy különleges profilú és státusú galériája volt, ahol a kommunizmus időszakában a tűrt művészek kiállításait is megrendezhették (mert ezek a művészek jelentősebb helyszínre nem juthattak be) – 1988-tól a Szövetség kiállítótereként jeles lendületet mutatott fel. Építészetileg átalakították, nevét (szerencsétlenül!) megváltoztatták, s Árkád Galériaként hol jobb, hol gyengébb kiállításoknak adott helyet. Az utóbbi években itt egyéni kiállításokat rendeztek, de a Szövetség szakembereinek minden küzdelme ellenére a galéria finanszírozhatatlanná vált, a Rákóczi út kiesett a „galériás vérkeringésből”, s az elmúlt évben – ötvenhét évi működés után – bezárt… A Szövetség saját rendezésű kiállításait székhelyén, irodája közelségében rendezi (itt mindig kollektív kiállításokat szerveznek, s itt mutatkoznak be külföldi partnerei), valamint – egy együttműködési megállapodás keretében – immár hét éve kiállításokat rendez (rendezett) a várbeli Nemzeti Táncszínház előterében. A Szövetséget érintette még egy megszűnés: éveken át izgalmas, kísérletező szellemű kiállításokat rendezett a Nemzeti Színház előtt álló Zikkurat épületében, de az együttműködést a színház igazgatója felmondta…

A Műcsarnoknak volt egy másik – szintén legendás kiállításoknak helyt adó – belvárosi kiállítóhelye, amely hosszú ideig a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítóterme nevet viselte (közismerten: KKI). A rendszerváltás után Dorottya Galéria néven működött, s amikor az Ernst Múzeumot a Műcsarnokról leválasztották, a Dorottya Galéria az Ernstnek kvázi kamaragalériája lett, kitűnő kiállításokkal. A Dorottya Galériát 1955-től (!) működtette a Műcsarnok, s szakmai fontosságát jelzi, hogy művészettörténész szakos hallgatók elkészítették e kiállítóhely teljes szakmai kronológiáját, egészen 2009-ig, mert akkor – ötvennégy évi működés után – a Dorottya Galéria is bezárt. Elegáns vendéglátóhely működik benne.

A kortárs magyar alkotóművészet (képzőművészet, iparművészet, fotóművészet, irodalom, zeneművészet) legnagyobb, legátfogóbb hazai szakmai szervezete a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, amely 1992-ben a volt Művészeti Alap tagsági utódszervezeteként jött létre. A rövidítve is közismert MAOE évekig irányíthatta a Vigadó Galéria, a Duna Galéria, valamint a Várszínház Galéria szakmai, művészi tevékenységét. A jelentős presztízsértékű, 1980 óta működő Vigadó Galéria 2004-ben bezárt az épület teljes felújítása miatt. A galéria ideiglenesen új helyszínre költözött, majd ez is – 2005-ben, épp negyedszázados működést követően – bezárt. Esetében vigasz, hogy az elmúlt években a teljes, történelmi Vigadó épülete felújításon ment (megy!) keresztül, s a különböző átszerveződések folytán az épület a Magyar Művészeti Akadémia székháza lesz, és a bezárt hét szűk esztendő után a Vigadó Galéria – immár az Akadémia galériájaként – ismét a kortárs képzőművészetet fogja szolgálni. A Várszínház Galéria már a kilencvenes évek elején megszűnt, igaz, ezt a Művészeti Alap egy együttműködési megállapodás keretében működtette, s most a Szövetség rendez itt kiállításokat.

Azonban amikor a MAOE az akkor még működő Magyar Alkotóművészeti Közalapítvánnyal együtt visszaszerezte a városligeti Olof Palme sétányon elhelyezkedő patinás, valamikori múzeumi épületet, annak nagyméretű tereiben nagyszabású kiállítási program megvalósítása indult el. Jellemzően fontos kollektív kiállítások megrendezésére került sor, sok esetben országos jelentőségű tárlatokról volt szó. 2010-ben nagy átszervezések kezdődtek. A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány mint a kiállítóhely egyik fenntartója megszűnt, a MAOE alapvetően forráshiányos szakmai szervezetté vált, a közismert néven Palme Házat (hivatalosan a Magyar Alkotók Házát) mint székházat el kellett hagyniuk, s ez a kiemelkedően fontos kiállítóhely megszűnt (sovány vigasz, hogy 2012 őszén egy búcsúkiállítást rendezett a keramikus szakma). Szintén a nyolcvanas évek eleje óta volt fontos kamaragalériája az Alapnak, majd a MAOE-nak a Duna Galéria a Dráva utcában, a házban elhelyezkedő műtermek alatt, amely az évek során jelentős kiállítóhellyé fejlődött. Az első időkben inkább a pályakezdők, a „stúdiósok” generációjának kiállítóhelyeként funkcionált, később – épp a színvonalas kiállítóhelyek kis száma miatt – egyre jelentősebb bemutatkozásoknak adott helyet, sok esetben kollektív kiállításoknak. Ez a fontos kiállítóhely harmincéves működést követően, 2011-ben bezárt. Jelenleg egy élelmiszerbolt működik benne (egyébként azon ritka helyek egyike volt, amely kifejezetten galériának épült).

A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány az utolsó évekig több szakmai vállalkozást működtetett, amelyek közül kétségtelenül a Képcsarnok Vállalat számított a legjelentősebbnek mint a kortárs műkereskedelem bázisa. A Képcsarnok a rendszerváltás időszakában országos galériahálózattal rendelkezett, amely az évek során fokozatosan radikálisan csökkent. Rossz előjel volt, hogy Budapesten, a Rákóczi úton működő Paál László, a József körúton lévő Pór Bertalan Terem már a nyolcvanas évek első felében megszűnt, majd ezt követte a Dürer Terem 1988-as eladása, a Csontváry Terem megszűnése (a Vörösmarty téren álló épület lebontása miatt), s végül a Derkovits Terem bérbeadása (igaz, ez legalább kiállítóhelyként működik, helyet adva a Forrás Galériának). Két zászlóshajó azonban a legutóbbi időkig talpon tudott maradni, mintegy bizonyítva a megtépázott tekintélyű és vitatott műkereskedelmi gyakorlatot folytató patinás vállalkozás életrevalóságát. A Csók Galéria a budapesti Váci utcában s a Mednyánszky Galéria szintén Budapest belvárosában két olyan – alkalmazzunk nagy szót – kultikushely volt, melyek az 1948–49-es államosítás előtt is galériákként működtek. A Csók Galéria 1949-es indulásakor még maga a névadó mester – Csók István – is jelen lehetett. A több mint hatvan évig (!) működő két galéria azonban hosszú agonizálást (és rosszízű pereskedést) követően 2011-ben megszűnt. Igaz, itt a bérbeadó belváros önkormányzata arra hivatkozhat, hogy jogerős bírói ítélet birtokában záratta be a két galériát, mégis sokak közös felelőssége ez a szinte jóvátehetetlen döntés. Természetesen személyi felelős nincs. Megjegyzés: immár másfél éve (2011. május 15. a kiürítés dátuma) a két galériahelyiség a főváros legértékesebb területein üresen áll.

Az elmúlt években egyre inkább érzékelhető volt, hogy az önkormányzatok saját működtetésű kiállítóhelyeik fenntartását is problematikusnak ítélik, ennek ellenére teljesen váratlan és kíméletlen volt a XXI. kerületi önkormányzat döntése, amely szinte egyik napról a másikra záratta be a Csepel Galériát. Ez a kiállítóhely az évek során egyre igényesebb kiállításoknak adott helyet, s egyáltalán nem csak szűk, partikuláris szakmaiságot képviselt, hanem a teljes magyar kortárs képzőművészet kiállítóműhelyévé vált. 2011-re elfogadott kiállítási programmal rendelkezett, ám körülbelül „félidőben” a galéria bezárásáról döntöttek. Amúgy az egyes fővárosi kerületeken belül igen eltérő gyakorlatokkal találkozunk. Komoly szakmaiságú galériákat működtet az I. kerület (Várnegyed Galéria), a II. kerület (Vizivárosi Galéria), a III. kerület (Óbudai Pincegaléria), a IV. kerület (Újpest Galéria), a IX. kerület (Ferencvárosi Pincetárlat, igaz, nagy rémületre az elmúlt évben egy időre bezárt, majd újra megnyílt), a X. kerület (Pataky Galéria, újabban Kőrösi Csoma Sándorról elnevezve), a XI. kerület (Karinthy Szalon), a XII. kerület (Hegyvidék Galéria, Barabás Villa), a XIII. kerület (Újlipótvárosi Klub-Galéria, RAM), a XVII. kerület (Erdős Renée Ház), a XVIII. kerület (Kondor Béla Művelődési Központ), a XIX. kerület (Nagy Balogh János Kiállítóterem), a XX. kerület (Gaál Imre Galéria), a XXIII. kerület (Galéria 13).

Mint érzékelhető, épp elsősorban a belvárosi kerületekben nincs jelentős önkormányzati kiállítóhely, ellenben ezekre a kerületekre (elsősorban az V.-re) koncentrálódnak, méghozzá nagy mennyiségben a magángalériák. E felsorolást azért tartjuk fontosnak közzétenni, mert a hírek szerint többre nagy veszély leselkedik… Nem kell leírnunk, hogy ez a veszély mit jelent, és sajnos nincsenek hírek arról, hogy a nagy múltú Bartók Galéria ismételt megnyitása mikorra várható. Újra jelzem, hogy a közelben egyébként sorra nyíló magángalériák működése nem oldja meg egy művészeti terület gondját.

Természetesen a fenti aggodalmakat, tényeket szépíteni lehet azzal, hogy piaci körülmények közötti társadalomban élünk, s csak olyan vállalkozások tarthatók életben, melyek gazdaságilag is életképesek. S természetesen e tényeket szépíteni lehet azzal – ami kiderül a fent hivatkozott írásból is –, hogy az elmúlt húsz évben hihetetlenül megszaporodtak a magángalériák, amelyek egyre jelentősebb súllyal képviselik a kortárs művészet nyilvánosságának ügyét. Sőt még azzal is lehet érvelni (?), hogy a megszűnő kiállítóhelyek egy letűnt, korábbi rendszerben voltak (lehettek) életképesek. Ezek az érvek azonban gyengék. Mindenképpen szükség van az állami hátterű és a múzeumi hálózaton kívüli, de nem a privát szféra által működtetett galériahálózatra. A nagy intézmények jelentős, nagy események, programok teljesítői, a magángalériák személyes ízléseket képviselnek (bár kánonképző funkcióik kétségtelenek), s ha egy köztes mező (önkormányzati, szakmai) hiányzik, akkor bekövetkezhet egy olyan helyzet, melyről harminc évvel ezelőtt Nagy Ildikó így írt: „A művészettörténet idővel majd helyére teszi a dolgokat, de ez nem vigasztalja a művészt, akiről senki sem gondolja komolyan, hogy a világtól elvonultan dolgozik.”

A magángalériák rendkívül tagolt és széles összességének vizsgálata semmiképpen sem ezen írás szándéka, de a fent jelzett gondokkal összefüggésben hadd essék szó arról, hogy milyen csalódás volt a szinte teljes képzőművészeti szakmának például a MEO bezárása, amely a volt újpesti bőrgyár patinás épületében 2001. szeptember 20-án jelentős médiaháttérrel nyílt meg, kiváló adottságú tereiben jelentős kiállítások sorát rendezték meg, ám a hely – sokak számára váratlanul – 2004-ben bezárt. (Természetesen öröm a KOGART kiállítóhelyének léte, de a volt bőrgyári terek iránt ma is jogos a kiállítói nosztalgia.) Ugyanilyen sokkoló hír volt a privát szférából az Aulich Art Galéria bezárása, mintegy tízévi működést követően. A galéria a kétezres évek elejétől egyre tudatosabb szakmai munkát végzett, irányítását egy tapasztalt, tág látókörű műgyűjtő, pénzügyi szakember fogta össze, a galéria alapterületét is fokozatosan növelte, a hely jelentős presztízsértékűvé vált, amely olyan hiánypótló kiállításoknak adott helyet, amelyeknek állami hátterű intézményekben kellett volna megtörténnie, programjai bővültek könyvbemutatókkal, egyéb rendezvényekkel, majd következett – a művészek számára váratlan – bezárás… De itt legalább van egy sokéves szakmai munka, immár bizonyosan művészettörténeti tanulságokkal. Végül: e sorok írójának a közelmúlt egyik legmegrázóbb galériatörténete az Anker közben megnyílt NoMade Galéria tiszavirág-életű léte. A galéria, szintén igen kiemelt médiafigyelemmel, 2010 októberében nyílt meg, egyre színvonalasabb kiállításokat rendezett, melyek vonzása, visszhangja jelentős volt, tevékenysége a szakmai sajtó központjába került, majd 2012 áprilisában – újra azt írhatjuk, hogy a művészek számára váratlanul – bezárt…

Rendben van: hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a helyzet folyamatosan változó, hogy a Falk Miksa utcában is folyamatos a galérianyitás és -zárás tendenciája, de mindez egy egész művészeti ág amúgy is bizonytalan egzisztenciális helyzetét teszi még bizonytalanabbá. A művész persze dolgozik, fest, rajzol, mintáz, de az az érték, amely műtermében, műhelyében (ha van!) megszületik, egyre nehezebben tud közönség elé kerülni.

E kis dolgozat szerzője újra hangsúlyozza, hogy írása elsősorban személyes benyomásokon nyugszik, de mindaz szimptomatikus, amit tapasztal, s ezért a jelenségre, ha nem is segélykiáltásként (bár?), de fel kell hívni a figyelmet.

(A szerző köszönetet mond Keserü Katalin, Héjj Klára, Simonffy Márta, Koplik Judit, Kováts Albert és Pogány Gábor információiért.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben