Kodolányi 70: Szárnysuhogás, avagy a szétrojtosodott minta

Kodolányi Gyula: Járj, merre tetszik

A csúcs- (határ-) pozíció. A halandó többnyire a hegy lábától indul a csúcs meghódítására. A csúcsról vagy, mondjuk így, a nem(örök)lét tornácáról azonban csak le vagy fölfelé a légbe, esetleg a végtelen széles szemhatár bármely irányába mehet, illetve fürkészhet az odaérkező, s e kivételes és jószerivel megismételhetetlen pozícióból indokolt könnyedséggel szólhat oda a körötte repdeső angyalnak, aki addig követte-vigyázta: Eztán „Járj, merre tetszik […] Most én/szegődnék melléd”.

S ha e csúcs-dobbantóra érkező történetesen költő, ez az óhajtott angyalkövetés természetszerűleg a nyelv, a szavak, a beszéd dimenziójában, a lélek és szellem korláttalan szabadságában értendő, érthető elsősorban.

Ha tehát egy költő ezen a magaslati határ-ponton indítja az életművet reprezentáló új és válogatott verseinek kötetét, amint Kodolányi Gyula teszi  Járj, merre tetszik című gyűjteményében, eleve számolnia kell (és nyilván számol is) a kockázattal, hogy e csúcspontról csak lefelé vezethet út. Magyarán: a szerző tudva tudta, hogy a kötet élén álló huszonöt kiemelkedő (és időben legfrissebb) szonett után következzék bármi, legyen az vers, prózavers, bravúrosan megformált (költői) szöveg – aminek a csaknem félszázadot átfogó életút egy-egy állomásán megvolt a maga súlya és szerepe, s ennélfogva jogosan kért helyet a válogatásban –, óhatatlanul „hátrább, lejjebb” sorolódik, sorolódhat az olvasó tudatában, és nemcsak az időrendet tekintve, hanem az élmény hőfokát, az értékítéletet is.

A kötetről szólni kívánó kritikus helyzetében pedig még számottevőbb a bökkenő: hogyan beszéljen egy kétszázötven lapos reprezentatív válogatásról – amely éppen összegző jellege miatt összesítő méltatást érdemelne s igényelne –, ha szíve szerint csak kivételes, vitathatatlanul kimagasló tizedéről, a kötet élén álló huszonöt szonettről szólna?

Hát úgy, hogy róluk beszél, vállalva a részlegesség ódiumát, s csak remélve, hogy a szerző sem veszi túlságosan zokon önkényességét. (A recenzens mentségére s lelkifurdalásának enyhítésére szolgáljon a remény, hogy az életmű korábbi, itt válogatásban szereplő darabjait a kritika annak idején érdemük szerint megmérte.)

Mielőtt a költő angyalt követő szárnyalásának pillanatait megkísérelnénk meglesni és a vele (és önmagával) folytatott bensőséges párbeszédet a magunk nyelvére lefordítani, szeretnénk felhívni a figyelmet egy jelenségre, amelynek e cikk tárgyát képező személy és mű is örvendetes része. A jelenséget (jobb híján) e kérdés fejezheti ki: Mit ér, s főképp mit érdemel az író, ha 70? Kötelező kalaplengetést? Kényszerű és kényszeredett koszorúdobálást? Felmagasztalást, amely valójában lesajnálás?

Nos, a régebbi időkben talán így lehetett, de a ’60-as évek végén induló, úgynevezett „nagy generáció” most rácáfolni látszik e felemás hagyományra: sorra ünnepeltük és ünnepeljük örökifjú hetveneseinket, akik amúgy farmerosan, lehet, hogy ritkult és ősz vagy éppen lobogóan fehér (de korántsem a megadást lobogtató) sörénnyel az összegzés erejét és bölcsességét mutatva bizonyítják: markáns jelenlétükkel számolni kell, leltárkészítő számvetésük érvényes, új értékek forrását képezi. Állításunkat egész névsorral támaszthatjuk alá: az Írószövetség ünnepi eseményekre szóló meghívói egymást érték, érik, a Napkút Kiadó Napút-évkönyve pedig 2005-től évente emlékezik meg a hetvenhez érkezőkről. Az aktuális, Szakolczay Lajost, Misley Pált, Veress Miklóst, Nádas Pétert, Pályi Andrást és még sokakat magába foglaló sorban idén ott találjuk Kodolányi Gyulát is. És ez a kitolódó alkotókedv, a vénüléssel dacoló férfierő dicséretes, s általános rosszkedvünk közepette jó szívvel örülhetünk is neki. Üdvözlet, tisztelet és elismerés hát a kitartó hetveneseknek!

A csúcs, ismét. Megkockáztatható állítás, hogy ha Kodolányi Gyula csak a gyűjteményes kötetet nyitó huszonöt szonettet közölte volna életműve summájaképp, s ha nem volna mögötte több évtizedes műfordítói és lapszerkesztői gyakorlat, akkor is ott volna a helye a magyar költészet és a jelenkori világlíra kiválóságai között. A szonettek különös hangja, közvetített tartalma és dikciója, megformáltsága s a remekművek jellegzetes evidenciája oda emelné, a csúcsra.

A hang. Kodolányi a születésnaphoz és a megjelenéshez kapcsolódó nyilatkozataiban folyvást valami hangot emleget, valami formálódást, amely mintegy tőle, szándékától és akaratától függetlenül szólalt meg benne a ciklus születésekor. Az egyik szonettben így írja le a jelenséget: „Valami roppan / bennem, mozdulnak a gémberedett / mondatkötegek. Fellélegzek. Nyarat, / életet hoz, gives life ez a robbanás / a papíron […] éreztem, ma / újra megnyílhat a szólás tere […] s magára talál a szó” (Öröklét bérlet Summer’s lease [18]).

Az angol betétszavak, alcímek és a mögöttük szereplő sorszám megadja a két koszorúba (Szárnysebesen, mozdulatlanul; Hallok hangokat) font Üzenetek W. Sh.-től főcímet viselő sorozat egyik kulcsát, s a hang sajátosságára is rávilágít: Kodolányiban mint Shakespeare egyik legalaposabb ismerőjében mintegy önálló életre kelnek a nagy előd szonettjeinek szavai, sorai, szerkezetei, s felbukkanván versbe hívják, életre segítik a költő addig formátlan, embrionális állapotban  „lebegő” érzéseit, gondolatait. Említett nyilatkozataiban Kodolányi a hagyomány fogalmával és a karének metaforájával is összekapcsolta a jelenséget, ahhoz a felfogáshoz csatlakozva, amely szerint az egyetemes költészet valamiféle hangtalan s mégis folyvást szóló kórus éneke, amely sajátos feltételek esetén (ihlet + ihlető?) „kihangosítható”. S ha egy költő olyan hangot (dallamot, akkordot, hangszínt stb.) intonál, amely harmonizál, vagy azonos hullámhosszon rezeg az egyetemes kar valamely szólamával (dallamával, akkordjával stb.), akkor előáll az ismert akusztikai jelenség: hangját a kórus, a mellette éneklők tisztábbá, teltebbé alakítják, felerősítik. Ő beszél, a maga legsajátabb hangján, amely, noha személyes, a karban szinte személytelenné oldódik. És szabaddá. Aki énekelt már közösségben, tudja, mennyire önfeledtté teszi az énekest, hogy nem kell a fals hangfogástól félnie: a többiek hangja, szólama sodorja, s egyben korrigálja is esetleges tévesztéseit. De melyek ennek az örök (s most épp a shakespeare-i szólamot megidéző-felerősítő) kardalnak a főbb témái, motívumai, hangszínei?

Lét, nemlét. Ha valamikor, akkor a hetvenes küszöböt átlépve különösen hiteles a mulandóság, a lét–nemlét, véges élet – végtelen (másik) élet úgynevezett nagy és örök kérdéseit feszegetni. Mi marad, marad-e valami utánunk, kérdezi Kodolányi is, mindjárt az első szonett (Lényem él tovább? Substance Still Lives? [5]) első soraiban: „Ez az élet is véget ér majd, ez itt, / az enyém. Nyarát az izgága idő / ocsmány télbe űzi, hideous winter. / Nem maradhat meg, mi volt? Sem emléke?”  Majd: „Nem lesz? Jövővé nem alakul többé?” S végül: „Talán mégis, / foszlányokban, szavakban itt lehetek? / Leszek tán itt kedveseim nyarában? / Angyalom súgja: substance still lives sweet. / Csak alakom vesztem, s lényem él tovább?”



Angyal. Rilke szerint (Rónay fordításában) „Iszonyu minden angyal”. A Duinói elégiák költője valóban úgy látta, a tökéletességgel szemben a tökéletlen, esendő ember csak „megfélemedhet”, mint a pásztorok a betlehemi mezőn. Kodolányi angyala „angyalibb” (emberibb?) a Rilkéénél: túlélést, lényünk megmaradását ígéri, ha csak „foszlányokban”, szavakban is. Rilke szárnyas lénye az ember inverziója, Kodolányié az emberi lénytől el-megszabadított mennybéli tünemény, aki őrző-védő szerepe alól felmentve immár arra „járhat, merre tetszik” neki. De mire jut, mit lát, mit tapasztal a költő, akit az angyali angol (angolos angyal?) szavai röptetnek a halhatatlanság titkai felé?

Másik én. Az archaikus (archetipikus?), olykor szinte szakrális-régies tónusú „vezérszólam”, azaz a shakespeare-i rezonancia részben szövegstrukturáló (az egyes szonettek szavai úgy kristályosodnak a beemelt angol „magok” köré, mint a sűrű szirup molekulái), részben a tükör-effektus szerepét is betölti: az „önmegszólító”, második személyben olykor önmagához, olykor feltehetőleg az angyalhoz, másutt a megidézett társhoz (s implicite mindig az olvasóhoz) beszélő lírai én felé mintegy parancsoló jeleket közvetítenek a nagy előd (az angyal?) szavai. Ismét Rilke hangjára ismerhetünk a duóé mellett, de ezúttal nem ellenpontoz, hanem azonos frekvencián szól: a „Teremts magadnak másik ént” felszólítása (Másik ént Make thee another self [10]) az Archaikus Apolló-torzó „Változtasd meg élted!” imperatívuszát idézve jelöli ki az elmúlással szembevethető feladatokból talán a legsürgetőbbet. Hiszen másik (örök?) létet, lényt a fennmaradó szövegek valósága is teremthet, a személyiség, az én minőségének megváltoztatása azonban a lényeget érinti. A megélt élet, a még tartó folytonosság szégyenletes tartalmát: „Mert gyilkos gyűlölet rabja lettél, / poklodba zárva így vagy élő halott.” És hazug, gúnyolódó, kevély, teszi még hozzá, bízvást mondhatjuk, mindannyiunk nevében. Az ember nemcsak esendő, de legalább annyira „sárkányfog vetemény” is: rombol és belerondít a fészkébe, amelyben „esélyt kap, esendő átmenetet”. A „másik én” megteremtésének parancsa ezért sürgető („másik ént, míg teheted”), meg azért, mert bár feltehetőleg e feladat is csak a szövegi valóságban teljesülhet, az írás lehető ideje az élet valós idejével azonos, vagyis behatárolt.

„A szétrojtosodott minta” és az idő. Az idő, a „világ-végtelen óra” szétzilálja a dolgokat (a macska lyukat tép a szőnyegbe), de a szemlélődésbe számkivetett költő képzeletben újjászövi, -szőheti a képet. Lefordítva: a lét valósága (eredménye) a hiány (máshol: hiátus), de a képzelet esélyt ad az űr betöltésére, vigaszt kínál. Ezért a költő nem szitkozódik az idő múlásán, inkább újjászövi a „szétrojtosodott mintát”, s „Mert egésznek része minden töredék”, a hiányt gyászolót is óva inti: „adj hálát az egésznek, s ne emlékezz / a kézre, mely írta”. (Ne gyászolj már No Longer Mourn for me [71])

„A bús hiátus”, „E szomorú szakadás” értelmezése kissé bonyolultabb a ciklus talán legtalányosabb darabjában (E bús hiátus This sad interim [56]). Személytelenségében általánosító kijelentésekkel kezdődik: a szakadás „Két parttá szakította, mi egy volt”. A „külön világban / látunk-e közös Holdat tiszta éjen” többes szám első személye az elszakítottság tényét globálissá teszi, mindenkire kiterjeszti, s csak az utolsó sorok személyessége szűkíti a szemantikai mezőt a költő személyes bánatára (gyászára?), de egyszersmind az Isten bevonásával kozmikussá is tágítja azt: „Édes Istenem, ki partot / szakasztottál, rekeszd el a vizet, / hogy az én rózsám láthasson engemet. / Láthassuk egymást. Múljon e szakadás.”  Szakadás = szakítás? = halál? A szöveg nyitva hagyja a kérdést.

A régi: új; az új: régi. „Ahogy folyton / régi s új a Nap daily new and old”, fogalmazza meg viszonyát a költő textuálisan is a nyilatkozatból már idézett hagyományhoz, a kórushoz (Folyton régi s új Daily new and old [76]). Nem kopárságot jelent e kötődés, „Csak az új / gőgjének van híján, újgazdag gőgnek. Barren of new pride.” A régi „rokon s ős” szavainak újraköltése „Egy új hang szökellő hajlításait” hozza. A „tücsökzene” foglalt terminusának beemelése és „az édes kolozsvári nyelvre” (az anyai nyelvre) hivatkozás a magyar forrásokhoz, a hazai „karénekhez” kapcsolódást hangsúlyozza, ugyanúgy, mint az iménti idézetben a „partot szakasztó” Isten és „az én rózsám” motívuma. Ez az egyetemes-személyes regiszterből a közösségi-partikulárisba „áthajló” frázis azonban egy problémát is felvet.

„Trianonok gyásztüze?” Azt a kérdést nevezetesen, hogy e váratlan „hungarikumok” beemelése vajon nem bontja-e meg a különben egységes hangzást, nem visz-e disszonanciát a harmóniába. S e kérdést még élesebben veti fel a Te vad teremtés Fierce thing (23) című szonett, amelynek ajánlása („In memoriam G.P.N. [1932–1980]”) megjelöli ugyan a címzettet, de az avatatlan olvasó előtt mégis rejtély marad, ki az „ádáz teremtés”, a „Lélek-mámor / okos papnője”, a „Szerelmes, vad teremtés”, „Trianonok gyásztüze”. Minden rendben van ebben a darabban is: a szöveg koherens, a forma, a sodrás, a „vendéghajak” ritmust teremtő elhelyezése evidenciát teremtően egységes, csak éppen nem érkezik meg az őt megillető helyre, ha a konkrétként megidézett személyt a befogadó nem tudja azonosítani. Illetve ha a róla (a címzettről) elmondottak nem vagy szinte alig érintik meg, Trianon ide, Trianon oda. A szöveg reflektálhatatlan, egyedi érdekű marad.

Annál szembeötlőbb a gond, mivel a verssel egy lapon szereplő Magad megőrzöd Keeps yourself still [16, 59] hasonló jellegű, és mégis célba talál. De nem elsősorban attól, hogy a költő itt megnevezi a címzettet (Abádi Nagy Zoltán), hanem attól, hogy amit mond neki, közérdekű. Különös, hogy a ciklus inkább lágy mollban komponált, elégikus hangszínéből a revolution, a forradalom kifejezés is „kitrombitálna”, ha nem előzné meg az általános érvényű és érdekű kérdés: „Mi hajt bennünket, barátom, s hagyunk-e / nyomot a világban?” (Magadat megőrzöd Keeps yourself still [16, 59]) s az „örök visszatérés” kételye: „Vagy az évszakok / színpada forgott csupán […] s váltogatta ugyanazt?” S mikor kiderül, mi is ez az „ugyanaz” („Amit tovább adtál, mindig másképp, […] Mit hozott / a forgó, forrongó hűség, szeretet”), a hang visszasimul harmonikus modulációjába. A már sokak által intonált ének újdonságát valóban a régi igazság adja, amely itt épp a visszaforgás (re-volutio) révén nyeri el helyi értékét, hitelét: „Add át magad, s magadat megőrzöd. / Így is, itt is: nyomokban, tán örökre.”

Fekete gólya vs. sötét düh. Bár a ciklus legtöbb darabjában a rezignált tudomásulvétel, az elfogadás és a visszatekintés békéje ad elégikus felhangot a szövegnek, a szonettek között (apropó, szonettforma: Kodolányi annyira anyanyelvi természetességgel „fújja” a shakespeare-i dallamot, hogy az egyik legszebb egységben: Szárnysebesen, mozdulatlanul In winged speed no motion [51], egy sorral korábban, a 13. sorral zárja) akad egy formát bontó (újító) zenei alakzat (E dühhel With this rage [28, 29, 65]) is, amelyben szerzőnk éppenséggel a „végtelen, barbár és vad” vers ideálját szegezi szembe a „sötét arcú düh”-vel. Pontosabban „E dühhel”, amelynek mibenlétét, helyesen, nem határozza meg a költő, nem mondja meg, mire utal az e névmás a verskezdő pozícióban, de az idézett összefüggésből sejthető, hogy valami „ontikus” pusztító, romboló erőre mutat vele, amellyel csak a szépség, a költészet hatalma szegezhető szembe. Sötét szépség a sötét rútság ellen? Különös, de a záró, Hallok hangokat füzérben egy újabb szárnyas lény, a fekete gólya válik vissza-visszatérő, átkötő s végül az egész ciklust lezáró metaforává („Kedvesem fekete gólya, lépdel / kecsesen: mikor azt hiszem, szavaim / kimondták, arrébb sétál, s elröppen. / breath of words: az élő szó elrebben.” – Az élő szó Breath of words [85]), noha a kép szemantikailag nem barbár és nem vad. Viszont pontos közvetítő, szépséges vezérmotívum a költő végső s meglehetősen borúlátó következtetéséhez: az „igaz dallam”, hiába halljuk benső hallásunkkal, kimondhatatlan, vagy csak alig intonálható, esetleg „valamit lejegyzünk” belőle, „Ha segít mesterünk, szellemünk. Ha küld / foszlányt, töredéket. Különben csak / kapkodunk a fény csilláma után, / lyukas kézzel a szálló ökörnyálban”, amely, mint Cortázartól tudhatjuk, „az ördög nyála”. (Nap, 2012)