×

Magyarságversek szordínóval és anélkül Kálnoky László költészetében

A költő születési centenáriumán

Alföldy Jenő

2012 // 11
„Talán jobb lett volna máshol születni…
De élni és meghalni – itt, csak itt!”
Kálnoky László: Északon


Kálnoky László magyarságtudatának, a haza iránti érzéseinek természetét híven kifejezi a mottóban idézett két sor. Csalódásaival, rossz tapasztalataival és a fejlett országokkal való, kedvezőtlen összehasonlításaival együtt is vallotta és vállalta magyarságát, s erre alapozta, ha kellett, nemzeti önkritikáját. A 20. századi történelemnek és a hazánkban megvalósult életminőségnek azok az évtizedei és évei, amelyeket átélt, úgy hozták, hogy a politikusok sorsnyomorító döntéseinek bírálata, a múltból táplálkozó, iróniával vegyes nosztalgiája, majd a világháborús gaztettek elleni tiltako­zása1 a nemzettudat kikezdhetetlen tartományaiba terelje érzelmeit. Kálnoky társadalmi elvei ifjúsága óta nem konzervatív, hanem progresszív gondolkodáson alapulnak, ugyanakkor mélyen megalapozott érzelmek kötik őt a magyarság kulturális hagyományaihoz. Vas István Kálnoky „lényegi magyarságáról” írt Gyógyító pesszimizmus2 című esszéjében, és e két szónál semmi sem jellemzi jobban az egri pályatárs magyarságtudatát. Ami nem lényegi, hanem talmiság vagy hamis illúzió a harmincas–negyvenes évek ideológiai és kulturális divatjaiban, arról „az a kis ember ott belül” mondott véleményt a maga kaján szamárfület mutogató módján, ha kellett, arcpirító pontossággal; vagy ha kellett, ironikusan színlelt és túljátszott szájas demagógiával.3

Költői életműve a kamaszosan vidám groteszktől a közösségért érzett erkölcsi felelősségig, a szellemes társalgó játékosságától a katasztrófát jelző tragikumig rengeteg színt tartalmaz. Ezek nem egymást kizáró ellentétek. Nem a lélektani ambivalenciák, hanem az érzelmi teljesség embere volt. A lelkendező, naiv érzelmeket, amelyek fiatalon őt sem kerülték el, Férfikor4 című versének tanúsága szerint a felnőtt férfi az elemző és kijózanító tudatának ellenőrzése alatt tartotta. Érzelmei a léthelyzetétől függően vagy azoktól befolyásoltan, de mindig az európai kultúrával fölvértezett értelmiségihez méltón működtek. Alkati humorából következett, hogy sokszor álarcosbálnak látta az életet – két kötetének már a címe is erre utal: Letépett álarcok, illetve Farsang utóján. A gondolkodó ember kritikájával fogadta a leegyszerűsítő véleményeket, az érzelgős és otromba hazugságokat a közéletben csakúgy, mint a magánéletében. A három lépés távolságtartásának köszönhető, hogy sokszor humoros oldaláról is nézte a tragikus következményű dolgokat, például az embervadászok vagy a sorozóbizottsági tisztek buzgóságát, majd bőrük mentését 1944 vége felé.5

Jellemző rá az is, hogy mikor milyen hangnemben emlegette családját. Büszke volt az édesapjára, aki 1944-ben inkább lemondott Eger polgármesteri posztjáról, mintsem engedje, hogy a legfelső utasításnak engedelmeskedve kiragasszák az utcákon a hírhedt, „felkoncoltatik” tónusban megfogalmazott rendeletet arról, mi vár a katonaszökevényekre, a bujkáló sárgacsillagosokra és rej­tegetőikre. Később az iszonyat hangján írta meg Jegyzetek a pokolban6 cím alatt, miként bántak el apjával az állítólag felszabadult rendszer magánszorgalmú kutyái, amikor az egri vár kazamatáiban bírósági tárgyalás és ítélet nélkül tartották fogva egy évig. Ám diákkorában ugyanez az édesapa a lázadásra késztető szigor és a csúfolódásra ingerlő poloniusi nyárspolgárerények megtestesülése volt a szemében, a személyes szabadság és a baudelaire-i őszinteség korlátozója. A polgári életforma külsőségeit is kamaszos humorral gúnyolta ki például A kegyelet oltárán7 groteszkjében és a kései prózaversekben. A freudi doppelgänger – ahogy ő írta: „az a kis ember ott belül” –, ha érthető időeltolódással is, a szerelemben is meg-megszólalt benne. Első szerelem című szonettciklusát az ifjú és tapasztalatlan Kálnoky rótta le a harmincas években, de a hetvenéves férfi már megmosolyogtatónak érezte hajdani, halálos-komolyan vett érzelmeit, újraírta a kilenc szonettet, és alaposan megváltoztatta e verseket az irónia és az önirónia – nem pedig a megszépítő messzeség – jegyében.8

Hasonlóképpen volt a hazával és a magyarságával is. Megőrizte a rájuk vonatkozó mély érzéseket, de az átélt történelmi tapasztalatainak megfelelően kritikusabban és bölcsebben kezelte őket.

Az alábbiakban néhány olyan költeményét tekintem át, amely a hazához fűződő érzelmeit – vagy azokat is – felvillantja. Nem csupán szülővárosáról, Egerről és környékéről szóló verseit vizsgálom; ezekről más összefüggésben már elmondtam észrevételeimet.9 Teljesebb hazaképét igyekszem felvázolni és értelmezni, amely a költő örökölt és tudatosan vállalt magyar voltából, de kritikai érzékéből is táplálkozott. Megállapíthatjuk, hogy magyarságtudata a hazai művelődés, azon belül főként az írásművészet értékein s az anyanyelv szeretetén nyugodott. A magyarságra vonatkozó, magasra fűtött érzelmi megnyilvánulásai legtöbbször a magyar költő önazonosság-tudatából fakadtak, s ez az egyetemes poézisbe foglalt kultúra hatalmas tartományait is jelentette neki. És a progressziót. Mi is a progresszió 1946-ban, az ő „osztályidegen”, bár az igazolóbizottsági szűrőkön „csont nélkül” átment, embermentőként is igazolt helyzetében? Versei szerint: antifeudalizmus, sovinizmustól mentes patriotizmus, a kultúra értékes hagyományait őrző, modern, humánus észjárás és irodalmi ízlés. A hely sem volt számára közömbös, ahol fölnövekednie és mintegy harminc évig élnie adatott. Ez a hely az ifjúkor meghatározó élményei folytán elsősorban Egert jelentette patinás építményeivel, történelmi emlékhelyeivel, a város és vidéke természeti adottságaival. Későbbi lakóhelye, Budapest inkább mint különösebb érzelmek nélkül tudomásul vett, de a pálya szempontjából fontos környezeti adottság jelenik meg költészetében. Ez nem a főváros iránti közönyéből fakadt, hanem inkább poétikai szemléletének módosulásából: az ötvenes évektől kezdve elmaradtak a hangulatos tájversei – költészete elvontabbá, filozofikusabbá vált. Magától értetődött, hogy Pestre költözése után a fővárosi értelmiséghez tartozik, itt szerezte barátainak, eszmetársainak többségét, itt kapcsolódott be az országos irodalmi vérkeringésbe és a kulturális életbe.

Míg Egerben élt, mindig jelen volt számára a múlt, méghozzá a szebbik arcával: a késő középkor, a török idők és a katolikus szellemű, barokk stílusban épült város hagyatékával. A harmincas években írt Magyar költő a XVI. században10 című, magyaros tizenkettesekben és négyes rímekben írt korai szonettje inkább stílusgyakorlat, mint közvetlen önkifejezés, de érezzük benne a nosztalgiát a régi magyarság és a nyugatos szonett „magyaros” ritmuslehetősége iránt. Mintha azt próbálta volna ki, milyen szonettet írt volna Balassi, ha kipróbálja ezt az itáliai eredetű, a 16. században már háromszáz éve használt nyugat-európai formát. Személyessé teszi Kálnokynak ezt a felező tizenkettesekben írt szonettjét az is, hogy a megálmodott szép lány lovagi stílusban megudvarolt alakja a fiatal költő vágyakozását fejezi ki egy lány iránt.

A magyarságról, illetve a hazához írt nagy lélegzetű verse, az Időszerűtlen vallomás11 másfél évvel a világháború befejeződése után keletkezett. A költő tisztázta magában érzelmi viszonyát az elmúlt évek politikai kártevői által romlásba vitt országhoz – népéhez, tájához, kultúrájához, múltjához és jelenéhez –, egyszóval mindahhoz, ami a hazát hazává teszi. Helyzetét a nemrég megélt, de már kellő távlatból szemlélt háborús katasztrófa határozta meg. Ám erre vonatkozó indulatait frissiben kiírta magából politikai verseiben – ezek a Lázas csillagon című, 1957-es kötetben jelentek meg (köztük a Vas Istvánnak ajánlott Baka utca, az Ezerkilencszáznegyvennégy, szeptember című négysoros és a November), vagy kéziratban lappangtak. Később főként a Lángok árnyékában és a Farsang utóján kötetek verseiben szólaltatta meg a gyász, a szorongató emlékezés verseit, alig fölismerhető szimbolikával, olyanokban, mint A halottak folyói, a Megbántott halottakhoz, Az elveszettek, a Szégyen, a Hűség, az Évforduló, vagy utolsó kötetében az In memoriam. Az üldözötteknek igazolványt szerző, a razziákat és Budapest ostromát velük közös búvóhelyeken átvészelő Kálnoky – ezektől a szimbolikus közvetettséggel megírt verseitől eltekintve – nem szívesen írt és beszélt negyvennégyes érdemeiről, inkább a lelkiismeret-furdalás verseit írta meg arról, hogy miért nem tett még többet az elveszettekért. „Mint terhes lány a szégyent, úgy viselném / eszményeim. De hát az eszme fontos? / Hisz meghajlik a zsarnok tény előtt” – írta Utóhang című, 1944-es szonettjében. Öregkori prózaverseiben sokszor az önironikus humorban talált feloldást: a tragikomikum oldaláról nézve beszélte el, miként került veszélybe maga is a nyilas uralom heteiben, hónapjaiban; de sok mindenről hallgatott. Nem akart hősnek látszani, holott nemegyszer kockázatos tetteket vállalt másokért.12 Futólag említem csak, hogy egy baloldali politikus is közéjük tartozott, akitől később sorsa függött. Ezt Kálnoky és a politikus életében nem írtam meg – meggyőződésem, hogy a költő sem örült volna neki, noha az adatot tőle és más tanúktól is hallottam.13 Most viszont már kötelességemnek érzem, hogy kimondjam, és ne merüljön feledésbe ez a tény, annál is inkább, mert a költő sosem várt és nem is kapott semmilyen viszonzást a kultúrpolitikai hatalmasságtól.

Az Időszerűtlen vallomás a maga százhúsz sorával abból az igényből származik, hogy számot vessen a költő: mi maradt meg nemzeti érzéseiből benne, a lelkiismeretes és tudatos magyar értelmiségiben a háború után. Erre vonatkozóan sokatmondók az 1944-es Intermezzo e sorai: „Itt örök hazát védett az örök hős. / Családi címerem kardos, törökfős. / Miért, hogy éppen bennem hallgatott el, / s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?” E kiábrándult kérdésre választ ad az Időszerűtlen vallomás. Kételyeit nem oldja föl – a költő beleépíti őket a háborús tapasztalatok hatására összetettebbé és kritikusabbá alakult magyarságszemléletébe.

A költemény több szempontból is átmenet Kálnoky fiatalkori és érett férfikorában kibontakozó stílusa és világképe között. Ez a verse zárja le egri korszakát, s adja át a helyét stílusában is egyetemesebb törekvéseinek. Ugyanakkor összefoglalja, mi mindent jelent neki a város és a hegyvidéki, híres borokat termő táj, régi történelmünk számos emléke – a múlt, amelynek atmoszférája jól érzékelhető az ódon környezetben. Átmenet annyiban is, hogy tájábrázolása talán még sosem volt ilyen gazdag a finom pasztellszínekben, az őszi hangulatokban. Ez még nem a szülővárosát elbúcsúztató verse, mint az évtizeddel későbbi Egy városhoz14 – a negyvenes években jórészt kétlakian viszonyult Budapesthez. A vers magaslati pontjáról szemlét tart szülőföldje fölött, és megnyugodva állapítja meg, hogy „Mars elég kegyes volt: / határáról elég gyorsan továbbvonult” a háború. A szegénység s a félelem jelzi, hogy az ágyútalpak, tankok zaja mit hagyott maga után: „Az élet itt csendes, visszafojtott, / s a szó inkább suttogás, mint beszéd”. Kései, komikus prózaverseiből tudhatjuk meg, hogy 1945 tavaszától miként alakult meg a város új hatalmi apparátusa, s milyen alantas visszaélések, megfélemlítések történtek Egerben. Ezek közé tartozik édesapjának méltatlan meghurcoltatása és korai halála.

Időszerűtlen vallomásában mégis kerüli a fájdalom és a háborgás hangulatát, noha lett volna rá elég oka. A lágy őszi táj, a meleg színek hozzásegítik az álmodozáshoz, s az elképzelt múltba ringatja magát. Vándordiákként, százötven-kétszáz évvel régebben ébred a szülővárosához közeli magaslaton a „balzsamillatú szellet” simogatására. A városban szíves vendéglátóra talál a helyi esperesnél, ki kvártéllyal, borral és versekkel marasztalja. „S mert a testnél nagyobb étű a lélek, […] Horatiust olvassák egy kicsit”. Azt sem bánná, ha cudar tél, sötétség kergetné a kocsmába: ott is derék, hallgatagon iszogató, pipázgató asztaltársakra lelne. „Fordul a kép” – lakodalomban találja magát a képzelet színpadán vagy filmvásznán, jóízű mulatságban, az arcokon a magyar jelleg barátságos ismérveivel.

Otthonosság, meghittség fogadja mindenütt a magányos diákot, s úgy érezzük, a vidéki környezetben meglegyint a versben a magyarság önélvezete, az, amelyet Petőfinél, Aranynál vagy Adynál oly sokszor megtalálunk, igaz, hogy szatirikus, a nemzetet bíráló, sőt ostorozó költeményektől övezve.

Kálnoky a vers epikus elemekkel dúsított, idilli részének ezen a pontján a bölcs elemzés hangnemére vált. Kérdése költői kérdés, mely magában foglalja válaszát: „Képzeletem a múltat mért idézi? / Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?” Értelme: azt érezzük magyarnak, amit bevont a magyarság patinája.15 A költő átadja magát a nyájas emlékű múltnak, többnyire a háború előtti, ifjúkori emlékek hatására, jómódú papi, kisnemesi rokonságát idézve föl. Az idill másik arcát, a modern élet értékeit mellékesnek tekintő maradiság jeleit főként kései, komikus prózaverseiben mutatja meg, például az Első olvasótermemben,16 amely az egri káptalan gazdatisztjének házában, a budiban játszódik le – a hat-hét éves Kálnoky itt olvassa el a profán célra ítélt századfordulói ponyvaregény szakadozott részleteit.

Az Időszerűtlen vallomásnak már a címében érzékelhető az idill föltételes módja. A modern költő eleve „időszerűtlennek” ítéli a békés idillt és a magyar érzéseiről tett vallomását. Érzelmeit a jelenből a múltba menekíti. Szatírába mégsem fordul ez a költemény; a végén megjelenő irónia csupán a tudatos ember távolságtartására utal. Kálnoky valóban ekkor és később is magyarnak, magyar európainak vallotta magát, ha ritkán beszélt is erről. Az érzelmi kettősséget, a modern ambivalenciát a legfinomabb részletekben kell keresnünk, főként a címben és a poénszerű befejezésben. Az első rész hangulatos tájképe és a második rész múltba révedése után a harmadik versegység meditálásba hajlik. A régiség zamatait mélyről jövő visszasóvárgással írta meg. Íme a költői kérdésre adott válasza arra, hogy „Mért tűnik oly magyarnak, ami régi?”: „Tűz és zamat! Rubinköves kehely / kéklángú szesszel, vad párlat, maró íz; / máskor sziklák közül kibuggyanó víz, / vagy langyos tőgyből fejt, hótiszta tej”. Az Eger környéki táj s a vidékies úri világ szépségei villannak föl ebből a képsorból. Ezután felhangzik a kétely szava: „De szebb a múlt valóban, vagy pedig / varázsszava az együgyű »azóta«? / Szebbnek látja a földet a pilóta / azáltal, hogy fölé emelkedik?” Indokolt kérdés ez, ha arra gondolunk, mennyivel több járvány, betegség, csecsemőhalál és elmaradottság gyötörte kétszáz évvel ezelőtti eleinket, mint a modernebb idők emberét. S a régi háborúk kora sem nevezhető boldognak: „A vár fegyvertermében” felhalmozott vitézi koponyákon halálos kardcsapások nyoma. A harmincas–negyvenes években kiadott faj- és alkattani könyvek ismeretében a költő eltűnődik a kerek koponyák, a „mongol szemek, zömök test, barna homlok” ismérvein, amelyek saját családja régi eredetére is utalnak vagy utalhatnak. A felvilágosult észjárású költő tudatában nem maradt nyomtalan az őskutatás, de a rossz használatban elkoptatott fajt helyesen fajtának mondja, kissé ünnepélyesre váltó hangon: „Nemzedékek során céljára törvén, / hány ellenállást gyűrt le már a törvény, / hogy ím, a káoszból kihallani / szavát, s egy ősi kérdésnek felelvén, / bár akadozva szól, a fajta17 nyelvén / mindig ugyanazt készül mondani!”

Szép sugallata ennek a gondolatnak, hogy költőink legjobbjai – ővele együtt – mintha egyetlen verset írnának folytatólag, ha más szavakkal, más stílusban is a magyarság ügyében: azt, hogy a közösségben, legalábbis a legméltóbbakban a nemzetet megtartó erkölcsi minőség akar érvényre jutni a „fajta” vagy (Kölcseyvel, Adyval mondva) a „faj” módján. Nem sorolom tovább a nagy magyar költők, írók és gondolkodók idevágó műveit, mondatait – mindenki összegyűjtheti a maga kis antológiáját e tárgyban.

A nemesi eredetű, de teljesen polgárosult Kálnokyt sokszor nevezték joggal a polgári humanizmus, a személyes jogaira és különbözésére kényes individualizmus költőjének, hiszen ő is „egy magánzónak” nevezte magát. Ennek ellenére nem hiányzott belőle a közösségi érzés. Kölcseyvel, József Attilával vagy történész kortársai közül Bibó Istvánnal együtt jól tudta, hogy a kollektív emlékezetnek része van nemzeti érzéseinkben. Ennek hiánya még nem tesz valakit európaivá vagy világpolgárrá, mint hiszik sokan. Kétségtelen: a költő legfőbb munkaeszköze az anyanyelv. De érzelmei ezenkívül sok minden más szálon is a nemzethez kötik, olyasmik, amiket az Időszerűtlen vallomásban jórészt irónia nélkül hangoztatott. Igaz, megszólal ebben a művében is „az a kis ember ott belül”,18 aki mindent fonákra fordít, gúnyosan megkérdőjelez, és szamárfülekkel „díszít” fel. Ám mi­előtt megszólalna a versben, előbb egy patetikus vallomás hangzik el: „Világosul, amit régóta sejtek: / ahogy bonyolult testemben a sejtek / […] úgy old magába engem is a népem, / a vére lüktet versem ütemében, / és nyelvével szólhat csupán a szám. / Sodrába vett a véghetetlen áram. / Egy hang vagyok a nagy harmóniában, / mely megtagadhat, akkor is hazám!”

Ide érkezve Kálnoky letehette volna tollát, mert kerekre zárta érzelmeinek egy nagyon fontos tartományát, a hazaszeretetét. Ám a modern kor gyermekeként nem állhatott meg itt: ezzel a zárással csak egy 19. századi, reformkori költő lehetett volna elégedett. Kálnoky fülében még visszhangzott a harci lárma, a rossz „hazafias” költők hamis rikácsolása és főként a saját, halottjait túlélő lelkiismerete. És megszólalt benne az 1946-os helyzetének megfelelő szemrehányás is szeretett hazájának: „Már nem bánhatna vélem mostohábban”. Megadón teszi hozzá: „s vonzóköréből nem léphet ki lábam; / testem földjéből vétetett: övé”. És most szólal meg a belső „kis ember” csúfondáros szava: „Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: / bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, / hordóderekú őseim közé”. Óhatatlanul a már fölidézett rokonára, az Első olvasótermem „százhúsz kilós” káptalani gazdatisztjére gondolunk, amint zsíros ebédjét borral öblíti le az asztalfőn.

Mondtam már: az Időszerűtlen vallomás utáni verseiben a költőnek nem az érzelmei alakultak át. Inkább a poétikai elvei módosultak, modernizálódtak. Ennek tulajdoníthatón 1958 után alig fordul elő, hogy beléfeledkezne a táj és az évszakok idilli szépségeibe, a gyerekkor és az ifjúság tündéri hangulataiba. Mégis, ha valami okból vallania kell a hazához fűződő érzelmeiről, akkor nem hallgatja el őket valamilyen divatos meggondolásból. A mottóban idézett verse, az Északon,19 amely szerint „Talán jobb lett volna máshol születni… / De élni és meghalni itt, csak itt!”, 1980-as svédországi utazásának alkalmából született. A gondoskodó és jóléti társadalom szinte elérhetetlennek tetszik a magyarországi viszonyok felől nézve, de hazát nem könnyű cserélni – az ő számára lehetetlenség.

Az ugyancsak akkoriban írt, A magyar költészethez20 című költemény tanúsága szerint leghatározottabban az anyanyelvhez és a nemes (de nem föltétlenül nemesi!) magyar költészethez kötik hazafias érzelmei. Részletesebb elemzése más fejezetre tartozik, de záruljon ez a tanulmány a becses mű szavaival, melyekkel Berzsenyi, Petőfi, Arany jogfolytonos utódjaként szólítja meg a magyar költészet géniuszát: „…még itt vagyunk néhányan / hűséges tanítványaid közül, s igazadat hirdetjük az évszázadoknak”.

Jegyzetek

1 Első kötetének megjelenése után, Lengyelország lerohanásának hírére írta Egy modern zsarnokhoz című átokversét a „vezérről”. A vers kötetben először: Lázas csillagon (1939–1957), Magvető, Budapest, 1957.

2 Vas István, Az ismeretlen isten, Szépirodalmi, Budapest, 1974. Vas István azzal finomítja észrevételét, hogy Kálnoky „egyébként sem újabb témáiban, sem ritmikájában, sem rímkezelésében nincsenek közvetlen nemzeti vonások”. Ez az életmű 1946 és 1970 közötti szakaszára értendő.

3 Az a kis ember ott belül. Kötetben először: Az árnyak kertje (1932–1939), Magyar Élet, Budapest, 1939.

4 Második kötetében (Lázas csillagon) olvasható a Férfikor (1939), amelyben további életére nézve a küzdés kötelezettségét írta elő magának. A címek alapján a Férfikor ellenversének vélhetnénk a tizennégy évvel későbbi Kamaszkort (1953). Az örök ellentmondás hajlamát kifejező vers a maga sajátos humorával Az a kis ember ott belül folytatásának tekinthető. Egy mítosz születéseTéli napló (1982–1983) című kései versciklusában is vállalta a korlátozhatatlan őszinteséget, az örökös ellentmondást és a kamaszos dacot, mely a szabadságszeretet egyik kifejeződése volt: „Akármit állítasz, / ellentmondok […] / órmótlan Bálvány, emberéletek / fölötti, undorító hatalom!”

5 Erről különösen a Bálnák a parton című kötet (Magvető, Budapest, 1983) harmadik fejezetében, a Homálynoky Szaniszló újabb történeteiben található emlékiratverseiből tudhatunk meg tragikomikus részleteket (Szaniszló mint munkaszolgálatos; Búcsú a fegyverektől). Az 1944 őszén írt s az életmű függelékébe került – mert csak a költő halála után közzétett – politikai költemények is fontosak e tárgyban. A verseket a nyolcvanas évek elején dr. Ebergényi Tibor találta meg a Heves Megyei Könyvtárban. Lásd Versciklus 1944-ből = Kálnoky László összegyűjtött versei, szerk. Ferencz Győző, Osiris, Budapest, 2006.

6 Kötetben először: Lázas csillagon. Keletkezési év: 1950.

7 Kötetben először: Lángok árnyékában, Magvető, Budapest, 1970.

8 Lásd erről a Kálnoky László összegyűjtött verseiben a kötet szerkesztője, Ferencz Győző jegyzetét: „Első szerelem – Ezt a ciklust Kálnoky az Összegyűjtött versek [Magvető, Budapest, 1980] sajtó alá rendezése során írta, az eredeti kötet Szonettek című ciklusa helyett. Mint azt maga is megjegyzi a kötethez írt utószavában, mintegy műfordítói tapasztalatát felhasználva saját ifjúkori költői hangját szólaltatta meg, fordította újra az érett költő hangján”, felülbírálva régi szonettjeinek naivitását.

9 Az Eger-motívum Kálnoky költészetében, előadás, Eger, 2008. Ua. = A megszenvedett éden, tanulmányok, Felsőmagyarország, Miskolc, 2010. Egri vonatkozású verseiből ekkor nem mindet említettem. Összesítve, a következők tartoznak a tárgykörbe: Őszi képek kisvárosból (kilenc versből álló ciklus Az árnyak kertje kötetben), Időszerűtlen vallomás (Lázas csillagon, 1957), az Egy városhoz (Lángok árnyékában, 1969), Az elsodortak (Farsang utóján, 1977), valamint a további kötetekben megjelent önéletrajzi prózaversek nagy része. (Az Egy magánzó emlékirataiból kötetének utószavában írta a költő: a verseskönyv önéletrajzi ciklusa „legnagyobb részének Eger a színhelye”.) Az Egy hiéna utóélete és más történetek című kötetéig (Magvető, Budapest, 1981) minden verseskönyvében találunk Egerre vonatkozó verset, csupán négy utolsó kötetében nem fedezünk fel ilyet, hacsak nem megnevezetlenül, egy-egy mű környezetrajzában (például: Már megint a harmincas évek = Hőstettek az ülőkádban, Magvető, Budapest, 1986), vagy a versben megszólított költőtárs személyében (Adósság – A hetvenöt éves Apor Elemérnek = Bálnák a parton, 1982). Megemlítem még, hogy Az árnyak kertje számos zsánerképében, szerelmes és tájversében fölismerhető Eger vagy környéke.

10 Az árnyak kertje. Kálnoky a szonett ütemhangsúlyos verselésében valószínűleg Babits mintáját követte. Vö. Babits Mihály, Magyar szonett az őszről = Herceg, hátha megjön a tél is, 1929.

11 Lázas csillagon. A vers keletkezési éve: 1946.

12 Főként Az elnök beiktatása című, háromrészes költeménynek a múltra vonatkozó részeire gondolok (Szaniszló gyarapodik súlyban és bölcsességben; Szaniszlót kiűzik a kufárok a templomból; Szaniszló a koponyák hegyén). Kötetben először: Egy hiéna utóélete és más történetek.

13 Legrészletesebben Vas István és Szántó Piroska emlékirataiban olvashatunk erről, de másoknál is nyoma van Kálnoky háború alatti helytállásának. Az Aczél Györgynek beszerzett minisztériumi igazolásokról írásbeli adatot nem találtam, de hallomásból Kálnokytól és másoktól is tudok róluk. A bujkáló későbbi vezető politikust (ekkoriban még inkább színészt) barátai ajánlották a belügyminisztériumban dolgozó költő figyelmébe, és Kálnoky igazolvánnyal segítette meg őt; 1944 végén a terror további szigorításai miatt ezek a papírok is elvesztették érvényüket.

14 In Lángok árnyékában. A vers keletkezési éve: 1957.

15 Bibó Istvánnal is egyetérthetünk abban, hogy nemcsak a régi hagyomány és eredetiség tesz valamit magyarrá, hanem mindaz, ami a magyarságért való értéke révén újonnan kerül be a nemzeti kultúrába és életbe. Az irodalomnál maradva, nemzeti értékké válik például egy új idegen nyelvű mű magyar fordítása, amennyiben kiváló minőségű. Ez a tény mellesleg Kálnoky sok-sok műfordítására is érvényes.

16 Kötetben először: Egy magánzó emlékirataiból (1976–78).

17 Kiemelés: A. J.

18 Az a kis ember itt belül, kötetben először: Az árnyak kertje.

19 Kötetben először: Az üvegkalap (1980–1981), Magvető, Budapest, 1982.

20 Kötetben először: Az üvegkalap.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben