×
Tovább a kapcsolódó galériához

Idősebb Fáy Aladár festőművész emlékezete, élete és munkássága

Fáy András

2012 // 11

Képtelen és elvetélt vállalkozás egy olyan emberről néhány oldal terjedelemben írni, akinek termékenysége és sokoldalúsága annyira szerteágazó volt, hogy amit maga után mappákba zárva itt hagyott, az generációknak adna munkát, hogy feldolgozhassák. Sajnos, nekem alig volt módom személyesen ismerni őt, hát még vele csöndben leülve elbeszélgetni. Így alakult, hiányát legfeljebb fájlalhatom, de a sors szeszélyéből adódóan ez a teher megmásíthatatlanul kísér már tovább.

A mi családunkban a nemzedékek úgy ölelik át egymást, hogyha bár megszakadt is e fonadék szövedéke néhol, mégis egyben maradt annak okán, hogy az átörökített tehetség és készség újra összegződött és feltört fiúban, unokában. Ahogy a búvópatak. Nem lehet lefojtani a vérben áramló sejtek sokaságát, azok feltartóztathatatlanok, mint az ösztöneink, a szaglásunk és eredendő érzékeink.

Bármit mesélnék róla, fontosnak tartom megvallani, hol és mikor találkoztam vele eszmélő kezdeteim korában. Egy kifakult tollrajz segít visszakéredzkednem a közelébe. Apám fekete rostirón tollrajza, melyet róla készített, és a hallban, a falon függ vékony keretbe zárva. Címet is adott neki: Apa rajzol. Sajnos annyira kifakult a satírozása, hogy csak a kontúrok látszanak halványan. Teljes profilban ábrázolta, amint egy fotelban ülve lefelé nézve mered maga elé az idős művész, hófehér hajának glóriás fenségével.

A tartás, az elmélyült munka varázsa kiül arcának redőire, és szinte rezdülnek levegővételei, amint a papírra terülő rajzát szemléli. Olyan közvetlenséggel láttatja őt, hogy kisgyermekként mint egy etalon rögzült bennem a rajzról megfigyelt karakter. E vonások alapján élt bennem a kép róla, hiszen nagyapám korán, túl korán elhunyt.

Egyetlen epizódra emlékeztem csupán, mikor az óvodás társaimmal sétáltunk a Sas-hegy temető fele néző lejtőinek egyik utcájában, és nagyapám hosszú, zöld lódenkabátjában szembejött velünk. Szeles ősz volt, és hideg. Szikár és magas termete már megtört, mellkasa beesett, és hajlott háttal görnyedt előre botjára támaszkodva. Három és fél éves voltam mindössze, és kézen fogva kellett páros sorban menetelnünk az óvó néni mögött szorosan. Amikor nagyapát észrevettem a járdán közeledni, felkiáltva kiugrottam a sorból, mindenről megfeledkezve odarohantam hozzá, és átöleltem a térdeit. Úgy szorítottam, mint egy fatörzset, belecsimpaszkodva. Sovány arcának árkaira emlékszem, széles karimájú posztókalapjára, csodálatosan meleg és szelíd pillantására, amivel szinte megsimogatott, és tenyerét a buksimra téve egy pillanatra elfelhősödtek a szemei. Meg volt rendülve ettől a gesztustól, hogy kisunokája felismerte, és hozzászaladva megölelte. Nagyapám utolsó évét taposta akkor, nagy betegen és elgyengülve a börtönben szerzett nyavalyáitól, néhány hónappal halála előtt. Engem ritkán láthatott, de ezt az epizódot elmesélte nagymamámnak, aki jóval később sokszor felemlegette. A szigorú óvó nénik persze azonnal visszaparancsoltak a sorba, és mentünk tovább felfelé a Koszta József utcán. Majdnem minden délelőtt kivittek egy sétára bennünket. Az óvoda a Németvölgyi út és a Liptó utca sarkán volt, ahol az 59-es villamos járt, a Farkasréti temetővel szemközt. Nagyapát többé nem láttam, fényképekről és rajzokról tekint vissza csupán, időtlenségbe és némaságba merevedve.

A másik kapcsolódási pont, mely sokkal erősebben kötött hozzá, a festményei és rajzai voltak.

A tágabb családunk is féltve megőrizte őket, és mikor már nem kellett attól tartani, hogy elkobozzák – ahogy ez a század a maga történéseivel sok mindent igyekezett elsöpörni vagy megsemmisíteni –, a művek a falakra kerültek, rozzant rámákban, hullámosan és megviselten. Egy időben vagyonelkobzás hatálya alá estek képei, a könyvei, mely annyira abszurd és szélsőséges dolognak hatott, hogy akik ezt ma hallanák, el sem hinnék. Rejtegetni és óvni kellett a felgöngyölt vásznakat, rokonok szekrények mögött dugdosták, pincékben kallódtak, vagy rekeszek sötétjében.

Ahogy a falra visszakerültek, derűt varázsoltak otthonainkba. Nagyapám napfényes festményei úgy ragyogtak, mint az ékkövek. Leginkább azon alkotásai, melyeket a természet után figyelt meg és kivitelezett. Ezeken különféle tájkivágásokban a tűnő fény játékát tükrözte, és igyekezett megragadni a város vagy a vidék képében, a Sas-, a Márton-hegy lejtőinek lomberdejével. A temető fölötti domboldal dús vegetációjának megfigyelésével és analitikus ábrázolásával. Festészete egy korszakában hihetetlen színes és eleven koloritjával hívta fel magára a figyelmet, és kapta meg a szemlélődő nézőt. Nekünk, akik már úgy nőttünk fel, hogy a hétköznapjaink paravánjaiként vettek körül e nagyszerű munkái, természetessé vált köztük létezni. Valójában a munkáin nevelődtünk, és érlelődött az ízlésünk, így holta után is tudott bennünket tanítani, tudott nekünk tanácsokat adni. Elpusztíthatatlan volt, mert ami jó az életben és tiszta dolog, azt nem lehet semmissé tenni. Egy képtárban éltünk, Nagyapánk galériájában, ahol apám akvarelljei is ki voltak állítva az ő karcaival.

Rengeteg történet maradt fenn vele kapcsolatban, melyeket Mamuci, a felesége mesélt és közvetített felénk. Hogy Nagyapát a háború utáni években politikai kirakatperben elítélték, azzal egész családunkat megtaposták. Olyan illegalitásban éltünk, mintha a létezésünk és a fennmaradásunk bűn volna. Nem voltunk egyedül vele. Másutt, a hasonló sorsokat megélő honfitársaink, habár meghúzták magukat, annál erősebb kötelékekkel kapaszkodtak egymásba, és őrizték gyökereiket, hagyományaikat. A nemzet derékhada voltunk, törzse és gerince, mely recsegett-ropogott, de nem tudták szétszakítani, felmorzsolni. Nagyapám példaképpé vált. Még a börtönben is tisztelték fogvatartói, akik kínozták, megtörni igyekezték. Néma méltósággal viselte szenvedéseit, zokszó és a bosszúállás indulata nélkül.

Ha egy koordináta-rendszerben kellene ábrázolni pályájának futását és ívét, az jellemzően úgy nézne ki, mint egy hirtelen felfelé szökellő hosszú és töretlen vonal, mely elérve csúcspontját, onnan meredeken és hirtelen visszazuhan a mélységbe, majd az alapoktól lassan szivárogva emelkedik bágyadt reszketegséggel a végkifejlet felé.

Boldog és felhőtlen gyermekkora szüleinek óvó biztonságában, családjába ágyazódva csírázik, és hajt erőteljes szárral a magasba. Apja, dr. Fáy Aladár (1864–1944) orvos, tudós, később államtitkár, kinek hatalmas könyvtára volt, és univerzális műveltségén túl nyolc nyelven beszélt, rengeteget utazott a még békés Monarchia világában. Bécsben végezte az egyetemet, majd fregattorvosként szolgált, azután minisztériumi tisztviselő lett, járványügyi biztos. Fiáról, az ifjabb Aladárról úgy tartották, hogy csodagyerekként született, olyan korán megmutatkozott rendkívüli készsége a természetmegfigyelés és a rajzolás terén. A tehetséget feltehetően az Edvi Illés ágból, anyjától, Gizellától örökölhette, aki csodálatos érzékenységgel és türelemmel készítette leheletfinom fonálból cizellált csipkéit. Munkái, tervei eljutottak a brüsszeli múzeumba, angol családok vásároltak tőle szetteket. 1906-ban a kisfiú, Aladár mindössze nyolcéves, amikor nemzetközi kiállításra küldik ki rajzait Londonba egy versenypályázat kapcsán. Az olajfestés technikáját a gyermek nagybátyjától, Edvi Illés Ödöntől sajátítja el. Tízévesen már deklire és falemezekre tájképezik. 1908-ban megmintáz agyagból egy jegesmedvét, melyet a Zsolnay-gyár megvesz, és eozinmázas kivitelben sokszorosított kisplasztikaként gyártani kezd. Mikor 1911-ben a nálánál csak két esztendővel idősebb nővére, Blanka betegség folytán hirtelen meghal, elhatározza, hogy naplóírásba kezd. Természetfigyelési naplóját haláláig vezeti. Már a kezdetekben többféle ambíció fűti, és húszéves koráig elképesztő tempóban és szorgalommal jegyzetel. Regényeket, novellákat, meséket ír, napi átlag ötoldalnyi terjedelemben. Hogy mennyi energiát fordított írásra, ha összegeznénk, megdöbbentő számokat kapnánk. Kéziratainak és füzeteinek sokasága feldolgozatlan, és csupán néhány részlete ismert abból a monografikus kötetből, mely 1998-ban jelent meg nyomtatásban. Naplóinak kötetei több mint három és fél ezer sűrűn teleírt oldalt tesznek ki. Ezenfelül – irodalmi ambícióit bizonyítandó, regényein és meséin túl – rengeteg jegyzetet készített szakmájával és tanári munkájával kapcsolatosan, tanmeneteket, technikatörténeti előadásokhoz esszéket írt esztétikáról, művészetelméletről, szociológiáról.

Legérdekesebb írásai az aktuális kiállításokhoz kapcsolódó megfigyelései, véleményei. Ehhez kapcsolódik festési naplója, mely mint műfaj tudományos igénnyel készült, és spontán leírását adja bennük egy-egy kompozíciójának születéséről. Hogy teljes katalógust készíthettünk festészeti hagyatékáról, ebben döntő szerepet játszott a munkáiról vezetett naprakész nyilvántartás. Döbbenetes, mennyi téma izgatta és foglalkoztatta. Jegyzetei híján mindezt alig tudnánk rekonstruálni, de az alkotás folyamatáig vezető, elemző precizitású és igényű írásai bepillantást engednek munkamódszerébe, és megvilágítják indítékait.

Folyton képezte magát, és képes volt olyan magasságból és emelkedettséggel szemlélni saját munkáját, hogy azt bármikor felülbírálhatta, átírhatta. Számtalan műve volt, melyet ennek kapcsán átfestett vagy megsemmisített. Kritikus és szigorú volt önmagához. Talán túlzóan is.

A világháború küszöbén, 1914-ben szüleivel Olaszországba utazik, és Velencében megcsodálja a Dózse-palotát. Jutalomképpen honorálják neki igyekezetét, mivel a gimnáziumban kimagasló teljesítményt nyújt. Újságot szerkeszt, és olyan tekintélyre tesz szert, hogy tanárait lenyűgözi, meghökkenti. Szilaj volt és vakmerő, kamaszos csínyjei inkább előmenetelét szolgálták.

Mi sem természetesebb, hogy nehézségek nélkül jut be az Akadémiára. Élvezi a kihívásokat, és játszi könnyen oldja meg a feladatokat. 1916-tól 1920-ig hallgatója az iskolának. Az első két év nyarán Nagybányán dolgozik, ebből a termésből a Zazar-partja című képét megvásárolják tőle. 1920-ban a Csallóközben fest, ekkor kapja meg rajztanári oklevelét is. Két évet még a Művészképzőben tölt Csók István mellett (1920–22), közben az Akadémia Széchenyi Szövetségének elnökévé választják. 1922 januárjától március végéig Svájcban tartózkodik mint az Akadémia képviselője és kiküldöttje. Egy nemzetközi kiállítás rendezésével és kísérésével van megbízva.

Művészi pályafutásának e korai és még bimbózó periódusában a Kecskeméti Művésztelepen töltött évek meghatározóak (1922–23), Révész Imre tanársegédjeként pedagógusi munkájának kezdetét jelentik. A húszas évek első felében juthatott el festészetének egyik termékeny csúcspontjára. Kimagasló kvalitású, színes, plein air és impresszionista, még a nagybányai művésztelep látásmódjára építő festészetére többen felfigyeltek. Párhuzamosan alkot, többféle műfajban remekelve, például az Állatkertben rajzol. Színezett tónuspapírra, pasztell ceruzával, hihetetlen tempóban és intenzitással a különféle egzotikus nagyvadak és ragadozók tanulmányait készíti százszámra, fáradhatatlanul. Olyan termékeny és szédítően gyors, naprakész, hogy egyetlen ránézéssel képes memorizálni a mozgó és járkáló vadak körvonalait. A legnagyobb japán mesterek készségével írja papírra mozdulataikat. Vaskos dossziékat töltenek meg rajzai, mindegyik szignált és datált. Követni lehet, hogyan fejlődik és alakul ízlése, szinte leltárba fogva azt, ami él és mozog a ketrecek és kifutók karámjaiban. Madarak, majmok, emlős állatok hemzsegnek, növénytanulmányok, naptárra kívánkozók. Állatrajzait képileg komponálva, esztétikus igénnyel szerkesztett önálló lapokon rögzíti. Ezen legszebbekből többször is állítottunk ki.

1923-ban részt vesz egy plakátpályázaton, melyet a Székesfővárosi Állat- és Növénykert írt ki. Gouache-tempera technikával festett egy egész sorozatnyi, nagyméretű (100×70 cm) reklámplakátot. Óriási sikere volt, mindenkit lesöpört a porondról, s habár nem kapta meg az első helyezést, a zsűri lelkesen ünnepelte. Az elismerés annak szólt, aki talán mindenkit fölülmúlva készített állattanulmányokat, és úgy ismerte a vadak mozdulatait, anatómiáját, hogy bármely szögből képes volt fejből is lerajzolni őket.

Fontos állomás ez az esztendő. A Budapest Székesfővárosi Iparrajz Iskolában a díszítőfestő szak tanárának nevezik ki. Az intézmény szervezetileg szorosan kötődik az Iparművészeti Múzeumhoz, mely alkalmi és rendes évi kiállításaival helyet ad az iskola tehetséges növendékeinek bemutatkozásához. Nagyapám nagyszerű, legendás pedagógusnak bizonyult. Rajongásig tisztelték növendékei, és egész generációkat nevelt és okított. Az iskolai képzés ebben az időben olyan magas színvonalú volt, hogy nemzetközi viszonylatban jegyezték, híre és sajtója volt, folyóiratok méltatták a növendékek munkáit. Eseményszámba mentek a vernisszázsok, az ipari és képzőművészeti vásárokhoz kapcsolódóan a divatszakmától egészen a bútor- és ötvösművességig. Ebben közrejátszott az a szerencsés körülmény, hogy az iskola kiválóan felszerelt, korszerű kerámia-, öntő-, szövő- és egyéb műhelyekkel rendelkezett. Innen kelteződik az a munkássága, mely a népművészet felé fordítja érdeklődését, figyelemét. A stilizálás művészetébe kóstol bele, és elmélyült tanulmányokat kezd, hogy megfejtse egy-egy népművészeti motívum eredetét, alakulását.

Ugyanez az esztendő magánéletében is gyökeres változásokat hoz. Feleségül veszi Csengey Gizellát, házasságukból hamarosan négy gyermek születik (1924–33). Tanári elfoglaltsága rendszeres jövedelmet biztosít számára, és a képeladásokból is vannak alkalmi forrásai. Házépítésbe kezd apósával, a vagyonos ügyvéddel, és támogatást biztosít orvos apja is, akivel 1929-ben költöznek a Sas-hegyi villába. A pazar körpanorámás házból lelátni a Várhegyre, a Dunára, a Gellért-hegytől Kelenföldig. A kedvező fekvés és tájolás okán egy tetőteraszt is terveztek a felső szinthez kapcsolódóan építeni. Eredetileg nagyapám egy fémvázas üvegtetőt szeretett volna a terasz fölé emelni, hogy műteremnek alkalmassá tegye, de ennek kivitelezésére már nem került sor. A terasz elkészült, mellvéddel és olyan páratlan kilátással a Márton-hegy felé, hogy több festményét innen, a háztetőről pingálhatta. Bármerre fordult, nagyszerű látvány és témák sokasága övezte. És valóban, ha előveszem festési naplóját – mely egy kockás fedelű füzet, benne az 1929-es év termésével –, az Ezüstváros, a Márton-hegy, a Ködváros című, legszebb olajfestményei ekkor és ezen pontról tájolva készültek. Abban a szerencsés kegyben lehetett részem, hogy közülük kettő az idők során hozzám került, melyeket én nagy gondossággal restauráltam. Tisztítottam, dublíroztam, átlakkoztam. Új keretbe tettem őket, színeik ragyogóan tüzesek, elevenségük friss, atmoszferikus. A festőnapló számomra sokáig ismeretlen volt, de amikor apám nővérétől kölcsönkaphattam, sikerült elolvasnom, majd egy fakszimile példányt készítenem róla. Nagyapám írásképe olyan szabályos, egyenletes és jól olvasható, hogy kézikönyvként kiadható volna. Benne megelevenednek a művek. Ott állunk, és látjuk, hogyan nyúl ecsetjéhez a művész, milyen színeket választ, palettáját milyen szempontok szerint szelektálja, rendezi. Elmondja, mikor, mely napszakban, mettől meddig dolgozott a vásznon, deklin, milyen játékot űzött vele a nap és a felhőjárás, elborulva vagy ragyogásban fürdetve a tájat. A tanulságok is összegződnek a végén, hogy legyen min okulni, hogy a hiba ne ismétlődhessen meg. A színek játéka és a festés folyamatában azok változása, ahogy száradnak és gyorsan elmattulnak a festőszer párolgásától vagy a szél ventillációs hatásától. Ezzel küszködött nagyapám a legtöbbet. Mikor munkához lát, gyorsan igyekszik felrakni egyszerre mindazt, mely motívumok a kép tárgyát képezik. De közben megváltozik a világítás, és felborul minden. Legszebbek e kendőzetlenül őszinte vallomásai, melyekből kiviláglik küzdelme az anyaggal és a körülményekkel. A színkombinációk előnyét, hátrányát taglalja, mely festékek nem férnek össze, és keveredésükkel milyen anomáliák járnak együtt.

A napló már ereklyeként került a polcomra, és időnként elővéve átélhetem nagyapám hétköznapjainak hangulatát, bámulva munkabírását, bölcsességét és hihetetlen fantáziájának gazdagságát. Szüntelen munkálkodott, megállás nélkül ontva remekebbnél remekebb alkotásait.

Bárhová ment, onnan vaskos mappákkal tért vissza, mint Abbáziából is (1926), mikor feleségével Lussinpiccolóban járt. Kötegnyi rajz, krétavázlatok a termés. Egy német turista belenéz a dossziéjába, talán amatőr firkász, leszólítja, afelől érdeklődik, milyen ceruzát és papírt használ. Nagymamám mosolyog, és hozzáfűzi: de a kezét nem veheti meg, az nem gyári termék, mert a kéz a lényeg, mely az ecsetszárat fogja.

Sok nyarat Bercelen, Galgagután tölt, ahol apósának nagy földbirtokai voltak. Teheneket és szürkemarhákat fest, lovakat rajzol és ökröket, igába fogva, szekérrel a tarlón. Deklikre, vékony falemezre dolgozik, néhány perc alatt, villámgyorsan cikázó ecsettel keni a tájat, a napnyugta hangulatát olyan érzékletesen, hogy rápillantva megborzongunk a szél hidegétől. A fény vibrálását, puha valőr- és tónusfokozatait olyan gazdagsággal volt képes megragadni, hogy érthetetlen, honnan vette az ihletet, és honnan csalta elő a szivárványos árnyalatokat. Felfokozza a szín dinamikáját, lángolásba borítva a mező szántásait és rajta megfagyasztva az átbukó árnyékok pásztáit. Mikor e fénytünemények játékában tobzódik, és elveszti józanságát, kimértségét, akkor remekel leginkább. Ősi ösztönei törnek elő, a kolorista forrása nem csupán a látvány inspirációjától hevül fel, hanem bensőjének fűtött poklától is, mely a szépség igézetétől felreped és kibuggyan, mint a láva folyása.

1930-tól nagyot fordul művészetének iránya. Hirtelen történik mindez, előzmények nélkül. Gyanítom, a kor hozta ezt, a történelmünk. Valami már érlelődhetett, de nehéz kifürkészni az okokat. Olyan hatások érhették kortársai felől, vagy tanári munkája során kristályosodott ki számára egy új irányzat, mely erősen expresszív, dekoratív kifejezési formákra ösztökéli. Ekkor csatlakozik a Magyar Képírók Társaságához. Szellemi közösségeket keres, melyekkel azonosulhat. Később már vezető szerepet vállal a társaságban, nem csupán szervezésében, de ideológiai tekintetben is meghatározójává válik. A fasizmus térhódításai és áthallásai a kis nemzetállamokat arra sarkallják, hogy megvédjék és konzerválják azon értékeiket, amelyek az önazonosulásukkal, szimbólumaikkal védőernyőt képezhetnek az idegen és egyre agresszívabb irányzatok áramlásában. A zenében szintúgy tért hódít az a tendencia, mely keresi az ősi gyökereket. Többen a népdalból merítenek, Kodály és Bartók gyűjtéseinek nyomdokain haladva. A Képírók Társaságának művészei évente szerveznek kiállításokat. Rokon lelkek szövetsége, akik hasonló társadalmi állásuk és megbecsültségük folytán kellő tekintéllyel és befolyással rendelkeznek. Hatásuk kisugárzik, és progresszív felhangokkal gazdagítják a kor művészetét. Nagyapám ezen expresszív és dekoratív stílusú kompozícióit a kritika kedvezően fogadja. Számtalan újságcikk méltatja, erőteljesnek, eredetinek véli. Egy új színfolt, bizarr, de organikus. Némelyik munkája naiv és poétikus egyszerre, színhasználatában harsányabb, nyersebb. Tudatos ez a törekvés, amelyben diszharmónia és stilizálás keveredik. Egészen monumentális műveket hoz létre, korábban ilyen nagy léptékben nem dolgozott. A Gázló vagy Lóitatás egyik legnagyobb vászna, 160×120 cm. Már kiérleltebb, és benne rengeteg mozgás indukálódik, továbbá leszűrt tanulság. Előzménye a Szomjúság – lovakkal című remek kompozíciója (70×50 cm, 1933), melyen összesűríti a teret, és a vörös és kék szín ellentétével operál. Kiválóan redukálja a lófejek tömegeit, hihetetlen sommázatos, ritmikája és mozgásai, a sörények hullámzása egybeépül. Pedig a látvány egészen szűkre szabott, mintha csak ablakból néznénk a víz fölé hajló állatokra. Nagyapám felfokozza a kontrasztokat, és sejteni lehet, a tér síkba fordításával a szokványostól eltérő perspektívát hoz létre, mely már irritáló, és furcsa borzongást keltő. Nehéz elsőre megérteni vagy felfogni. A modern festészet eme stilizáló és redukáló irányzataira épít, de ugyanakkor a népművészet felé is kacsint. A cifraszűrök girlandjainak és a pásztorfaragások frízeinek egyszerűségét idézve meg.

A Toldi a bikával, mely 1934-ben készül el, jelenti a csúcspontot. Brutálisan erőteljes. A kompozíciója a végletekig felfokozott, ívek feszülnek egymásnak pattanásig. A séma adja ki, ahogy a rendelkezésre álló négyzetbe (130×130 cm) szorított teret megtölti. Az izmos és vakmerő parasztlegény egy tohonya óriásbikát teper a földre, de olyan elszántsággal, hogy kivörösödik tőle. Ez a rőt szín izzik fel, és a kolosszus állat lehanyatlik elébe, mint aki megadja magát. E mű festőileg és szellemi értelemben expresszivitásával magaslik ki. Bizonyos vagyok abban, hogy ha netán aukcióra kerülne, egy vagyont megadnának érte. Távlat kell a felfogásához. Nagyapám úgy minősítette: „legerősebb képem”.

Arra jutottam, stílusváltásának indítékai között lehetett, hogy az a tradicionális felfogás, honnan kinőtte magát, és melyet meghaladott, már béklyóba kötötte. Akadályozta, és valamennyire visszavethette. Hogy továbbléphessen, szüksége volt egyfajta szakításra és szembefordulásra. Valóban megtagadta korábbi elveit, ha nem is abszolút értelemben, de a szabadságáért átlépte a korlátokat, és ez feloldozta arra, hogy új irányba forduljon. Vannak, akik nem értették meg fordulását, és kárhoztatták. Nagyapám pedagógiai munkája során és az iparművészeti tevékenységéből adódóan elfogultabbá és érzékenyebbé vált, mivel ráébredt arra, hogy a népművészetben fellelhető redukció nagyon ősi és elementáris igény, melyre a kornak éppen azért lesz szüksége, hogy saját tájékozódását meglelje, és jó alapokat kaphasson az irányzatok zűrzavarában.

Annyira magáénak érezte a népművészet vívmányait, hogy 1941-ben könyvet jelentetett meg róla A Magyarság díszítő ösztöne címmel a Turul Kiadónál. Hosszú éveken át érlelte és gyűjtötte anyagait hozzá. Közben a Csaba-trilógiát illusztrálta, számtalan méretben, technikával, sorozatokban, végül olajtechnikával kivitelezve. A magyarság mitológiája izgatta, eredetünk, a források, az a vándorlási folyamat, melynek során őseink kölcsönhatásba léphettek más népekkel. A háború küszöbén, 1938 táján a Magyar Közösséghez csatlakozik. A szervezet titkos csoportosulás volt a német orientáció ellensúlyozására. Mint szövetség főként olyan értelmiségiekből verbuválódott, akik magasan képzettek és eltökéltek voltak. Céljaik közé tartozott, hogy a fasizálódó országot valahogy kivezethessék abból a zsákutcából, mely a világégés felé sodorta. Még ebben az évben elkészíti a Sas-hegy növénytani felmérését. Az iskolában megszövik a Hadak útja című gobelinjét. Berlinbe utazik egy kiállítás kapcsán. Budapest panorámájáról egy, a növendékek által készített elektromos lámpákkal felszerelt makettet visz ki, hogy azt ott bemutassák. 1940 karácsonyán Kolozsvárra utazik. Alkotóerejének teljében van, szervez, dolgozik, fáradhatatlanul. Könyvének megjelenését követően 1941 decemberében kinevezik a Képzőművészeti Főiskola Iparművészeti Tanszékének vezető professzorává.

Higgadtságával és előrelátásával megsejtette, milyen szörnyű eszkalációba torkollik hazánk politikája, és azon munkálkodott, hogy mentse azt, ami még menthető. A maga helyén tanárként küzdött az oktatás függetlenségéért, hogy a tehetséges, de szegényparaszti származású fiatalok bejuthassanak az iskolába. Két intézmény is foglalkoztatja, miközben felelősséget érez diákjai sorsáért. Tanmeneteket írt, és idejét nagyban lekötötte a gyakorlati munka, festeni alig tud. Szinyei kultuszminiszter felfigyel rá, és 1943 őszétől kinevezik igazgatóhelyettesnek, majd ’44 január elsejétől az Iparművészeti Iskola igazgatójának. Teljes rektori hatáskört kap. A legutolsó pillanatban jut döntési pozícióba, és villámgyorsan cselekszik. A felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt, továbbá az iskola felszerelését úgy menti meg a németek karmaitól, hogy azokat a környező házak pincéibe hordatja, és le­betonoztatja. Mind­ez titokban és a legnagyobb veszély terhe mellett. A nyilasoknál feljelentik, beidézik, és Budán a Vöröskő utcai főhadiszállásukon vallatják. Nem kínozzák, csupán alaposan ráijesztenek. A halálos fenyegetések ellenére csodálatosan kiszabadul és megmenekül. 1944 a gyász éve is, előbb édesapja hal meg, hónapokra rá az édesanyja. Decemberben Budapestet szovjet ostromgyűrű zárja körül. Bombázások döntenek romba lakótömböket, és az utcai harcok hevességében az éhezéstől ezrek, tízezrek vesznek oda. Nagyapám ostromnaplót vezet, úgy kommentálja az eseményeket, mint egy krónikás, a kívülálló szemével. Az oroszok bejövetelét is, akár egy fénytüneményt. Budapest egészen januárig egy merő sötét ködpárába fuldokolva szenvedte megpróbáltatásait, ám amikor 1945. február 4-én elfoglalják a Lejtő utcai házat, kiderül minden, vakító napfényben nyomulnak be a katonák az összelőtt és romos házba. Keserves harcok vannak még hátra, és nagyapám olyan próbatételen esik át, melytől hirtelen teljesen megőszül. Az oroszok harc­kocsi-­elhárító aknák kihelyezésére kényszerítik, hogy azokat az úttestre vigye, miközben a szemközti házból megállás nélkül tüzelnek a németek. Az éj leple alatt sikerül a manőver, a világítórakéták fényétől elvakulva, kihasználva azt a néhány másodpercet, míg a katonák tüzelésképtelenekké váltak. Február 14-én befejeződnek a harcok Budapesten, új éra veszi kezdetét. Leírhatatlan a pusztulás. Holttestek és állatok dögtetemei az utcán, a város kivérzett. Lassan eszmél fel az ország, és indul el a romeltakarítás, újjáépítés. Májusban igazolják nagyapát az Iparművészeti Iskolában. Még ebben az évben népfőiskolai tankönyveket kezd írni. Az életben maradottakat a személyes gyászuk ellenére remény hatja át. Családunkból senki sem lett a harcok áldozata.

1945−46 telén népfőiskolai tanfolyamokat szervez Szabadszálláson, Debrecenben, Balmazújvárosban.

December 21-én tartóztatják le a Magyar Közösség ellen indított koncepciós perben. 1947 augusztusára megszületik az ítélet. Kilenc év börtönbüntetést kap, továbbá állás- és vagyonvesztéssel sújtják. Csoda, hogy nem telepítették ki. Hét és fél évet töltött fogságban, a Gyűjtőben és Vácott. Évekre eltűnt, a család nem érintkezhetett vele. Hasonlóképpen a többi társa is teljes elszigeteltségben és szigorú őrizet alatt volt mindvégig. Alig enyhült a terror az évek során, és nagyapám lelkierejének köszönhette, hogy nem omlott össze idegileg. Vácott engedték festeni, másolatokat kellett pingálnia ismert művek után, mely képeket exportra értékesítettek, illetve reprezentációs ajándékként a párt vendégküldöttségeinek adományoztak.

A börtönben megtanult angolul. Egymást nevelték, okították a rabok, és nagyapám megbecsülést vívott ki azzal, hogy kiváló rajzolóként az őrzőknek is készített tanulmányokat. Elfoglaltsága enyhítette az egyhangúságot. Több száz állatfestményt és kompozíciót tudott alkotni, habár nagyon silány és rossz minőségű papírra. Ezek java fennmaradt.

1954. június 1-jén szabadult. Még két esztendeig rendőri felügyelet vigyázott rá. Rabként szabadabbnak érezte magát, és amit a kinti világban tapasztalt, elkeserítette. E kései években sokat betegeskedett a börtönben szerzett nyavalyáktól. Asztma, tüdőtágulás kínozta – Vácott rettenetes hidegben tartották a rabokat. Azért futotta még néhány szép és felemelő munkára. 1955–56-ban egy debreceni díszkút tervét készíti el, melyre körben állatalakos vörösréz domborműveket komponál. Boda Gábor kivitelezte a terveit. Azután különféle kisplasztikákat készített, hamutartón pihenő majommal és egy agyagból mintázott, fekvő fekete párducot. Ezt mázazták a sokszorosításkor. 1956 januárjától régi barátja és tisztelője, Dr. Anghi Csaba igazgató az Állatkert állományába felveszi mint segédmunkást. Ez bátor tett volt tőle, mert a politikai elítéltektől úgy féltek, mint a tűztől, és az ilyen esetek általában nem maradtak következmények nélkül. Anghi professzor az életét hosszabbította meg, mert nagyapámnak olyan munkát és elfoglaltságot biztosított, mely kölcsönösen gyümölcsöző volt. A kifutók és ketrecek mellé kis táblákon ismertetőket készített az adott faj képével és leírásával. Számtalanszor felkérték egy-egy kevéssé ismert, egzotikus madár vagy hüllő, rovarfaj meghatározására, mivel olyan ismeretekkel és műveltséggel rendelkezett, hogy megbíztak benne. Cikkeket írt, ismertetőket folyóiratokba, szaklapokba. Halála előtt közvetlenül azt tervezte, hogy feleleveníti régi célkitűzését, egy nyelvi eredettörténeti tanulmány megírását, melynek címe A szó íze lett volna. Már nem tudta befejezni. 1963. február 18-án érte a vég, csöndben elpihenve távozott az élők sorából. Sokan meggyászolták, és példaképpé vált, emléke nem merült feledésbe. Hogy hány kiállítást rendeztünk munkáiból a rendszerváltás utáni időben, meg sem tudnám számolni. A Magyarok Házában volt egy olyan tárlata, ahol zsúfolásig megtelt a terem. Egy tollat sem lehetett volna a padlóra ejteni. Valami elemi vágy hozta össze és vonzotta oda a látogatókat, s ez felejthetetlen élménnyé magasztosult. Faragó Laura népdalénekével tisztelgett a tanár és a népművészet mestere előtt. Készült róla egy hosszú és remek dramaturgiával szerkesztett dokumentumfilm is, mely válogatás átvezetett azon történelmi eseményeken, amelyek nagyapám életét kísérték és meghatározták. Munkái nem enyésztek el, de arra várakoznak, hogy egy átfogó és teljes életmű-kiállítással nyerjék el méltó helyüket a magyar művészet horizontján.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben