×

Hamlet a túli tárlaton

Karácsonyi Zsolt

2012 // 11

Ofélia


Ofélia, halott vagyok, te élsz,
kolostort tartasz kezedben,
ahogy csak egyházatyák tudják tartani,
meg a rozzant, lecsúszott színészek a könyvet,
súgók a félregépelt színdarabpéldányt.

Nyakad pihéihez egészen közel –
bevallom, hogy a bevallás annyira távol áll tőlem,
mióta járom ezt a tárlatot,
a hihetetlen vagy értelmetlen
képek hosszú sorával szembesülve,

bevallom most mégis, te kép, hogy sokkal élőbb,
üdébb és érzékibb vagy, érzékibb a folyók mélyén
halak hátához tapadó iszalagnál,
érzékibb lettél, mint az élők,
és ettől muszáj lesz mellkasommal
rátapadnom a fénylő felületre, ami a szentség olajától
ennyire fénylő, és alpárian, és önmagammal is
dulakodva (mert mellkasomban a szív csak
feldúlt csatamazők üresen hagyott sátrait idézi),
hozzá, hozzád tapadok tehát,
és kint is hideg van, bent is hideg van ettől,

csak a fény siklik tovább a kép háta mögé,
és ettől hirtelen mégis minden annyira forró,
hogy félrehajítom könyveimet, a bennük rejlő tudást,
mert te vagy minden, amit a világról tudok,
és az az apáca, aki a kezedben tartott kolostor
ablakából kinéz, az is te vagy,

de én már benn, a képben,
a kolostor felé kanyargó ösvényen járok, és
a minden esetben előrefutó gondolatok csapata
a kolostor kapuján dörömböl,
felgyújtja az udvarra hordott szénakazlakat,

és ebben a lángolásban
már megint ugyanott állok, a királyi kastély
árkádjai alatt, ahol illatod nyoma most is
képeket hív elő a jövőből és a múltból,
így nyílik meg a túli tárlat,

és én, az egyetlen látogató, látom,
hogy a világ felszínét belőled, pórusaidból
áradó képek borítják el,

amíg a világ feltárt értelme
újra bezárul.
A koponya mögötti tér

Üres söröskancsók alján láttam ilyen fényt
a flandriai kocsmák fergetegében,
a feketéllő egyetemista pincék lányainak lába között,
a halottak orrlyukába nézve láttam ugyanezt a fényt,
ami most, mint az egyetlen ismerős
köszön rám erről a képről,
amelynek előterében ott van a koponya,
ugyanaz a koponya, amelyet Lear és Marlowe
tartott a kezében, amikor Shakespeare szonetteskönyvét
lapozták fel, és amelyet állítólag én magam is kézbe vettem,
amikor részegen egy Lukianosz-szöveg fölé hajoltam.

De a koponya, ez a koponya mégsem ismerős,
mert a koponya nem az élők világának része,
csak a fény, ami ott táncol a kilobbant tekintet helyén.

Az ismerős, az szép és az igaz, csakis az értelmezhető a számomra,
mert a koponya maga a halál, de én, aki már halott vagyok,
miként is értelmezhetném magát a halált,
ezért jobb híján a fényről beszélek,
a négy szál rózsáról a koponya alatt,
a kígyóról, aki az elme kidöntött fái körül sziszeg,
hogy kiszívja belőlem az utolsó életképes mondatokat is
ezen a túli tárlaton, ahol Thule kertjei és Avalon sziklái
sem jelennek meg, mert nem volt, aki még időben lefesse őket.

Ezért van az, hogy a koponyáról beszélek,
már amennyire a koponya mögötti fény,
az üres söröskancsók aljáról annyira ismerős
és barátian csilingelő fény még lehetővé teszi.

És amikor már azt hiszem,
hogy semmit sem mondhatok,
akkor veszem észre,
hogy ezen a fényes és rideg acéllemezen,
amelyre valami ismeretlen módszerrel vitték fel
az egész emberiség történetét –

akkor veszem észre, hogy
a halál és szerelemillat,
a koponya és a fény között,
de a koponya takarásában
mégiscsak áll, mindig is állt Valaki.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben