×

Gömörország

Ferdinandy György

2012 // 11
Már elmúltam húszéves, és csak annyit tudtam róla, amennyit elénekeltek a metró építésénél dolgozó kőművesek. Hogy „Hej, Szepesen, hej, Gömörben hideg szelek járnak”. Szépen, szomorkásan daloltak ott, a Batthyány téren a felvidékiek. „Azok élik világukat, akik ketten hálnak” – nem felejtettem el a hangjukat, pedig hol vannak már a régi társak, akiktől megtanultam, hogy rakni a téglát csak így, énekelve érdemes!

Milyen magányosak lehettek itt, a messzi idegenben, a nagyváros sötét égboltja alatt! „De a szegény tót legények csak egyedül hálnak” – itt elkomorodott a nóta, ők pedig rám kacsintottak. A pestire. „Akármerre tapogatnak, társat nem találnak.”

És raktuk tovább a falat.

Gömörország! Amikor a trópusokra kerültem, jobban megértettem ezeket a bánatos, csalafinta dalokat. A szigetvilágban élt egy ősöreg bácsikám, aki esténként, pohárka rum mellett a régi időkről mesélgetett. Ott, a meleg tengereken került ismét szóba Gömörország. A mi családunk is – így mondta a bácsi – felvidéki. Ősapánk, Mihály, Rozsnyóról származott. Mintha városbíró lett volna, de erre nem vennék mérget: a távolság, meg hát az idő, megszépítik az emlékeket.

Naplemente után megáll a levegő a Szigeten. Rózsaszínű fény ömlik el az égen, a tenger csobogását egyre távolabbról hallani. Ilyenkor mesélgetnek a messzi földről idevetődött öregemberek.

– A Sajó menti Athén! – sóhajtotta bácsikám. Megtanultam, hogy a lágy dombok övezte főtér közepén állt az őrtorony, a végében pedig a székesegyház.

– Közép-Európa legnagyobb tere! – ilyenkor felemelte az ujját a bácsi. A katedrális mögött a premontrei rendház és a főgimnázium.

Ő maga ugyan – akármilyen hihetetlen – soha nem járt ezen az istenáldotta vidéken. Az ősi fészekről csak a felmenők elbeszéléseiből tudott. A rozsnyói ház emléke azonban így is apáról fiúra szállt, és ő most itt mindezt átadta nekem.

– Ősapánk – mondogatta – a premontreiek konviktusában végezte a gimnáziumot. Azután egy május este elaludt a vecsernyén a gyerek. A templomot bezárták. Mire felébredt, az irdatlan hajóban nem mocorogtak csak a bőregerek.

– Egy szó, mint száz – sóhajtotta bácsikám –, amikor látta, hogy hiába dörömböl, leült a réz­duda elé ez a Miska gyerek. Olyan zenebonát csapott, hogy odakint a téren összefutottak az emberek. Az iskolából, mondanom se kell, kicsapták. Beállt szegény katonának, mi mást tehetett.

A trópuson hirtelen zuhan le az éj. Alig jön fel a hold, rázendít a gurgulázó varangyok és a csipogó levelibékák kórusa.

A rumtól álmodozóvá válik az ember. Éjféltájban megmozdul a levegő, és nyugovóra térnek a messzi földről idevetődött öregemberek.



Volt a bácsikámnak egy másik története is. Az első folytatása, mert folytatásokban mondta el ő is a családregényeket.

– Ez a Mihály elfoglalta Berlint, se több, se kevesebb. Hadik András huszárai élén ott áll a neve. Az Ordre de Bataille-on. Megnézheted.

Annak idején, kőműves koromban erről a Hadik Andrásról is csak annyit tudtam, hogy lovas szobra áll a Várban, és hogy annak, aki megmarkolja a paripa tökét, szerencséje lesz. Most pedig tessék, a császár ennek a hős fiúnak is nemességet adományozott.

Innentől kezdve a bácsi minden őséről tudott. Ami engem illet, Lévy-Strauss, az etnológus nyomán kerültem a szigetvilágba. Itt, a helyszínen azonban – mint látható – már csak Rozsnyó és vidéke foglalkoztatott.

Így teltek-múltak az évek. Számolatlanul: a trópusokon nincsenek évszakok.

Bácsikám nem érte meg a nagy amnesztiát, én azonban összecsomagoltam a hajósládáimat. Útnak indultam, hogy felkeressem a Felvidéket, ahonnan végül is – ha igaz – szegről-végről származom.

Pesten, ahol a metróállomást építettem, éppen csak megálltam. Rozsnyót azonban nem volt könnyű megtalálnom. Rožnava állt az új, és Rosenau a régi térképeken. Az én városom valahol a kettő között, félúton lehetett.

Eddig tartott az álmodozás. Itt, ezen a ponton azonban hangot kell váltanom. Mert Gömörország peremén – alig léptem át a határt – történt velem valami egészen váratlan. Ha nem fékezném magam, azt mondanám: valami rettenetes.

Tiszta, napfényes idő volt, talán dél lehetett. Mintha még valami harangszószerűséggel is dobálództak volna a lágy, barátságos gömöri hegyek. Az út gerincen kanyargott, és akkor messze északon, valahol a köd és a pára felett előtűnt egy csipkés, hosszú vonulat.

Nem kellett megkérdeznem, megértettem a másodperc századrésze alatt, hogy a Magas-Tátrát látom, és hogy ez itt lent, körülöttem a Kárpát-medence. A táj, amiről egész életében hall az ember, és akkor hirtelen kiderül, hogy nem mese ez, gyermek! Hogy mindez a hátborzongató gyönyörűség szent igaz.

Persze lehet, hogy rossz pillanatban, éppen az aperitif idején láttam meg a Kárpátokat. A napszakban, amiben – tapasztalatból tudom – mindig könnyen elsírom magam.

Útitársaim, szerencsére, nem vettek észre semmit. Nyilván azt hitték, hogy az orromat fújom.

Később, Rozsnyó főterén is elhatalmasodott rajtam az, amit ismerős ismeretlennek, déjà vunek hívnak a franciák. De erre már nem volt logikus magyarázat. A főteret és a gimnáziumot évtizedeken át minden este végigjártam a trópuson.

Bácsikám meséiből a helyszíneken kívül nem sok maradt. A városbírák bajorok voltak, burgmeisterek, és a mi ősapánkról nem tudtak sem az egykori, sem a jelenlegi polgármesterek.

Múltak az órák. Meredeztem a téren, mint akit fejbe vertek, sután és félszegen. A periférián itt is, mint mindig: a Batthyány téren és a trópuson.

Vajon helyes-e, vajon érdemes-e mindennek utánajárni? Most utólagosan erre gondolok. Éjféltájban megmozdul a levegő a trópuson. Hadik András és a Miska gyerek végigmasíroznak az álmaimon.

Később felkel a nap, és felkelek én is. Kávét forralok, és írom tovább a penzumomat. „Hej, Szepesen, hej, Gömörben…” – mert rakni a téglát csak így, énekelve lehet.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben