×

Füzi László: Kötések, szakadások

Szőke Katalin

2012 // 11
A szerző idén megjelent hármaskönyve a személyesen megélt történelem fontosságát helyezi a középpontba. Nemcsak egy életút állomásairól olvashatunk benne, vagyis a konkrét terekről, hanem leginkább arról, hogyan válnak ezek a terek bensővé, hogyan telítődnek fokozatosan könyvekkel és kultúrával, az én hogyan ismer önmagára a kilépéseken és az új kötődéseken keresztül, és – ami a legfontosabb – hogyan talál rá az írásra mint az ön- és kormegértés számára, úgy tűnik, egyetlen eszközére. Füzi, ahogy eddigi esszéprózájából már kiderült, szereti a zárt tereket, például a szigetet (lásd például a szigetlakó vallomásait egyik előző esszékönyvében). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a személyiség bezárul, épp ellenkezőleg; a zárt teret képes csak az idővel harcoló ember domesztikálni, ami egyben a benső kitárulkozását is biztosíthatja. Az idő teresítésére irányuló törekvések különösen gyakoriak a 20. századi irodalomban, s mint ismeretes, a modern próza és költészet újmitologikus irányait jelenítik meg. Füzi László könyvének egyik különlegessége, hogy ez a látásmód együtt jelentkezik a tény- vagy valóságirodalomra való hivatkozással, például a könyv első részében a felbomló paraszti élet bemutatásakor a történelmi és szociográfiai munkák megidézésével, valamint a kollektív tapasztalat nyújtotta ismeret előtérbe helyezésével. Ám ezzel párhuzamosan a történéseket a kilépés individuális gesztusa viszi előre, ami például olyan ráismerésekkel is párosul, mint a táj öntörvényű önállóságára való rádöbbenés. Erről Füzi a következőket írja: „…az elszakadások és kilépések egymásra rétegeződése, a mögöttük meghúzódó történés-sorok elfogadása juttatott el a valamikori világ történéseinek számbavételéig és a térből kihasított és önállóvá formált táj mítoszának formálásáig.”

A hármaskönyv első része a gyermekkorról szól, melynek helyszíne három település: Fertő­szentmiklós, Petőháza és Fertőd. Az 1950-es évek végén, ahogy a szerző visszaemlékezik kisgyermekkorára, ez a térség talán az ország egyik legelzártabb vidéke volt – határsáv, határzár bonyolította mind az ott élők, mind az oda utazók életét. Emlékszem, hogy a nyugat-magyarországi gimnáziumi osztálykiránduláskor nekünk is külön engedélyt kellett kérnünk. Ez a nemcsak tradicionálisan – a bomlásban levő paraszti közösség –, hanem politikailag és kulturálisan zárt tér bizonyára még jobban felerősítette a kiszakadás vágyát, mint máshol az országban, ugyanakkor, ahogy erről Füzi is beszámol, a kiszakadás okozta lelkifurdalás is nagyobb lehetett. A könyvben kibomlik egy paraszti eredetű család története, szokásaik, a 20. századi történelem megpróbáltatásai, gazdaságuk és életmódjuk. Mindehhez kommentár gyanánt mindig a történeti és szociográfiai irodalom szolgál. A paraszti létből való kiszakadás már Füzi László szüleit is érintette, akik rendőrként és cukorgyári munkásnőként a két világ között léteztek, noha a „fenti világhoz” sohasem tartozhattak. Számomra megdöbbentő, hogy mennyire tagolt volt ez a világ még az ’60-as, ’70-es években is. Füzi a következőket írja: „Ha használhatom a mai kifejezést, akkor ilyenről még nem hallottam, szociológiai vonatkozásban erősen tagolt világban éltünk. Bár mindenki ismert mindenkit, azért meghatározott volt az a kör, amellyel kapcsolatot tartottunk vagy tarthattunk. Értelmiségiekkel, tanárokkal, a gyár vezetőivel vagy az orvosokkal csak a kikerülhetetlen helyzetekben kerültünk kapcsolatba. A gyári fogorvos Sopronból járt le, a köszönést is alig fogadta, talán azért féltem elmenni hozzá, mikor fájt a fogam.”

Noha az élet a munka és a tanulás kettősségében telt, a játék szabadságának is fontos hely jutott. Füzi a családtörténet és gyermekkora mesélése közben állandóan reflektálja nemcsak önmagát, de az írás folyamatát is, melyet a játékkal azonosít. Ez a dupla reflexió végig jelen van a könyvben, tulajdonképpen ez adja sajátos intimitását: azt az érzést, hogy itt és most születik a szöveg, mi is bármikor beleszólhatunk – vagyis az olvasót is szinte azonnal reflexióra készteti.

A közösségi világból való kiszakadás a „bejárós”, vonatozós soproni gimnáziumi évekkel vette kezdetét, majd a családtól való végső elszakadást a hódmezővásárhelyi katonáskodás és a szegedi egyetemi évek jelentették. A könyv második része az 1970-es évek második felében ezt az életszakaszt örökíti meg, az immáron individuális önkiteljesítés első szakaszát, az első ütközéseket, a politikával, a Kádár-éra banalitásával való találkozást. A vásárhelyi katonaévek háttérszövege Ottlik Iskola a határon, illetve Garaczi László Arc és hátraarc című könyvei, s mint az első konfliktus megjelenik a politikai vizsga, ahol a tiszt az előfelvett katona szemébe mondja, nincs olyan szovjet író, hogy Szol­zse­nyicin. Majd következik a szegedi diákévek személyekkel és eseményekkel való megjelenítése, melyeknek négy évvel Füzi előtt én is részese voltam. A Szegedi Egyetem (akkor József Attila Tudományegyetem) szintén zárt tér, sajátos sziget volt, igazi intim közeg, habár a „külvilág” néha durván beleavatkozott szellemi világába. Szegedre mind a mai napig érvényes, amit Füzi is megállapít könyvében, hogy az egyetem és a városi intézmények között alig volt/van kapcsolat. Füzi „terei” ily módon a kollégium, a bölcsészkar, a könyvtárak (főként a Somogyi Könyvtár) voltak, néha-néha egy-egy kocsma, focizás, a városban való barangolás. A szegedi bölcsészkari benső térnek abban az időszakban (de még mostanság is) megvolt az a sajátossága, hogy a hallgatók az ország különböző területeiről verődtek össze, tősgyökeres szegedi szinte alig volt közöttük. Ez a „gyökértelen” sokszínűség jelentős mértékben megkönnyítette a barátkozást, s bizonyos fokig egyenrangúságot és nagyobb szabadságot is adott. Ezenkívül az egyetem a város központjában volt (és van), vasárnap és szünetek idején ezért az utcák Szegeden furcsán kiürülnek. Füzi László magyar–történelem szakos hallgatóként remek társaságba került. Csoporttársai között volt Csapody Miklós, György Péter, Dobozi Eszter, barátai között pedig az akkor ott tanuló költők, Zalán Tibor, Géczi János, Belányi György és a korán elhunyt Futó György. Megismerhette Bálint Sándort is, és Lengyel Andrással, a kiváló irodalomtörténésszel szintén kapcsolatot ápolhatott. A bölcsészkarról három tanárát állítja a fejezet középpontjába: Merényi Varga Lászlót, aki régi magyar irodalmat oktatott, Somlyai Magdát, akinek a népi írókkal foglalkozó szemináriumán figyelt fel Németh Lászlóra, akiről szakdolgozatát írta, s majd később munkásságának elismert kutatója lett. A központi alak azonban Ilia Mihály, akinek barátságát azóta is élvezheti/élvezhetjük.

Az Ilia Mihályról alkotott portré talán a leghitelesebb azok közül, amelyeket eddig írtak róla, beleértve Temesi Ferenc és Ambrus Lajos Szeged-könyveit is. Ilia könyvekkel zsúfolt tanszéki szobájában generációk találkoztak, ismerkedtek meg egymással. Füzi portréjának az az érdekessége, hogy fel tudja idézni azt a természetes, kamaszosan lelkes belső nézőpontot, ahogy a tudásvágytól hajtott, az irodalom világára tökéletesen nyitott, az olvasásba mind a mai napi belefeledkezni tudó, akkor még hallgató látja szeretett tanárát. Ilia megkapó egyszerűsége és természetessége, a hallgatóival folytatott őszinte, sallangmentes beszélgetései megelevenednek a könyv lapjain, ahogy érzékelhetjük a határon túli magyar irodalomról tartott órák légkörét is, valamint a hozzá be-betérő írók, költők és a hallgatók találkozásainak közvetlenségét. Ilia betekintést engedett hallgatóinak a Tiszatáj szerkesztői munkájába, ez idő tájt történt meg a főszerkesztői posztról való leváltása is. Szóba kerül legendás levelezése, melyből több részlet is szerepel a könyvben. Természetesen ezt a felhőtlen szellemi légkört beárnyékolja a politikai intrika, a besúgók aktív tevékenysége, amiről szintén tudomást szerezhetünk. A határon túli magyar irodalomról szóló szemináriumoknak természetes velejárói voltak az erdélyi utak, melyeknek Füzi László is aktív részese volt, mikor a szegedi hallgatók könyveket, ha kellett, gyógyszert vittek az erdélyi értelmiségieknek. Mindez persze nemcsak az egyetemi hallgató irodalom- és társadalomszemléletében jelentett változást, hanem ugyanakkor szolidaritásra nevelt, egy másfajta közösségi lét megélésére, mint amit a hivatalos ideológia sugallt. Ilia Mihálynak köszönhetően életre szóló barátságok jöttek létre, nemzedékről nemzedékekre átörökített kapcsolatok, melyek mind a mai napig elevenek. Füzi könyvében Ilia mint az integráló szellemiség mintapéldája jelenik meg, aki a legnagyobb művészetet gyakorolja: a másik emberre való odafigyelést.

A szegedi részben szó van a Bölcsész című egyetemi lapról, melynek főszerkesztője először Szilágyi Sándor, majd Ambrus Lajos voltak, szerkesztői pedig Halasi Zoltán, Berkes Tamás és Heller Gábor. A lapot, melyben többször érintették a hallgatói autonómia problémáját, megszüntették.

Füzi László Szegeden ismerte meg feleségét, akivel már egyetemi éveik alatt összeházasodtak. A végzés után, jelentős szellemi vagyonnal felvértezve, egyébként szegényen, lakás nélkül egyszer csak szembesültek a kádári időszak legkegyetlenebb ismérvével, hogy nincs jövőképük. Végül Egerben szereztek állást, Füzi középiskolában tanított három évig, majd Kecskemét következett, ahol a Forrás szerkesztőségében helyezkedett el, s jelenleg a folyóirat főszerkesztője. A könyvben a rendszerváltásig, 1989-ig viszi el a történetet, majd arról is vall, hogy miért nem tudja/akarja reflektált emlékezéseit tovább folytatni:

„Ennek a könyvnek a lezárását nem a Kádár-rendszer felszámolódása sietteti. Az a rendszer voltaképpen nem is zárult le, számos vonása, összetevője benne él mai világunkban. Azon a záró­ponton gyorsabbnak gondoltuk a felszámolódását. Azért zárom le ezt a könyvet, mert azon a hangon, amelyiken magamról kezdtem beszélni, az újabb történeteket már nem tudom elmondani. Ebben a könyvben a hagyományos paraszti világból való kiszakadásomról írtam. Amíg ezt a könyvet írtam, végig úgy éreztem, hogy nemcsak magamról vagy a velem történtekről írok, tudtam, sokak életét határozta meg ez a kiszakadás. Az életem akár rejtett történéseiről is ezért írtam szabadon, nem kitárulkozásnak gondoltam, hanem a közösen megélt történések jelzésének. Korábban azt írtam, Én-könyv. Igen, Én-könyv, de csak annyiban, hogy írásakor a magam életének társadalmi vonatkozásai foglalkoztattak. Életem újabb szakaszairól nem tudok ezen a hangon írni. Az újabb történetek mintha magántörténetek lennének, ezeket a magántörténeteket nem akarom és nem is tudom leírni, ennek a könyvnek a hangján ezekről nem tudok beszélni.”

Füzi tehát meghatározta könyve műfaját. Én-könyvnek tekinti, nem regénynek, nem életrajznak, nem valóságirodalomnak. A mindvégig jelen lévő szemérmes távolságtartás ellenére a modern kor reflektáló személyisége kerül előtérbe a könyvben, s ily módon hiteles betekintést nyújt mind a korszak, mind az egyén szellemi tereibe. (Kalligram, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben