2012
„ideköt / idegszálaival a szél, / pamutszálaival a köd”
Csoóri Sándor
Január egy, reggel, meszes világos.
Kint van a fehér minden légiója,
csak az ég alja rózsaszín: kitelepül a szív,
a puncs, ide a ködbe, a zimankóba.
Hallom az évet. Hallom, ahogy dobog:
12 van, és 2 év múlva ne legyen háború.
Alakot is vett, alakot is öltött. Hóember.
Hogy lehet egy sál ilyen szövevényes?
Lesegítem róla. De ki hagyta itt nekem?
Ki tekeri rám még ezt az évet is?
Régen tép a szél.
„Félj, 12, érted jön a mentő!”: susogják
a darakásás fák, és a meszes világosban
összemosódnak a dolgok.
Ne lógjon más a fán, csak cukorkák:
sárga lidércek közt így mormolok.
Mikor lettem én öngyilkos?
12: dél is, éjfél is,
van hókabátja, ahogy nekem is,
csak senki nem varr rá gombot,
a télben én befejezetlen vagyok.
Sokan vetik el most a keresztet.
Nem tudják, mit cselekszenek.
Eladták maguk a régi srácok, nem is nőnek tovább.
Romkocsmák népe: így gondolok rájuk,
ha rám csörögnek, olyan, mintha sziréna szólna,
nem veszem fel, csak nézem, hogy hörög,
hagyom csörömpölni, az talán ébren tart.
Polipos fák, régi hálózatok,
ugató korcsok, keverékek, kotorékok,
elnézést kérek a nyelvemért.
Fáj a fejem a nevektől: ki kinek a kije,
de legalább nem a nevem fáj,
védi hátát a néma H.
A kemény G-nek ő ad párnát.
És nekem is. Csitít és bátorít:
merjek élni a Régiségben is,
kapcsoljam le a lámpasárga szorongást,
és nézzek vissza a régi H ablakán,
Felvidékig, Írországig,
végig a vér égkék vonalán.
Akcentus a Dédi
Magáztam én a cselédet is.
Aztán elveszett egész Felvidék.
Egy halfarkú ország letört
darabjait boltokba hordták,
az egész Régiséget kirabolták.
Minden magyart letegeztek.
Kitegeztek:
néha így mondom, ahogy nem szabad.
Csupa olyan szót használok, ami nincs.
Kitelepítettek,
ahogy a Földet a többi irigy bolygó:
néha úgy hasonlítok, ahogy nem szabad,
nevetnek is rajtam a csillagászok.
Elnézést kérek a nyelvemért.
Nem értem a tegezést.
Nem nyelv, csak akcentus vagyok,
nyakfodor, nyugvó nap: lassan
legombolnak;
tiltott, fehérbőrű cigarettát,
eloltanak.
