Visszakapott május

Visszakapott május

A hirtelen jött időváltozás
nyarat hozott, bár nemrég múlt a tél,
beérték a fehér akácnyílást
a hidegben megkésett gesztenyék,
s mintha itt nyílt volna az orgona
a ballagó diáklányok kezén.

A kikelet, e pár napos csoda,
valaha hosszú hónapokra nyúlt,
növényzete, akárha mostoha
északon nőne, szinte ugyanúgy
robban ki, s olyan rövidnek tűnik,
mint amíg egy szökőkút visszahull.

Duzzadó egészség tüneteit
pulzálja ez a roppant szervezet,
engem pedig a testi ügyeim
mögött lapító halálfélelem
emészt, a lelet milyen bajokat
tár föl, s miféle jövőt titkol el?

Tarka dombság, fehér hegyvonulat
alakult a szirmok tonnáiból,
zöld vadon tükrözi az arcomat,
s egy fényalak vár túl az ablakon,
lomb mélyéből fölívelő madár
szárnyán száll messzire a tériszony.

Ebben a múló képben együtt áll
minden, mint létezésem kezdetén,
visszatekintve annyi ráadás!
de mennyi előttem a haladék,
mit az orvosi vizsgálat megad,
hány félsszel járó évszak hagyja még?

Egészségügy

Ideje lenne megbékélt öreg gyanánt
várni a bajt, ám ha egy is jelentkezik,
meglepődöm, hiszen az sem a régi már,
valami nem várt ráadás sajdítja meg,
szörnnyé nagyítja, mint a mikroszkóp a kór
véglényeit a szivárványos semmiből.

Nem az ártatlan bárányhimlő kora ez,
szenvedtem én gyomorfekélyt mint büntetést,
légcsőhurut fojtott, s a hipertónia
pirospozsgásan ütött ki az arcomon,
mert beváltották a rizikófaktorok
a kellemes szenvedélyek kockázatát.

Elegendő a vérnyomáshoz írt recept,
hisz élethosszra kell azt kiállítani,
máris egy titkos társaság betege vagy,
mely betegséggel gyógyít képzelt beteget,
miközben rögtön újat diagnosztizál,
s ha átvilágít, föl is fedez valamit.

Van még néhány idülten tompára kezelt
régi bajom, hogy már nem is panaszkodom,
gyakran vizsgálják szerveim állapotát,
s megnyugtató a koleszterin, vércukor,
hasnyálmirigy, a máj s a vese mérlege,
míg nem jegyeznek mást a filmek, kódjelek.

Így érzem át, hogy mennyi újabb nyavalyát
hoz az öregség, s kelt akkora pánikot,
hogy elgyengülök minden vizsgálat előtt,
mert valamennyi kétes, mint a sorshúzás,
és bizonyosan előbb-utóbb kiderül,
milyen árat kell fizetnem ittlétemért.

Ne hagyd, hogy hosszan sorvasztva gyógyítsanak,
súgja az egyik, egészségesebb felem,
csak hogy a másik, a vak betegségtudat
ne győzzön rajtam, kitarthassak annyival
tovább az élet hozzám méltó oldalán,
amennyivel a vége felé még lehet.

Találkozás a gesztenyefával

Azon a környéken laktam, hol már a Millenáris
emlékeztet a múltra, míg az én múltam kitörölve
a városképből, vakfolt a Rózsadomb tövében,
úgy megyek végig az ismeretlen úton,
ami végül is valami szabadidő-labirintus,
mint aki tétován keresi a biztosat maga körül,
mint volt a Ganz-gyár, s a Margit körúti fegyház,
az egész pókhálós ablakú, porladó háztömb,
hiába idézem föl, csak nekem jelent valamit
a Kis Rókus utcára kövült üzem vetülete,
a munka csendháborító vezényszavain guruló
leponyvázott turbinák útja az éjszakában.

Félig a Ganzra néző, gesztenyefával függönyözött
lakásban éltünk, a tiltott területtel szemben,
most meg épp ott vagyok a könyvbemutatómon,
de nincs, amihez helyzetem viszonyítsam,
mindenütt csövek, lépcsők, fedélzetek és paravánok,
s egyszerre véletlen megpillantok a mennyezet
alatt húzódó üvegen át egy gesztenyefát,
azt is úgy, mint valamelyiket akárhol a többi közül,
amíg lassan azonosul önmagával emlékeimben,
mint az időzítve gyulladó lámpa a félhomályban,
ahogy a mögötte álló homlokzaton igazolja kilétét
az egyetlen, a kívülről eltakart ebédlőablak.

Nem néz ki a házból senki, de máshonnan sem,
csak egy tányérantenna változtatott azon a képen,
ahogy a gyár munkásai előtt mutatkozhatott,
megfordult, amit elképzeltem, miként a gesztenyelomb
betölti a lakást, most a lakás töltötte be a fát,
a látványból csillámló látomássá terebélyesedett,
s égig érő ágai közt a család négy nemzedéke,
a kislány s három asszony velem az asztal körül,
szinte odaaggatva, mégis eleven együttlétben,
s ahogy a madár nézhetett a zöld lobogásból,
most én tekintek egy másik századból a múltba,
s a véletlen találkozás örömétől meghatódva
még a legnehezebb éveket is szépnek találom.

A test együttérzése

Sárga, piros infúziós csövek
kúsznak a gyógyítás leplén keresztül,
magát gerjeszti már a félelem,
angyalszerű lény néz a mennyezetről,
üres kulcslyuk tekint a semmiből,
hova az idő tűnt oly észrevétlen,
mintha az egész múlt egy pillanat
volna, melybe percnyi emlék sem férhet,
s ami a jelen lenne, sincs jelen,
ha Ő van a jövő célkeresztjében.

A kórisme világos, azt hiszi,
pedig csak rábízták a fél szavakra,
s amit fölfogni esze engedett,
attól bízott vagy gyanakodni kezdett,
s képzelődött, miért ne hinne még
kivételben, tudományban, csodában,
vagy csak hogy innen mikor szabadul,
ha mit sem sejt saját állapotáról,
bár feje felől áll már valaki,
ő meg hanyatt, az orvosokkal szemben.

Míg a sorsába képzelem magam,
egy harmadik álarcát helyezem rá,
szemtől szemben nekem az igazat
tudakolni több mint tapintatlanság,
ha telefonon beszélünk s kérdezem,
az is fontos, hova kerül a hangsúly,
egyetlen elszólás kétségbe von,
vagy sért, mintha ágya szélére ülnék,
bár még az utcát is elkerülném,
olyan sötéten lejt a napsütésben.

Az angyalszerű lényt a mennyezetre
én álmodtam, mikor a függöny rése
fejem fölé vetítette a fényt,
szobornak tűnt, de mocorgott és nézett,
s egyszerre más, egy idegen személy
nem létező jelenlététől féltem,
s a félelem idegnyűvő vonója
ráébresztett, hogy ő jár az eszemben,
s az aggodalom hozzábetegít,
olyan erős a test együttérzése.

Nem azon múlott

Mikor a szellőt lehelő tavasz
kisimította gyűrött arcomat,
fölébredt rá az álmában örök
fiatalságra vágyó ösztönöm,

és szálltam, és vonultam a Duna
ellenében, mint vitéz katona,
visszavenni mindent, mit az a sok
óesztendő magával ragadott,

nem azon múlott, hogy mi lesz velem,
inkább, hogy múltam lenne a jelen,
a napozó sirályok, vadrucák
jégtáblán élvezték az utazást,

enyémmé váltak, egyetlen lövés
nélkül, miközben elúszott a jég,
a sodrás alján ébredő halak
ezüstjére halásztam azalatt,

a budai parttól a híd felé,
asszony, de sellőféle tünemény,
bazaltkövön, gőz fellegében állt,
hátat fordítva mosta a haját,

a Gellért fürdő fáradt hévize
varázsolt kies szigetet ide,
nekem pedig kedvet, életerőt
a csőlakó, mint egy csodatevő,

ketten volnánk, bár jött a nyomorult,
aki tán aznap reggel szabadult,
vagy éppen Afrikából érkezett,
hisz rajta még a nyári öltözet,

siet, mintha csalogatná a híd,
ám ez a nap nem a halálba visz,
így jut haza a hátsó kerten át,
aki az utcán szégyelli magát,

visszatérve az emberek közé,
mint mikor átszálltam a Délinél,
jöttem, bár észre sem vett Budapest,
magamban köszöntem mindenkinek,

nincs az útnak egy talpnyi helye se,
mi lábnyomommal ne volna tele,
bárhova lépek, mindig abba a
lábnyomba, hova léptem valaha,

ötvenhat éve megint ugyanaz,
csak az őszelő lett kora tavasz,
bár ősz a haj, tavaszi a remény,
mintha megint elölről kezdeném,

a márciusi hit, önbizalom,
mit a szív egy életre szavatolt,
innen nézve csak néhány perc szünet,
gyönyörű kikeleti révület,

mégis diákként vártam júniust,
vénnek a derékfájás nem gyanús,
s nem sejtettem, mert másnapra beállt,
meddig kínoz az ideggyulladás,

hogy rajtam játszik talpalávalót,
s nem fárad a nyűhetetlen vonó,
csípőtől talpig feszít és nyilaz,
görcsbe ránt ez a rezonancia,

visszaadnám a kölcsönkért botot,
ősz is lehet, mire meggyógyulok,
időmmel nem becsülhető a kár,
múlik a nyár! jaj, hova lett a nyár?