Petőfi, a polgár

Amikor Petőfi életének fennmaradt tárgyi emlékeit áttekintjük¹ – s erre egy új Petőfi-kiállítás igazán jó alkalmat nyújt –, alighanem a költő pesti életének, a családalapítás utáni időszaknak az anyagát tarthatjuk a legbőségesebbnek. Ezeknek a tárgyaknak az egymáshoz is viszonyított együttese sajátos többletjelentést hordoz: Petőfi polgári ízlésvilágot tükröző környezete egyben az 1840-es évek pesti értelmiségi életformájának dokumentuma, s ilyenformán a maga látványos, jó szemléltetést kínáló módján tanúskodik arról a társadalmi folyamatról is, amely Petőfi társadalmi beépülésének a végpontja volt. Ezt kívánja hangsúlyozni ezen írás címe, amely ugyanakkor tisztelgés is Vörös Ká­roly több évtizeddel korábbi, kezdeményező jelentőségű tanulmánya² előtt. Vörös Károly egykori megállapításainak újragondolását a Petőfi-szakirodalom gyarapodása éppúgy indokolja, mint a társadalomtörténeti folyamatokra vonatkozó újabb vizsgálatok szempontjainak gazdagodása – még ha nem veszítette is el az érvényét teljesen Vörös figyelmeztetése a történeti szakirodalom szembetűnő hiányairól, amelyek alapvetően máig sem tűntek el.³

Petőfi esetében egy nyelvileg is elmagyarosodott szlovák etnikumú, evangélikus vallású, alföldi mezővárosi környezetben letelepedő család gyermekéről van szó, akinek a szüleitől, s különösen az apjától szorgalmazott taníttatása egy nem nemesi értelmiségi (honorácior) pályafutás lehetőségét kínálta. Ez ugyan máris a társadalmi mobilitás esélyét jelenti, hiszen Petőfi apja nagyobbik fiát nem saját mészárosi foglalkozása örökösének tekintette – míg kisebbek fiát igen –, ám Petőfi ennek lehetőségét szántszándékkal és saját döntéséből feladta, amikor 1842 novemberének elején otthagyta a pápai kollégiumot, s ezzel együtt végbizonyítvány nélkül az egész iskolarendszert is. Hogy milyen karrierlehetőségekről mondott le ezzel – másképpen fogalmazva: milyen karrierlehetőségeket láthatott bele Petrovics István fia iskoláztatásába –, azt jól mutatja Petőfi aszódi iskolatársainak, barátainak származása és későbbi sorsa, amelyet Kerényi Ferenc nagy Petőfi-életrajza szépen összefoglal: evangélikus lelkész, tiszttartó, tanító.⁴

Mindehhez hozzá kell számítani még azt is, hogy a Kiskunságba betelepedő Petrovics István földvásárlása révén redemptusjogot is szerzett, azaz része lett annak a kollektív nemesi kiváltsággal rendelkező helyi társadalmi elitnek, amely az 1745-ben a Jászkun Kerületnek egy összegben történő megváltásában adományokkal részt vevő családokból állt össze.⁵ A felnövekedő Petőfi identitását bizonyosan alakította ez a kiváltságtudat,⁶ noha apja kizárólag földtulajdon révén s nem örökletesen sorolhatta magát a redemptusok közé: ennek aktuálisan felhasználhatónak tűnő elemeit Petőfi 1848-as szabadszállási választási kísérlete mutatja, amikor is a költő a választóihoz egy közös mi-tudat birtokában megfogalmazott proklamációval fordult (A kiskunokhoz).⁷ Az odatartozás külső, immár nem a személyes identitás felől értendő megítélését, illetve ennek korlátait pedig leglátványosabban maga a választás kudarca szemlélteti,⁸ de Petőfi iskolai éveiből is idézhetünk olyan megnyilatkozást, amely nem a kollektív nemességet is magában foglaló redemptusságot, hanem az etnikai és vallási hovatartozást próbálta sértőn és kirekesztő hangsúllyal felmutatni: Pápán a Petőfiben riválist látó önképzőköri elnök, Demjén Ferenc diáktársát egyszerűen „tolakodó lutheránus tót deáknak” nevezte.⁹

Petőfinek a korszak rendi kereteiben tehát nem volt egyszerűen kijelölhető helye: nem volt nemes, de éppen identitása kialakulásának idején odatartozott egy rendi csoporthoz, s ez az odatartozás tudati elemként jóval túlélhette a jogi értelemben vett redemptusságot, amely értelemszerűen megszűnt akkor, amikor apja elvesztette a bérelt földeket. Az iskoláztatás föladása és a korabeli művészpályák megkísértése egyébként szintén – legalábbis jogi értelemben – a honorácior státushoz vezetett volna el, éppúgy, ahogy a tanulmányok befejezése után befutható pályák: a szerzői jogi s egyéb, a színészekre is kiterjeszkedő törvények az 1840-es években ezzel a jogi kategóriával próbálták meg leírni a művészlét kereteit. A jogi megközelítés azonban jelentős különbségeket fedett el. Ennek megértéséhez célszerű röviden áttekintenünk Petőfi 1840-es évekbeli anyagi kondícióinak és megélhetésének problémáit. Mivel Petőfi éppen költői pályájának döntő s beérkezéséhez vezető szakaszában tudatosan Csokonai imázsát alkalmazta önmeghatározásként, s pályafutása – ebben az értelemben – Csokonaiéra települt rá (imitálta s jelentősen át is értelmezte azt), érdemes az eltérések érzékeltetése kedvéért ezzel kontrasztban szemlélni átmeneti életformáját. A Csokonaival való összevetést az is indokolja, hogy a költő társadalmi szerepének határozott változásai csak olyan írók esetében mutatkoznak meg, akiket saját koruk is fontosnak gondolt – azaz a módosulások csak a legjelentősebb és az egykorúan is legnagyobb hatású szerzőknél vizsgálhatóak, a kismesterek vagy epigonok ezekhez a keretekhez inkább csak alkalmazkodtak, de nem alakították őket. Petőfinek kontrasztként kezelése erőteljesen láthatóvá teheti Csokonai pályafutásának egyik nagy hiányát is: Csokonai ugyanis nem egy centrumként felfogott, központi település közegében képzelte el saját költői létét, azaz nincs nyoma annak, hogy az irodalmi érvényesülést és a letelepedést Pesten kívánta volna megvalósítani. Annak ellenére sem, hogy már az 1793-as, töredékben maradt drámájában, a Tempefőiben felsejlik ez a lehetőség: a vidéki úri háznál, Hollókőn élő Mú’sai pártfogója halála után jön föl a pesti Tempefőihez, mondván, hogy itt biztosan jobban meg lehet élni költőként – igaz, ezt a várakozását aztán éppen Tempefői szavai és sorsa cáfolja meg.¹⁰ Ez a dilemma – költőként vidéken élni egy mecénás támogatásával vagy Pesten egy szórtabb olvasóközönség mecenatúrája lévén – a dráma tanúsága szerint Csokonai számára már pályája elején ismeretes volt, s mégsem követte a Pestre költözés szándéka. S ez nem véletlen: Csokonai életében Pest és Buda még nem tölti be azt a kulturális értelemben vett központi szerepet, amely az ottani irodalmi intézmények léte miatt egyértelmű vonzást jelentene – annak ellenére sem, hogy a mégiscsak meglévő intézmények létéről Csokonai nem csupán tudott, hanem meg is próbált velük kapcsolatba kerülni. Gondoljunk csak arra, ahogyan 1795-ös pesti útja alkalmával érintkezésbe lépett a pesti egyetem professzoraival (Schedius Lajossal levelet váltott, Dugonics Andráshoz verset írt), publikált az ekkor egyedüli Pesten szerkesztett irodalmi lapban, az Urániában, s még komáromi tartózkodása alatt is a hozzá címzett leveleket Institoris pesti könyvkereskedésébe kérte irányítani. Mindez azonban még nem jelentett minőségileg elkülönült szintet Csokonai kulturális kapcsolatrendszerében. Petőfi írói fellépésének idejére, az 1840-es évekre azonban a helyzet gyökeresen megváltozott: egyáltalán nem véletlen, hogy Petőfi 1844-ben Debrecenből – mindent egy lapra téve föl – Pestre indult irodalmi karriert csinálni, ráadásul úgy, hogy a Debrecenből való induláshoz kapcsolta hozzá saját, Csokonaira rájátszó imázsát is. Petőfi döntése mögött a korabeli intézményrendszer ismerete vagy legalábbis megsejtése állt. Ha ugyanis a vándorszínészettel való szakítás és az irodalmi beérkezés volt a célja, ez az egyetlen út állhatott előtte – s elgondolását a későbbi események (Vörösmarty pártfogásának elnyerése s az ebből következő pesti egzisztenciateremtés) egyértelműen igazolták is. S voltaképpen Petőfi későbbi házasságkötésének problematikája is innen érthető meg.

A Szendrey Júliával kötött házasság idején, 1847-ben a már évek óta Pesten élő Petőfinek nem volt ingatlanvagyona vagy földtulajdona, s nem rendelkezett rendszeres jövedelmet biztosító állással sem (a korszak irodalmi intézményrendszerébe illeszkedő szerkesztői pozíciót, amelyet még 1844-es felérkezése után Vörösmarty támogatása tett elérhetővé, már régen feladta, mert nem volt oly mértékben ráutalva, hogy ragaszkodnia kelljen hozzá). Vagyis Petőfi Sándor családalapításának anyagi háttere jórészt bizonytalan volt; ezt jól érzékelte a majdani após, Szendrey Ignác. Az uradalmi magánszolgálatban álló Szendrey nemessége – bármennyire büszke volt is rá – nem volt minden kétely nélküli, birtokkal sem rendelkezett, ráadásul felesége is polgárlány volt csupán. Ilyenformán társadalmi presztízsének növelését egyedül leányai sikeres kiházasításától remélhette: számára tehát a kívánatos vőjelölt a Júlia mellett felbukkanó Uray Endre alszolgabíró lett volna. Nem csodálható tehát, hogy Szendrey Ignác komolyan ellenezte lánya és Petőfi egybekelését – inkább az a figyelemre méltó, hogy tartózkodott azoktól a végletes lépésektől, amelyekkel valóban megakadályozhatta volna az esküvőt.¹¹ Ezt pedig nem kizárólag Júlia kitartása és állhatatossága magyarázza, hanem legalább ennyire az is, hogy Szendrey minden bizonnyal szerette a lányát, így a tiltásban sem ment el a végsőkig – párhuzamként gondoljunk csak arra, hogy Petőfi egyik korábbi, 1845-ös lánykérése alkalmával az apa, Mednyánszky János gödöllői jószágkormányzó úgy utasította el a költőt, hogy leányát meg sem kérdezte.¹²

Ebben a helyzetben vajon mégis mire alapozhatta Petőfi a házasságát? Amivel megalapítandó családjának megélhetését megoldhatta, az az 1840-es évek sajtónyilvánosságának új jelensége volt, amelyre Csokonai életében még nem volt példa: mivel az írói munkát ekkorra már az egymással konkurenciában álló sajtótermékek honoráriummal méltányolták, a folyamatos költői működés, amelyet Petőfi – hála szerencsés alkatának s nagy munkabírásának – különösebb megerőltetés nélkül el tudott érni, lehetővé tehetett egy többé-kevésbé rendszeresíthető jövedelmet.¹³ Petőfinek az egybekelés utáni pesti megtelepedése, az – egyébként Egressy Gábortól kiválasztott és Jókaival közösen fönntartott – lakás kibérelése, valamint a lakás berendezése is így vált lehetségessé: Petőfi a költői működést rendezett és szabályozott polgári foglalkozásként tudta működtetni. A sajtópiacot azonban rövidesen teljesen felforgatták a forradalmi események és az áprilisi törvények, s ez Petőfi családi életformájának válságát is magával hozta, hiszen az az életstratégia, amelyre nősülését alapozta, nem tette lehetővé vagyon akkumulálását,¹⁴ ráadásul felesége 1848 márciusában teherbe esett, így hamarosan már a születendő gyermek felneveléséhez szükséges feltételeket is meg kellett teremtenie. Törvényszerűen sodródott tehát a hivatásos katonatiszti álláshoz, amely rendszeres fizetést ígért – s amely végső soron pusztulását is okozta. Halála, amelyet a kortársak jó darabig eltűnésként értelmeztek, ilyenformán anyagilag kilátástalan helyzetbe hozta feleségét és csecsemőkorú gyermekét: kizárólag ingóságokat hagyott hátra, amelyek azonban – amennyire a lefoglaláskor a császári hatóságok készítette leltárból megítélhetők – nem voltak igazán értékesek, ráadásul mire Szendrey Júlia 1850. április 24-én visszatért Pestre, hogy ezeket visszaszerezze, a tárgyak nagy részét a főállamügyészség már el is árvereztette.

Petőfi hagyatékának legértékesebb részét természetesen írói életműve képezte, csakhogy ez nem volt szabadon mobilizálható jövedelemforrás. Petőfi ugyanis az 1846. június 22-én kelt szerződés értelmében eladta Emichnek költeményei „összes és illetőleg második, ezer példányra terjedhető kiadását”, mondván: „Míg ezen ezer példányos kiadás egészen el nem kél: nincs jogom azt sem magamnak ujra kinyomatni, sem másnak eladni.” Petőfi ekkor a szerződés értelmében 500 forintot kapott.¹⁵ Ez a szerződés lett aztán az alapja a következő, 1847. június 26-án létrejött megállapodásnak, amely szerint Petőfi örökre eladta költeményeit, Emich pedig fizetett neki „egyszer mindenkorra (semel pro semper)” 1500 forintot, három egyenlő rátában; Petőfi arra is kötelezte magát, hogy ezentúl írandó verseit kötetben addig nem adja ki, amíg nem tesznek ki egy olyan nagy kötetet, mint az első, s ezt a második kötetet is Emich jogosult kiadni – a költő ezért is kapott „egyszer mindenkorra (semel pro semper)” 2000 forintot.¹⁶ Petőfi ekkori élethelyzetében teljesen logikus üzletnek látszott, hogy verseit örökre, egy meghatározott összegért adta el egy kiadónak, csakhogy a rövid távú haszon néhány év elteltével már igen nagy hátránnyá változott. 1849 után ugyanis ilyenformán Petőfi költői életműve sem jelenthetett komoly bevételt a családjának – leszámítva azt, hogy Emich, tartva magát a szerződéshez, a neki átadott kéziratok fejében 1850. június 29-én 200, július 20-án pedig (a Mezőberényből felhozott hagyatékrészért) újabb 130 pengőforintot fizetett Szendrey Júliának. A versek újabb megjelentetésének ráadásul ekkorra komoly akadályai lettek: az 1852-es kiadást, amely a cenzori beavatkozás miatt eleve nem tartalmazott teljes anyagot, elkobozták, s csak 1858-ban jelenhetett meg először az 1847 és 1849 közötti versanyagot tartalmazó kötet. Nem csodálható, hogy az a vagyon, amelynek gondozására majd gyámot kell kinevezni Petőfi Sándor egyetlen fia, Zoltán mellé, nem a Petőfi-művek honoráriumaiból állt össze: a nyilvános működését 1858-ban újrakezdő Magyar Tudományos Akadémia Petőfi összes költeményeinek ítélte az első 1000 forintos nagydíjat, s ez volt az az összeg, amelyet az árvaszék kezelésébe adtak.¹⁷

Csokonai és Petőfi pályájának egymás mellé helyezése persze nem több, mint szemléltetés, hiszen az irodalmi intézményrendszer változásának folyamatát ezzel még aligha tudtuk megrajzolni. Annál is inkább, mert Petőfi esete sem mutatja föl az összes lehetőséget, amelyet az 1840-es években már az írói státushoz hozzá lehetett rendelni: például az akadémikusi ranggal járó rendszeres bevétellel Petőfi soha nem rendelkezett, míg – mondjuk – Vörösmarty igen; már csak ezért is fontos lenne Vörösmarty paradigmatikusnak tűnő költői pályáját és társadalmi státusát is minél előbb körülírni ebből a szempontból. Ám még ezeknek a hiányoknak a figyelembevétele esetén is van tanulsága az összevetésnek: jól mutatja azt, hogy Csokonai számára mennyire nem lehetett még a vágyak szintjén sem realitása egy, a művekért kapott honoráriumokra épített költői életnek. Az irodalmi működést társadalmilag akceptált hivatássá avató folyamatok szempontjából¹⁸ Csokonai éppen átmeneti fázist képviselt, míg Petőfi már egy polgári foglalkozásként működtetett írói tevékenységre alapíthatta nemcsak a maga, hanem családja életét is.¹⁹ Ez ugyan nem kizárólag az ő egyedüli érdeme, hiszen az 1840-es évek sajtó- és könyvpiacának differenciálódása felkínálta a megélhetésnek ezt a formáját,²⁰ noha nem mindenkinek, s még az ezt elérni képes, sikeresnek minősülő íróknak is bizonyos korlátokkal kellett számolniuk. A főhivatásként művelt írói tevékenységből leginkább a kispolgári életnívó volt elérhető, ²¹ ahogyan ezt Vörös Károly már emlegetett tanulmánya hangsúlyozta, s még ez is meglehetősen törékeny életformának bizonyult. Egyrészt azért, mert pusztán az írói tevékenységre – vagy akár emellett még a szerkesztői munkára és egyéb bevételi forrásokra is – alapozott életforma még a kétségtelen, jelentős keresletet indukáló siker esetén sem fért össze huzamosan a bohém, nem takarékos életvitellel, másrészt meglehetősen rövid ideig tartott az az irodalmi intézményrendszer, amelyhez igazodva ki lehetett alakítani egy polgárias írói működést: az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc, s még később az 1850-es évek sajtó- és nyilvánosságszerkezete olyan új struktúrát jelentett, amelyhez szinte lehetetlen volt úgy igazodni, hogy valaki az írói sikert és az abból fakadó rendszeres jövedelmet tartósan és hosszú távon párosítani tudja. Éppen ezért az 1840-es években olyannyira sikeresnek mutatkozó íróknál 1848–1849-ben vagy ha túlélték a szabadságharcot, az 1850-es években jelentős megélhetési válságok mutatkoztak – gondoljunk csak egyfelől Petőfire, másfelől Vörösmartyra vagy Kuthy Lajosra –, s az 1850-es évek irodalmi „sztárjává”, bár csak rövid időre az a Lisznyai Kálmán emelkedett, akinek útja Petőfi környezetéből, az egykori Tízek Társaságából vezetett a nagy példányszámokat eladni képes költő pozíciójához – igaz, alkoholizmusa lehetetlenné tette, hogy ezzel stabilizálja életformáját.²²

Petőfi polgári életformája is csupán néhány évre terjedhetett ki. Jelentősége nem abban áll tehát, hogy hosszú távra érvényes, működő modellt kínált, hanem inkább egyáltalán létrejöttének lehetőségében. Petőfi írói életművének több műfajban is megmutatkozó, felforgató, innovatív ereje ilyenformán összekapcsolódott egy legalább ilyen példaszerű társadalmi mobilitási folyamattal: a származás determinálta pályák helyett egy olyan státus elérését tette lehetővé Petőfinek az irodalom, amelyre korábban nem volt példa. Aligha független ettől a folyamattól, hogy Petőfi személyes identitásának is olyannyira fontos elemévé vált az önállóság tudata: a saját teljesítménye révén elért, szolid polgári megélhetés egy küzdelmes életút kiteljesedéseként volt felfogható, s ez a fajta büszkeség igen könnyen átjátszható volt a korszak hazai közgondolkodásában nehezen értelmezhető és akceptálható, rigorózus „republikanizmus” gondolatkörébe. Petőfi saját magáról úgy nyilatkozott 1848. április 19-i naplójegyze­tében, mint akinek ez a monarchikus államformát elvi alapokon elutasító felfogás a legfőbb jellemzője: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigoru erkölcsü ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublicának nem az a főjelszava, hogy »le a királlyal!« hanem a »tiszta erkölcs«!”²³ Ebben a mondatban szorosan egymás mellé rendelődik az erkölcsiség és az egyenlőségeszme, utópisztikus egységet sugallva – s ez nem egyedülálló Petőfi életművében. Számára ugyanis ez nem csupán itt és ekkor jelentette a mindenféle örökletes és tekintélyelvű egyeduralom elutasítását, megtette ezt korábban az egyik, Aranyhoz szóló levelében még Mátyás királlyal is,²⁴ hanem ehhez hozzá kell számítani az arisztokratizmussal és az arisztokráciával szembeni viszolygását is (gondoljunk csak arra, ahogyan Aranyt lebeszélte arról, hogy a Murány ostroma című művét Wesselényi Miklósnak ajánlja, mert hiszen a magyar liberális politika példaképszerű alakja mégiscsak báró).²⁵ Ha ezeket az elemeket egymás mellé rendezzük, sokkal inkább a szemléleti következetesség állapítható meg, s nem az ellentmondás, amelyet egyébként a legnagyobb hatással Babits Mihály formulázott meg 1910-ben. Babits igen jól érzett rá a polgári életmód és a radikális költői szemlélet egyidejű jelenlétére – bár ez persze Petőfi utolsó pályaszakaszára, leginkább a házasságkötés utáni időszakra érvényes megfigyelés, s nem terjeszthető ki minden további nélkül az egész életműre –, s ebben feltétlenül magyarázandó jelenséget látott. Ezt a felismerését fogalmazta meg igen hatásos formában Aranyt és Petőfit szembeállítva: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.”²⁶ Csakhogy a társadalmi mobilitás jelenségét is figyelembe véve egyáltalán nem magától értődő összeférhetetlenséget feltételezni a biográfiai tények és az életmű jellege között: Petőfi új típusú, polgári alapú honorácior státusa egy hihetetlenül rövid idő alatt elért, sikeres életformaváltás következménye volt, s azok a szemléleti elemek, amelyek Petőfinél következetesen kimutathatóak, aligha függetlenek ettől a folyamattól. Az egykori redemptustudat – a kollektív nemesség apa általi megszerzése s elvesztése, azaz valamikori, saját erőből történő birtoklása – szintén olyan elem, amely szerves része ennek az identitásnak; talán nem véletlen az sem, hogy Petőfi legjobb barátja, a szintén maga erejéből boldogulni kívánó, később pesti polgárrá váló s fiából bankárt nevelő Arany János számára egy másik kollektív rendi nemesség, a hajdúkiváltság volt családi örökségként az identitás alapja.

S ha egy pillanatra visszatérünk még a Petőfit megelőző generációk közül Csokonai életútjának tanulságaihoz, akkor összefoglalólag megállapíthatjuk: a „hivatásosodás” polgári formáinak hiányában Csokonainak aligha kínálkozott más lehetősége, mint a korszakban számára elérhető irodalmári életformák valamelyikének megcélzása. Ám pályájának éppen az adhat tágabb jelentőséget, hogy ezek közül többnek elérésére is kísérletet tett rövidebb-hosszabb ideig, kisebb vagy nagyobb intenzitással. S az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy összességében képes volt sikeresen összeegyeztetni költői működését társadalmi státusának megőrzésével. Miközben igen nagy terjedelmű írói életművet hozott létre, s művei ráadásul vagy eljutottak a kiadásig, vagy kéziratként megőrződtek, ennek a költői teljesítménynek köszönhetően komoly, társadalmilag is figyelemre méltó kapcsolatokat tudott kiépíteni (gondoljunk a Festetics Györggyel vagy Rhédey Lajossal való megismerkedésére, amelyek bizonyos irodalmi szövegek mecénási támogatásában is tárgyiasultak), s eljutott a független háztartás megteremtésének küszöbére is. Halála azonban mintha éppen abban a fázisban következnék be, amikor élete is fordulóponthoz látszik érni: költői megmutatkozásának terve ekkorra már szinte teljesen megvalósul, s saját házának felépítésével önállósága is körvonalakat ölt. Nem arról van ugyan szó, hogy a költői teljesítmény a társadalmi presztízs emelkedésének kétségtelen eleme volt, ám arra alkalmasnak mutatkozott, hogy megőrizze az életmódnak azt a szintjét, amelybe Csokonai apja halála után belenőtt. Pontosan az vált ekkor kérdésessé, hogy ehhez a saját lábra álláshoz vajon hozzákapcsolódott, hozzákapcsolódhatott volna Csokonai teljes anyagi függetlenségének megteremtése is. A tragikus megszakítottságot mutató életpálya törekvései megengedik azt a feltételezést, hogy Csokonai számára ez is fontos, megvalósítandó terv volt. Életének talán éppen e vonatkozása tekinthető a legnagyobb, társadalomtörténeti érvényű kísérletnek: egy tudatosan és látványosan fölépített költői pálya találta volna meg a korszak Magyarországán saját kereteit – s ez legalább akkora horderejű és példaképszerű vállalkozás lett volna, mint Kazinczy Ferenc Széphalomra lokalizált kísérlete, amely egy urbanizált környezet megteremtését kapcsolta össze a birtokos nemesi életforma lehetőségeivel, s ezt avatta az írói munka méltó keretévé. ²⁷ Aligha véletlen, hogy Csokonai számára is Kazinczy életformája – bár még nem annak széphalmi variációja, hanem a korábbi, az anyai háznál kialakított, regmeci változata – jelentette a mintát, noha Csokonai a Kazinczyétól jelentősen eltérő társadalmi helyzete miatt csak igen erős átértelmezéssel tudta megcélozni ezt az eszményt. A halál akkor ragadta el Csokonait, amikor ez, az egy alföldi szabad királyi város, Debrecen közegében megvalósítandó literátori privát tér már majdnem elkészült.

Petőfi rövid életének mások voltak a társadalmi feltételei, s mások a tanulságai is. Számára a polgári léthez hozzákapcsolódó írói függetlenség elérhető és megélhető állapot volt – ám ennek tartósítása és továbbadása nem sikerült: ha nem hal meg 1849-ben, feltehetőleg akkor sem bi­zonyulhatott volna fenntarthatónak korábbi életvitele. S Petőfinek még így is, a polgári létformája idején sem adatott meg az a – jobb híján – írófejedelminek nevezhető státus, amely egy kollektív nemzeti mecenatúra anyagi támogatásban megnyilvánuló figyelmét jelentette volna – ezt majd jóval később Petőfi nemzedéktársa s egy ideig jó barátja, Jókai Mór éri el.²⁸ Annak a társadalomtörténeti folyamatnak tehát, amelynek végpontján az íróságot, az írói működést társadalmilag akceptált, a többi foglalkozási csoporttól elkülönült fenoménként látjuk megjelenni (jogilag éppúgy, mint a presztízs szempontjából),²⁹ így rajzolható meg vázlatos íve a 19. századi Magyarország viszonyai között, Petőfi életútja ennek figyelemre méltó szakasza. S akkor, amikor a polgár Petőfire gondolunk, persze tudnunk kell: a költőnek aligha volt tudomása arról, hogy éppen egy olyan írói életforma kereteit teremti meg a maga számára, amely az 1860-as évektől mintául szolgálhat másoknak is. Ám elsöprő erejű személyiségének ez is az egyik fontos dimenziójává vált, éppúgy, ahogyan írói életművének sem szűnt meg felforgató ereje. Csak rajtunk, az utókoron múlik, hogy mindezt észrevesszük-e.

Jegyzetek

1 Ehhez alapvető forrás: Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái, szerk. Kalla Zsuzsa – Ratzky Rita, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1997.

2 Vörös Károly, Petőfi és a pesti kispolgár = Petőfi és kora, szerk. Lukácsy Sándor – Varga János, Akadémiai, Budapest, 1970, 9–57.

3 „Petőfi kortársi társadalmából a költőhöz vezető út eddig jóformán csak az irodalmi élet és egy aránylag szűk értelmiségi kör, a márciusi ifjak vonatkozásában került részletes feltárásra.” Uo., 10.

4 Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris, Budapest, 2008 (Osiris monográfiák), 40–41.

5 Vö. Örsi Julianna, A redempció szerepe a Jászkunság fejlődésében, k. n., Karcag–Túrkeve, 1995.

6 Ennek 20. századi továbbélésére és identitásképző erejére lásd Szilágyi Miklós, A nagykun öntudat, Regio, 1996/1, 44–68.

7 Petőfi Sándor vegyes művei. Útirajzok, naplójegyzetek, hírlapi cikkek és egyéb prózai írások, kiad. V. Nyilassy Vilma – Kiss József, Akadémiai, Budapest, 1956 (Petőfi Sándor Összes Művei, 5), 95–97.

8 Ennek elemzésére lásd Urbán Aladár, Az 1848-as választások és Petőfi = Uő., A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról, Magvető, Budapest, 1981 (Elvek és utak), 304–321.

9 Vö. Kerényi, i. m., 74.

10 Vö. Csokonai Vitéz Mihály, Színművek, kiad. Pukánszkyné Kádár Jolán, Akadémiai, Budapest, 1978 (Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei), I, 56–57.

11 Bővebben lásd Kerényi, i. m., 261.

12 Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és kora. Életrajzi album, Unikornis, Budapest, 1998, 62–63.

13 Vö. Margócsy István, Petőfi Sándor. Kísérlet, Korona, Budapest, 1999 (Klasszikusaink), 48–74.

14 Ezt Petőfi az egyik levelében meg is fogalmazta: „Az a szerencsétlenségem, hogy egyiket is, másikat is [két eposztervét – Sz. M.] agyonütné a cenzúra, s későbbi tán jobb idők számára azért nem írhatom meg, minthogy napról napra élek, s így nem fordíthatom időmet oly művek készítésére, melyekért mindjárt nem fizetnek.” Petőfi – Arany Jánosnak, Pest, 1847. febr. 23. = Petőfi és Arany levelezése, szerk. Korompay H. János, Osiris, Budapest, 2009 (Osiris diákkönyvtár), 12.

15 Petőfi Sándor levelezése. Függelék (Vegyes feljegyzések, szerkesztői jegyzetek, dedikációk, másolatok, rajzok). Pótlás a kiadás korábban megjelent köteteihez, kiad. Kiss József – V. Nyilassy Vilma, Akadémiai, Budapest, 1964 (Petőfi Sándor Összes Művei, 7), 638–639.

16 A szerződés szövegét lásd Petőfi Sándor vegyes…, i. m., 170–171.

17 Bővebben lásd (Petőfi Zoltán pályafutása köré rendezve) Szilágyi Márton, Petőfi Zoltán konfliktusos élete és halála = Uő., Határpontok, Ráció, Budapest, 2007, 119–132.

18 E folyamat kutatási lehetőségeiről és az interpretáció elméleti kereteiről lásd T. Szabó Levente, A modern irodalmár hivatás kialakulásának társadalomtörténete, Korunk, 2008/5, 104–115.

19 Ennek kapcsán lásd Törő Györgyi, Petőfi anyagi helyzete = Tanulmányok Petőfiről, szerk. Pándi Pál – Tóth Dezső, Akadémiai, Budapest, 1962, 41–90.

20 Vö. Völgyesi Orsolya, Egy siker kudarca. Kuthy Lajos pályafutása, Argumentum, Budapest, 2007, (Irodalomtörténeti füzetek, 163), 24–39.

21 A nagypolgári, nagykereskedői szint életmódbeli következményeiről lásd Bácskai Vera, A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten, Magvető, Budapest, 1989 (Mikrotörténelem), 196–215.

22 Lisznyaival kapcsolatban lásd korábbi elemzési kísérletemet: Szilágyi Márton, Lisznyai Kálmán. Egy 19. századi írói életpálya társadalomtörténeti tanulságai, Argumentum, Budapest, 2001 (Irodalomtörténeti füzetek, 149).

23 Lapok Petőfi Sándor naplójából = Petőfi Sándor vegyes…, i. m., 86.

24 „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya, másik eb. Ha már a szabadság eszméit nem olthatjuk szabadon a népbe, legalább a szolgaság képeit ne tartsuk szeme elé, mégpedig a szolgaságnak a költészet színeivel kellemessé, vonzóvá festett képeit.” Petőfi – Arany Jánosnak, Pest, 1847. febr. 23. = Petőfi és Arany levelezése, i. m., 12.

25 „Az ajánlást pedig csak hadd el, hé, vagy ajánld Veselényi inasának vagy kanászának, azt nem bánom, de Veselényi akármilyen derék ember, csak nagyúr, és a poéta nagyúrnak ne ajánlgassa semmijét, vagy a versét legalább ne, ha másvalamit ajánl is neki.” Petőfi – Arany Jánosnak, Pest, 1848. jan. 29. = Uo., 91.

26 Babits Mihály, Petőfi és Arany = Uő., Tanulmányok, esszék, a válogatás, szöveggondozás és a jegyzetek, szerk. Jankovics József, Kortárs, Budapest, 2005 (Magyar remekírók), 315.

27 Kazinczy életformájának árnyalt értelmezése: Dobszay Tamás, Széphalom – Kazinczy életforma- és lakhely­választása = A fogyasztás társadalomtörténete, szerk. Hudi József, Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület – Pápai Református Gyűjtemények, Budapest–Pápa, 2007 (Rendi társadalom – polgári társadalom, 18), 43–51.

28 Erre lásd Rózsafalvi Zsuzsanna, „Ötvenéves aranylakodalom a múzsával.” A Jókai-jubileum és a díszkiadás története, Budapesti Negyed, 2007/tél, 335–359.

29 Ennek fontos eleme az írói tulajdonjog törvényi szabályozása; erről lásd T. Szabó Levente, A modern magyar szerzőség feltalálása és ideológiái: a szerzői jog első magyar törvényéről, Helikon, 2011/4, 570–591.

A tanulmány előadásként a Petőfi Irodalmi Múzeumban hangzott el 2012. január 20-án a múzeum új Petőfi-kiállításához („Ki vagyok én? Nem mondom meg” – Petőfi választásai) kapcsolódva. A kiállítás szakmai forgatókönyvét e tanulmány szerzője készítette.