×

Morand: mégis?

2. rész

Albert Pál

2012 // 10
III.

S Paul Morand, a kései szépíró? A kilencedik évtized küszöbén kitől lehetne várni a „Spätlese” aggkori remekléseit? Még éltében, 1974-ben megjelent utolsó kecses, három elbeszélést tartalmazó kötete (Les écarts amoureux), talán, korábbiak át-átdolgozásával, fiókból előkerült régi köteggel mégis kínál olyan rangúkat, mint nálunk a „második” vagy „harmadik” Szentkuthy Miklós (nagyságrendre utóbbi, il nostro, egyre inkább érvényesítendő), s miként a mi magyarunknál, klasszikus elegancia, lélektani kis talányosság, ironikus stílusjáték s némi becsempészett személyesség, az élet furcsaságain eltűnődő bölcsesség jellemzi a kis beszélyeket.

Morand-nak talán egyetlen antik témájú elbeszélése, az Un amateur des supplices (A Meggyötörtetés Műélvezete) Tacitusból merít, tőle kölcsönzi ennen Seneca-képét, a sztoikus filozófusét, Nero nevelőjéét és tanácsadójáét, ki megalkuvásból, cinkos gyengeséggel nem tudja tanítványát és urát megállítani a bűnös ámokfutásban, s véle állítja szembe a kamaszos zsarnokot, a ripacsot, a „véres költőt” (K. D.), csattanóra tartogatva a meglepetést: a férjét öngyilkosságig követni kész Paulinát, a kíméletlenség külön gyönyörével, erőnek erejével életben maradásra kell ítélni…

Van előképe a Châteaux aventureux című kétrészes novellának is: Kleist Heilbronni Katicája avagy Gobineau hősnője, Mlle Irnois. Csak a kor és a ­helyszín különbözik: Vicenza a 13., majd a 18. századból; háttérnek az eszelősen odaadó, lányos-női szerelmetes képzelgésnek és rajongásnak. Az első megjelenés rá: Orsina, a világtól gonddal elzártan nevelt torz és törpe süldőlány, ki pénzérmén megpillantva képmását, beleszeret a német-római császár Itáliába „alászálló” daliás unokájába, de amikor egy fogadáson sután, kacsázva szaladna megtestesült álma felé, szakad néki szíve, adja ki a lelkét; a másik: egy ugyancsak torzszülött leányka, Laura, kit a (művészettörténetből szintén ismerős) Vicenza környéki nyári palotában, a „törpékhez” címzett Villa Valmarana ai Naniban a racionalitás, a tolerancia, a nemes rousseau-i pedagógia szellemében, az ő méreteire szabott parány környezetben nevel a „fölvilágosult” apa, Taddeo márki, ne érje sérülés, amíg kicsiny, fölnővén pedig a belátás és az arányosítás szép szellemében legyen néki méltó párja, a sudár firenzei hercegfi – ám dehogy kölcsönös egyensúlyban, hanem az ösztönök alulról feltekintő vad impulziójával lesz ő mégis „szörnyeteg” a fölkoncolással végződő utópiában…

Témával, földrajzi hivatkozással azután Mérimée-re vagy az Egyiptomot megjárt Flaubert-ra is lehet gondolni a harmadik, keretes elbeszélést (Les Compagnons de la Femme) olvasva, s tartva eléggé történelmi hitelűnek az 1865 táján, Kairóban, egy francia „saint-simon”-iánus kolónián játszódó történést: egy rokkant aggastyán és két idős hölgy tengeti itt tisztes nyomorban fogyó életét, ők, a hajdani utópista szocialista ábrándosok, egy, a Nő Kultuszát hirdető „szabad kommuna” lakói, kik „prófétájuk”, Enfantin „atya” buzdítására jöttek a Nílus partjára, ráismerni az ezoterikus „Keleten” Ízisz és Démétér reinkarnációjára, de míg a mérnökösködő Mester nem találja meg a számítását a szuezi csatorna tervezésében, hagyja cserben a híveket, ők, rászedettek és megcsúfoltak a már célját is vesztett sivár vegetálásban…



Volt-é valami szándékolt reáhallás a saint-simonista példázódásban a párizsi ’68-as május „utópiáira”, legalábbis úgy, ahogy – olykor a mások által is „túlbecsültnek” véleményezett eseménysort, gondolva például az egyidejű Prágára – a „konzervatív”, a „reakciós” vagy csak egyszerű jóhiszeműséggel: a „kiábrándult” Paul Morand megélte és megítélte? Ilyesféle vagy egyetemesebb keserűség adta meg tónusát egy talán „mellékterméknek” mondható kisregényének, amely persze valamivel korábban, s ha így: előre megérző szimattal született: az 1965-ös Tais-toi-nak (Hallgass!-nak), ennek a formálisan életrajzi nyomozásnak, melyet a lélektani talány megfejtésénél bizonyára jobban mozgósított a leszámoló és beolvasó szarkazmus. A főszereplő, bizonyos Frédéric Lahire a kezdettel már halott, s így okkal néma a korábban is szűkszavú és hallgatag, noha négy évtizedes pályája 1960-ig egyenesen szédítő volt, az újságírás, a gazdasági élet, majd a politika lépcsőin egyre feljebb kapaszkodó. A kisregény, maga a „nyomozás” Párizstól New Yorkig, Tangertől Londonig vezet, s jó lehetőség leleplezésre, elmarasztalásra, háborgásra, tempora és mores, megannyi társasági, társadalmi és közéleti hitványság kipécézésére: hazug és alantasan alkalmazkodó a sajtó, üres külsőség a parlamenti élet, mindent a „médiák” irányítanak, miniszterek kinevezése alkóvok párnáján dől el, az okos hallgatás, a cinkos fejbólintás titka nem egy látványos karriernek, egyik oldalon a nemzetközi tőke uralma, szovjet típusú zsarnokság a másikon stb., stb.

Hallgatás, elhallgatás, önigazolásra jó okkal, kétessel, az utolsó kétely is, szinte „új regényes” cenzúratilalommal, hogy amiről nem lehet szólni, jobb elnyelni, mint a „parlerie”-ben kifecsegni? Paul Morand kiköszönővé lett végső írása, az Une noire affaire (Egy setét ügy) már csak folyóiratközlés, az egykor híres, de akkorra már nagyon ómódinak számító Revue des Deux Mondes 1976. januári számában. „Legfőbb barátom és legádázabb ellenfelem közt megyek az ítélkező bíróság elé, legjobb barátom az ártatlanságom, legnagyobb ellenfelem pedig ennenmagam” – mondatja így hősével, az uralkodóját a vallási pereskedésekig hűségesen szolgáló Carranza érsekkel; de így jellemzi szintén önmagát, esendő testi-lelki nyomorúságában a világuralmi nagyságról lemondó s a yuste-i kolostorba elvonuló V. Károly császárral: „Belefáradtam a földi létbe, amikor már nem támaszkodhatom a testre, mely hajdan szilárd és böcsületes társ volt, s lett csak a korral álnok áruló; tükörnek elegendő az ember önmagának, mélyülnek elvégre a ráncok, lötyögnek a fogak, lassulnak, fogynak az izmok, szikkad a bőr, ropognak az ízületek, roskadozik a csontok váza. Megfáradt az elme is, nem képes már annyi mindent a világból átfogni, szűkül láthatára a tekintetnek, csupa fáradság a korai ébredéstől a késlekedő éjszakáig; s ugyan mit csömöre a háborúságnak, ha már elfogyott vágya az éteknek is. Elég volt az utazásokból, midőn persze célba jutni amúgy sem lehetett, amikor a belakott tájak újdonságot nem kínálva mindig csak az egyazont mutatták föl, váltakozva is az alig változékonyt; a megoldottnak vélt gondok után termelődött a hasonló, s vajh miért emlékezni hiábavaló régen volt boldogságra, ha a távolság úgyis, végérvényesen áthidalhatatlan…”

(Paul Morand: Les écarts amoureux. Gallimard, 1974)

(Paul Morand: Tais-toi, Gallimard. 1965)

(Paul Morand: Une noire affaire. Revue des Deux Mondes, 1976)

IV.

Paul Morand akkor, mégis, a végső meghatottság, felebaráti fölindulás érzelmi zsarolhatóságával? De legyünk tartózkodók, ön-nem-azonosulók, hiszen nem ily egyszerű a képlet, s hitvány kardoskodás volna a sopánkodó önsajnálattal billenteni a mérleg nyelvét. S elvégre miért is volna bizonyos Paul Morand kitüntetetten emberi példaképünk, akarnánk-e akár csak pillanatra az ő bőrébe bújni? Legyünk olyan, mint P. M., a „hedonista”, a nőfogyasztó önelégült „macsó”, a sportos úrvezető, a kancákat vénségéig nyeregbe törő úrlovas, a homokzsákos bokszoló? – ezt irigyelné a pipogya izompacsirta a feszítő mellkasú, de kurta lábú úriembertől? Avagy a kínai mosolyú, több lépés távolságot kicentizve tartó diplomata? – ily elegánsan „kicsiszolt” soha nem lehetne a „paysan de Danube”, barbár tájak fegyelmezetlen modortalanja. Férfiú, kinek sem ideológiája, sem vallása, sem filozófiája? S bátorságból is csak csipetnyi ajándéka? Lehetne még megkívánt nagy megkönnyebbülés, ha más közegek parancsa, aki a kibúvóra is mintegy erkölcsileg ne kényszerítené (vissza?) az integrálódást. Mit jelenthet nékünk a jómódú, nagyon jómódú s hozzá persze irgalmatlan szociális közönnyel áldott Svert francúz nagypolgár, kinek lakása, az Eiffel-torony szoszédságában, így a fáma, Tudor mennyezetével és Ming bútoraival az angol királyi Balmoral rezidenciára vagy a d’annunziós Vittorialéra, esetleg az Orson Welles-i pénzmágnás, a Citizen Kane kastélyféleségére emlékeztet? Világban kallódó csórójának elég a VandA period-room menete, a londoni Soane-múzeum, a berlini Bode-hagyaték, ilyesfélék köztulajdona, letétben őriztetni az ő „magángyűjteményét”. Magyarja, „magyarkodója”, de akár „haladára”, hiszen szív meg belátás mindegyikben ott perel, hajtogatja az egyik, mit járulékos okokból sem szívesen ver nagydobra a másik, miért ne jegyezné föl, hogy az enyhén román befolyásoltságú francia diplomata szerzője, tudtával, a magyarságot külön nem szidalmazta (mert nem sajátos nemzeti gyalázkodás az 1922-es, Budapesti éjszaka című novellája sem, mely hajdanán tájainkon némi önérzetes berzenkedést váltott ki), s elvégre Trianonról úgy vélekedett, ahogy közülünk számosan szívesen hallanák: vagyis kár, hogy a Monarchiával nem sikerült a különbékét nyélbe ütni (s ezt még Fejtő Ferenc is, meggyőző érveléssel, így véleményezte), avagy hogy szívesen hajtogatta egy-két kedvenc formuláját: „Clemenceau ugyan megnyerte a háborút, de kár, hogy a békét is őreá bízták”, „mondják, Clemenceau-nak nem volt gyermeke, de támadt azért néki egy szörnyűséges törvénytelen fia: Hitler…”.

Játszadozik az emberfia, könyvek fia, terméke, naiv serdülőkortól plöm­plöm agyalágyulásig: kit szeretett volna írót-költőt megpillantani, közelről szemügyre venni, akár az ő kiábrándító emberi gyarlóságukban? Hűség, ha magyarját, valamely életszaka egy-egy bálványát, oly számosat, csak a szeretet bizalmaskodásával: Mihályt, Désirét, Zsiga bácsit, Szindbádot, Péterfyt, Aranyt, Dániel urat, Csokonait; örült, hogy láthatta katedráját rázni Milán bácsit, beülhetett, még gimnazistaként, Marci bácsi (B. M.) szemináriumára, közelebbről is „Sanyikát”, „Ágnes asszonyt”, „Jancsit”, Miklóst, Pétert, Péterkét, az „isteni Dezsőt”; franciákból nyilván kevesebbet, bár az esti konyhaasztalnál a hely tudós lányával, szinte tegeződve, a nagyokkal játszani, fölemlegetve Montaigne-t, „Gugusse”-t, „Dominique”-ot, ki parókát hordott és kék szemüveget, meg furamód a spenótot szerette, Marcelt, Claudelt, járulékos kíváncsiságra még egynehányat. Paul Morand-t emberközelből látni soha nem volt megkísértő, nyomtatásban a személyesebbjét fogyasztani szintén csak módjával, szelektálva.

De a legjobb (írott) Morand mégis nehezen kinyilvánítható örömöknek is lehetett forrása jó két emberöltőn át; „titkos bűnként”, mint a „büntetlen olvasása” a „harcos pihenőjén”; úgy mint hétfőnként a rózsaszín olasz „szaksajtót” a Milan-szurkolónak, a Gazzetta dello Sportot, a keserves fizikai ébredésre, testi-lelki föltápaszkodásra az elkülönített helyen tartott jó húsz kötetét a Touring Club Italianónak, gyönyörködtető várostérképeivel, mint Pepys naplóját és Brosses „elnök” talján leveleit, mint a képzőművészeti bibliográfiákat, Mario Praz lakberendezés-történetijét, Hugh Honour jó kétkilós iparművészeti szótárát, mint a város-regényeket, Belijtől és Joyce-tól Sabatóig és Fuentesig, Tsirkastól Saramagóig és Pamukig. Paul Morand nékünk, elsőként ez, ilyen: a „geográfia poézisével”, a franciául couleur du temps-nak, az „idők színének”, korhangulatoknak fölidézésével, utazni, kószálni véle térben és időben, a jelent kettőzni az ő félmúltjával meg a célt úgyis megnyerőn távol tartó egyéb rétegekkel, hagymahéjakkal, osztozni kétkedő nyugtalanságában, élvezni távlatos borongását, iróniáját, érdeklődést ajzó kihagyásos szerkesztését, célba találó elmés megfogalmazásait, szorongó játékát a „kultúrával”, „műveltséggel”, mi persze másoknál erkölcsibb megfontolásokkal, komolyabb téttel társulhatott, olyan magyaroknál, kiknek írásain egy nagyon sötét korban felnőttünk: Szerb Antal, Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Márai, Szentkuthy s persze az inkább „petruchiós”, mint „paranoiás”, de konok ellenkezőjét is magával ragadó Németh László. A záró mondat élén nincsen kötőszó, nem kapcsolódik, magában áll: „a nacionalizmus [értsd: sovinizmus] erkölcsi kolera”, így egy helyütt Paul Morand; ugyanő másutt, érzelmesebben: „nosztalgiám van a földkerekségre, honvágyam minden ország után”.

(1965–2009)

Részlet a szerző Alkalmak. 2 című könyvéből, amely az idei könyvhétre jelent meg a Kortárs Könyvkiadó gondozásában.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben