Morand: mégis?

1. rész

In memoriam Cs. Sz. L.

I.

Paul Morand (1888–1976): mégis? Talán mert felejtődött, holott a múlt század első harmadán s ideig még a rákövetkező esztendőkben az országhatárokon túl is jól ismert híressége volt az élő francia irodalomnak, s afféle reklámcímkézéssel a Grasset-istálló négy jeles M-bötűse közt emlegették (Mauriac, Maurois, Montherlant társaként), s mondhatták volna az ötödiket is, a más kiadóhoz tartozó André Malraux-t például? Avagy talán, mert a történelem igaz-túlzó elmarasztalásával nevének érvényességét fölfüggesztették a nem is mindig legnemesb indítékoktól vezetett ítélkezők, „kirekesztők” a politikában, s jócskán rátéve azután az „irodalom respublikájában”; s mire hozott bocsánatot, legalábbis enyhülést a kor, elszálltak közben az évek, s a sokban érdemes „visszatérés” a hajdani hírnevet már nem tudta újrafényesíteni. Morand magyarországi sikere, sőt „hatása” szintén, inkább a háború előtti évekre esett: számos művét akkor fordították, s akkor élénkítette ő tollát (s véle bizonyára némely érzékenységet is táplálva, fölszabadítva) Szerb Antal „sznobsággal” is incselkedő „neo-frivolizmusának”, Márai és Cs. Szabó felelősséggel is társuló kulturális hedonizmusának, a másokkal is sziporkázva versengő, ötletes asszociációit ontó Szentkuthynak, vagy akár annak az Illés Endrének, ki a közélet elkomorulásával sietve igyekezett önmagát is megtagadni, s egy Maupassant-tanulmány ürügyén vélt-valós kedvencéről csúfos hálátlansággal szedte le a keresztvizet.

Mitől lett fénykorában, minő ismérvekkel híres Paul Morand? Elsőként talán a polgárnak, nagypolgárnak, az állami rangos tisztségviselőnek meg a föllazult, kicsit „bohémesnek” is hihetett mondenitás egyszemélyes megtestesítésével. Időszakos tevékenységgel, gyakori szabadságoltatással diplomata-író volt ő is, mint a valamivel idősebb kartársai, a drámaíró-óriás és költő Paul Claudel, a későbbi Nobel-díjas Saint-John Perse (polgári nevén Alexis Légér), néki közvetlen hivatali főnöke a Quai d’Orsayn, a francia külügyminisztériumban, avagy a hat évvel idősebb pártfogó barát, alkalmi házitanító és a családnak is gyakori vendége, Jean Giraudoux. Másrészt viszont a „mondenitásnak” s annak alantasabb régióit is becserkésző „krónikása”, címeivel: a „gáláns Európa”, az „éjjel nyitva” és az „éjjel zárva tartott” szórakozóhelyek föltérképezője; tanúja és kifejezője a „zajos húszas éveknek”, a roaring twentiesnek, helyi szóval: az années folles-nak, a „bolond esztendőknek”; kortársa ott Cocteau-nak, divatok könnyű kezű elővarázslójának, a „Hatok” komponistáinak, a Szajna-parti amerikaiaknak, az „Art Déco”-s stílusnak és életérzésnek, majd aggodalmas reménykedője a Briand–Streseman-megegyezéssel kurta létre hívott „locarnói Európának”, kevéske bizakodással a SDN, a Népszövetség korán hitegető szép illúziójában. Vajon hiánytalanul azonosult akkor azzal az alig két évtizeddel, melynek kokainos izgatottságú, idegesen mámorosító légkörét az ő boldogító lételemének is szokás tekinteni? De Morand valójában nem is érezte olyan jól magát a bőrében, dolgozott benne a szorongás, a kétely: hátha mindez már nem az „igazi”, s inkább sejtve, mint körbekürtölve, hogy ő és a hozzá hasonlók már „utóvédharcot” folytatnak, átmenteni, megőrizni szokásokat, értékeket. Az ő eszménye korábbi volt, az ún. „boldog békeévekből”, a belle époque-ból származott, a gyermek, a serdülő, a fiatalember századfordulójában gyökerezett. „Az Eiffel-torony kortársa vagyok”, „1900 fia”, mondogatta, ki tizenkét évvel korábban, 1888-ban született, s az egzotikumot még a régi Trocadéro-palotában, a Világkiállításon ismerte meg. Ez volt az ő művészi-polgári indíttatása, az otthonról hozott, hiszen apja, egy képzőművészeti-muzeológiai intézmény vezetője jól ismerte Mallarmét és a „parnasszista” Hérédiát, Colette-et és a Képzelt Életrajzok szerzőjét, Marcel Schwobot, s maga is forgatta a tollat, például több darabját játszotta a valamivel korábban a mi Justh Zsigmondunk által is megcsodált színésznő, díva (és mellesleg csillagászati tarifájú királynői kokott), Sarah Bernhardt, kinek, „nadrágszerepre” még egy Hamlet-adaptációt is szállított; s ez a fölvilágosult, „radikális” polgár, a francia társadalmat megosztó nagy véleményháborúban Dreyfus-párti, erős angolos vonzalmakkal rendelkezett, gimnazista fiát ezért is küldte a szigetországba, majd komolyabb tanulmányokra Oxfordba, első utakra, melyeket még további jó másfél száz átkelés követett a Csatornán…

Ez az otthoni „eleresztés”, majd a külügyes szolgálat, a véle fölszedett nyelvismeretek adták ki azt, amit – éppen egy magyar származású kutató, Sárkány István monográfiájának címével – Paul Morand „kozmopolitizmusának” szokás nevezni; azzal a habitussal és tematikával, mely a „dip­lomata szerzők” mellett egy Valery Larbaud-nak vagy egy Blaise Cendrars-nak volt szintén sajátja; s P. M.-nek talán máig legélvezetesebb művei éppen friss és gyors útleírások, vagy sűrűbb, hosszabb tartózkodásokból lepárolt városportrék (Londonról, New Yorkról, Bukarestről), avagy impresszio­nisztikusabb, de gyakorta valami lényegi furaságra is villanásnyi, megvilágosító fényt vetítő beszámolók más földrészekről, Afrikáról, Dél-Amerikáról, a karibi szigetvilágról s persze Ázsiáról, érintve emígy a korszak kedvenc témáját, a Nyugat és a Távol-Kelet, a technológiai fejlettség és a méreteivel, számbeli gyarapodásával másként „fenyegető” elmaradottság, mindenképpen „eltérés”, a „fehér bőrű” imperializmus és a buddhistán meditáló „sárga világ” szembesítését, s tartva akkor a nyomtatott párbeszédet a nála fiatabb Malraux 1926-os Tentation de l’Occident-jával. Övet keríteni a Föld köré? A nyugtalan világpolgár részletekben, araszolva és cikázva sokszor, egyszer formálisan, szó szerint is megtette (mint Verne Gyula-i kihívással pályatársa, Jean Cocteau is), utazva már úgy, ahogy a kor „modern alkalmatosságai” lehetővé tették, óceánjáró hajón, repülőn, szenvedélyes úrvezetőként büszkeségein, versenykocsis Bugattiján, Hispano-Suizáján. „Csédekker”, mondogatták elismerő somolygással a mi „Laci bácsinkról”, „osztályfőnökünkről”, Cs. Szabóról; Morand-ról pedig, hogy eleven reklámja ő a Cunard hajózási társaságnak vagy a Cook utazási irodának; s jómaga is készségesen, begyakoroltan a bon mot-t az ismerős kérdésre, hogy mit vinne magával olvasnivalót a lakatlan szigetre: „Shakespeare-t persze és egy menetrendet”; ezért is nyilván egy másik „epitheton ornans”-a a különben nem is legjobb könyvének címével: ő a „sietős ember”…

Ez volt „tündöklése” Morand-nak. S botlása, vétke, „bukása”, a hírnév ádáz kikezdésével s a talán mértéket elvétő, túlzó büntetéssel? Volt előbb a sikernek lanyhulása, a harmincas évek végére mintha kissé fölhígult írósággal; ahogy vetette előre komor árnyát a Történelem, a frivolság már nem játéknak, hanem – „fecseg a felszín” – komolytalanságnak, léhaságnak is tűnhetett föl. Majd a háborúval, megszállással az alkati gyengeség tartósabbra illesztette homlokára a két, a kettős szégyenbélyeget: ő: a kollaboráns, s ő: az antiszemita.

Ő, a „kollaboráns”, ki borzongott a nácizmustól, és mélységesen megvetette Hitlert? De mégis ő, ki 1940-ben, a német–francia fegyverszünet másnapján dezertált londoni posztjáról, és pánikban sietve menekült vissza Párizsba; s cselekedett így, mert nem rokonszenvezett az angol fővárosban sem De Gaulle-lal, sem Churchill-lel, mert „hűséges” kívánt lenni a régi ismerőshöz, Pétain marsallhoz; bizonyára pacifista beállítottsággal s nem kevés gyávaságból, mérsékelt nacionalista buzdulással s „osztálya” konzervatív előítéleteivel, ráadásul tartósított „antikommunistaként”. Igaz, ennél nagyobb „bűn” jó ideig még a vichyi rendszerben sem terhelte volna; uszító cikkeket nem írt, nem jelentett föl senkit, nem társult be a francia írók és értelmiségiek hírhedt weimari tisztelgő látogatásába se, annyi „németbarát” gesztust sem tett, mint Colette, Arletty, Anouilh, Cocteau vagy Jouhandeau; a Kommendatúrától nem kapott külön kijárási engedélyt, mint a két jócskán gusztustalan pederaszta nemi vadász, az arab gyerekek és suhancok római arcélű „cukros bácsija”, Montherlant, meg cinkosa, korábban az athéni Zappeion-park ajaknyalogató „görögöse”, Roger Peyrefitte; vagy nem fröcsögött úgy, mint az eszelősen kajabálni még érdemesként tukmált műveiben is mindig kész Céline Ferdinánd; de kezdetben ellenállóként mások se nagyon tolongtak, Sartre-t nem zavarta, hogy a megszállt Párizsban adják színműveit, Simone de Beauvoir is gyors firkan­tással szállított cikket a Flore kávéházból a propagandarádiónak, s bizony-bizony a délvidéken meghúzódó Aragon és Malraux is csak a ­szövetségesek előrenyomulásával „aktivizálódott”… Morand vétke akkor az lett volna, hogy 1942-ben megkapta a hírhedt pétainista Francisque-kitüntetést, cöcörészni lehet rá, hogy a listán 2002. volt az ő sorszáma, míg a 2003. kitüntetett nem más, bizony, mint a jövendő szocialista államfő, Mitterrand Ferenc. Súlyos tévedése mégis, hogy a rendszernek már várható bukása idején újra aktív külügyes szolgálatba lépett, ki tudja, a „looser”, a „vesztő játékos” lovagiasnak hitt makacskodásával, avagy, sejthetőbben, nem sokkal szebben, közönséges anyagi érdekből, felesége tetemes vagyonrészét kimenteni az átállni már nagyon készülő Romániából, 1943-ban előbb Bukarestben, ’44 májusában pedig (!) Bernben vállalt el követségi megbízatást. Fizetett is érte, habár kevesebbet, mint a sortűz elé állított Brasillach, hajdan finom tollú, korszakhangulatos emlékező, jeles hellenista antológiaszerkesztő, kit talán a nürnbergi katonás-sportos felvonulások hoztak érzéki izgalomba, s vezették az életeket veszélyeztető nyomtatott denunciálásokhoz, avagy az önmegvető gerinctelenségnek ennen kézzel véget vető Drieu La Rochelle. Mások kivárták, megúszták, Rebatet, a regényíró és népszerűsítő muzikológus, a minden ocsmányságok betetézője, Céline vagy a Mitterrand kedvence s valóban nem túl vérmes Chardonne. Az állami törvénykezés hagyta futni Paul Morand-t is, csak diplomáciai pályafutását roppantotta meg; a purifikáló hév inkább a baloldali íróbizottság (a Comité National des Écrivains) tagjait fűtötte: ők érték el a közlési tilalmat s a névnek is, kézikönyvekig, segédtankönyvekig, „eltörlését”; míg a Francia Akadémián tett első beválasztási kísérletet – a hajdani fegyvertárs, François Mauriac áskálódására – maga De Gaulle tábornok vétózta meg…

Morand önkéntes külföldi száműzetésbe vonult, Svájcba, Veveybe telepedett át, hosszabban tartózkodott Sevillában vagy Tangerban. Így várta az „olvadást”, a lassan beérő újrafölfedezést az ’50-es évek elején, mit egy önjelölt tanítvánnyal, Roger Nimier-vel az élen a francia szellemi életben és az irodalomban regnáló sartre-izmusra és marxizmusra ráunt fiatal írók, az ún. „huszárok” kezdeményeztek. Apránként visszajött P. M. íráskedve, sorozatban szállította a cikkeket, előszavakat és tanulmányokat; megírta a mindenkori francia próza néhány nagy „hosszú elbeszélését”, a lószenvedélyét (szinte balzaci ellendarabként) megörökítő Miladyt, a nagy francia forradalom vidéki jakobinus megtorlásait, a nantes-i tömeges vizbe fullasztást fölidéző Parfaite de Salignyt, avagy a Hekaté és kutyáit, az érzéki romlottságnak és a maga körül szinte babonázón pusztító cerebrális kíméletlenségnek olyan megjelenítését, mely bravúrosan ellent állva az akkor már divatosan köte­lező verbális szabatosságnak, „por­nog­ráfiának”, hűvös, választékos nyelven adagolja valójában dermesztő mondandóját, s közben még, ő, ki abban a műfajban talán kevésbé jeleskedett, alighanem legsikerültebb regényét, a Flagellant de Séville-t. 1968-ban, második nekifutásra végre beválasztották a Francia Akadémiába; utóbb, 1976-ban, nyolcvannyolc éves korában bekövetkezett halála után kis idővel később, bekerült a halhatatlanok „nyomtatott” panteonjába, a Pléïade-sorozat „csillagképei” közé is. Hamvait ott helyezték el, mintha csak az ­éltében oly mitikus Orient Expressz útvonalán, éppen Párizs–Velence–Bukarest–Konstan­tinápoly felezőjén: Triesztben.

A másik elmarasztaló érv, mit Morand ellenében szokás fölhozni: az inkább (kizárólagosan?) verbális, vélekedésekben, azonosító észlelésekben megnyilvánuló antiszemitizmusa, ide-ide csapva, egyáltalában nem szükségszerűen, nem is egy tőről metszetten s persze nem is hasonló kártékonysággal, némi dohogó, élcelődő homofóbiáját, jusson valami az újabb keletű Ladányi Zsandár Stúdiumoknak is. Előbbire, a verbálisan gyakoroltra van sajnálatosan elegendő példa, s hozzá tanú, cinkos, zavart, utálkozó egyaránt; nyomtatott bizonyság is innen-onnan, egészen az élete utolsó nyolc esztendejében vezetett jó másfél ezer lapos Journal inutile-jéig, szomorú a címmel élni: a Hiábavaló Naplóig; valódi „szépirodalmi” műve viszont csak egy volt, hol mindvégig ez a szólam viszi a prímet, ott is inkább szociologikus paródiaféleségben és ingerült lecsapódásként a film világában tett csalódott kiruccanásnak: az 1934-es France-la-Doulce című kisregénye, melynek bizony kétes hírét csak tovább erősíti a megjelenés dátuma.

Ítélkezni akkor? Nem delegált minket senki, persze eltagadásra, leplezésre sem. Mentséget keresni inkább? Talán csak némi magyarázatot, közegbe, korba illesztőt, némely írói dilemmára, irodalomtechnikai gondra emlékeztetőt.

Tudható a személyes, hogy a családban nem ezt, nem így őrölte, inkább, sőt; s ahogy szokás, volt persze néki is rengeteg közeli ismerőse, akár barátja, a sok kivétel a rossz szokáshoz, s mindig rajongással, hálával emlékezett meg Marcel Proustról, ki a pályakezdő kötetét, a Tendres Stocksot (1921) pártfogó előszóval vezette föl. Mondani akkor másokkal, mások nyomán, hogy a francia irodalmi és művészi életben akadt bőven jeles előd és kortárs, ki hasonlóan morgolódott, füstölgött, Balzactól Maupassant-ig, Degas-val vagy a Goncourt testvérekkel; s nemcsak Céline csaholt, de heveskedett Bernanos is, köhécselt időnként André Gide, de még a „világi szent” hírében álló jámbor haladár Romain Rolland is. Akik személyesebb érvekkel mentegetnek, ezért is, egyebekért is a jóval korosabb feleséget teszik felelőssé, a görög fanarióta és bankár meg gabonakereskedő családból származó Eleni Crisovelonit, egy román hospodárral kötött első házassága után: Héléne Soutzot, az „apró termetű bizánci császárnőt”, Cocteau fura leleményével a „Minervát nyelt baglyot”, ki a századelőn a Ritzben bérelt lakosztályán fogadta a művészkedő és friss rangú arisztokrata népséget; s hogy ez a kevélykedő és csípős nyelvű asszony görögként vagy románként volt-é, csúf ráfogással: némi hagyományos balkáni beidegződéssel, kényszerképzetes antiszemita? – a képlet csak groteszkebb, hogy a pelyványi egyéb párizsi „román hercegnők” viszont éppen az ő családfáján keresték a „gyanúsat”; tud ez így lenni más nációknál is. Morand az ő anyagi helyzetét is jól megtámogató s a férfiúi elkalandozásokat mindvégig nagy belátással (cinkossággal?) viselő hitveshez a maga halvérű, „úriemberes” modorával nagyon ragaszkodott, s kedvéért, ő, a vallásilag inkább közömbös, át is tért a görögkeleti hitre. S van, ami általánosabb szinten is fontolgatható: Paul Morand örökölt egy gondolatrendszert, mely alapozásában szélesebb ívű volt, mint a kellemetlen verbális járulékai. Örökölte a 19. század eszmevilágában erősen jelen lévő Joseph-Arthur Gobineau-t, kinek persze Az emberi fajok egyen­lőtlenségéről szóló négykötetes óriásesszéjét általában nem az arisztokratikus ábrándok, a „csillagképes” királyfiság vagy a kultúrák egyedi ideálképei felől szokás olvasni, hanem a németté lett angol előfasiszta, Houston Stevart Chamberlain durva kisajátításában; s akkor a francia gróffal kissé az a helyzet, mintha Nietzschét illetően változatlanul Elisabeth Förster-Nietzsche vaskos hamisításai len­nének érvényesek. Örökölte azután a civilizációk romjain, a befedő poron búsan elmerengő francia „arisztokratikus” lelkület mellé Hyppolite Taine társadalmi determinizmusát és darwinizmusát; s elvégre ilyesmik táplálták mindazokat az új század fordulóján, kezdetén, kik a civilizációk és kultúrák kimetszésével, sajátos „jellemzésével”, összevetésével, avagy „néppszichológiával” foglalkoztak, bölcselőket, régészeket, földrészek utazóit, spekulatív elméket, Burkchardttól Frobeniusig, Spenglert vagy Hermann von Keyserlinget, de legalábbis csúcsra ért férfikoráig még Thomas Mannt is. „Faj”, „népek”, „fajták” s inkább „nemzetek”, mint a franciás paktumelmélettel „államok”? Nem mindig a gazság vezette a fogalmi keresgélőknek, a nyelvi kínálatból, szokásból a szemléletesebbet választók tollát; „Észak” és „Dél”, „Kelet” és „Nyugat”, „óvilág” és „újvilág”, „sörkultúra”, „borkultúra”, „tájegység”, „régió”, „lokálpatriotizmus”, „Civilizáció” avagy „Kultúra”, „közösségi sors”, meghitt „gyökerezettség”: Szabó Zoltán, Hamvas vagy Illyés Gyula lelki nemességét, aggódó, óvó szándékát nálunk sem illendő kétségbe vonni. S a „kategorizálásnak”, „jelzősítésnek” van persze irodalmi vonatkozása, tétje is: hogyan megragadni és fölkínálni a világ „változatosságát”, hogyan „jellemezni”, karakterizálni, milyen csoportismérvvel is színesíteni a „figurát” az élvezetesben, a szenzuálisban, meddig elmenni a „karikatúrában”? S, teringettét, hogyan írni, ha sem ezt, sem azt nem szabad mondani; kinek ha mégis, s mikor? A Máltai Zsidóval vagy Shylockkal manapság (időtlen idők óta?) nehéz mit kezdeni, még a történész is bizonytalankodik a típus státusát illetően, Gobseckét vagy Nucinger báróét már jobban érteni Balzac korában, az ifjú Blochot is Proust tollán; egyszerűbben: Mérimée nem lenne az ő spanyolos és korzikai fantazmagóriái nélkül. Giraudoux sem hasonlítgatná, egy hősnek ajándékozva előbb az egyiket, majd a másikat, a „németséget” és a „franciaságot”; világjáró Conrad, imperialista Kipling, a maga angol fensőbbségességéről letekintő Maugham mire vitte volna az ilyetén „politikai inkorrektség” nélkül?

II.

Aki írja, Paul Morand-t még az elmúlt század derekán, Magyarországon kezdte el olvasgatni, maradékát utóbb a Szajna partján pótolta be, előbb a korai elbeszéléseket, hol vastagon festett maszkot is hordott a galantéria, s időnként hűvös történelmi szelek futták be a lecsavart fényű lokálokba, forradalmár- vagy művészlebujokba; később, a már „visszatérttől” a nagy „klasszicizáló” hosszú elbeszéléseket; s persze, a földrajzi kalandozások serkentőjének, kísérőjének, harántos, oldalsó világítással, megannyi útirajzát is. Itt most csak néhány illesztgetett jegyzetlap arról, abból az időből, amidőn az olvasás dátuma utolérte a megjelenését.

A megjelenés dátumával (1986) már posztumusz közlés, a megíráséval viszont alighanem a legelső, 1910–1911 tájáról A különcök (Les Extravagants), alcímével Jelenetek a kozmopolita bohéméletből, melynek kézirata ’77 táján egy Los Angeles-i antikváriustól került a Yale egyetem tulajdonába. „Morand: Paul Morand előtt?”, avagy egy másik lehetséges alcímmel: „ifjúkori önarcképem, sznob koromból”, mégis olyan hangütéssel, mely egyet s mást megelőlegez egy egész pályáról, olykor akár az öregkori elszámolásig, a Velencékig.

Az, aki a kéziratköteget összeillesztette, alig huszonéves fiatalember volt, jó polgári sarj, művelt, világot látott diplomatajelölt, ki katonaköteles esztendejét töltve a normandiai Caën garnizonjában, igyekezett gyorsan elszámolni a frissen megéltekről meg a vágyottakról. S gyors érzékenységgel, meglepő tájékozottsággal bőven merítgetett is a kortársi s az alig korábbi irodalomból, főként a „dekandencia” bajnokaiból, Barrès-ből, a Goncourt testvérekből, Huysmansból, talán D’Annunzióból is, és egyszerre akart kissé vallomásos kulcsregényt, divatos művészregényt, avagy valaminő Bildungsromant, „fejlődési”, „kikupálódási”, rangosítva „föliratkozó” regényt írni. Fura, hogy az ötletadó egy tudóskodó egyetemi disszertáció is lehetett, bizonyos Joseph Texte Rousseau, avagy az irodalmi kozmopolitizmus kezdetei című, fogalmat újító és terjesztő tudós munkája; nyilvánvalóbb, hogy a kor sikerírójának, Paul Bourget-nak naturalizmust temető és modernebb szándékkal pszichologizáló mondén és nagyvilági regénye, az inkább a korhangulatot idéző és díszletfestő részleteiért, mint a lelkiző „szőrözésért” véletlen alkalommal máig olvasható Cosmopolisa (1892), melynek járulékos történeti érdeme, hogy egyike a századvég három francia „Róma-regényének”, a Goncourt-ok Madame Gervaises-e (1869), illetve Zola Rome-ja (1896) mellett, s mentőlevele, hogy a pályakezdő Mann testvéreknek is kedvenc olvasmánya. S kell még mentség az ifjonti vállalkozáshoz? – hogy tette mindezt az induló francia író nem csekély iróniával, s nem tulajdonított véres fontosságot képmás-hőse, a vele egykorú Simon de Biéville kalandjainak, „érzelmi iskoláztatásának”; s hasonlón távolságtartással mutatta be a szívében versengő két választottját, a Londonban megismert „angol-indiai”, „nyugati” és „keleti”, kettős vonzalmú „végzet asszonyát”, a tapasztalt Mrs. Hyde-ot, kinek anyáskodó élvetegsége és párás tekintete hozta Bombay, Kairó és Konstantinápoly meg Korfu képzeletet geográfiával is ajzó éroszi érdekességét, majd az Oxfordtól velencei „happy ending”-ig követett lengyel hercegkisasszonyt, Marina Lemskát, szeszélyes és rátarti „amazont”, szlávosan angol eszelősséget, a kornak „toposzával”: Gustave Moreau-tól és Burne-Jonestól Proustig, a mintegy mantegnai freskóról lelépő sudár és heroikus, mindkét nemet egyként igéző androgün ifjúságot…

Párizs, London, Velence… A „fehér”, a „rózsaszin”, a „fény” tónusában: utó-rokokós, elő­sze­cessziós, pré-és-posztszimbolista közeg a korrajz: paraván nyitó tábláján. A Szajna partján, a „jobb negyedekben” pezseg a szalonélet: egy Rodin-büszt alatt, az egymásnak fordított karosszékekben társalgók kifinomultan, választékosan hangolják össze véleményeiket Baudelaire-ről és a „dekadenciáról”, a késő latinitás rafináltságáról és a függetlenek új Szalonjában látott „provokáló” képekről. A beszélgetők persze nem mind „arisztokraták”, megnyerőbben csak, inkább: „különcök”, „extravagánsok”, néha az anyagi javakra egyenesen fittyet hányó álmodozók, széplelkek, egyetlen luxusként, makacsul utazgató „kozmopoliták”, a határokat nem ismerő esztétikum patriótái. Az ő mottójuk lehetne a könyv élén álló. Az érzelmes utazásból való Sterne-idézet: „századunk fénnyel oly teli, hogy alig van szeglete, országa Európának, hol sugarai ne kereszteznék, s egymást kölcsönösen ne erősítenék”: századunk, az övék is, századnak, újnak valójában vége: happy days, még, tempi remoti, hajh, passati.

„Fehér” volt Párizs, „mályvaszínű” azután London, jelképesen is, miként a dekadenciába hajló késő viktoriánus s kiváltképp az „edwardiánus” kor szellemiségére, hangulatára azóta is használja az (ön)elnevezést a szakirodalom. Színes másképp is, mint némely De Nittis- vagy Sickert-képen, a sárga plakátokkal és piros uniformisokkal, a Hyde Park sarkán vagy a Piccadillyn, s aranyló a highgate-i temetőben, Simon és ind-angol múzsája kedvenc sétahelyén. Elengánsan visszatartottabb az ottani „extravagánsok”, „connaisseur”-ök és „dilettanté”-k máig kissé művésznegyedében, Chelsea-ben, Kensingtonban, Bloomsburyben; itt (is) pittoreszk belső terekkel, trópusi növényektől párás üvegházakkal, falat borító, függönyként redőztetett kínai selymekkel, görög vázák, Wegdwood-utánzatok mellett japán törpefenyőkkel; a párbeszédben éppen a teozófia vagy a buddhizmus a téma, amikor pihegve érkezik valaki a Covent Gardenból, Nizsinszkij föllépéséről az Orosz Balettal…

Újabb szín: a „zöld”, a fűzöld, mely Oxfordé, hol Morand is diákoskodott. Zöld a tenisz- és krikettpályákon, az evezősverseny patakpartján, a mezőségben, hová piknikezni ki-kijárnak a jövendő klasszika-filológusok és régészek, a tea-basketba, az elemózsiás csomagba becsúsztatva egy bibliofil kiadású erotikus szonettgyűjteményt, görög antológiát, Király-idilleket vagy „parnasszista” versfüzetet. Este viszont a tudós hellenisták egy college (ál)gótikus ívei alatt ülnek össze, vagy külön magánszentélyben préraffaelita illusztrációk és sárkánydíszes japán onnagata-kimonók közé: limerick-versengésre vagy hódolni Ruskin, Walter Pater és Oscar Wilde emléke előtt… Simon itt, Oxfordban pillantja meg a lengyel kisasszonyt; kedvéért látogat odébb a derbyshire-i vidékre, kastélyparkban részt venni egy Jakab kori hagyományt élesztgető pageant-on, olyan Ben Jonson-i, Inigo Jones-os „maszkarádén”, mint amilyent egy későbbi regényében Virginia Woolf támaszt föl…

A „szürke” színének jegyében kurta kitérő, ellenpont is a normandiai garnizonváros, Caën. De jő, a fináléban, minden színek „királynéja”: a „fekete”; tartozik a régi turisztikai fordulattal, az „Adria Királynőjéhez”, Velencéhez, melynek feketén csatornái csillognak. A „fekete” Velence, de aranyló is a szeptemberi napfényben, kékes a még kellemesen hűvösödő éjszakáiban, gondolázni („Corvo báró”, „Frederick Rolfe” fodros tatvizén), fáklyafénynél, Gluck-áriát hallgatni közben hárfakísérettel; kitérni azután a néha „angolparkos” díszletből vagy a csorda taposta útvonalakról, a Lido helyett Giudecca szigetére, a Piazza San Marco tumultusából inkább a Dorsodurón, az Accademia mögött egy kis terecske, campiello felé; s itt, így, a történetet is könnyű kézzel, nem komolyan veendő beteljesüléssel befejezni.

A cinkoskodó olvasónak persze nehéz megállnia nem élvezkedni tovább minden név- és helyszínhivatkozással ebben az ifjontin mindent belezsúfolóban: hogy említődik itt Francesco Colonna legendás, Bomarzótól rousseli Locus Solus-ig és még a szürrealistákat is ihlető Hypnerotomachia Poliphilije (1499), vagy Robert Burton tudóskodó búbánat-indázója, szinte Montaigne-féle idézethalmaza, az Anatomy of Melancholy (1626), a török háremhölgyekig kutakodó angol utazóasszony, Lady Mary Wortley Montagu ottomán úti beszámolója, Keleti Levelek (1763), avagy fölidéznie az angol kokott-szépség, a nápolyi angol követ és archeológus ugyancsak ledér hitvese, háromszögben Nelson szeretője, a görög vázák figuráit afféle elő-mozgásművészet figurációjában megelevenítő Lady Hamilton, avagy hogy úgy indul a gőzhajó Trieszt felé, miként érkezik Mahler–Mann–Aschenbach Velencéjébe, halálra, Vis­conti filmjében.

Hol helyezni el akkor ezt a módfelett szórakoztató „kulturális herbáriumot”? Magyarjának kettes betájolás kínálkozik: valahol sokak titkoltan, gyengéden kedveltje, Justh Zsigmond és Marcel Proust között, tudva bár, hogy az elsőnek Párizsi Naplója sem gondolati általánosítással, sem pedig történelmi rálátással nem aspirálhat a regényesítés magasabb rangjára, míg az új század francia óriása hatalmas katedrálisépítő; az pedig nagy komiszság volna, hogy Thomas Mann pályakezdő írásai közé kandin becsúsztatva, hiszen az ő picinyég szenvelgő „dekadenciája” akkor is több és mélyebb szenvedést burkol, melyet az „élet” és a „művészet”, a „polgár” és a „művész” némileg elkoptatott szembeállítása sem hitelteleníthet. Maradjunk annyiban: az Extravagánsokat élvezni ma is lehet, mosolyogva, csettintve egy-egy szellemes társításán, gátlástalan „sznobságán”; olvasni játékos, ügyes kezű paródiaként is, mely szinte egyidejű „hamisítványként” mulatságos kvintesszenciáját kínálja egy hajdani mondén-kozmopolita-dekadens-style moderne-es regénytípusnak; így írtatok ti, így ő, így szórakozunk mi, magunkfajták.

(Paul Morand: Les extravagants. Gallimard, 1986)

•

Monplaisir… en littérature (egyszerűsítve: Gyönyöröm az irodalomban): nem is olyan vékonyka ez a gyűjteményes kötet, mely sok esztendő hozamát, mintegy félszáz tanulmányt, előszót, emlékezést, előadást és cikket kínál.

Monplaisir: Nagy Péter cár nyaralójának neve; s miként bevezetőjében mondja Morand: ilyesféle kastélyból nyílik kilátás könyvéből az irodalomra és parkjaira; persze az irodalomba átemelt valós és képzelt parkokra is: a La Fontaine megénekelte Vaux-le-Vicomte klasszikus kertjére, hol az elbizakodott pénzügyi intendáns s nagy műpártoló, Fouquet tartotta a „napkirályi” féltékenységet, haragot és bosszút kiváltó káprázatos ünnepségét; vagy az „utolsó boldog ember”, a mi negyvenes éveinkben a magyar esszéirodalom akkori elegáns ígérete, Sőtér István által oly lelkesen idézett Ligne herceg legendás beloeili lakának nyírt gyepére, avagy a „legfranciább” tájnak, Giraudoux Bellacjának szelíden hullámzó vonulataira. S a park-hasonlathoz tüstént találhatni egy másikat is: a Monplaisir tartományát a prousti séták rendje szerint bejárni, hol a polgári Swann-terrénum, hol pedig az arisztokratikus Guermantes-birtok felé el-elkalandozva: régi-újabb, tollat is forgató hercegek nyomán, avagy a francia diplomácia fellegvára, a Quai d’Orsay irányában.

A „hercegek”: a ravasz és törtető, „italianissimo” Retz bíboros, az Ausztriai Anna és Mazarin ellen indított regényes-kalandos mozgolódás, a Fronde cinikus szemtanúja és krónikása; a keserűségét, mizantróp hangulatait, testi-lelki nyavalyáit tömör emberismereti maximákba lepároló François de La Rochefoucauld; avagy az „ancien régime” embereszményét a Bécsi Kongresszusig megtestesítő Charles de Ligne. A Quai d’Orsay a diplomata-írók „hinterlandja”, Claudelé, Giraudoux-é, míg „civil diplomaták”, álcázott „hercegek” az életművészet sajátos rangjára és a tartásra oly kényes „arisztokratái”, a dandyk: a szellemi emberek nemes kasztjáról ábrándozó Gobineau, a „sátánkodó” szerepbe magát oly szublimáltan beleélő Barbey d Aurévilly, az angol „eleganciamester”, George Brummel, a saját jachtján hajókázó Maupassant, a századvégi érzékiség, sőt romlottság fél- és alvilágában megmerülő arszlánok és ködlovagok, az elefántcsont pálcás, finnyáskodó Robert de Montesquiou (Proust perverz Charlus bárójának egyik modellje), az ajkát rúzsozó s tollát vitriolba mártó Jean Lorrain, és az őket lepkegyűjteményében oly átlényegítőn megőrző Marcel Proust. A születés jegyében vagy az öngyötrő aszkézissel elkülönülők, adott, önjelölt kiválasztottak a hercegek és a dendik; köztük találnak helyet a „szabálytalanok”, a szabadgondolkodók és szabadosak is: az öngyilkosságba hajtott reneszánsz kori lázongó, Bonaventure des Périers; a 16. század „gáláns dámáiról” csiklandós történeteket mesélő Brantôme; a forradalmi petárdákat elhelyező Beau­marchais. Paul Morand-t vonzzák a korok, hol lehetséges az elengáns tartás, a gőgös pesszimizmus, a kétkedő, kockáztató dicsvágy, az intellektus huszáros sarkantyúzása, rohama, szeszélyes lóugrása. Ezért volt néki átélt, enyhén mitizált életeleme az années folles, s képzeletben azonosulni az ancien régime túlérett, végsőkig kifinomult alkonya, a forradalom előtti pillanat, prima della rivoluzione, amikor, Talleyrand sóhajával, „legédesebb az élet”; így Orléans-i Fülöp szabados régenssége a 18. századnak szintén húszas éveiben, így a Fronde parádézó, hősködő, párbajozó intermezzója, két csetepaté közt nagy ivászatokkal és szerelmeteskedésekkel, szinte művészi szintre emelt öncélú intrikákkal.

Morand beleérző adottságát és jeles „esszéisztikus” írásművészetét dicséri, hogy a múlt nagyjairól mint kortársakról, személyes ismerősökről tud szólni, az Ezeregyéjszaka arab meséit például az ő nemzedéke keleti ábrándjai felől megközelítve, az első „háromütemes Ford autóról” szállva át az aladdini „repülő szőnyegre”. Így Cocteau fölfedezettjéről, a monoklis, szivarozó serdülőről, Raymond Radiguet-ról, kinek a francia irodalom egy kis prózai remeklést köszönhet, A test ördögét; így a műtermében birkahúst sütő román szobrászról, „vademberről”, Brancusiról; a tudós fordításokat jegyző, poliglott és kozmopolita Valery Larbaud-ról, útijegyzet-capricciók és tündéri süldőnovellák szerzőjéről; meghitten, mert nagyon közelről Giraudoux-ról, ki amikor a párizsi ifjoncot 1905-ben, Münchenben a filozófiai érettségire készítette föl, a későbbi képétől jócskán eltérőn, még kefefrizurát viselt, sűrű, vörhenyes bajsza fölött csiptetőt hordott, esténként a Spatenbräu asztalánál három-négy liter sört is lehörpintett, majd a Lud­wig-Strassén, megcélozva a Schwabing negyedet, versenyfutásra hívta ki a tanítványt. Máskor lendül át „fikcióba”, valóságos „kalandregényt” kerekítve (Ki volt Lady Dudley?) a Balzac-regény, A völgy lilioma hősnőjének valós angol előképe, bizonyos Jane Digby után nyomozva, az ő változatos és hányatott szerelmetes sorsát követve Bécstől és Párizstól Athénig és Damaszkuszig. S az egész gyűjteménynek talán legszemélyesebb hitelű írása, a Marcel Proustot (szellem)idéző Az estéli látogató is szinte novellaként indul: „Csengőszóra ébredtem. Fölgyújtottam a villanyt, s amikor órámra pillantottam, láttam, lassan éjfél felé jár már. Ajtót nyitottam. Egy feltűnően sápadt férfi állt velem szemközt, öreg bundába burkolódzva, bár langyos volt az éjszaka. Tarkóját verő, század eleji módon vágott sűrű fekete hajat viselt, fején kissé előrebillent a szürke kalap, palaszínű őzbőr kesztyűs kezében sétapálcát tartott. Arcának fakó elefántcsont-árnyalata a száj és az áll körül a penészes sajtok halványkékjébe ment át; nagy fogai egészségesen csillogtak; bajsza mintegy fölhívta a figyelmet az érzéki ajkakra; a fáradt, karikás szemhéj csak sejtetni engedte a bársonyosan mély és mágneses tekintetet. A látogató ceremóniásan remegő, mesterségesen éles hangon mondta: Marcel Proust vagyok.” Így kezd rá (egy 1916-os éjszakán?) a látogató, ironikus-udvarias mentegetőzések indáival, közbeszúrások, kitérők, zárójelek megszakításával, sokszorosan „fiókos” betétekkel hajnalig tartó monológjára, ülve az ifjú csodáló ágya szélén, s mondja, mondja a világ hívságát, a vanitatum vanitas leckéjét, beavatva közben a Balzackal versengeni készülő nagy műve szerkezetébe…

Minden kései mű „végrendelet”, „utolsó üzenet”, akkor is, ha csak sürgető begyűjtés, összesöprés? Morand portréi így egyszersmind önarcképek, legalábbis ideál ennen-képek: ilyenek szerettünk volna lenni, ilyennek kellett volna lennünk. Mint Bonaventure des Périers, kinek „szabad idő és szabadság” a jelszava; mint Montesquieu, ki csak „remegő kézzel bolygatná meg a törvényeket”; avagy élhetne bárcsak Valery Larbaud „köztársaságában” (vagy „hercegségében”), hol a műveltség minden pedantéria nélkül serkenti a képzeletet, s a szerencsés kézzel adaptált „mandarini törvénykezés gyaloghintón vagy hálókocsin járja be a művészet és az életöröm által még bearanyozott Európát”, az erasmusi celláktól a rabelais-i „apátságokig”; és harmonikusan egyensúlyoz egy „decentralizált, liberális és anglomán rendszer”, ez a ­leleményes és ­arisztokratikus kollektivizmus, idővel széppé lényegült „konzervatív anarchizmus”. Óhaj akkor, sóhaj, nem csupán esztétikai élvezkedésre, de, lám, etikai célzatossággal is: „ha hit az epikureizmus, templomai nyilván barokkak; sztoikusan szólva pedig: abstine, légy józan, csendben szenvedj, tartóztasd meg magad!” Így; férne a világra is.

(Paul Morand: Monplaisir… en littérature. Gallimard, 1967)

•

„Velence csatornái feketén csillognak, mint a tinta, mint Jean-Jacques Rousseau, Chateaubriand, Barrés vagy Proust tintája; s tollunkat megmártani ebben a kalamárisban nem is francia, de egyszerűen emberi feladat.” Ezzel az invokációval kezdődik a nyolcvanharmadik évével is fürge aggnak új könyve, a Venises (a Velencék), mellyel egy élet megannyi emlékét összegezve s mintegy búcsúzásul ő is beállt a nagy Velence-krónikások és fölidézők, Montaigne és Goethe, De Brosses, Musset és Stendhal, Taine, Ruskin és Henry James, avagy Thomas Mann sorába. „Minden emberi sors egy névtelenül föladott levél. Az enyémen három bélyegző van: Párizs, London és Velence. A végzet így jelölte ki helyemet, sokszor tudtomon kívül, bár bizonyára nem véletlenül. Velence szűk tere mintegy összefogja földi pályafutásomat, létem idejét, az űr közepén, a magzatvíz és az alvilági folyó, a Styx vize között…”

Stendhal (a polgári életben: Henri Beyle) szívesen jelzősítette nevét kedvenc olasz városáról: Arrigo Beyle, milanese; így lehetne a kései utódé: Paolo Morandi, veneziano; hiszen a hely szülöttének tollán sem élne oly elevenen, oly megvillantó formulákkal a történelmi múlt és a bánatos múltba forduló jelen: a zöldesfekete csatornákban tükröződő palazzók és a kátrányos fejű jelzőpóznák, a tenger sós és a lagúnák iszapos illata, a keresztényi Nyugatot élénkítő keleties színfoltok, a Szent Márk-bazilika, eme „katolikus mecset” lejtős és egyenetlen márványpadlózatával, mely „egymás mellé helyezett ottomán imaszőnyegekre emlékeztet”, a lapos bárkák csattanása a vizen, a szottyogva elsimuló ráncokkal, a kirajzásra kész kalandvágy és a rákpáncélos védettség izgatón jelképes ellentéte, s mindez azzal a nehezen meghatározható anyagszerűséggel, mit Proust festő hőse, Elstir jellemzett szerencsésen: „nem tudni, hol végződik itt a föld és hol kezdődik a víz”.

Velence így, csak a fordulat utóíze édeskés kissé, hogy „örökül”; Paul Morand emlékezetében, netán összedolgozott „jegyzetlapjain” és ennen „intertextuális” kölcsönzéseivel, az időknek változó jelzéseivel, „korok hangulatával” is.

Az ő „Velencéi” közül az első az 1908-as, amikor a huszadik évében járó ifjú műbarát és művész apjával, olasz útjuk első állomásáról, Milánóból érkezett ide, Érthető, hogy ez a Velence még az ő apjáé volt, ki ismerte William Morrist és a préraffaelitákat, a francia „art nouveau”-s ötvöst, Lalique-ot, a keramikus és üvegművész Gallét, vélük a szecessziós liberty-ízlés igényét, mely az ő esztétikai szépségüket a hétköznapokig, a lakások belső teréig, tárgyakig egyneműen óhajtotta (volna) érvényesíteni.

S íme az első találkozás a várossal: „A Canal Grandén diadalutunk a San Maurizio megállóig tartott, s itt, a Fenice színház szomszédságában már várt minket egy előre kibérelt második emeleti kis lakás. Kihalt volt a keskeny utca, csak az ablakból ereszkedett le madzagon egy kosár az utcai árus bella uva! kiáltására, s mire fölért a muskotályszállítmány, már minket is várt a terített asztal. A szúnyogháló az ágy támláján összehajtogatva ejtőernyőre hasonlított; a szobában érezni lehetett a megölt muslincák meg a rovarirtó füvek enyhén émelyítő illatát; a csatornából pedig a poshadt víz szaga szállt föl, mint a vázákból, melyekből elfeledték kivenni a hervadt virágcsokrot…”

Velence a század első évtizedének végén? Mintha, újfent, Visconti filmjéből tűnnének át, a bábeli hangzavarban, némi minket, közép-európaikat sóvárogtatóan érintő monarchikus emlék- vagy képzelgésfoszlányok:

„A Quadri és a Florian kávéház között egy külön európai társadalom élte utolsó óráit. S nem csupán franciák. Ferenc József, az erdő öreg fája kidőltével mindent magával rántott. Az osztrák nemesség alászállt Velencébe, hogy itt várja ki a szarvasvadászat évadát, s térjen vissza a stájerországi vagy tiroli kastélyokba. Jäger-öltözetben, lódenköpenyben, nyúlt koponyájukba nyomott mohazöld kalapban szelték át a Szent Márk teret, orosz bőrcsizmák meg a Borromei-szigetek magnóliáinak illatát hagyva maguk után, melynek sajátos keverékét III. Napóleon illatszerésze, Pivert igyekezett megkomponálni. Ezek a reisekostümös osztrák nemesurak, a Czernyk, a Pálffyk, a Festeticsek az utolsó hiteles mértékkel szolgáltak az arisztokratikus Európának: Hecksavage, Howard de Walden, Westminster Londonban, Florio vagy Villarosa Itáliában őket másolta, tőlük tanult indolenciát, előkelőséget, vonzerőt. A Procuratie árkádjai alatt csak azt lehetett hallani: Pommersfeldenből jövök, vagy Caprarolából, Arenenbergből, Kholéből, Stupinigiból, Huistenboschból vagy Kedelstone-ból… Az Osztrák–Magyar Monarchia nem egy nemzet volt, de tíz, s mindenképpen Európa színe-virága. Anglia, négy évszázada szénkereskedők lányaival házasodó lordjaival, tizedannyi igazi nemességet sem tudott fölmutatni. A bismarcki Németország, a Rakovsky árnyától még mindig rettegő Olaszország meg az egész Balkán csak Ausztriára tekintett. Velence, az Adria ura: az osztrák Lloyd fehér hajóinak reflektorfényében élt; este a Szent Márk téren Strauss keringőit ismételtették meg a zenekarral. Mintha Velence jogilag még mindig Bécshez tartozott volna, a Triplice, a Rómával és Berlinnel kötött egyezmény értelmében is…”

A belle époque velencei kaleidoszkópjából nem hiányoznak persze azok sem, kiket „biológiai végzetük” (?) nemük kisebbségének rendelt, s kik „meggyűrűzve és turbékolva sétálgattak föl s alá, mint a Szent Márk tér galambjai”. De köztük is mennyi szenvedő nagyság volt, mint Marcel Proust vagy a legendás „Corvo báró”, Frederick Rolfe, a katolicizálásig külön angol író, egy fura pápa-regény (VII. Adorján, 1904) szerzője, J. A. Symons remek korszak-monográfiájának (Quest for Corvo) hőse, kivel, akkor, Morand elvétette a találkozást. S a szépítő távlatban az emlékezőnek már úgy sejlik, annak a kornak az emberei voltak a nevükhöz méltó turisták: „Igazi emberek voltak ezek, nem pedig nemzetközi csillagok, akik később, az Orosz Balett fénykorában megszállták Velencét. A meghitt körök tagjai tapintatosak voltak, igényesek, enciklopédikus műveltségűek. Csalhatatlan ízléssel tudtak ítélkezni, de közben végtelenül szerények maradtak. Hűvös eleganciával álltak ellen a divat kísértéseinek, őket nem lehetett »becsapni«. Gyűlölték az üzletet, melynek jelképe az éjjel-nappal kivilágított Salviati-bolt volt, mely máig csúfítja a Canal Grandét. Mindegyiküknek volt a nagy mesterektől néhány rajza, festményre pénzükből már nem tellett. Nem gyártottak teóriákat, minden második szavuk nem végződött izmussal. Talán nem tudták pontosan, mit akarnak, de azt nagyon is határozottan, hogy mit nem…” Ilyen „igazi emberek” – önérzetes és romantikus álmodozók, fáradtak, szegények, a gazdagságot is csak másoknál, látványként becsülők, a kultúra világában és kesernyés, áhítatában szinte krúdysan borongó „Szindbádok” és „ködlovagok” – voltak annak a kis francia írókörnek tagjai, kiket a háború előestéjén ismerhetett meg Velencében Paul Morand: ők, a „csüngőbajszúak”, Henri de Régnier, Edmond Jaloux, Jean-Louis Vaudoyer, Charles du Bos, Emile Henriot, lassan itt is elfeledett névből elegendő ennyi egy kései magyar epitáfiumra: „Egymásnak adták át féltve őrzött címét a régiségkereskedéseknek, ahol régi miseruhát, stólát, értékes buranói csipkét lehetett kapni. Jaloux az irodalmi díjakkal nyert minden pénzét erre költötte, Conse, ki egyedül volt gazdag közülük, egy kardinális szekrényét vásárolta meg egyszer, ám hogy a lakkfesték nehogy lepattogjon róla, párizsi műtermében egész télen át inkább nem fűtött, s körmét fúva didergett bundájában… Elbűvölő emberek voltak, bár magukban nem nagyon bíztak; békés és kesernyés dendik, gyorsan lelkesedők, hamar csüggedők. Sokat szenvedtek a nőktől, mert balszerencséjükre az utolsó nemzedékhez tartoztak, kik még szenvedni tudtak a nők miatt…”

A belle époque-nak, a „boldog békeéveknek” az I. világháborúval Velencében is vége lett. „Egy aranykortól búcsúztunk, a láthatárról már egy másik, feketével szegélyezett szakasz köszöntött be.” A háború vége felé a látogatót fura kép fogadja: a Szent Márk kupolái fölött a békés galambok helyett az osztrák Tauben vadászgépek köröznek, s a homokzsákkal védett műemlékek, templomok ablakai vaksin tekintenek a világba. S mintha a „seb” már nem gyógyulhatna be, az öröm és az ünnep ezentúl kissé erőltetett, önámító a mámor is. Velencéből vonulni akkor odébb? Fölfedezni a „szárazföldet”, a szomszédos terra fermát, a manierizmus nyári palotáival? Paul Morand így lakhatta meg néhány évszakra a művészettörténetekben is gyakran emlegetett palladiánus villát, a Brenta-parti Malcontentát, hol hajdan a lengyel földről francia királynak hazafelé tartó III. Henriket fogadták (mint egykorú festményeket megelevenítő Marlowe-rendezésében Patrice Chéreau színpadán), s amelyet a Massimilla Doni című beszélye színhelyének választott Balzac. De hát a békekötést követő „bolond évek” már csak idegesen pezsgő intermezzónak számítanak; s az Orosz Balett mecénásának, Gyagilevnek halotti bárkaját, 1929-ben, megint egy egész kort temetve követheti Morand a San Michele szigetére. Mert a Szent Márk téren már ott feszítenek Mussolini „feketeingesei” is, a bronzba örökített reneszánsz condottierék peckes tartását, Colleoni állfölvetését, Gattamelata szúros nézését imitálva.

Tizenkét esztendő szünet következik, Morand csak a háború végeztével tér vissza Velencébe, igaz, sűrűn, szinte évente: pihenni, meditálni, egy-egy nagy kiállításra. Melankolikus az utójáték, farsangra jő a böjt; előbb, ’51-ben a Palazzo Labiában adott híres-nevezetes Bestigui-bálra, a Tiepolo-freskók szálájának álarcos, barokk forgatagába, évtizeddel később ugyanide, szomorú árverésre, végkiárusításra. Paul Morand talán egyetlen művében sem emlegette annyit az idők múlását, a szólásig használt zweigi címmel: a „búcsúzást a tegnap(ok)tól” szomorú zaklatását; előveszi, még „mementósabbra” formálja az ő útját tulajdonképpen végigkísérő tematikát: „mindig a lakoma végére érkezem”, „az ember nem változik, csak fejbekólintón a világ fordul meg körülötte, tőle el”, „Velence: emlékeink camposantója, sírkertje”; rázendítve hosszabb passzusban is: „A sorsnak tulajdoníthatón, avagy az én hibámból: mindig akkor érkezem, amikor kezdik már elfújni a gyertyákat. A kezdet számomra már mindig a vég volt. Láttam a 19. századnak alkonyát, egy öröknek hitt oktatási rendszer megváltozását, az arany-valuta eltűnését; láttam elhalálozni több köztársaságot és egy államot, kimúlni két birodalmat. Szemem láttára tűnt el a jogos vagy oktalan hírnevesek nyája, nem egy dicsőség vélük. Eleve arra rendeltettem, ami elmúlóban van: Európa özvegye vagyok.”

(Paul Morand: Venises. Gallimard, 1971)