×

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Magvető, 2011

Bíró Gergely

2012 // 10
Több, alapvetően méltató írást elolvastam Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről, de egy idő után meguntam. Nem mintha nem éreztem volna találónak egynéhány megállapításukat, mégis nemegyszer tapintható volt bennük a kényszeresség. Valaki azt kifogásolta, hogy a kötet szereplői az évtizedekkel előtte történt eseményekre túl pontosan emlékeznek – miért ne lehetne egy regény regényes? S mert a könyv emlékezői legtöbbször idős emberek: ki nem tapasztalta még a saját családjában, hogy mennyire élesen, érzékletesen képesek öregjeink régi történeteiket elbeszélni? Mintha minden csak tegnap történt volna. Más azon töprengett, hogy a Mellettem elférsz vajon regény-e vagy sem, merthogy a regényt a fikció teszi. Ugyan melyik regény nem tartalmaz több-kevesebb önéletrajzi elemet? S ha már itt tartunk: ezer oldalakat írtak már tele az emlékezet megbízhatatlanságáról, torzító hatásáról. Mennyire felel meg egy megélt, majd megírt élmény a valóságnak, és mennyi benne a képzelet? Mert ami elmúlt, azon szükségszerűen hajszálrepedések keletkeznek, majd szilánkokra törik, s a cserepek néha összekeverednek más történetek darabjaival, általában el is veszik közülük egy-egy, amiket pótolni, illeszteni és ragasztani kell. S persze jelen vagyok a szilánkok válogatásában és a kötésükben: a képzelésben is, tehát a fikció is én vagyok. Ezért álproblémák ezek, amelyek bennem egyenértékűek a mellébeszéléssel. Egy kritikában pedig az beszél mellé, akinek igazán nincs miről – e könyv kapcsán legalábbis. Mert tény, hogy a Mellettem elférsz-ről érdemes beszélni.

Minden, fontosnak érzett élmény formálja az embert, és szinte mindegy, milyen ösvényen indul el, akit eléggé szorít már a cipője ahhoz, hogy fűzőjét kibogozza, a lábbelit levesse, és megfelelőt keressen magának, ami kifejezi őt, és amiben jólesik a járás, akármerre viszi is az útja. Mert bár a Mellettem elférsz családregénynek tetszik, én mégis identitásregényként olvastam. „Nem a sérelmeimet akarom kibeszélni, nem apámnak akarok megbocsátani, hanem ismerni akarom az állományt, mindent, ami rendelkezésemre áll: a szokásokat, a múltat, a lefutott köröket.” Egy szerelmi kudarc döbbenti rá erre a napjainkban játszódó regény harminchárom éves főszereplőjét, aki egy Csongrád megyei, elszigetelt telepről került fel Budapestre, és kutatni kezd derékba tört életű felmenői sorsában, hogy a sajátjára választ kapjon. Ebből a szempontból jelképes a nagyszülői ház konyhájában függő festmény története: „A por, a sparhelten főzött étel gőze, a zsíros pára réteget vont a festékre, mi nem vettük észre, mert hozzászokott a szemünk, de az évekkel egyre sötétebb lett. Mintha csak értette volna, mi történik velünk: ahogy a családtagok elköltöztek, és egyre kevesebben éltünk a házban, a képből is mind kevesebb látszott.”

Szólni kell a telepről is, a halott vizek vidékéről, mert ide nem áramlik be senki és semmi, ahogyan távozni sem távozik. Eredendő kisebbrendűség-érzés üli meg lakóinak lelkét. Aki megpróbált elszármazni innen, törötten tért vissza, és méltatlanul fejezte be életét. Ha valaki megkísérelt kiugrani a telep világából, az – a lelkét ért hatást nézve – felért egy ország­vál­tás­sal: „A karácsony gyanakodva és gyászban telt, Domos eleinte fulladozott, de később már Budapestre sem volt kedve visszamenni. Minek menjen oda? Miért akarna valahol örökké idegen lenni?”

De végükre lehet-e érni a lefutott köröknek egyáltalán, még ha csak a rendelkezésre álló ismeretekkel dolgozik is az elbeszélő? Mert különös esetlegesség mutatkozik meg a regényben, ami engem zavart: megismerni belőle az apai nagyszülőket, a nagyapa testvéreit, az apát és testvérét, illetve az anyai nagyapát, és persze mindazokat, akik ezeknek az embereknek az életében mély nyomot hagytak. Szinte egytől egyig férfiak. Holott a család nőtagjai (az anyai nagymama, az apa lánytestvérei, az anya) ugyanolyan meghatározóak lehettek volna az énkere­sés­ben, ha már a génállománybeli örökségről beszélünk. Ennek megfelelően az anyai ág Domos tata életének fontosabb csomópontjait leszámítva csaknem érintetlen, így feltáratlan marad. Márpedig ugyanúgy örököljük női felmenőink árnyéklényeit, ahogyan a férfiakéit, még ha a koncepció a férfivonal tisztázása lehetett is. És ez így sajnos hiányos.

Nem beszélve arról, hogy bármennyire érzékletes lelkiséggel ábrázolja is az énelbeszélő családtagjainak döntő életmozzanatait, a legtöbb esetben megreked a tüneteknél. Apja például úgy szigeteli el magát a saját életétől, hogy szinte ki sem mozdul a szobájából, nem mellékesen alkoholbeteg. Az ő problémájáról – az eredendő túlérzékenységén, előadó-tehetségén és gyermekkori szerelmének elbeszélésén túl – ennyit jegyez csak meg: „A lakodalmat nem mi szerveztük, csak nálunk volt. Az új házban. Apám építette, tevékenyen részt vett benne, akkor még nem lehetett tudni, hiszen éppen csak elkészült, hogy erre a túlhajszolt két évre ráment az élete.” Semmi több. Mert van valami félszeg ebben a nyomozásban: a fiatal elbeszélő a legtávolabbi gyökereit (a nagyszülők életét) kezdi el kutatni, majd amikor nagybátyjának, Mártonnak megidézi a sorsát, az apjáénál megtorpan, és a regény utolsó harmadában ismét egy távoli pontot szemel ki: anyai nagyapjának, Domos tatának a történetét. Saját anyjáról és Szabolcs nevű testvéréről szinte semmi nem derül ki, holott a legközvetlenebb kapcsolataiban lett volna érdemes az eredőit szétszálaznia – ha már mindenképpen a családjában akart keresni, és nem saját magában. Ez már valahol a genetika és a lélektan különbségét mutatja: előbbi mintha predesztinálná az embert, aki nem tehet többet, mint elfogadja örökségét – el kell ismerni: az elfogadás változást idéz elő az ember személyiségében, nélküle nincs továbblépés.

Eltekintve tőle, hogy ki mindenkiről szól a regény, és ki mindenkiről nem, akikről pedig kéne, mérgező hallgatás uralkodik ebben a családban, amire többször utal az elbeszélő, és csak a regény vége felé, a telepről elszármazott emberrel, Andorral való találkozásakor mondja ki: „Bő fél éve ismerem, de minden pillanatban számon kér, mintha a fia volnék, zsarol. Fölemeltük az Unicumot. Mégsem mondtam semmit. Nem volt kedvem Andor analizálásával elrontani a húslevest. A zellerdarabokra akartam figyelni. Az fontosabb volt, mint fölösleges konfliktusba keverni magam. Ekkor megértettem, hogy miért nem szólt az apámnak senki, hogy kivitelezhetetlen tervei vannak. Miért nem húzta vissza a bátyja, Márton, aki máskor a lelakott, bűzlő szobába is beült hozzá. Már azt is tudtam, miért nem kérdeztek Benedektől és Saditól soha semmit. És hogy miért nem figyelmeztették soha az ifjabbik Mártont, pedig bizonyos ponton a romlás még megállítható lett volna. Pontosabban nem, dehogy, éppen hogy nem. Az agyam hátsó zugában átsuhant, hogy nekem nem muszáj így élnem, így csinálnom. Én megóvhatom a pillanatokat, szólhatok, ha baj van! Közben a kanalamba akadt, megízleltem, és a vártnál is finomabb volt a puhára főtt zellerdarab.”

A regénycímmé tett Mellettem elférsz szókapcsolat a szövegkörnyezetben azt jelenti: elfogadlak, mert a véreim életén keresztül elfogadtam magamban mindazt, ami sérült, nyitottabbá váltam, már van hely(ed) az életemben. Az idézetekből is érezni, hogy ha az elbeszélő csakugyan meg szeretné ismerni magát, akkor őszintének, elfogulatlannak kell lennie, ha fáj, ha nem. Nemcsak az elfogadás, de a tágabb értelmű, társadalmi szintű tolerancia is kulcsa a regénynek. Mert nem véletlen, hogy hosszú oldalakon olvashatjuk két telepi homoszexuális történetét, ahogyan az sem: végül a főhős egy kiugrott prostituálttal szeretne kétségbeesetten megismerkedni. Tudnivaló, hogy a magát liberálisnak valló politikai gondolkodás hirdeti a tolerancia mindenekfelettiségét, s hogy e vezényszó értelmét milyen önkényesen változtatja attól függően, hogy érdeke éppen mit kíván. Nem a homoszexuálisok és a prostituáltak zavarnak, hanem a tolerancia rám emelt, álszent keresztje, amelyet zokszó nélkül vesz kézbe a legtöbb író, hogy hovatartozását kifejezze, vagy éppen hűségét megerősítse.

Mindenesetre saját bőrön vett valóság a könyvé – vagy ha nem az, legalább hihető; de az már kevésbé, hogy egy, a 20. század első felében szocializálódott, kilencvenéves asszony, Zách Éva az egykori nemi életéből osszon meg pikáns részleteket az elbeszélővel, aki számára idegen fiatalember. S ha már felmerült a regényben ábrázolt szexualitás, némi disszonancia mutatkozik Grecsó Krisztián köny­vében, amely hol visszafogottan bővérű, akár egy Menzel-film, hol pedig egyszerűen leereszkedik a pornólapok szintjére: „Minden átmenet nélkül nekem esett, kigombolta a nadrágom, lenyelte a farkam, nem a szájába vette, lenyelte az egészet, lenyűgözve néztem…” Sajnos a kortárs próza divatja ez, sőt tudathasadása, mint a tolerancia zászlajának kényszeres lobogtatása is. Mert le kell vetkőznie az ilyesmit annak, aki csakugyan önmaga szeretne lenni.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben