×

Czakó Gábor: Hosszúalattság

Cz. Simon Bt., 2010

Sturm László

2012 // 10
Hosszúalattság egy magyar kisváros, egyben világmodell. Benne és általa megismerkedhetünk igencsak esendő kisvárosiakkal és a lehangoló világállapottal, valamint egy mindezen felülemelkedő igencsak derűs világképpel.

Az olvasóban rögtön fölmerül, vajon sikeresen ötvözhető-e ez a különös egyveleg. Hiszen még a szerzői műfajmegjelölés is valami talányos kísérletjellegre utal: „félkész regénykert”. (A „regénykert” műfaj a szerző leleménye, már a 2006-os Tündérfalvának ezt a megjelölést adta. A Hosszúalattságban egy lábjegyzetes idézet magyarázza: „A regénykert műfaja egyesíti a kronoszt és a kairoszt, és Isten országának győzhetetlenségéről szól.”) Persze sejtjük mi azt, hogy nem az alkotói tehetetlenség beismerése miatt „félkész”, hanem a valóság lezáratlansága miatt. A regény pedig azért kert, mert a helyhez kötődő történetek úgy tenyésznek egymás mellett, mint a kerti növények, néha a föld fölött összeérve, néha csak – gyaníthatóan – a gyökereikkel. És mindig befűzhető a kihagyott helyekre egy-egy gondolatpalánta lábjegyzet. Az olvasás ajánlott módja pedig a barangoláshoz hasonlít.

Hosszúalattság társadalmát Ámika („Rendkívüli és Meghatalmazott Főemlékbiztos”) irányítja Személye Körüli Péter és más társai segítségével. Testőrökkel, besúgóhálózattal. A rendszerváltozás utáni időkben – a jelenben – vagyunk, de megtörténik, hogy ez a kor összemosódik, például a szovjet korszakkal. A rendszer lényege az emlékek tiltása, lejáratása, kiiktatása. Hagyomány nélkül pedig a rideg törvény, a szigorúan irányított rendszer maradna. (Az „ige” helyett a „képlet” – ahogy az egyik szereplő magyarázza a más területekre szintén kiható különbséget.)

Hosszúalattságon viszont folyton fölelevenednek az emlékek (ezért lett szükség ilyen magas rangú vezetőre). A lakók egy csoportja még mindig normálisan, sokszor alkotóan él. Ábel, a festő, Anikó („emlékbomba”), Lepárék (az asztalos apa s titokban író fia), néhány gyerek (Mártonka repülni is tud), Tarzan, aki az erdőben lakik, Mártonka nagyapja és talán még többen is. A felsőbbség végül meggyilkoltatja a nagyapát és Tarzant, de Tarzan gyilkosa, a korábbi kis besúgó gyilkossága hatására megvilágosodik (lelövik). Feltűnik a városkában a rangban Ámika fölött álló Szemjasza, az „asszír” (az Angyalok című regényben a lázadó angyalok egyike), mögöttük fel-felvillan a csak „Illetőként” megnevezett gonosz. Mégis, minden hatalma ellenére nevetségesnek tűnik a rossz, és derűsnek a világ. Tarzan például még saját elgázoltatását is szelíd megértéssel veszi tudomásul. Nemcsak Ámika férjét, de magát Ámikát is meg-megkísértik az emlékek: meghalt kisfiuk szavai, majd saját gyerek- és ifjúkora.

Minden fantasztikum és groteszkség mellett sem szakadunk el a talajtól, Cukididi cukrászdájától Ábelék sütögetéseiig elterpeszkedik a mindenna­pok olykor hamvasan, olykor bumfordin meghitt realitása. Amin megtörik a városba érkező irodalmár, Hengerődy akadémikus nagyképűen elvont, semmitmondó okoskodása vagy a helybeli Aki Te – a „posztmodern” közvéleményt (vagyis mindnyájunkat) megtestesítő, divatos nézeteket összezagyváló – okvetetlenkedése. Végül egy nagy közös álomban egybegyűlnek élők és holtak a szőlőhegyen, ahol még Ámika is visszatalál igazi lényéhez, a Szem­jasza-félék azonban kívül rekednek.

Na de mégis: valóban egybefoghatóak-e a különböző sorsok, a különböző korok (ha rövid időre is, de megint átcsúszunk néha Salamon király idejébe), az égi és a földi idő (kairosz és kronosz)? Nem didaktikus-e a jó és a rossz folytonos ütköztetése? Követhető-e a fel-feltűnő szereplők kavalkádja? Nem megy-e a lényegszerűség rovására az ese­mények és jellemek gyakori vázlatszerűsége, ka­ri­katurisztikus elrajzolása?

Mindegyik kérdésre kínálkozik kedvező megoldás.

A különböző szférák egymásra vetítése, egybeélése a teljesség légkörét bűvöli körénk. Az egyéni létükben töredékes jelenségeket beilleszti az egészbe, helyükre teszi őket („Látjátok, gyerekek, hogy ami nincs a helyén, az nem is létezik.”). Ami az időben, tökéletlenül bontakozik ki előttünk, az az isteni időtlenség távlatába siklik. A visszájáról megfogalmazva: „Jó, ha tudjuk, hogy Hosszúalattság baja éppen az volt, hogy összekeveredtek benne a különböző korok, épp ez okozta az emlékek illetlen és törvénytelen burjánzását – ezt személyesen Ámika szögezte le.” A színéről (nagyapa): „különös álomemlék-pihék röpdösnek a fejemben. Töredéknek látszanak, és egyidejűnek. A kettő persze összefügg.” Általánosabban: „létezik egy magasabb világ, egy szellemi világ ide is, oda is átnyúló időben…” Ide terelnek a leleplezett szerzői következetlenségek, például a 93. lábjegyzet: „Ne feledjük a Dongó segédmotort! Már csak azért sem, mert elbeszélésünk egyik-másik idejében ilyen szerkentyű egyáltalán nem létezett. Máskor viszont igen.” Van, hogy egy bekezdésre átcsöppenünk a jelenből a szovjet megszállás idejébe vagy fejezetnyire Salamon királyéba. Hiszen kommunizmus és leváltása sok szempontból egy bordában szövődött. Hiszen minden hatalom az eszményi – Szent László-i – hatalom mérlegén méretik.

A jó és a rossz dinamikus fogalom, mert szakadatlanul kísértik egymást. Adott esetben azonban nagy biztonsággal különválaszthatók. Ezzel a „naivitásával” nem az árnyalt, valószerű ábrázolásról mond le a szerző, hanem az értékek visszanyerésével épp a valóságot kívánja visszaszerezni. Nehéz lenne jobban megragadni a lényeget és annak összefüggését az Ámika–Szemjasza-féle hatalomgyakorlással, mint ahogy Czakó teszi A szavak helyes használata című esszéjében: „korunk szellemi pestise az értékválság […] legszembeötlőbb tünete, hogy képtelenek vagyunk megkülönböztetni a hitványtól a nagyszerűt, nem tudjuk, mi a minőség, mi az érték, mi a mérték […] Korunk a fogalomzavarok történeteként is leírható. Egy percig sem vitás, hogy a káoszt szándékosan idézték elő azok, akik törvénytelen hatalomra törekszenek. Mert csakis törvénytelen lehet az Új-Bábel nagy kavaróinak hatalma, hiszen nem tisztánlátóvá s így szabaddá akarják tenni a népet.” A regény még a visszaélés fő eszközeit sem fél néven nevezni, korunk két bálványát, a pénzt és a (tömeg?)demokráciát: „Miért lett a semmi a kor középpontja? Miért enyésztek el a valaminek látszók a megfoghatatlanba, a fontos gondolatok a lényegtelen mondatokba […]? […] Ma a tegnapi regény éppoly érdektelen, akár a tegnapi kormány […] Mindenki sejtette, de senki sem akarta tudomásul venni, hogy valamennyi a Pénz árnyéka, az pedig a Fősemmi, a valótlanság szent meg­testesülése […] A legfőbb társadalmi eredmény, a demokrácia éppenséggel a Pénz képére és hasonlóságára szerkesztődött, ezért oldja föl a sósavnál hiánytalanabbul a szentek és bölcsek tapasztalását a csirkefogók és tökfejek zsivajgásában, kioltva ily módon a káros társadalmi feszültségeket.”

A halálhoz való viszony az egyik nagy próbakő. Már a regény első mondatából félreérthetetlenül kiderül a modern és a normális halálfelfogás különbsége: „Hosszúalattság legvégén, az Ótemetőre telepített városi szemétdombot cirógatta legelsőnek s legtovább a kelő-nyugvó nap.” A halál misztériumként való tiszteletét fölváltja a halál mint semmivé, sőt hulladékká válás. Ábel, a festő nem undorodik az egykori hullaházban lakni, a plébános még segíteni tud haldokló anyján, a Lepárok az anya sírjánál elmélkednek. A „fókaképű” ember viszont már a modern kor neveltje, aki felháborodik, mikor haldokló öccse hozzájuk költözik: „Nem érted, hogy nem megyünk vendégségbe hívatlanul? Ha mégis, akkor ebédre, vacsorára, délutáni kávéra, de még véletlenül sem meghalni! […] próbáld megérteni, hogy tetűt, vérbajt, halált nem való bevinni másnak az otthonába.”

Hasonlóan árulkodó a birtokláshoz és az étkezéshez kialakuló viszony. Tarzan és Ábel megelégszik a csak egy-egy napra szükségessel. Az étkezésben is mértékkel, hozzáértéssel, figyelemmel – röviden: alázattal – vesznek részt: „Tarzan a hegylábi rozstábla közepén ebédelt. Teljes szemeket szedegetett ki a kalászokból. […] jól megrágva, ízlelve, mélázva.” Ha nem ilyen puritánul, akkor is az ételben az életet tisztelve: „Már sültek a lepények a tárcsán, dúsan áradt belőlük az életszag.” Velük szemben a tömeg beéri a műételekkel, a hatalom képviselői pedig drágát és rengeteget, de szintén csak zabálnak. Szemjasza is, de még jellemzőbben a teljesen eltorzult alakú Ámika, akinek a zabálás mintegy a világ – materialista – elsajátításának a modellje lesz. A helyes valóságkép viszont élesíti – mert szellemtelivé teszi? – az érzékeket: „vajon miért nem ínyencek az ateisták? Miért nem éreznek ízeket? Tán, mert sose kóstolták, hogy »milyen édes az Úr«?”

Néha valóban kiélezettnek, önkényesnek, szájbarágósnak tűnhetnek a hasonló szembeállítások. De indokolja őket a mű részben szatirikus, részben példázatos irányvonala. Ám mi alapozza meg a szatírát és a példázatot? Végeredményben persze a hit és a hagyomány. Ami aztán szétárad a vallás, a természet és a nyelv bölcsességébe. Ez – és nemcsak Czakó „nyelvrégészeti” szenvedélyének fékezhetetlensége – indokolja például a magyar nyelv mélyeit firtató kitérőket, kommentárokat.

A nagy mintákhoz kapcsolódó utalások is segítik elfogadni a mű világképét. A régi szerelem, Teleki Pista úgy verekszik Ámika képzeletében Szem­jaszával, mint a népmesék hősei, derékig, nyakig vágva egymást a földbe. A Mester és Margarita valóságát idézi a rossz és a csodák érzékelhető jelenléte, a város fölötti repülés, a „másodlagos frissességű” kifejezés. A fő irodalmi mintákra fel is hívja az író a figyelmet, az ifjabb Lepárt használva szócsőként: „ – Az ördögről írni könnyű – kezdte a papa. – Ő látszólag igen tréfás figura – folytatta a fia. – Leginkább a népmesékben vagy a Mester és Margaritában. Sőt, a Faustban sem valami kemény legény.” A regény motívumrendszere is aláfesti a kimondott gondolatok, lezajló események érvényességét. Csak két mozzanatot kiragadva: a cím (a városka neve) könnyen fölfejthető gondolatot sűrít; vagy jelentősége lehet annak is, hogy dombon kezdődik (bár temető- és szemétdombon), és (szőlő)hegyen végződik a cselekmény.

A szereplők kilétét, sorsát néha valóban nehéz követni. Ez zavarólag is hat, mindaddig, amíg rá nem jövünk, hogy nem is az egyes alakok sorsa az igazán fontos, hanem a sorslehetőségek egysége. És következetessége, de ezt vissza-visszalapozva ellenőrizhetjük. Nem jellem és társadalom aprólékos megfigyeléséről van szó, hanem Hamvas Béla-féle „sorskatalógusról”. Ennek fényében elevenedhetnek föl az olyan hagyományos fogások, mint az állandó jelzők („Kvázi Gyuri, a talajvesztett kőműves”) és a beszélő nevek (Bugyi Gizi, Cukididi).

Az élet- és jellemrajzok töredékességét egyrészt már a föntebbiek is sokban indokolják. Másrészt ellensúlyozzák bizonyos bőségesen bemutatott jelenetek (például Salamon király szemlélődése) és a hangnemek, életminták gazdagsága. Hiszen még a múlt–jelen–jövő egységében élők se mindig teljes személyiségek (Karikám örök kamasz éretlensége miatt tud némileg túllépni a struktúra világán, Luca néni talán csak halmozza, kacatosítja az emlékeket), és a rosszak sem reménytelenek (még Személye Körüli Pétert is kísérti nagyapja embersége). Harmadrészt felvetődnek kérdések: a töredékes ábrázolás azt jelzi, hogy ebben a közegben még a jó sem teljesedhet ki igazán? (Mert azért megfigyelhető, hogy a jók reálisabbak, mint a karikatúraszerű rosszak.) Illetve: nem a jellem részletezése a lényeg, minden mellékes ahhoz képest, hogy a jó vagy a rossz oldalra áll-e valaki?

Megszoktuk, hogy a derűs, kész megoldásokat kínáló világkép gyanús. De látjuk, minden mozzanatra van távlatos magyarázat. Igaz, a magyarázhatóság még egyáltalán nem biztosítéka a minőségnek. Ha azonban a távlatosság jó ritmusú, fordulatos, eleven hatású műben valósul meg, akkor mégiscsak okkal feltételezhetjük, hogy a derű nem a kétségek megkerüléséből, hanem a szembenézés és a választás lendületéből sugárzik. A határozott világkép nem szükségszerűen a bonyodalmak előtti megtorpanás, lehet bonyodalmon túli egyszerűség. Reménykedjünk.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben