×

Czakó Gábor: Aranykapu

Cz. Simon könyvek, 2011

Kemsei István

2012 // 10
A modern történelmi regény – ellentétben a például Walter Scott által lefektetett klasszikus követelményekkel – természetéből és ihletéből fakadóan egyre inkább a kormagyarázó analógiák leírásává vált. Olyan köntössé, amit a történetmesélő magára, személyiségére, világnézetére öltve kibonthatja éppen aktuális eszmerendszerének lényegét. Ebből következően a műalkotás téma- és korszakválasztását sem tekinthetjük a véletlenek sajátos összejátszásának, hirtelen keletkezett ötletek következményének. A regény alapeszméje minden esetben, szinte kötelező érvénnyel utal vissza a történetmesélő már megélt, megtapasztalt történelmi időszakának egy-egy alapvető kérdéskörére, e világról kialakult véleményére; a mű ettől lehet önmagában is számunkra hitelt érdemlő.

Az író téma- és korszakválasztásából egyúttal választ is kaphatunk a: „miért éppen…?” kérdésére is, e témaválasztások alapvető kiváltó okára. S valóban: jó okunk van azt feltételezni, hogy meglelhetjük a feleletet arra is, esetünkben mi okból választotta Árpád-házi Salamon királyt regénye középponti figurájául Czakó Gábor.

A kor, amibe a szerencsétlen sorsú Salamon beleszületett, s amelyben szakrális, Szent Istvá­néhoz hasonló nagy formátumú, felkent királynak kellett volna mutatkoznia, még minden tekintetben viszonylag hosszan elhúzódó „átmeneti” kor volt. A Szent István halálát követő korszakváltó interregnum csak külsőségeiben ért véget a Vazul fiak trónra lépésével. Sem I. András, sem I. Béla ural­kodása nem volt még képes teljes értékűen helyreállítani az ország hatalmi egyensúlyát, tekintélyét. A külpolitikai helyzet sem volt ehhez éppen kedvező. Nyugatról III., majd IV. Henrik német-római császároknak az országot bekebelezni kívánó, hűbéri szándékai, keletről a régi, törzsi világot némi nosztalgiával szimbolizáló, ám közben mohamedán hitre tért, de ősi vallási képzeteiket, létformájukat mégis valamiképpen megőrző besenyők állandó fenyegetése akadályozta a tudatbéli kibontakozást, az általánosan elismerhető államrend megszilárdulását.

A regényben ábrázolt Salamon minden tekintetben korának gyermekeként nevelkedett. Így vált a történelem ködbe vesző, talán szándékosan is elnagyoltan ábrázolt, ellentmondásos, az elbeszélő által meghatározó jelleggel igencsak kívülről, nagy távolságból láttatható figurájává. Azon kívül, hogy létező személy volt, magából a regényből is alig tudhatunk meg róla többet, mint amennyi a forrásmunkákból amúgy is a rendelkezésünkre áll. Az Árpád-házi uralkodók nagy részéhez képest viszonylag hosszú, mintegy tizenhét esztendeig, a mogyoródi vereségig tartó uralkodása itt is csupán megtörténik vele – nem csoda, királlyá érésének meghatározó fejezeteit még gyermekként éli meg –, cselekedeteit éppen emiatt sem szándékaiban, sem morális felkészültségében nem képes irányítani. Korának ízig-vérig modern embereként úgy éli át uralkodásának éveit, hogy azt sem tudja, mi végre van a világban. Aki királyként is, magánemberként is magányos. Magánya pedig az átmeneti korokban születettek reménytelen, kiúttalan magánya. Uralkodói státusa is csupán vázlatos előkép, tudat alatti előkészület regénybéli elvégzendő létfeladatához. Jellemző, hogy a Czakó Gábor által csak homályosan megjelenített, elnagyoltan megrajzolt Salamon-képzet sorsának különös paradoxonjaként megváltásul éli meg, amikor a történelmi szükségszerűség végre letaszítja a trónjáról. Ábrázolt személye a misztikum irányába haladó középkoreszme némileg visszaható megtestesülése inkább, mint az életteli hősé.

Árnyalja az alkatáról kialakult sematikus képet még az a történelmileg hiteles adalék is, hogy Salamon a kortársak és a kódexírók szerint – jellemével ellentétben – kiváló hadvezetői, katonai képességekkel rendelkezett. Számos csatát vívott, számos csatában győzedelmeskedett. Őseihez, de leginkább apjához, I. Andráshoz és nagybátyjához, I. Bélához hasonlóan nagyszerű, de mégis az előző, a „sötét” középkorba, a „kalandozások” korába illő bajnok volt. Egy korát éppúgy nem értő s a későbbiekben majd Arany János ábrázolta Toldi megközelítően balszerencsés alteregója. Azaz: a lovagkor kezdetén nem volt meg az a tehetségbeli képessége, morális, eszmei töltete, hogy harcosból lovaggá váljon, erkölcsében lovagi erényekkel büszkélkedhessen. E morális töltetek hiányában nem lehetett képes megvédeni azt, ami az övé volt: az országot, annak függetlenségét.

Királyságának keserű története a visegrádi vár alsó tornyába záratásakor lezárult. Börtöne inkább csak jelképes, rangjához, méltóságához illő, alig több mint egy évig tartó luxusbörtön volt, jelkép mivolta-célzata szerint azonban lényeges sors- és vízválasztó. Salamon élete itt hasad két fejezetre, további sorsának alakulásába ezen a ponton szólhat bele a történetmesélő, ekkor kezdhet érvényesülni az írói akarat, valósulhat meg a témaválasztás szándéka, a történelmi leírás itt válhat történelmi regénnyé.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a törvényeket újrafogalmazó s az államrend szilárdságát helyreállító Szent László kiengedi a visegrádi torony fogságából, Salamon sorsa a mondák világáé. Kétszálú, mint az igazi mesékben. Két, gyökeresen ellenkező irányú útválasztási lehetőség. Két Salamon. Két regényfeltétel, végleg kilépve a történelemből. S mindkettő lehet igaz és hamis, hiteles és hiteltelen. Ám mindenképpen egy más történelem. Az egyik Salamon az akkorra már szétszóródott pusztai népeket, azok életvitelét szinte utolsóként, s így kipusztulásra ítélt anakronizmusként képviselő besenyőkhöz menekül, az ősi pogány mivolt tudatringató illúzióvilágában éli tovább életét, majd egy Bizánc elleni, Drinápolynál megvívott csatában esik el; a másik, a páncélt darócra cserélő Salamon egy radikális fordulatot véve visszavonul a világi hívságoktól, s szent életű remeteként, mint „Boldog Salamon”, az isztriai Polában hunyja le szemeit.

A földi bűneitől, cselszövéseitől, hazaárulásaitól – nota bene! –, szexusától is megtisztuló remete Salamon képzetének megformálása nyilvánvalóan az író Czakó Gábor választása. E választás középpontjában elsődleges szándékként a középkorra oly jellemző istenkeresés áll. A megtagadásokkal, a más, nem keresztény vallásokkal lezajló kacérkodásokkal, önmarcangoló kételkedésekkel terhelt istenkeresési folyamat hosszú, kínkeserves útja pedig Salamon esetében valójában nem más, mint értékkeresés. Egy megzavarodott, saját értékeit nem lelő világban a feladattudat nélkül felnőtt embernek mindenképpen hiteles és biztos értékre kell lelnie bolyongásai közben, ha nem akarja végleg elveszíteni önmagát. A pazar, pompával terhelt világból át kell lépnie a hívságos tulajdonnal már nem rendelkezőbe, a szakrálist megközelítőbe. E folyamatot pontosan ábrázolja Czakó Gábor, hiszen a középkor emberének aligha állt rendelkezésére más cselekedet lehetősége, mint a pusztába, az érintetlen természetbe vonulás, a természet erőivel szembeni teljes, panteisztikus önfeladás. A gondolatilag termékenynek mutatkozó, személyiséget gazdagító magány mint a bűntől történő megszabadulás lehetséges alternatívája. Hiszen Salamon korára a mártírok „divatja” már régóta, Gellért püspök mártíriumával leáldozott, avval szemben egyre inkább a remeték, a korabeli embertől idegennek ható civilizációval jámbor ellenállással dacoló s az örök, egyetemes érvényt szemük előtt tartó Buddhák „trendje” érvényesült. A külvilággal szakító, csontsoványra aszott testű barlanglakó remete – lásd a tihanyi barlangok lakótelep jellegűen zsúfolt rendjét – éppen úgy korszimbólummá vált, mint a keresztes háborúkba messze hangzón csörömpölő fegyverzetével vonuló lovag.

A magyar középkor szellemiségét, alakjainak karakterét megragadni s mindezekből hús-vér történetet kikerekíteni nem egyszerű feladat az író számára, akármilyen lélektani szimattal, beleérző képességgel rendelkezik is. A megidézett kor semmiképpen nem lehet több tetszés szerint megfestett díszletnél, az e környezetből feltámasztott középponti figura eszmehordozó marionettfiguránál. Olyan színpad ez, ahol a darab sikere egy hajszálon függ.

A mű értékére leselkedő tetemes számú veszély, az esetlegességbe süllyedés fenyegetése az írótól legalábbis nagyfokú történészi tárgyilagosságot követelne. Egon Friedell óta tudjuk azonban, hogy minden történelem legenda, s mint legenda csakis szubjektív, lehetséges történet, és mint lehetséges történelem pontatlan és önmagában is regényszerű lehet, minden szigorú datálhatósága ellenére. A tárgyilagosság eszméjének megvalósulása tehát eleve kizárt, pláne egy szépírói műalkotás esetében. Marad az analógiának, a hasonlóságon alapuló egyezésnek az esélye.

„Mindent, amit a múltról mondunk, saját magunkról mondjuk. Sohasem tudunk másról beszélni, mást megismerni, mint saját magunkat” – írta szintén Friedell, s a nagy kultúrtörténésznek igaza volt. Czakó Gábor Salamonja mindenestől a hosszan, alig kibírható vontatottsággal ismeretlenbe kígyózó átmeneti korunk Salamonja is. Nem nehéz felismernünk a hazáját saját hatalmi céljainak önös érdekéből idegen érdekeknek kiárusító, az idegen hatalmak előtt hajbókoló királyban, a kerlési parasztfiú aljas, öncélú, minden bűntudat nélküli legyilkolásával, fejének dárdahegyre tűzésével a nála különbbel – történetesen a korszakváltozás megvalósulását szimbolizáló Szent Lászlóval – szemben magát vele egyenrangúnak hazudó Salamonban a ma Salamonjait. Az archaizálást óvatosan kerülő, szinte száraz, hosszas időkihagyásokkal szaggatottá tett szöveg segítségével Czakó fókuszba emeli középponti figurájának eme tulajdonságait.

Ki kell lépnünk ebből a világból, gyökeres fordulatra van szükségünk, kívül-belül új, de legfőképpen: más emberré kell válnunk, lelkünknek vissza kell térnie a szakrális rend világába – mondatja velünk makacsul-didaktikusan földi életünk egyik választási lehetőségét példaként felhozva a könyv második részének szánandó Salamonja, aki mindenre elszánt napjaiban már-már a végletekig feszíti a középkori remeteség aszkézisét, hogy mindenestül Istené lehessen, Isten vele szemben támasztott igényeinek megfelelhessen.

Ám a regénynek ebben a második felében megint csak önmagunkba, hiúságunk csapdájába botlunk. A bennünk is élő, bűneit vezeklő, soha nem volt benső világát valamiképpen történelmietlenül megteremteni szándékozó Salamon ugyanis ravaszul, kíváncsi-hiún ki-kilopódzik a külvilágba, pontosabban: vissza Magyarországba, meglesni, hogy vajon hazájában él-e még az ő emlékezete. Mi ez, ha nem a ma élő ember gyáván félrekacsintó, haszonleső álságossága? A keresztény misztika – az Isten – felé fordulás teljességének homályos igénye mai köznapi létünkben újra csak a vágyott, de szinte megvalósíthatatlan részünk marad. Itt zárul az analógia minden további lehetősége. Istent elzavartuk magunk mellől, a személyiség tisztaságát, erkölcsi nagyságát megőrző értékviszonyok rendszere összeomlott, hamis képzetünk mások által teremtett árnyalakjaival próbálunk parolázni. A Salamon–Buddha párhuzam – a Czakó Gábor által felvillantott léthelyzetbeli lehetőségek szerint is – külvilágnak hátat fordító gesztusa gyakorlatilag kivitelezhetetlen.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben