×

A pikk dáma

Alekszandr Puskin elbeszélése nyomán

Gáti István

2012 // 10
I. fejezet
Egy téli estet átmulatni
Tisztek között remek dolog.
Hevít a bor, s a kártyapakli,
Mint csalfa szoknya, úgy forog.
Figyeljünk jól a társaságra!
Öt óra tájt eláll a lárma.
Hozzák a villásreggelit.
Narumov tiszt asztalhoz int.
Mohó a villák koppanása.
Rágódni éppen volna min:
Szokás szerint vesztett Szurin.
Unottan néz a lágy tojásra.
– Pajtás, a lógó orrura
Ritkán kacsingat Fortuna!

– Higgadt vagyok, de úgy találom,
Csepült a sors ma módfelett.
De nézd csak őt! Hermann barátom
Kártyát kezébe most se vett.
Csak ült, és nézte órahosszat
Barátait, hogy szórakoznak.
Józan. Mióta ismerem,
Nem tett egyetlen lapra sem.
Hermann legyint. Beszéde lomha:
– A kártya vonz, de tét se kell,
A játszma vége érdekel.
Nem vágyom léha izgalomra.
Koldussá nem tesz így az est,
S nem halmozok feleslegest.

Tomszkij felel: – Ismerve téged,
Viselkedésed érthető.
Kíváncsi vagy, de büszke német,
Bizonytalanra nem vevő.
Nyerhetsz, veszíthetsz képzeletben.
Ha van személy, ki érthetetlen,
Egy úrihölgy, ki hajdanán

Sokat tarolt: a nagymamám.
– A grófnő? Több mint nyolcvanéves!
Kártyázzon vénen itt? Minek?
Örül, ha bottal eltipeg!
Tompul szegény, de nyelve éles.
Sok éve nyert? Ki látta, hol?
Nem értem, min csodálkozol.

Tomszkij szivarja fölparázslik.
A társaság körötte zsong.
A füst ködébe mélyet ásít,
S egy tál ölén kihuny a csonk.
– Elég legyen! Semmit se tudtok.
A város összevissza suttog!

Matróna most, de ifjúként
Egy éven át Párizsban élt.
Mint mademoiselle tudott beszélni,
Ékszert, ruhát viselni ő.
Csodálta bár Richelieu,
Viszonzást nem kapott a férfi.
Így volt vagy úgy? Többféleképp
Mesélte már történetét.

Törékeny hölgy volt Fedotovna,
Felső körökben népszerű.
Aranyló fürtje kontyba fonva.
Igéző arcú, kék szemű.
Belengte édes parfümillat.
Nevezték Venus Moscovite-nak.
Izzott. Nyomában járt a nap.
Vonzotta bűvös kártyalap.
A veszteségtől sem riadva
Vonult a kártyaasztalig.
A sok ficsúr imádta mind.
Hány férfihang susogta: – Anna!
Gyakorta játszott fáraót,
S a szenvedélynek ára volt.




Fess volt az orléans-i herceg,
Ki asztalához hívta őt.
Hozamra ment. Ő, persze, vesztett.


A büszke lelkű úrinőt
Nem bénította holmi bánat.
– Fizessen! – kérte nagyapámat.
Haragra gyúlt szegény atyus.
Ellenkezett, habár papucs-
Férjként ismerte őt a város.
Félévi bérről szónokolt,
S hogy hírnevén esett a folt.
– Nem pénzverő vagyok! Világos?
Így ordibált a hős rokon,
S jutalma lett egy gyors pofon.




Célhoz nem ért a házi ütleg,
Sarkára állt a gyönge férj.
De böjtje lett a kínos ügynek:
Külön szobában telt az éj.
És nagyapám – ki hitte volna? –
Fütyült e súlyos szankcióra.


Felfogva már az ész szavát,
Kibírt egy teljes éjszakát,
S reggel felébredt önbizalma.
Derülve csip-csup érveken,
Kerek perec kimondta: – Nem!
Egy pénzköteg nem ír a bajra.
Bolonddá tett a fáraó.
Kezedbe kártya nem való!




„Ki volna hát, ki női szóra
Megértő szívvel hajlana?
Varázsom hat talán a grófra...
Ő lesz!”– gondolta nagymama.
Saint-Germain grófja, tudniillik,
Barátja volt, s nagy híve mindig.
Asztalhoz ült. Sóhajtva írt.
Egy ív fehér levélpapírt
Beszőtt a bú és sok nagy ötlet.
Úgy fűzte nagymamám a szót,
Hogy stílje már költői volt.
Így kezdte el: „Én írok Önnek...”
Kérése nagy, körítse bók:
„Mily gáláns jó barát a Gróf!”




A messze hírhedt vén kalandor,

Hogy olvasá, repült legott.
Meghatva bársonyos szavaktól,
Fedotovnához hajtatott.
A hölgy merengőn és leverten
Ott várta már a télikertben.
A férfi, észrevéve őt,
Pálmák között a könnyezőt,
Az öntöző csövébe botlott.
Repült a fényes sétabot,
Levert egy Vénusz légycsapót,
Derékba tört egy ritka bokrot.
S hogy talpra állt a kajla gróf,
Sajgó derékkal meghajolt.






– Bonjour, Madam! Nos, megjelentem,
Szolgálatára, drága hölgy!
Bocsássa meg, hogy tönkretettem...
S e szép növény magára dőlt.
Habár  köszöntőm, nemde, szimpla,
Hűségem Önhöz, mint a szikla!
Patakzó könnyét nyelje le!
Leszek viharban ernyeje.
Hogy pénzt nem ad... a férje dolga!
Kölcsönt, ha kéri, nyújthatok,
Bár jobb stratégiát tudok,
Mi súlyos gondjait megoldja.


Kölcsön helyett szilárd alap:

Mindössze három kártyalap.

Hatásszünet. Tomszkijra néznek
A felcsigázott tiszt urak.
– Mi volt tovább? Fejezd be, kérlek!
Pödrik remegve bajszukat.
Elégedett az elbeszélő.
A hangulat körötte vérbő.
Ki izgatott, ki kétkedik.
A folytatást reméli mind.
Hogy szín való vagy szép regény lesz?
A társaságnak egyre megy.
Dagadhat, lám, a tiszti begy!
Tartása büszke, ünnepélyes.
Gyufát keres, pipára gyújt,
És körbeleng megint a múlt.

A nagyanyám még aznap este
Versailles-ban újra megjelent.
A díszteremben megkereste
Az orléans-i herceget.


Elébe állt: – Nemes barátom!
Herceg! Poentírozni vágyom.
A pénzt, amellyel tartozom,
Holnapra, higgye, meghozom.
Ifjonti lelke lázban égett.
Mindhárom kártyalapra tett
Egy-egy jelentős összeget,
És nyert, kiváltva veszteséget.
Saint-Germain mentő ötlete
A szégyent így törölte le.






Négy gyermeket hozott világra.
Titkát egyik se tudta meg.
A három Germain-féle kártya
Körül ma is homály lebeg.
Pedig szegény bohém apámnak
Több ízben vesztesége támadt,
S vágyott e praktikára. Ám
Konok szülő a nagymamám!
Egy úrnak végül elkotyogta,
Ki vesztett cirka milliót,
S oly mérhetetlen charme-ja volt,
Hogy felkarolta Fedotovna.
E férfiú nagyot kaszált,
De teste már a sírba szállt.


II. fejezet

Egy délelőtt a budoárban
A grófnő fészkelődve ült.

Szépítkezett. Körötte hárman.
Hozták a szalagot s a tüllt.
Rossz kedve volt, a nyelve forgott:
– Ne azt a brosst! Tűzd már a kontyot!
Futott a három szolgalány.
Az ősz matróna póthaján
A régimódi dísz lefittyedt.
Hiába púder, pilla, rúzs,
Ha mély a ránc, és reng a hús.
Nyolcvanhat év! Ki hányna fittyet?
A karperec bár tündököl,
Mértékre int a zord tükör.

Fényárban ült nevelt leánya,
Egy párnadísz fölé hajolt.
Míg csillogott ölén a ráma,
Lányarca fénylett, mint a hold.
E parfüm átitatta körbe
Tomszkij szikár alakja tört be:
– Bonjour, Lizácska! Nagymama!
Tán megzavartam... ejnye, na...
De Anna grófnő csak legyintett:
– Öltöztem épp. Miket makogsz?
Tán szertartásoskodni fogsz?!
Ne hozd zavarba hölgyeinket!
Tanács vagy pénz kell, gondolom.
Lizácska, hozd a lornyonom!

– A lovasgárda tisztje jött el,
Ősrégi cimborám nekem,
Hogy összeismerkedjen Önnel.
Ott lesz a bálban pénteken.
– Egy ismerős, ugyan, ha számít,
Ráér a péntek esti bálig!
Időm ma úgyse volna sok,
Rémséges könyvet olvasok:

Egy szörnyű hal fürdőkre támad.

Sok vízihulla... borzalom!
Szebb olvasmányra szomjazom.
Hozhatnál hébe-hóba párat!
Vidám, orosz regényeket.
Ne lássak este rémeket!

A grófnő sárga pongyolája
Eltűnt a válaszfal mögött.
Oly izgalom szökött a lányba,
Orcája szinte tűzbe jött:
– Bal lábbal kelt anyuska. Látja!
Napolva lett becses barátja.
Sajnálom, meg kell vallani.
Miféle tiszt? Mérnökkari?
– Nem éppen az, de délceg úrfi.
Mohó vagy, mint egy kisgyerek!
A bálon majd megismered.
Nem láttalak még így pirulni.
Okos fiú, meg snájdig is:
Narumov lovassági tiszt!

Tomszkij magára hagyta végre.
Lizának pompás alkalom!
A kézimunkát félretéve
Kisandított az ablakon.
Mi az, mi nőt merengni késztet?
Egy százszor látott utcarészlet?
Járókelők, szivarfa, balkon...
De ott van Ő! Szemközt, a sarkon
A mérnökkar jóképű tisztje
Fordult feléje fesztelen.
Kilétét később felfedem.
Szép férfi volt, járása büszke.
Egy zsörtölődő hang miatt
Köddé fakult e pillanat.

– Mi lelt, te lány? Ne tátsd a szádat!
Kint vár a hintó. Indulás!
Egy séta jár szegény anyádnak.
Öröm nem érhet úgyse más.
Öltözz hamar! Egy ritka gyöngyszem
Nem járhat holmi házi göncben!
Mit andalogsz? Eszedre térj!
Végy sálat is! Erős a szél.
E pillanatban nyílt az ajtó.
Bicegve jött a morc lakáj,

Kezében könyv meg porcelán.

Malacfején arasznyi barkó.
Az asszony arca felderült:
– Ez lesz a könyv, mit Pása küld!

Nagy izgalomba jött a grófnő,
Homályba hullt a külvilág.
– Kedvenc poétám írta. Mon Dieu!
A séta várhat. Ülj le hát!
Többek szerint remek poéma.
A zsúron is mi volt a téma?
Az új regény, mi tiszta vers!
Pergő, kalandos. Itt a perc...
A történet szövése izgat.
Első szakasz? Nem érdekel.
In medias res kezdjük el.
Fussunk tehát a másodiknak!
Zsarnok mamája oldalán
Fennhangon olvasott a lány:

Megunt tanyája Jevgenyijnek
Egy tündöklő falucska volt.
E szép vidék örömre intett.
Az ég felé hozsanna szólt.
A régi kastély elhagyatva
Nézett az elfutó patakra.
Övezte hegy s körötte bő,
Arany virágtól dús mező.
Felfénylett még e tarka tájban
Helyenként egy-egy kis falu.
A rét füvén ezernyi juh.
Szunnyadt a kert árnyékba zártan.
Gyom és bozót karolta át
Driádok nyájas otthonát.




Kastélyhoz illő díszletekkel
Büszkélkedett az úri lak.
Mit volt idők divatja rendel,
Hordták a vén, tömör falak.
Selyemből szőtték mind a függönyt,
És körben cárok képe függött.
Tág termeit csend lakta rég.
A kályhán színezett cserép.
De mállott már az ősi pompa.
Ósdin hatott, ki tudja, mért?
Barátunknak garast sem ért.
A kényelem meg nem hatotta.
Újmódi ház vagy régi hely?
Hősünk egyformán unta el.
*

– Elég! – horkantott rá az asszony.

– Miféle csacska könyv megint!
Kedélyemhez sehogy se passzol.
Megfulladok! Jobb lenne kint.
Tedd félre most! Lizácska, kérlek,
Vedd át az úti öltözéked!
– Futok, maman! – felelt a lány,
S míg átszaladt a szűk szobán,
Csengett az úrnő rézkolompja.
Parkett dobolt, váll vállhoz ért,
Lótott-futott a sok cseléd.
Lizán kalap, lovak befogva...
De tárgytalanná vált az ügy:
– Mogorva szél van. Nem megyünk!

Ha így pirít a sors a lányra,
A dac nem épp okos dolog.
Főúri rangú mostohája
Gyakorta hóbortoskodott.
Jószívű volt, de bősz akarnok.
Botrányszövésben régi bajnok.
Meglopta szolga és rokon.
Pózolt farsangi bálokon,
Mint tollruhás madárijesztő.
Élt-halt a szaftos hírekért,
Nyelvén ezernyi pletyka élt,
S pörölt, ha elfogyott a pezsgő.
Mint pártfogó, ki mindig ád,
Úgy nyomta el szegény Lizát.

Nemes falakkal körbefogva,
Felnőni árvaként – kereszt.
De Lizaveta Ivanovna
Zokszó nélkül viselte ezt.

* Puskin: Jevgenyij Anyegin, Második fejezet. Gáti István fordítása.

Pocsék a könyv, kihűlt a kályha,
S minden malőr a lány hibája!
Mint díszbe öltözött cseléd,
Tengette ifjú életét.
Fáradt estéin majd elájult.
Nem állhatták Lizát a nők,
A társaság lenézte őt.
A bálban petrezselymet árult.
Bár szállt felé sok röpke bók,
Igaz kérője egy se volt.

Azóta már remél az árva!

Eljött a boldog pillanat:
Egy ifjú tiszt egyenruhája
Felcsillogott a fák alatt.
Az úr Lizára feltekintett,
A lány finom kezével intett,
S míg jött az újabb alkalom,
Tekintetét az ablakon
Felejtve gyakran elmerengett.
A perc hatalma végzetes.
Istennek hála, férje lesz!
Bút és szidalmat elfelejtett.
Reménnyel telt be élete.
Így történt, éppen egy hete.

Ki hát regényünk férfi hőse?
Hermann, a pókerarcú tiszt.
Bohémek józan ismerőse,
Kártyázók közt örök kibic.
Becsvágyó férfi. Német apja
Komoly hadmérnökké faragta.
Konok, titokzatos személy.
Ott ült poémánk kezdetén
Borozgató baráti körben.
Tomszkij anekdotája ott
Reá, mint ágyútűz hatott,
De izgalmát elfedte bölcsen.
Egy visszanyelt grimasz mögött
Ki látna rögtön ördögöt?

Másnap zilált fejét az alkony
Hideg sötétje járta át.
Fütyült a szél a Néva-parton.
Nyugalmat lelke nem talált.
A víz, a tér, egy utca sarka
S ki szembejött, csak felkavarta.
Vad, ismeretlen ormokat
Hódítva szállt a gondolat:
„A grófnő szívét megpuhítva
Bizalmát könnyen elnyerem.
Meggyőzi tiszta jellemem,
S enyém lesz majd a kártya titka!
Sikerre vinni tervemet,
Ha kell, az ágyig elmegyek!”

De fölneszelt e gondolatból
Egy régimódi ház előtt.
Döngött az út a sok fogattól.
Huszárcsizmák, nemes cipők
Sorát fogadta büszke porta.
Látszott a lábak úri volta.
Bundák, estélyik sorfalát
Bámulva Hermann félreállt.
Egy rendőr állt mellette jobbra.
– Ez ám a pompa, biztos úr!
Menyegző lesz vagy holmi zsúr?
– Estélyt ad Anna Fedotovna!
E szó, a zsongó ház előtt,
Villámcsapásként érte őt.

A szűk lakásba zaklatottan,
Lihegve, késő éjjel ért.
Aludni tért, de szúrt a paplan,
S kavargott bent sok furcsa kép:
...Főúri termek félhomálya.
Nyerésre áll, övé a dáma.
Sarkot behajt. Nyer és mulat!
Tesz újra tíz aranyrudat...
De oldalába mart a reggel.
Sétálni ment, bolyongva járt.
A házsarok, hol tegnap állt,
Meglepte őt a téli csenddel,
S egy ódon ablakszárnyon át
Meglátta azt a barna lányt.

III. fejezet

Elállt a szél s a lárma délre.
Egészen elcsitult a ház.
Lizát vetkőzés közben érte
A messze harsogó ukáz:
– Bezár a bolt! – pörölt az asszony.
– Csipkedd magad, vagy megharagszom!
Új gyűszű kell, pecsétviasz.
A ház előtt a két inas
Felrakta őt a bőrülésre.
A hintó másik pamlagán
Holtsápadt arccal ült a lány.
A függöny kósza rebbenése
Lett lüktető sebére ír:
Kezébe hullt egy kék papír.

A hadmérnök szikár betűi
Égették szinte ujjbegyét.
Legjobb, ha kesztyűjébe gyűri.
Elrejthető sietve még
A férfi néma vallomása.
„Tűnj el, levél! Csak meg ne lássa...”
De mostohája mást figyelt.
Feltűnt egy kedves, régi kert.
A szó Lizáról mind lepergett:
– Melyik híd ez? De szép tető!
Hozzád beszélek! Érthető?!
Kivágták azt a ronda nyelved?
Kérdeztelek! Minek gyötörsz?
Beléd nyilallt talán a görcs?

Meredten ült egész hazáig,
S főfájást emlegetve ott,
Külön vonult, s meleg ruháit
Magán feledve olvasott.
A vallomás költői volta
Érzékeny lelkét átkarolta.
Bár fordítás csak, meglehet.
Mását németben megleled,
Egy népszerű kalandregényben.
Ezreknek szolgált sablonul!
De hősnőnknek mégiscsak új,
S reményeit ez fűti éppen.
Váratni mégse kellene!
Bizalmas ügy. Feleljen-e?

Töprengve ült le asztalához.
Kinyílt a lakkozott fiók.
Fehér papír, csak semmi pátosz!
Diktálja józan ész a szót:
„Nem kétkedem, szándéka tiszta,
De zálogát fogadja vissza!
Erény e tűz, de lángja vad.
Ily görbe úton nem szabad
Egy női lelket felkavarni!
Les és követ, zavarba hoz.
Túlságosan titokzatos!
Mi lesz, ha csal, ha bókja talmi?
Vagy vakmerő kalandba von!
Ne sértse hát, ha megrovom.”

Feszült ideggel leste másnap
Az út szemközti oldalát.
Lizánk egy váll-lap csillogásnak
Átadta szinte önmagát!
A széptevő szilárd alakja
Lustán vetült a házfalakra.
Az ablak szárnya résre nyílt,
A lány a tegnap írt papírt
Az utca díszkövére dobta.
Hermann, remélve, kincsre lel,
Zubbonyzsebébe dugta el,
De nem soká ment andalogva.
Kitudni azt, mit sorsa küld,
Tüstént egy cukrászdába ült.

Bár válaszát még ott megírta
A billegő körasztalon,
Csak harmadnap bocsátja útra.
Egy jó nevű divatszalon
Küldönce adja át vigyázva:
– Nem számla jött! – kacsint a lányra.
Kútfőből írt, ravasz levél,
Sürgős találkozót remél.
Muszáj a lánynak most felelni.
Gyöngéd sorok, butácska báj.
S futott levél levél után.
Ígéretek, eskük, de mennyi!
A lelki zár fecsegve nyílt.
Lizácska vakmerően írt.

Liza levele Hermannhoz

Most én veszek kezembe tollat.
Megszédített. Mi többre vár?
Ma még szeret, s ki tudja, holnap,
Ha eltaszít... jogában áll.
Mégis, ha lelke rezdülése,
Mint többször írta, oly erős,
Az érzelem hatalma győz.
Egész valóm mutatni féltem.
A lángra lobbant tűz fölött
Dac és szemérem őrködött.
Csak itt, belül, magamban égtem.

Öné leszek, míg szívem üt.
Magát kerestem mindenütt.
Mondják, az ész szavára hallgat.
Nem fut rajongva nők után,
Kártyát se vesz kezébe tán.
De mint zömét a tiszti karnak,

Mulattathatja városunk.
Sok úrfi él felénk csapongva.
Mi csillogtatni jól tudunk,
De árvaként mit ér e pompa?

Csak összehordott díszlet ez.
Homályba néz a színes ablak.
A fényűzés sosem szerez
Erényt a büszke grófi rangnak,
Ha lelkünk szép eszméi pangnak.

E ház nyugalma csak közöny.
A kínt az illem eltakarja.
De itt van Ön. Erős a karja.
Megnyithatná ma börtönöm!

Hálás lehetnék mostohámnak,
Hogy volt derűs gyerekszobám.
Bölcs emberek nyakamra jártak.
Divatszabó és nyelvtanár,
Erőltetett művészi gonddal,
Kiművelt hölggyé szabtak át.
„Segédigék” Száznegyven oldal!

Bécsből hozattak zongorát.
Tömtek kötetnyi ismerettel.
Ma is tudom betéve mind.
Egy úrinő szeszélyeit
Szolgáltam néma tisztelettel.
De vége most! Már új a nap.
Közös jövőnk reménye tűnt fel,
S én félve bár, de nagy betűkkel
Leírhatom: SORSOM TE VAGY!
Törvényes hitvesem lehetnél.
Szent érte, hidd el, bármi út!
A régi lány csak ülne szendén,
De nyugtalan, szerelmes elmém
Megálmodott egy randevút.
Ma este hatkor eljöhetnél.
Míg bálozunk a nagykövetnél,
Pihenni tér személyzetünk.
Ha nagykapunk be lenne zárva,
A kert felől osonj a házba!
Hét óra tájban érkezünk.
Magad vagy ott? Vigyázva mérd föl!
Szemközt, ha felszaladsz a lépcsőn,
Egy szűk előszobába érsz.
Bal kéz felől, csak résre tárva,
Ajtót találsz, kilincse réz.
Mögötte lesz anyus szobája.
A háló másik ajtaját
Ezüstözött tapéta rejti.
A hátsó lépcsőházon át
Már föl lehet szobámba menni.
Csak csendben ülj, míg megjövünk!
Ha tetszik, hajnalig maradsz itt,

Ha mostohám már mélyen alszik,

Zavartalan beszélhetünk.
Várlak! Pislákoló reményem
Tekinteted lobbantsa fel!
Vagy szalmaszálként égjek el
Álmom hiába gyúlt hevében.

Végzem! Olvasni nem tudom...
Kezem remeg, elönt a szégyen...
Hóhérom lesz vagy doktorom?
Megbízom úri jellemében.



Az estét meg se várta Hermann,
A grófi házhoz hajtatott.
Míg föl-le járt a hóviharban,
Figyelt egy fénylő ablakot.
Arcát a szél dühöngve vágta.
Csak pislogott az utcalámpa.
Álláig húzva zubbonyát
Lépdelt a habzó úton át.
Szemöldökén megült a friss hó.
Kihunyt a fény a kert mögött,
A grófnő és leánya jött.
Előgurult a lomha hintó.
A tiszt meredten és furán
Lesett a távozók után.

Öt óra volt. A könnyű hóra
Ólomnehéz homály borult.
Ütött a messzi templomóra.
A szél haragja elcsitult.
A néma házat körbejárta.
Egészen átfagyott a lába.
De ő a télre nem figyelt,
Fejében egyre forrt a terv.
Hajtotta szörnyű küldetése.
Nem várta fény és semmi hang.
A kerten szinte átsuhant.
A kiskaput kitárta résre.
Lábujjhegyen, vigyázva ment.
Meghitt meleg fogadta bent.

A szíve lüktetett, de bátran
Vett minden második fokot.
Magányos árny inalt a házban.
Egy lélek sem mutatkozott.
Csak fönt. Horkantva hébe-hóba,
Egy könyv fölött aludt a szolga.
Mi nyomta el? Sok kerge rím.
Tatyjana volt vagy Jevgenyij?
El nem beszélte horkolása.

Csak bólogott, mint ócska báb.
Az ifjú tiszt osont tovább
A félhomályos hölgyszobába.
Karszékek, párnás pamlagok
Bőségben díszelegtek ott.

Zsúfoltság volt e szép teremben.
Tapéta, váza kínai.
Az asztalon nagy tégelyekben
Kelések, ráncok írjai.

Púder, kefék, paróka – három!
Fehérnemű pihent az ágyon.
Tükör szegén aranymedál.
Minden sarokban porcelán.
Könyvpolc gyanánt bevált a szófa.

Itt egy mozsár, valódi réz,
Mit bal felől sok éve néz
E ház rendjelre büszke grófja.
Habár vonása elnagyolt,
Kitűnik: nagy-nagy lelke volt.

Hermann a fúló gyertyalángra
Kérdőn meredt: „Kitart vajon?”

Míg átsuhant gigászi árnya
A villogó spanyolfalon.
Vállához ért egy kottatartó,
Mögötte volt a rejtekajtó.
„A lány szobája arra lesz.”
Fordult a zár. „Csak semmi nesz!”
Feltornyosult a hosszú lépcső.
Kíváncsi volt, de mégse ment.
A célja horgonyozta lent.
Túl szép a terv, elvetni késő.
Míg bősz fejét gyötörte nyűg,
Két óra hosszat csendben ült.

Dermedten állt a csempekályha.
Kint hóvihar söpört megint.
A fal mögött vacogva várta
E báli este hölgyeit.
Zörgött az út. A ház felébredt.
Az engedelmes, hű cselédek
Munkába álltak hirtelen.
Felfénylett mindegyik terem.
A grófnő roskadozva jött be.
Zihált, tördelte bal kezét.
Alatta felnyögött a szék.
Sápadt fejét böködte ökle.

A tiszt egy ujjnyi résen át
Figyelt. Elméje készen állt.

Lizácska árnya izgatottan
Suhant a hűvös termen át.
De emberünk a szűk sarokban
Másfajta randevúra várt.
Eltűnt a lány, s egy pillanatra
A mostohát magára hagyta
Öltöztető cselédje is.
Mocorgott már helyén a tiszt,
De koppantak megint a léptek.
Bejött a ház személyzete.
Kályhába tűz, paróka le.
Hermann az esti vetkezésnek,
Áthágva minden illemet,
Borzongó szemtanúja lett.

Eljött a perc, hogy végre lépjen,
Már távozott a sok cseléd.
A vénasszony csak ült a széken.
Álmatlanság gyötörte rég.
Látszott a kor nagy terhe rajta.
Önkéntelen rángott az ajka.
A csipkefőkötő alatt
Szunnyadt a lomha gondolat.
Aszott kezén feszült a fásli.
Egy szürke árny esetlenül
Elébe állt a fal mögül.
Alakja szinte túlvilági.
Kővé meredt jöttén a vén.
Fény gyúlt riadt tekintetén.

– Legyen nyugodt! Ne higgye, hölgyem...
Rontás igéje nincs velem.
Hívatlanul magára törtem.
Garázda tett, elismerem!
Lelkem zugát nem lakja ördög,
Csak egy szerény kegyért könyörgök!
Rabolni, ölni nem fogok.
Nem vinne arra semmi ok.
Bár szép e ház, és tárva-nyitva...
Ki lopna itt, kincsekre lel.
Ékszer, mütyür nem érdekel,
Csupán a három kártya titka!
Pár szó, vagyonba nem kerül,
S létem sötétje földerül!

A grófnő rárivallt rekedten:
– Legenda már, ősrégi ügy!
A veszteséget visszanyertem.
Szerencse volt. Nincs semmi trükk!
Hóbortjait zúdítsa másra!
Boldoggá tenne távozása.
Beszélnek ezt meg azt? Ugyan!
Titkot ne sejtsen itt, uram!
Hermann folytatta térden állva:
– Ha tiszta lelkű ön, megért.
Az élet oszt, s üdvünk a tét.
Játszik velünk seregnyi kártya.
A három biztosan nyerőt
Ezer között ne rejtse gőg!

– Közel talán halála napja.
Ha nyomja bűn, gyónásra int.
Kinek, mi célra tartogatja
Hasznos tapasztalásait?
Gazdag családja rászorulna?
Testálja azt valódi úrra!
A pénz kezembe’ jól forog.
Vagyont pocsékba nem dobok.
Fukar vagyok, de mégis ember!
Az Úrnak is kedvére tesz.
Áldott, dicső emléke lesz
Bennem s jövendő gyermekemben.
Ki más fiának nyit kaput,
Ha jő a perc, a mennybe jut.

A ház úrnője félretolta
Az összekulcsolt két kezet.
Felállt a tiszt: – Gonosz boszorka!
Ha kell, hát kényszerítelek!
Felelj nekem, vagy gyorsan iszkolj!
Kezében csillogott a pisztoly.
Grimaszra nyúlt a pókerarc.
– Gyerünk! Beszélj, ha jót akarsz!
Sátáni volt és hajthatatlan.
– Nem szégyen az, hogy így tagadd!
Erőtlenül hátrált az agg,
S kővé meredt egy mozdulatban.
A tiszt megállt, és hallgatott,
Mert észrevette, hogy halott.

IV. fejezet

„Magam miatt kell most remegnem.

Mi tettre vitt konok fejem?
Itt vár talán egy ismeretlen.
Ó, add Uram, ne így legyen!
Mi vonz felé? Ruhája, rangja?
Beszédje lágy, vagy mély a hangja?
Nem ismerem, csupán nevét.
Mi lesz, ha most elémbe lép?”
Száz félelem nyilallt a lányba.
Kattant a fényezett kilincs.
Sóhaj követte: „Senki nincs!”
Aléltan rárogyott az ágyra.
Feloldozó e pillanat.
A randevúja elmaradt.

A bál zaját kerülte, unta.
A pletyka nem kötötte le.
De jött a végtelen mazurka!
Tomszkij lett ott a partnere.
Izgalmat ő hozott a bálba.
Kajánul pislogott a lányra,
Míg elsütötte élceit.
Hermannt felhozta név szerint
S a mérnökkart. Talált a tüske.
Cifrázva lépést, tűrve gúnyt,
Lizácska többször elpirult.
Fojtott a ház lármája, füstje.
Kitudva titka? „Ám legyen!”
S forgott tovább a bálterem.

Homályos képsorok peregtek,
A bál, akárha tartana.
Még otthon is fülébe csengett
Tomszkij célozgató szava.
Ahogy Hermannját jellemezte,
A képzelet követte messze:
„E férfi kész Napóleon!
Egy pók, ki hálójába fon.
Mefisztó. Ördögadta lélek!
Regénybe illő tettei
Furfangosak kivált, de mi
Mögé tekintünk jelmezének.
Álarca hull, s a szín való:
Egy szentnek öltözött csaló!”

A szó csak jobban felcsigázta
Lizánk merész ábrándjait.
Az ész, a vágy ködébe rántva,
A bűn helyén erényt gyanít.
„Ki hát e tiszt? Miféle ember?”
Küzdött az ész az érzelemmel.
Fejét keblére hajtva ült.
Sóhaj fakadt, s egy lenge fürt
Félmeztelen vállára omlott.
Vágyképeit ringatta már,
De hirtelen fordult a zár,
S feltűnt a gond redőzte homlok.
A lány elé, vad árny gyanánt,
A félve vágyott férfi állt.

– Hol volt? – kérdezte rémülettel,
S helyéről felszökött Liza.
– Itt lent... Ezerszer átkozott hely!
Megöltem őt... Tragédia!
Merényletétől még zavartan,
Beszélte el, dadogva, Hermann,
Hogy számításból udvarolt.
Szerelme három kártya volt,
De füstbe ment egész jövője.
A könnyes arcú lány előtt
Megesküdött, véletlen ölt.
A fegyver nem volt csőre töltve.
A mostohát ily hirtelen
Elaggott szíve vitte el.

Nem szólt a lány. Sajgott a lelke.
Társ volt e bűnben! Mit tehet?
Zord bélyegét már rálehelte
A lázas lelkiismeret.
Csak sírni bírt, megtörten állva.
Grófnője nincs. Most lesz csak árva!
Szerelme többet rá se néz.
Nem szíve kell, csupán a pénz!
Mardosta belsejét a szégyen.
Hiszékeny volt és ostoba.
Nőként sem tündökölt soha.

Csak kártya volt a tiszt kezében.

Csalárd a hős, kit ő szeret!
Kimondta végre: – Szörnyeteg!

A „szörny” szánalmat mégsem érzett,
A grófnő bosszantotta csak.
Titkát a sors elrejti végleg.
Merész, nagy álma széthasadt.
Bűnös kezét keresztbe fonva
Hasonlított Napóleonra.
Közönyt sugárzott és erőt.
Hősnőnk borzongva nézte őt,
S egy kulcscsomót nyomott kezébe:
– Jobb lesz, ha máris távozik!
Egy titkos lépcső visz le itt
A nappalink előterébe.

A férfi csókja, mint a jég,
Illette ernyedt kézfejét.

Hermann, Lizától távozóban,
A tett helyére visszatért.
Kihűlt a test. „Meghalt valóban.”
Üres, nyugodt tekintetét
Árnyékba vonta főkötője.
Kezdett a tiszt remegni tőle.
Halott reményét hagyta ott.
Csalódott volt és zaklatott.
Kerengve lépkedett a mélybe.
Menny és pokol. Hány csorba fok?
Az ifjú gróf is így futott
A légyottról, hatvanhat éve.
Esendő testét vesztve rég,
Ma kapta vissza kedvesét.

V. fejezet

Felkelt a gyász mogorva napja.
Sok ismerős búcsúzni jött.
A tiszt alig figyelt a papra,
Csak állt a padsorok között.

Oltár kövén nyitott koporsó.
A sorban ő maradt utolsó.
„A templomunkban nincs helyed!”
– Pörölt a lelkiismeret.
Merényletét nem bánta mégse.
„Még elragad rontása!”– félt.

Eljött tehát bocsánatért,
A bűn előtt borulni térdre.
S kit szóval ölt, már látta jól.
Mint gyertyacsonk, fogyott a sor.

„Lelkét az Úr kegyelme várja,
Örök malaszt fogadja fönn.”

Lehajtott fejjel állt családja,
De búját nem mutatta könny.
Betudta tán magas korának.
Szívükben enyhe volt a bánat.
Könnyebbülés vagy rettenet?
Már véreit sem lepte meg,
Hisz életét békén leélte.
Hóbortra, bálra pénzt adott,
S e drága jótevő halott.
Hősünk előtt egy törpe néne,
Kit botra görbített a púp,
A grófnő lábához borult.

Az asszonyt lassan elvezették,
Most már Hermann következett.
Sötét lepelbe vonta lelkét
E túlvilági környezet.
A szürke arc fölé hajolva
Egyszerre elszorult a torka.
Míg állt a boldogult felett,
A bőre elfehéredett,
Mert szörnyű látomása volt ott:
A holt mozgatta ajkait,
S úgy hitte, lopva rákacsint.
A férfi lába összecsuklott.
S míg kábulatba dőlt a tiszt,
Hanyatt alélt Lizácska is.

– Csodás eset! – kántált rekedten
Egy nyurga, körszakállas úr.
– Oly ifjak, és egyszerre ketten...
A mélyben itt titok lapul!
Mindentudó családi hősként
Traktálta angol ismerősét:
– Grófnőnk szépséges dáma volt,
S oly engedékeny férj a gróf!
A gyász ma végre megmutatta...
Becsúszhatott egy kis malőr.
Párizs, kadétok... érti, Sir?!
E tiszt talán Annuska fattya!
Az orr, az áll, megannyi jel!
Az angol azt felelte: – Well!

Hermann, eszméletére térve,
Egy kétes hírű helyre ment.
Szédült, és lüktetett a térde.
Koszos ruhájú emberek
Között henyélt mogorva arccal.
Előtte szurtos kocsmaasztal.
Pocsék, rosszízű napja volt.
Fenékig nyalt egy kanna bort.
Mint láva folyt nyelőcsövére.
Kit ritkán boldogít a szesz,
Egy csepp nedűtől kába lesz,
Vagy túlhevül ifjonti vére.

S porondra lép az ész helyett
A festett arcú képzelet.

Érezte, teste egyre fásul.
Szakadt kabátban ért haza.
Aludni tért egyenruhástul,
S riadtan ébredt éjszaka.
A grófnő sírhelyére gondolt.
Kuszán derengett csak, mi hogy volt?
Hálószobája ablakán
Végigsuhant egy szürke árny.
A virrasztó felé se nézett.
Roppant az út kemény hava.
Tán gyomra hozta épp haza
A részegeskedő cselédet.
„Kutyálkodott, szokás szerint!”
A kinti zár recsegve nyílt.

Fehér ruhás személy közelgett.
A férfi fekhelyén maradt.
A tiszti ágy szegélye mellett
Elébe állt a nőalak.
Kendő tapadt a homlokára.
Arina volna, ősz dadája?
„Mi baj lehet, hogy késve jő?
Járása furcsa. Mégsem ő!”
Hősünk az érkezőre nézett.
Kék volt az arc, de élt a szem.
Grófnője volt személyesen!
Bár teste már az ördögé lett,
Kemény szavakkal adta át
A sors szeszélyes óhaját:

– Parancsba adta fönt az Isten,
Kibújni mód alóla nincs,
Kérésedet, hogy teljesítsem,
Szándékom ellenére is.
Habár az esküm szólni tiltott,
Meg kell ma tudd a régi titkot.
De véle csak szerényen élj!
Kerüljön gőg és szenvedély.
Három napig csak rakd a tétet.
Egy napra egy. Vigyázva játssz!
Hármast, hetest kövessen ász,
S egyszerre könnyebb lesz az élet!
Pénz hull öledbe, nagy halom.
Megélsz belőle gazdagon.

– A sors, ha végre felmagasztalt,
Áldásait ne tékozold!
Kerüld ezért a kártyaasztalt!
Híred s neved ne rontsa folt.
Törékeny lábon áll a holnap.
Szerencséd cseppje szertefolyhat,
Ha véred dőreségbe visz.
Légy szemfüles. Vakon ne bízz!
Nem csalhat tőrbe csel vagy átok,
Ha jó irányba húz eszed.
S ha lányomat nőül veszed,
Halálomért is megbocsátok.
Ez intelemmel hagyta ott
Hermannt a gyolcsruhás halott.

„Elment tehát.” A tiszt riadtan
Fürkészte most az ablakot.
Úgy vélte tompa bódulatban,
Egy szellemárny osont el ott.
Elméje öntudatra ébredt.
Fölkelt, hogy szóljon emberének.
Fülledt sötét volt mindenütt.
A tisztiszolga csak feküdt
Ruhástul, ócska ágya mellett.
Szemén nem gyúlt ki értelem,
Hunyorgott egyre részegen.
Ővéle most semmit se kezdhet.
Rossz tréfa volt vagy álom ez?
Bölcsebb, ha mindent följegyez.

VI. fejezet

Egy Nap gurul csupán az égre,
Határt szab mindenütt a tér.
A törtetők konok fejébe
Egyetlen fontos eszme fér.
Bár indulat s remény ezer van,
Most mindet elfeledte Hermann.
A szégyen átitatta múlt
Agyában elhomályosult.
A játszma ősi szenvedélye
Égette egyre, mint a láz:
Hármas, hetes... a zsíros ász.
Ha óráért nyúlt mellzsebébe,
Szép napja lett, ígéretes:
„Három perc múlva fél hetes.”

Ha rámeredt egy ifjú lányra,
Kőr hármasnak nevezte azt,
S ha dörmögött egy úr tokája,
Ő volt az ász. „Minő malac!”
Bár szórakoztató e lajstrom,
Hogy Olvasóm türelme tartson,
Tovább nem göngyölíthetem.
Vad ág gyümölcsöt nem terem.
Kövessük elvakult szereplőnk!
Új férfi lett, falánk s bolond.
Párizsról gyakran álmodott.

„Ott nyerhetek!” – szólt vágya, legfőbb.
„Létem gyönyörbe fordul át.
Frankhon, mutasd be Fortunát!”

De érkezett egy meglepő hír,
Suttogva, szájról szájra járt:
A verhetetlen Csekalniszkij
Most Péterváron üt tanyát.
Örült sok úr a ritka kegynek;
Megjött a híres kártyaegylet
Nagy ásza. Gazdag moszkvai.
Itt fog keverni, osztani.
Hermann marad! Miért utazzon?
Bár torz a maszkja némiképp,
Hozzá, piperkőc férfiként,
Eljött Szerencse istenasszony.
Cseveghet véle máris itt.
Minek rohanna Párizsig?!

Tódult a város vénje, ifja,
Kíváncsi fajta és hiú,
A házba, hol estéit adta
E jól borotvált férfiú.
Díványon ült, pipája égett.
Leélt mulatva hatvan évet.
Dús fürtjein már ült a dér,
De jóságos tekintetén
Az ifjúság visszfénye lángolt.
Javában folyt a bor s a whist,
Mikor megérkezett a tiszt.
Tábornokok, nagyképű bárók
Hunyorgatták kerek szemük,
A gyors kezet hol toldja trükk?

Kedélyesen lefolyt a játszma.
Narumov tiszt zavarba jött,
Míg sor került a kézfogásra
Hermann s a házigazda közt.
S tovább dagadt csodálkozása,
Mikor kaszárnyabéli társa
Egy kártyalapra tétet írt.
Torok szorult, megállt a szív
Az összeg puszta hallatára.
Inogva gúny s derű között
A mester is megütközött:
– Túlzás e tét. Egy birtok ára!
„Megrontja tán eszét e hely?”
Az összeg: negyvenhétezer!

Hősünk a pénzt elébe tette.
Vagyon feküdt az asztalon,
A tét komolyságát jelezve:
– Az összeghez ragaszkodom!
A pénz meggyőzte Csekalinszkijt,
Ki lázban égett, és alig bírt
Gyűrűs kezével osztani.
„A nagy kerék mit hoz ma ki?”
Jobbról kilences, balra hármas.
– Nyertem! – örvendezett a tiszt.
Fölé hajolt zsugás, kibic.
Ha tollasodsz, mindenki nyájas.
Fogadta könnyű estebéd
A játszma büszke nyertesét.

Derűsen telt az este másnap.
Szívekbe lopta már magát.
A vakmerő egyenruhásnak
Helyet kínált a társaság.
A házigazda bátran osztott,
Remélve jóleső riposztot.
Izgatta őt a dupla tét.
Fordult a lap. Kijött a hét!
Nincs szó a támadt döbbenetre.
„Mit ér a vak szerencse! Nézd!”
Hermann a kétkötegnyi pénzt
Közömbös arccal zsebre tette.
Aléltak és csodálkozók
Köréből gyorsan távozott.

Megtelt a ház harmadnap este.
Tányérnyalók, tábornokok
És nagyvilági nők repesve
Várták a nyegle bajnokot.
Lengett egy úr keménykalapja,
A jelre mind talonba rakta
Behajtott sarkú lapjait.
„Merész barátunk újra itt!”
Elszántan ült a két rivális
A döntő kártyapartihoz.
Leírnom is zavarba hoz.
Gyöngy ült a nézők homlokán is.
Gyengébb idegnek ártalom.
Izgultak, mint a párbajon.

Fürgén kevert tehát a mester.
Szűz pakli volt. A tiszt emelt.
Jobbján a dáma sarka tűnt fel,
Az ász baloldalon hevert.
Hősünk, hogy véget ért a játszma,
Nagy boldogan bökött az ászra.
Kedélyét bölcs ellenfele
Szelíd szavakkal törte le:
– Valóban nyert az ász, de nézze,
Eltér a szándék és a tett.
Ön épp a pikk dámára tett!
Ezt bánja most halomnyi pénze.
Barátom, mégse rontsa el
Kedvét az elveszett rubel!

Hermann e szóra összerezzent.
A tévedése végzetes.
Új díszruhát hiába rendelt,
Örül, ha ingre pénze lesz.
Vádlón hunyorgott rá a dáma.
Ránc ült ki rajzolt homlokára.
Így nézte őt a csalfa pikk,
Oly ronda képet vágva, mint
Az átkozott öreg boszorka.
A testet öltött káröröm
Húsába vájt a tíz köröm,
Aztán dühödten félretolta.
Ki volna nála ostobább?
A játék csendben folyt tovább.

Befejezés

Hadmérnökünk az elmeosztály
Előkelő lakója lett.
Egy mondatot makog ma pusztán,
Ha hogylétéről kérdezed:
„Hármas, hetes... lesújt a dáma!”
– Ismétli halkan, föl-le járva.
Ne félj, ha furcsán nézne rád!
Szegény bolond senkit se bánt.
De Olvasóm, Lizát se féltsed!
Hű férjjel köttetett a frigy.
Puskin barátunk szőtte így.
Otthonná vált a grófi fészek.
E megbecsült, szerény család
Magához vett egy árva lányt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben