Végenincs történetek 4.

Párhuzamos történet?

Egri György Kanadába szakadt hazánkfia 1976-ban született írására az interneten bolyongva bukkantam rá. Nem véletlenül. Hetek óta egy, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc irodalmi visszhangját (és szellemét) hitelesen tükröző antológia összeállításán dolgozom, és Alekszandr Guidoni Petőfi bosszúért kiált című verse összeszorította a szívemet, kifacsarta a lelkemet. Egy orosz költő így írt 1957-ben: „kétszer gyilkoltuk meg Petőfit mi, kétszer gyilkos oroszok.”

Ki ez a furcsa nevű orosz költő? Alekszandr és Guidoni?

A kanadai magyar újságíró írásából megtudom, hogy a 20. század első évtizedében egy olasz testvérpár azt remélte: Szentpétervárott boldogabb élet vár rájuk, mint szülőhazájukban, Itáliában. Az idősebb, a politika iránt érdeklődő testvér az idő múltával úgy érezte: igaza volt. A fiatalabb, a festőművész úgy gondolta: tévedett. Az idősebb Oroszországban maradt, a fiatalabb visszatért napsütötte szülőföldjére.

Aztán jött a nagy októberi szocialista forradalom (ma már csupa kisbetűvel!). Az idősebb Guidoni barátja, a hivatásos marxista forradalmár Plehanov hatására mensevik lett, a vörösök oldalán részt vett a polgárháborúban, és elhitte: Szovjet-Oroszország, a lenini úton haladás a létező legboldogabb jövő az egész emberiség számára. És 1930-ban sürgető-nógató-lelkesítő leveleivel rávette öccsét: térjen vissza második hazájába, Szentpétervárra, azaz Leningrádba. Alekszandr hisz a bátyjának, és a Szovjetunióba utazik. Bár ne tette volna!

1936-ban az idősebbik Guidonit és feleségét Sztálin hithű, gátlástalan pribékjei – „tisztogatás”! – agyonlőtték. A fiatalabb testvér, Alekszandr Guidoni „eltűnik” – örökre. Amikor történetem hőse, a költő Alekszandr Guidoni megszületik, édesanyja sem tudja, hogy gyermeke édesapja él-e még, vagy már halott. Sztálin generalisszimusz és postarabló, emberevő szocialista birodalmában senkinek sem célszerű érdeklődni a hatóságoknál eltűnt hozzátartozója után.

Negyven évvel később, 1976 tavaszán Alek­szandr Guidonira egy angol nyelvi tanfolyam hallgatójaként bukkant Kanadában Egri György, és a hivatalosan „új bevándorlónak” tekintett orosz költőt arról faggatta, hogyan és miért került Kanadába a Szovjetunióból menekült emigráns.

Harminchat évvel később, 2012 tavaszán az orosz költő versét olvasom az 1956 Gloria victis (Nemzetőr, München, 1986, 76–77.) című antológiában.

Petőfi bosszúért kiált

„Gyalázat”, sziszegik az utcán.
„Ezt nem bírod ki”, suttogod.
Mindenki tudja, hogy megölték,
megölték őt a gonoszok,
kétszer gyilkoltuk meg Petőfit
mi, kétszer gyilkos oroszok.

Először ott állt Segesvárnál,
és noteszébe jegyezett,
amíg Miklós cár tüzérsége
szaggatta fel a terepet,
aztán egy ulán szuronyával
átdöfte, és ő elesett.
Nyomorult folyadék az élet,
egy apró lyukon átszalad;
de láng a szellem, amely éget
s nem húny ki a parázs alatt.

A tizenkilencedik század
után eljött a huszadik.
Az elnyomás még gyilkosabb lett,
és Petőfi nem nyughatik.
Nem nyughatik, mert a szabadság
szomja égető s örök,
s most újra ott áll népe élén
és a magyar költők között.

Másodszor is meggyilkoltátok,
rommá lőttétek otthonát,
ti, túlerőben dicsőséges
s nők ellen vitéz katonák,
szovjet katonák, három kellett belőletek,
és kisfiúkra háztetőkön
tankok mélyéből lőttetek.
Nagy Imrét orvul elfogtátok,
szószegés minden szavatok,
amit Dudásnak, Maléternek
meg a többinek adtatok.

Kétszer öltétek meg Petőfit,
pöffeszkedhettek, győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
a hálót, amit szőttetek,
és számon kéri majd Petőfi
mindkét halálát tőletek!

(Fordította: Faludy György)

Vajon milyen pionír volt a kis Alekszandr? Mosolygott, amikor a tanár pajtás a nyakába kötötte a vörös nyakkendőt? Vagy őt sem avatták pionírrá, ahogy engem sem úttörővé 1952-ben? Én akkor sírtam, mert mint „úttörő-idegent” kihagytak az osztály focicsapatából. Mit érzett a tizenkét éves orosz-olasz kiskamasz 1948-ban, amikor az iskolában egy régi „kommunista” költőről tanultak, a magyar Petőfi Sándorról, aki – ezt olvasta tanköny­vében – 1849-ben „ismeretlen körülmények között elhunyt”. Az én édesapám 1947-ben halt meg máig „tisztázatlan körülmények között”. Nekem nagyanyám mesélte el 1956 novemberében – ahogy a történtekre ő emlékezett – édesapám halálának „kö­rülményeit”. Akkor tanultam meg gyűlölni a kommunista gyilkosokat.

Alekszandrnak mikor és mit mesélt az édesanyja örökre eltűnt édesapjáról?

Édesanyámat 1955-ben felkereste egy államvédelmi tiszt, és arról próbálta meggyőzni, hogy kérje édesapám rehabilitálását. A tiszt távozása után édesanyám nekem halkan csak annyit mondott: Kisfiam, mi ezektől nem kérünk semmit.

Alekszandr 1976-ban így emlékezett: „Még 1955 végén kaptunk egy értesítést anyámmal arról, hogy 1936-ban eltűnt apámat rehabilitálták. Bementünk a rendőrségre, s ott megkérdeztem, milyen vád alól rehabilitálták. A politikai tiszt a vállát vonogatta: Azt nem tudja, mi alól. De ez nem is fontos – mondta –, viszont egy ilyen ember fia jobban teszi, ha nem sokat okoskodik. Szépen megköszöntem a rehabilitációt.”

Már kisgyerekkoromban gyakran forgattam édesapámtól örökölt Petőfi-kötetemet. Talán tízéves sem voltam, amikor – édesanyám mesélte később – a szőnyegen hasalva, pirosló arccal olvastam a Tigris és hiénát, és a kert sarkában „megrendeztem” a Petőfi-tragédiát: én voltam a tigris, unokahúgom a hiéna. Petőfivel éltem, velem élt Petőfi. 1975-ben védtem meg Petőfi-témájú doktori disszertációmat, abban az évben, amikor Alekszandr Kanadába érkezett. 1948-ban határozta el, hogy – mint magyar druszája, Petőfi Sándor – ő is költő lesz, forradalmár és magyar történelem- és irodalom szakos tanár. 1956-ban másodéves egyetemi hallgató volt, felszabadítóan hatott rá és társaira a XX. kongresszus (az egész világot) megtévesztő szelleme. Azt hitte, azt hitték, azt hittük: ütött az óra, hajnalodik. 1956. október 19-én például társaival arra a bátor tettre vetemedtek, hogy Picassót haladó festőnek minősítették, holott a legutolsó hivatalos (helyes) pártvonal szerint ez a „kitüntető” cím nem illette meg a spanyol festőt.

1956. október 23-án este, zongoraóra után a Magyar Rádióhoz sodródtam, hallottam Gerő Ernő vérlázító, otromba beszédét, lelkesedtem, kiabáltam a tömegben, reszkettem, megrémültem, amikor az ávéhások a fejünk fölé sortüzet lőttek, és inaszakadtan futottam hazáig.

Azokban a napokban Alekszandr és társai lázban égtek, tanáraikat faggatták, mi a véleményük a magyarországi eseményekről. Sokat tapasztalt tanáraik válasza: „A kommunista hatóságok aligha tehetnek mást, mint hogy vérbe fojtsák a magyar szabadságharcot. A világ csak arról tudott, hogy a magyar forradalom Lengyelországra, Csehszlovákiára, Romániára csaphat át. Átcsapott volna Oroszországra is.” Húszéves, szabadságra, boldog életre vágyó orosz fiatalokat mindez az okfejtés aligha rettent vissza. Alekszandr és barátai 1956. november 7-én felvonulást rendeztek, a Néva partján tüntettek: Éljen a szabad Oroszország! Éljen Akopjan őrnagy! (Akopjan őrnagy Magyarországon szolgáló szovjet katonatiszt volt, aki átállt a magyar forradalom oldalára!) A tüntetést a rendőrség szétverte, Alekszandrt letartóztatták, és két és fél év börtönbüntetésre ítélték. „Izgatás volt ellenem a vád, és külön súlyosbító körülménynek tekintették, hogy »ellenforradalmi családból« származom, amelynek a szovjet rendszer nagylelkűen megbocsátott, de én visszaéltem a bizalommal.”

Kiskamasz voltam 1956-ban. Kezemben fegyver nem volt. 1957. február 4-én, a szovjet megszállásra emlékezve néhány osztálytársammal fekete karszalagos tüntetést akartunk szervezni az iskolában, de áldott emlékezetű osztályfőnöknőm kora reggel, iskolába menet előtt megkeresett és lebeszélt róla. Megmentette az életünket.

Én nem kerültem a kommunista rendőrség „látókörébe”, Alekszandr igen. „Mint elítéltet, a dub­rovlaki fogolytáborba szállítottak. Ez a börtönegység a Mordvin Autonóm Köztársaság területén van, a Moszkva–Ufa vasútvonal mentén. 300 km-re Moszk­vától nyugatra fekszik Potyma városa. Innen egy mellékvonal vezet Dubrovlakba, de az egész vonal végig tüskés dróttal van körülvéve. Még az első világháborúból itt maradt táborok ezek, amiket újra feltöltöttek. Én a 3857. számú lágerben voltam, amit magyar tábornak neveztek. Csupán néhány százan voltunk itt, de a vasútvonal menti büntetőhálózatban mintegy tizenötezren töltötték fogságukat. Magyar tábornak azért nevezték, mert olyanokat gyűjtöttek itt össze, akiket az ’56-os forradalommal való rokonszenvezés miatt ítéltek el. Nemcsak tüntető diákok voltak itt, de olyan katonák is, akik a budapesti harcok során megbízhatatlanoknak bizonyultak. Ezeket sommásan tízévi börtönre ítélték. Itt tudtam meg azt is, hogy az előbb említett Akopjant november 4. után elfogták, és a helyszínen agyonlőtték. Kisebb számban ugyan, de magyarok is voltak a táborban. Körülbelül 35-40-en. Sajnos, a nevekre már nem emlékszem, hiszen 1960 végén szabadultam, és tizenhat év után nem tudom visszaidézni őket. Sokat beszéltünk velük a forradalomról, s az ő elbeszélésük alapján írtam egy verset, melynek címe: Petőfi bosszúért kiált. A vers a tábori parancsnokság kezébe került. Ezért, s mert 1957 decemberében szervezője voltam egy ötnapos éhségsztrájknak, amely majdnem hogy fogolylázadással végződött, két és fél éves büntetésemet négy és fél esztendőre hosszabbították meg.”

A párhuzamosok a végtelenben sem talál­koznak.

Alekszandr négy év után szabadult, sikerült befejeznie egyetemi tanulmányait, taníthatott, de nem lett magyar történelem és irodalom szakos tanár. Megnősült, kislánya született. Menekülni akart. Bonyolult, rejtélyes, áldiplomáciai manipulációval sikerült félrevezetnie a szovjet elhárítást, és az akkor már Kanadában élő feleségéhez – családegyesítés címen – 1975-ben útlevéllel kivándorolnia. Harminckilenc évesen próbált meg új életet kez­deni: angolul tanult. Kimenekült a Szovjetunióból, a félig orosz, félig olasz költő és történész kanadai polgár lett. Talán boldogan élt, talán még mindig boldogan él. És csak néha, szorongó álmaiban jut eszébe az oroszok által kétszer meggyilkolt magyar költő, Petőfi Sándor.

A magyar újságírónak 1976-ban, új hazájában vágyairól mesél. És oroszul idézi, angolul mondja: „We swear on God’s name not to be slaves anymore…”

Én is így imádkozom:

A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Húsz évig tanítottam magyar irodalmat az egyetemen. Egy idő után – mint Alekszandr – én is otthagytam nyugdíjbiztos egyetemi állásomat, szabadabb vizekre eveztem, ötvenéves koromban elmentem vidékre, pályakezdő színházi rendezőnek. Első munkám: kőszínházban megrendeztem a Tigris és hiénát.

Alekszandr, ha él, most hetvenhat éves. Kanadában. Én hetven. Szülőhazámban.

Ha Alekszandr még él: megtudta, hogyan halt meg az édesapja?

Amíg még élek: megtudom, hogyan halt meg az édesapám?