×

Nagy Gábor: Angyalaid mind repülni tudnak

Léka Géza

2012 // 09
„Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére.” Hát mi emlékszünk-e még? Csoóri Sándor harmincnégy esztendeje napvilágot látott Nomád naplója – amelyet Kiss Ferenc méltán nevezett az évtized legfontosabb magyar könyvének – kezdődik ezekkel a meghökkentő, nyugtalanságot keltő mondatokkal. Az első látásra-hallásra szinte sokkoló, de legalábbis homlokráncoltató hangütés szándéka – olykor a konkrét mondanivaló súlyától függetlenül is mint a figyelem, a koncentráció fókuszálásának eszköze – régtől bevett gyakorlata az irodalomnak, írók-költők egész sora alkalmazza ma is előszeretettel. Néhányuké valóban emlékezetes is marad, egyiké-másiké szinte kiül szerzője homlokára, ám a többségük – talán éppen „háztáji” mivoltuk miatt – menthetetlenül elenyészik.

Az egyik legfrissebb s egyben legelegánsabb kivétel Nagy Gábor negyedik verseskötetének, az Angyalaid mind repülni tudnak fülszövegében olvasható, amelyben a fent idézettekkel való tartalmi összecsengésén túl ugyanarra, a költő-irodalomtörténész által is hittel vállalt attitűdre ismerhetünk, amely lényegét tekintve ma sem különbözik a bő három évtizeddel ezelőtti hasonlítottól. Nevezetesen, hogy precízen végiggondolt s következetesen alkalmazott individualitását csak hozzáigazítja az adott korhoz, ám alapjában véve mélyen közösségi elkötelezettségű. „Ha már nem marad más, mint írni, aligha érdemes. Vagy csak akkor igazán? Így vagy úgy, az írás nem érdem és menedéknek is rosszul tákolt. Alig megbocsájthatóan felesleges, feleslegesen gyönyörű. Olyan, mint szeretni. Hazát, szerelmest, gyermeket. Hittel, kétkedőn, odaadón.” Imponálóan nagyvonalú és világos beszéd, ám bármennyire értem és osztom is, amit állít, azt azonban mégsem gondolnám, hogy a felesleges jelző akár egyetlen összefüggésben is társítható lenne a haza, a szerelmes és a gyermek fogalmához, a hasonlat ilyenformán – még a legjobb szándékú értelmezésben is – leginkább csak ádáz hitviták kirobbantására alkalmas.

A szerző kimondott szándéka szerint az Angyalaid mind repülni tudnak nem más, mint a különböző vers-hangjegyekből összeálló szeretet-sóvárgás szimfóniája, szikárabban: annak egyetlen példányban készült partitúrája. Belátom, mindez ebben a formában tűnhetne akár végeláthatatlan nagyotmondásnak is, mint ahogy bizonyosan akadnak olyanok, akik innentől fogva, bármit írok a kötetről, azt látatlanban is odavetnék egy háromperces dévaványai túzokdürrögésért. Pedig nagy tévedésben vannak, mert Nagy Gábor gondolatai már az első darabban (AZ ÉJSZAKA HANGJAI – concerto dublo hegedűre és brácsára) bizony szavak által is képesek zenei hangokat generálni. Elég csak átadni magunkat a látványnak, s már hallja is, aki hallja: „…a tegnapi eső megfagyott / recsegnek a cserepek nyög a kémény / nehéz a füst mint istensóhajok // föld felé fordított üveg-katedrálisok / elhangolt orgo­nasípok / függeszkednek az ereszről / a jégcsa­pok // aki játszani tudna rajtuk / mint engedetlen kutya ha rajtakapják / lekushad a szél / csak belülről fakad valami üveghang / nem is hang csak a foltja / homályos csepp…” Aki azonnal megérzi benne a készülődő zenét, a verssorok hangulata által modulált finom hajlításokat, a meg-megiramodó, majd földbe gyökerező akusztikus energiákat, annak a későbbiekben sem okozhat gondot a sok-sok zenei műszó és utalás, mert még ha nem is tudja precízen egyik-másik kifejezés jelentését, mindegyik alatt megtalálja annak a költészet eszközei által fölmutatott, érzékileg pontos megfelelőjét. Mert ez a legbiztosabb támpont a tekintetben, hogy a hangjegyeket is meghalljuk, és el se tévedjünk a legkörmönfontabb szinesztéziák között sem. Ebből a szempontból tehát egyáltalán nem mondanám könnyű olvasmánynak Nagy Gábor könyvét, hiszen a muzsikát, a szimfónia/szimfóniák egyes tételeit, sőt azok összhangzatát kettős élményként kínálni majdnem olyan reménytelen vállalkozás, mint a szeretet-sóvárgás lelki finomságait lejegyeznie annak, akinél a vers-hangjegyek csupán botfülekre találnak. A költő azonban ez utóbbiakat (akik bizonyára nagyságrendekkel többen vannak) sem hagyja magukra, hiszen irigylésre méltó szerénységgel és megengedő odafordulással kínálja föl a kötet olvasatának alternatív lehetőségét is, mert hátha nem is létezik semmiféle szimfónia, „csak széthulló dallamok kottafej-halma, elvegyülve az éjszaka hangjaival, a meg nem hallgatottak hangjával, a mindenen-túliság morajával”. Ez a kíméletlenül őszinte, minden emberi és poétikai manírtól, mellébeszéléstől mentes átjárhatóság a kötet egyik legnagyobb erénye.

Ám itt álljunk meg egy pillanatra, mert mit gondoljunk a legváratlanabb helyeken és helyzetekben testet ölteni képes korszellemről, amely – igaz, merőben más értelmezési keretet választva magának – ezúttal is legjobb tudása szerint kergeti őrületbe a mélázásra hajlamos recenzenst? Hiszen alighogy e dolgozatba belefogtam, a HÉV szentendrei végállomásának peronján lányom-korú, amolyan bölcsészforma ifjú hölgy szúr ki magának kávézás közben, és néz velem hosszan farkasszemet. Gyönyörű, de valamitől ideges, szeme szikrát szór. Egy idő után nem tudok szabadulni a gondolattól, vajon ha őt kérdezném, ugyan mi mindent mondana a szóban forgó kötetről, mert egyre inkább kinézem belőle, hogy akár olvashatta is, miközben tovább fürkészem az arcát. Fogalmam sincs, hogy az enyémről tükröződik-e valami, de az övé egyre ijesztőbb. Pedig merengés közben már a kezes kis könyvecskét is ott látom a hóna alatt. Nem pontosan ott, kicsit lejjebb, a könyöke közelében, mert képzeletben még így is lépnem kell egyet, hogy a hátsó borító első strófáját hibátlanul kibetűzhessem. „Idén se lesz termés, beteg a meggy, / rozsdásodik a körte ága. / Az almafán nejloncafat zizeg, / egykedvű szél harmonikája.” Igen. Hát egy életem, egy halálom – veselkednék neki –, de megszólalni már nincs időm, mert a lány kis híján fölnyársal a tekintetével, majd sarkon fordul és faképnél hagy. Csalódottan roskadok le a közeli padra, s próbálok jegyzetelni. Ám érdekes módon, olyan könnyen fut a tollam, hogy már az első mondat közben szinte visszahőkölök. De hiszen ezek nem is az én szavaim! Hogy létezik ez?  Mindegy, írom. Nincs időm töprengeni…

„Nagy Gábor hétesztendei hallgatás után úgy lép az irodalom nyilvánossága elé, mintha mit se hallott volna a generációk egymásra épülésének (amúgy sajnálatos) felbomlásáról, de amelyben a kortárs költészet (ennek ellenére is) a korszerűtlenség egyik legveszedelmesebb rémétől való megszabadulását ünnepli. Mert nézzük csak meg, minek vagyunk a tanúi. Eleinte mintha nem is hozzánk beszélne, ellenben úgy jön-megy-forgolódik a déd- és nagyszülők emléke körül, mintha még arra se lenne képes, hogy nélkülük önmagát meghatározza. Aztán mikor úgy tesz, mint aki magához tért, mindent és mindenkit lebarmol, és költészetmentes versek egész során keresztül ordítozik országgal-világgal, mintha azt akarná bizonyítani, hogy az élet s a felelős létezésbe oltott művészet semmi másból, kizárólag elborulásra hajlamos elmék történelmi és irodalmi kompenzációinak sorozatából állna. Persze a kötet végére – mint minden magát betörhetetlennek gondoló keményfejű – ő is domesztikálódik.”

Aludva rá egyet, valljuk be, a dolog legalább annyira abszurd, mint az, amit elárul magáról, amivel kérkedik. Hiszen amit állít, az semmiben sem különbözik attól, mintha – mondjuk – egy, a siklósi várhoz közeli bozótosban Buga Jakab és Eke Máté sűrű könnyhullatások közepette azért függesztenék föl néhány percre a labanc elleni szervezkedést, mert Eberstein ezredesnél szívszaggatóbban senki sem képes megszólaltatni a tárogatót. Mindez Nagy Gábor alkotói személyiségével, költői szemléletével összefüggésben annyit jelent, hogy ebben a még mindig, sőt egyre inkább „fennkölten züllő országban” (Csoóri Sándor) nagyjából ugyanilyen ostoba gellert kap minden történelmi, irodalmi (stb.) oppozíció, amelyet a ténylegesen megélt valósággal szemben ez a mai magyar korszellem akarva-akaratlanul még árasztani képes magából. Szinte iskolapéldájául annak, hogyan válhat egy generációk egész sorát fölemelni képes minőségeszmény pillanatok alatt a lesajnálás, a nevetség tárgyává. Tulajdonképpen e mételyező méltánytalanság ellen hatnak már a kötet indító darabjai is (Déli harangszó; A pajta; Kerekes kút; A kiskert; A ház), amelyek úgy kezelik és állítják be maguk körül a tér-időt, hogy közben érezhetően a kötet egészére nézvést is előre, vetítik a költői szemlélet történeti és morális távlatait. És igen, ahol szükséges, ott akár a dédszülőkig visszavezetve a manipulálhatatlan életösztönt, amely még 2011-ben is drámai módon cserkészi be mindazt, ami egy maga mögött hagyott életforma diribdarabjaiból számára nélkülözhetetlen, s még valamilyen módon kinyerhető. Az igazi dráma azonban abban van, hogy teszi mindezt egy olyan költő által, aki természetesen képtelen beletörődni abba, hogy – legalábbis a csillagok jelenlegi állása szerint – mégsem emelkedett és öntudatos dalnoka, hanem paradox módon csupán egyik utolsó mohikánja lehet ennek az őt mindenestől megformáló s útjára bocsátó értékrendnek. „Megszabadítottatok minket a Gonosztól, / de nem jött el a ti Országotok” – intonálja a kötet talán legmélyebb lélegzetű szimfonikus költeménye, a Litániás levél a Parnasszusra, amelynek nincs olyan sora, gondolatfoszlánya, mely ne ezt az érzést erősítené. „Tibennetek bíztunk eleitől fogva, / s lélekben nem edzett Tanítványok, magunkra / maradtunk hőkölő elszánással, fogvacogva, / Tibennetek bíztunk eleitől fogva” – mondja még a mű hetedik tételében is, de bármelyik tétel, bármelyik strófa, bármelyik vád és panasz megeredhetne akár közvetlenül a cím alatt is. Ebben a végtelenül keserű liturgikus üzenetben – mint minden fájdalom szülte megnyilvánulásban – azonban nemcsak az alig elviselhető, ám egyébként színigaz realitások, de akár a legképtelenebb történelmi párhuzamok is képesek összemosódni, pontosan úgy, mint a valóságban: „egyébként a történelem se több / egy feledésre ítélt, hagymázas rögeszménél, / a Don-kanyarból csonkabonkán hazatántorgott / s azóta nedves szemű vén trottyá / szelídült kamaszok lázálmainál”. Ha valamiben, hát ebben a kijelentésben magunkra ismerhetünk! Mint ahogyan a Litániás levél… címzettjeiben sem nehéz fölismerni azt a generációt, amelynek történelmi szerepét egyesek már a rendszerváltoztatás másnapján diadalmasan befejezettnek nyilvánították (jelenleg éppen az egyes életművek szavatosságának vissza­dátumozása zajlik). Nagy Gábor nem nevezi meg őket, s egyelőre talán nincs is rá szükség. Ma még elég annyit tudatosítani róluk, hogy „Ti voltatok Illyés, Németh, Bibó, / ti Szárszó, Lakitelek, a harmadik út. / Ti voltatok Jákob s az álomlátó / József, akit eladtak a fiúk. // Ti voltatok Nagy László faragókése, / a ti szátokkal tudott cifrát is mondani. / Ti voltatok József Attila a síneken, / s a lázas szemű: ti voltatok Ady, Ady, Ady!”. S alatta – a mindenkori kilátástalanok, de éppen ezért a reményt soha föl nem adók utolsó fohászától, a sursum cordától két sorközzel és huszonnégy gondolatjellel elválasztva – ott világít a jelenkor cinikus, kiüresedett cezúrája, valójában légüres tere. Lehet persze Nagy Gábor indulatait, hangsúlyait erőszakoltnak, veszteségérzetét farizeus módon irrelevánsnak vagy akár csupán szokatlanul teátrálisnak minősíteni. Mindent lehet. Ám mindeközben azt is gondoljuk végig, hogy a szerző éppen egyidős azzal az egykor Nomád nemzedék néven elhíresült ifjúsági és népművészeti mozgalommal, amely éppen a napokban (s a hozzá illő méltósággal) ünnepli 40. születésnapját, s amelynek a négy évtized alatt egyetemessé érett legfőbb hozadékát, a magyar táncházmódszert – mint a nemzeti kultúra/kultúrák közvetítésének és átörökítésének közösségi örömforrássá emelt eszközét – immár nemcsak életre hívói, hanem az UNESCO is besorolta a világ szellemi kincsestárába. Csak halkan kérdezem: honnan is, milyen szellemi alapokról indulva teljesedett ki e mozgalom? Néhány abszolút konkrét útjelző felirat emlékeztetőül: Menyegző, Táncbeli tánc-szók, Szántottam gyöpöt, Egykor elindula tizenkét kő­míves, Tenger és diólevél…

Ha valaki még ezek után sem értené, miért képtelen kilépni a fonnyatag, bágyadt kérdőjelek közül, s mitől minősül át egy, a legszebb férfikorába lépő irodalmár a „tehetetlenség pánikbetegévé” Magyarországon, az tűnődjön el a mindennapok idegőrlő szertartásain. „nyelv-apály és aszályos lélek / beiktatási ünnepe / mindenszentek helyett hallo­ween / lemeztelenített ülepe” (Karneváli szim­fo­nietta) bambul bele a képünkbe, miközben egyre valóságosabb a legújabb országimázs: „Világnagy álom-temető, / életre szóló hazárd: / amennyi tét csak tehető, / oda véred és hazád.” (Kaszinó kuplé)

A kötet harmadik és negyedik fejezetében pedig újabb erénnyel, a gondolatokat a bölcsességbe átfordító belátás képességével gazdagodik a versbeszéd. „Olyanok most a színek, / Cézanne csettintene” – kezdi az Oláh Jánosnak ajánlott újabb szimfóniát (A költő birtoka), de természetesen itt már régen nem a színekről van szó, sokkalta inkább a költői önszemlélet érzi meg talpa alatt saját arkhimédészi pontját. Ez a szinte tapinthatóvá váló biztonságérzet kerekíti ki a kötet egészét, miközben olyan nagy hatású, remek darabokra bukkanunk, mint a Margaréta angyallal vagy a páratlanul gazdag asszociációs terek közül kibontakozó Valami a szépről, de éppúgy emlékezetesek maradnak a Carolei mozaik sok mindenről árulkodó sziporkái, miként a Mérték elvesztésének bravúrosan játékos humora is, hogy a meghökkentés nagymesteréről, a Júlia néni és Mario bőrébe egyaránt belebújó személyiségről ne is beszéljek. (Egyedül talán a kötött formákat olykor indokolatlanul szétdaraboló enjambement-ok váltanak ki némi ellenérzést.) Külön figyelmet érdemel a kötet feltűnően gazdag szókincse, az olvasónak előbb-utóbb olyan érzése támad, mintha a költő minden egyes versnek meg-megújított szókészlettel vágna neki, ahol az összes kimondott fogalomnak szinte számtalan megjelenési formája létezhet, ahogy például az éjszaka is hol „osonó menyét”, hol „lehajtott fejű ferences barát”, de bármilyen „lósörény” képében is éppoly otthonos. Ám Nagy Gábornál még a kiteljesedés pillanatai is drámát tartogatnak. „És mégis – vallja be Istent megpillantva a címadó opus, s egyben a kötet utolsó soraiban –: fuldoklom a versben. / E kínnal végre létre jutsz, / angyaloknál is fényesebben.” (Magyar Napló, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben