×

Magyarországi gondolkodók?

18. század – Bölcsészettudományok I.

Buda Attila

2012 // 09
Nyilván már a Kortárs tisztelt olvasói előtt is némiképp a múltba halványult a valaha oly sok reményt sugalló 18. század emléke. Az átadható személyes hagyomány, mely generációkat köthet össze, rég nem él, csak különféle tárgyak, objektumok és írások közvetíthetik az egykori valót. Pedig a Rákóczi-szabadságharccal kezdődő s a francia forradalom utáni osztrák abszolutizmussal záródó évtizedek, ha ellentmondásosan is és nem általánosan, mégis gyarapodást hoztak Magyarországon; egyeseknek anyagiakban, másoknak szellemiekben is. Hiába környezte a századot szigorú politikai és szellemi légkör, második felében mégsem lehetett már úgy kormányozni, mint az elsőben; a századvégi visszavágás éppen az erjedés, az új gondolatok és a más életfelfogás terjedését mutatta. Az önálló magyar (nyelvű) tudományosság megteremtése, a reformkor csíráinak megjelenése egyaránt e század műve. A mentalitásbeli változás előmozdítói részben az itt közölt szemelvények voltak, amelyek nemzeti múltunk egy jelentős, azonosságteremtő korszakát hozzák vissza, szellemi eszmélődésünk nyomait idézve.

A Tüskés Gábor vezetésével közreadott kötet mint első rész a bölcsészettudományok művelőinek munkásságába enged bepillantást, tehát a bölcselet, a nyelv- és irodalom-, valamint a történettudomány szerzőinek egyes műveibe, amelyek részben nem magyar nyelvűek, utóbbiaknak természetesen a fordításait közli. A szerzők közül Bessenyei György, Martinovics Ignác, Kármán József, Verseghy Ferenc, Bél Mátyás, Sajnovits János, Kempelen Farkas, Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Gvadányi József neve csenghet ismerősen a korszakkal mélyebben nem foglalkozó, de a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasó előtt, a válogatásból mindössze tíz név. S még talán egy-két olvasó előtt Hatvani István neve is fölrémlik, vele együtt nagyjából a teljes szerzői gárda egyhetede, ami már önmagában is mutatja a gyűjtemény értékét. A Magyar Remekírók sorozatban jelentek már meg 18. századi kötetek – Csokonai, Mikes, Bessenyei, II. Rákóczi Ferenc vallomásai, egy költői antológia –, ez a válogatás azonban a századnak egy másik, érdeklődést kiváltó, új arcát mutatja meg. A közölt szerzők munkáinak vagy azok bizonyos részeinek ismételt megjelentetése kimondottan a múlt, a hazai művelődéstörténet árnyalt és körültekintő megis­mer­(tet)ését szolgálja mindazok számára, akiknek az eredeti kiadások kézbevétele nehézségekbe ütközne. A kötet ezért aztán a korszak kutatói, a hivatásosok mellett, akik számtalan inspirációt, összefüggést meríthetnek belőle, elsősorban az egyetemi hallgatóság érdeklődésére számíthat.

A 18. század differenciált tudományfelfogást és -gyakorlást hagyott az utókorra, amely lényeges vonásokban különbözött a megelőző századétól, ez látszik a feltárt írásokból is. Ha a számok nyelvén közeledünk a kötethez, érdekes tartalmi összefüggéseket lehet felfedezni. Például a magyar és nem magyar nyelvű – azaz fordított – munkák aránya nagyjából fele-fele; az előbbi egy kicsit több annál, az utóbbi egy kicsit kevesebb. A Magyar Remekírók hasonló tematikájú, 17. századi kötetében ez a szám egészen más értéket mutat – igaz, mások voltak a válogatás elvei, s tartalmilag a történetírók dominálnak –, s a még el nem készült 19. századi kötet esetében egyáltalán nem kérdéses az ellenkező tendencia. Másfelől, a nyelvi szempont mellett érdemes megvizsgálni a közlés forrásait is. A számbavétel azt mutatja, hogy a kötet felénél kissé több szemelvény alapul az úgynevezett első kiadások szövegén, s csak mintegy négytizede modern változat, emellett öt szerző – a feltételesen Kaprinai Istvánnak tulajdonított mű, Szörény Sándor irodalmi összefoglalója, Révai Miklós verselméleti értekezése, Kovásznai Tóth Sándor és Belnay György Alajos egyik munkája – kéziraton alapszik, vonatkozásukban tehát ez a művük első kiadása. Mindez a megfontolt szerkesztésre utal, amely források, nyelvek és fordítások között a tartalmi változást és a szellemi fejlődést is meg tudja mutatni.

Az olvasó nemcsak a nyelvében magyarosodó tudományokkal találkozik, hanem sajátos kaland résztvevőjévé válik – az egyes tudományok lassú szétválását figyelheti meg, emellett tanúja lehet később folytathatatlannak, túlhaladottnak bizonyuló megállapítások, következtetések hatáscsökkenésének is. Utóbbiakra például bizonyos életvezetési tanácsokat összegyűjtő vagy a magyar nyelv távol-keleti rokonságának bizonyítékait felmutató írások hozhatók. A kötet gerincét természetesen a már többször megjelent írások adják, ennyiben a válogatás megerősíti a korábbi értéksorrendet, szelekciót, nagyjából azon szerzők munkái, akikről már volt szó. Érdekes és tanulságos megfigyelésre ad lehetőséget mindemellett az eredetileg is magyarul írt munkák nyelvének változása, átalakulása a század folyamán.

Mivel a hazai közgondolkodás erősen törté­nelemcentrikus, a 18. századi tudományosságot is jelentősen meghatározta, tematikaként és szemlélet­módként, módszerként is; a négy témakör közül ezt kiragadva mutatható meg legjobban a gyűjtemény tárgyi, tárgyalásbeli változatossága. A török utáni szaktudományos helyzetet Hevenesi Gábor örökíti meg, hasznos tanácsokat adva az érdeklődők számára a szükséges anyaggyűjtéshez. Bél Mátyás levele arra világít rá, hogy a hazai értelmiség – mintegy a hagyomány letéteményeseként – hogyan képzelte el a magyar honfoglalás előtti történelmet, egy másik írásában pedig a Névtelen Jegyzővel kapcsolatos, figyelemre méltó fejtegetései olvashatók. Timon Sámuel források alapján írt a régi (értsd: középkori) Magyarországról, sőt ezeket össze is vetette egymással. Bél Mátyás másik, forrásokat számba vevő, tervezett művét ismertető írásának újdonsága, hogy abba magát is beleírta, megörökítve az utat, amíg kutatása tárgyára rátalált.

A közölt szerzők egy része szembetalálkozott azzal a jelenséggel, hogy a magyar őstörténetről szóló források annyifélék, ahányan addig írtak erről a kérdésről. A szkíta–hun–avar–magyar rokonság gondolata nyilván minden kutatót megérintett, s ki így, ki úgy viszonyult e kérdéshez. Ezért is fordult Csatári János a korszakot közvetlenül megelőző évszázadokhoz (amelyek legalább biztosak voltak ebben-abban), kompendiumával beilleszkedve a hasonló európai munkák közé. Elődeihez képest kimagasló teljesítményt nyújtott Pray György, valamint Katona István a források összevetésének módszerével. Batsányi János azonban elsősorban nem történetíróként ismert. Nem is szaktudósként szerepel itt, hanem mint a magyar vitézi életutak összefoglalója, közlője, amivel átlépett a példafelmutatás, az eszményítés terepére. Koppi Károly magasabb szintre helyezte a történetírást a nemzeti történelem szimpla lejegyzésénél. Lethenyei János Anonymus első fordítójaként és jelentős magyarázójaként hozta létre életművét. Kovachich Márton György a forráskiadások és egy tudós társaság létrehozása felől közeledett a történelemhez. Szekér Joachim a más munkákból válogató, de élményszerű, népszerűsítő magyar történelem művelője volt. Ezt a stílust gyakorolta Gvadányi József is hazai és külföldi, ókori és korabeli témák szerzőjeként, a művészet és a szaktudomány határán állva, az aktualizálás és az érdekesség eszközeit felhasználva. Végül a felfogások eltérő, ütköztetett voltát mutatják Decsy Sámuelnek és Katona Istvánnak a magyar koronát tárgyaló tanulmányai.

A válogatás értékét nagymértékben emeli a szemelvények után következő jegyzetanyag, amely ismeretlen(ebb) személy esetén az életrajz fontosabb állomásait, ismertebb alkotóknál a közölt írásra vonatkozó körülményeket foglalja össze, eredet- és forrásismeretet nyújt, feltünteti a megjelenés helyét, és a megértéséhez szükséges tárgyi és nyelvi jegyzeteket szolgáltatja. E téren a Magyar Remekírók megújított sorozatának kötetei más, magasabb színvonalat képviselnek, mint a Széchenyi István háromkötetes munkáival lezárult, korábbi időszak válogatásai, ami önmagában örvendetes fejlemény. Az itt sorakozó kommentárokat is nyilván behatárolja az egyes jegyzetírók kompetenciája, hozzáállása, felfogása erről a műfajról, meg természetesen maguk a szemelvények is; összességük mégis a 18. század művelődéstörténetének elmélyült bevezetésévé válik a magyarosodás szempontjából oly fontos tudományágak vonatkozásában. Hiszen a nyelv, az irodalom, a történelem – s mindhárom kereteként a bölcselet – egyaránt fontos szerepet játszott a modern nemzet létrehozásában, megerősödésében. E kötetben ennek mintegy kezdeteit lehet látni. A gyűjtemény önmagában is cáfolja azt a közkeletű vélekedést, hogy ami régi, az eleve elavult és meghaladott. Olvasás közben mindenki szembesülhet avval, hogy nemcsak aktuális újdonságok hozhatják lázba, hanem a gondolkodás története is van olyan érdekes és lebilincselő, mint egy-egy brazil, koreai vagy török teleregény – anélkül, hogy az utóbbiak pártolható hatását persze kétségbe kellene vonni.

A szerkesztői utószó jó eligazítást nyújt. Talán az egyes szám első személy egy ilyen kollektív munka esetében szokatlan, de végül is a válogatás művekben és munkatársakban egyaránt Tüskés Gábor elképzeléseit tükrözi, s akkor miért ne? A gyűj­temény láthatóan egy forráskiadvány igényével készült, amely a válogatás tágasságával és a szövegközlés modernizálásával szól a nagyközönséghez, a biográfiai és nyelvi/tárgyi apparátus lehető teljességével pedig a szakma több területének képviselőihez. A recenzens nagy érdeklődéssel várja a második részt, és szomorúan gondol arra, vajon mi lesz a reáliákkal. (Kortárs, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben