×
Tovább a kapcsolódó galériához

Labirintus-Tér-Képek: városban, futóhomokon

Kis-Tóth Ferenc művészetéről

Novotny Tihamér

2012 // 09

Lehet, hogy tudománytalannak tűnnek az alábbi állításaim, de valami arra késztet, hogy mégiscsak leírjam róla a régi-új benyomásaimat. A szeme igazi festőszem: nem egy, de két irányba néz egyszerre. Talán a ballal a teret fürkészi, beméri benne a mozdulatlan és a mozgásban leledző tárgyakat, jelenségeket. A jobbal a síkot pásztázza, a felületek mikroszemcsézettségét, makroszerkezeteit és alig-domborulatait kutatja. Az egyikkel befelé, a másikkal kifelé néz: hol szín-energiát és szín-szinergiát lát, hol pedig a puszta vonalon, egzakt forma-utakon futtatja a tekintetét, fekete-fehérben gondolkodva. Hatvanhárom éves arca ismerős kiskunsági „maszk”: szikár és lágy egyszerre, bajusz és borosta, Nagy László-i haj sárgásfehérben: markáns keveréke a tótnak s a magyarnál is magyarabbnak. A Szabadszállás melletti gyepes tanyasi portája az élő néprajzi múzeum, a szókimondó és asszociatív nyersművészet, a kreatív és gyors építőösztön, az érzelmesség és a mulandóság, az ellenállás és a hagyományszeretet, a „hajléktalanság” gyűjtőszenvedélye és ideiglenessége, valamint a dolgos otthonosság túlzsúfolt hordaléka, a varázslat és a mágia modernitáson túli kollázs-keveréke. A beszéde, a hanghordozása mindig meleg, felizzó, kissé patetikus, olykor lázító, de sohasem szószátyár, inkább magához ölelő. Ezért néha sarkos fogalmazása, kemény véleménye se igazán bántó, sértő. Kritikája szembemegy a haraggal: éles, de nem gyűlölködő. Fogalmazása tömör, szerény és egyszerű, különösen akkor, ha magáról van szó. Lakonikus mondatai mögött egy sziporkázóan gazdag és százszorta próbára tett mély érzelem- és élményvilág pa­razsa lappang, izzik és magmásodik. A kissé kopottas, fakó, de határozott hangját is hallom, amikor frissen írt életrajzát olvasom:

„Kiskunfélegyházán születtem, 1949. június 14-én. A városhoz közeli kunszállási tanyavilágában éltünk. Apám tanyasi kovácsmesterként tevékenykedett, apai és anyai nagyszüleim parasztemberek voltak. A műhelyben bátyámmal együtt segédkeztünk a ráfhúzásban (abroncs ráfeszítése a kerékre), szén- és fabehordásban, fújtatóhúzogatásban, szerszámok adogatásában. Próbálgattuk az izzó vas alakítását. Most is az orromban van az égett fa és a perzselt pata szaga.

A nagyszülőkkel jártunk a földekre, legeltettük az állatokat, aratáskor hordtuk az ivóvizet, segítettünk a kévepakolásban, sürgölődtünk a cséplőgép körül. A távoli összevont 1–8. osztályos tanyasi iskolában tanultunk. Az erőszakos kolhozosítás elől a Bajához közeli Garára költöztünk – persze ott is téeszvilág lett. Apám éhbérért robotolt, elég szegényesen éldegéltünk, ennek ellenére nagyon szép gyerekkorom volt ott is. Garáról négy év után elköltöztünk a Kiskunfélegyháza közelében lévő Petőfiszállás tanyavilágába. A nyolcadikat ott jártam ki. 1964-ben Pestre kerültem a Madách Imre Gimnáziumba. Érettségi után kerestem az utamat, különböző üzemekben dolgoztam. Voltam segédmunkás, rakodó, kocsikísérő, piaci hordár, gépkezelő, színházi világosító.

1974-ben megszületett Zalán fiam. Esténként a hajógyári rajzszakkörbe jártam Szentgyörgyi Jókához [Józsefhez], a Vasasban pedig atletizáltam. 1976-ban felvettek a Képzőművészeti Főiskolára. Sváby Lajos festőművész osztályába kerültem, ahol erős figurális oktatásban részesültem. Szerettem az anatómiát is. Éjszakánként szenes kazánt fűtöttem egy üzemben, és különböző alkalmi munkákkal tartottam el magunkat. Már harmadévben rátaláltam az anyagszerű festészetre. Földet, homokot, porfestéket, vasat használtam képeimhez – visszataláltam a kovácsműhely és a tanyavilág anyagaihoz. A főiskola után a megélhetés miatt restaurátorok mellett is dolgoztam.

1996-ban visszakerültem tanársegédnek a Képzőművészeti Egyetemre. Jelenleg is itt tanítok a murális műhelyben. A klasszikus freskó, szekkó és mozaik mellett különböző anyagokkal kísérletezünk. 1984-ben megszületett Klári lányom is. 1996-ban elváltam, azóta második feleségemmel egy szabadszállási tanyán élünk.

Apám kovácsműhelye és a magyar parasztság élete meghatározta érzéseimet, gondolataimat. A munkaközpontú értékrendszeremet nekik köszönhetem. Gyerekfejjel átéltem a tudatos tönkretételüket. Kifosztásuk a »rendszerváltástól« napjainkig folytatódik. Munkáimmal (nekik is) emléket állítok. Segítek, ahogy tudok…”

…És ahogy elhalkul bennem Kis-Tóth Ferenc hangja, úgy kél helyébe egy másik, egy rekedtes, mély tónusú, érces hang, a nemrégiben elhunyt Hann Ferenc (1944–2010) művészettörténészé, aki talán eleddig az egyetlen komoly méltatója volt a művésznek. Ő írta le az első lényegre tapintó megállapításokat alkotónk mozgatórugóiról és műhelytitkairól a sajnos csak egy kiállítást megélt öttagú (!), „rokontalan”, a keleti gyökereit vállaló, európai gondolkodású és mégis besorolhatatlan, nem a stílusdivatoknak hódoló, hanem a specifikumait őrző Pentaton (sic!) Csoport 1992-es katalógusában. Hann doktor egyértelműen nevezi meg a művészt ért duális alapmotívumot: „A gyermekkori élményanyag bárki életében meghatározó lehet, s így természetesen a művész életében is, ám míg a tájlefestő, látványreprodukáló alkotó esetében elmosódott fénykép gyanánt bukkanhat elő az emlékkép, az elvontabban gondolkodó s a lényeget megragadni és kifejezni kívánó festő nem kútgémeket és délibábokat fest, ha az Alföldre gondol. Kis-Tóth Ferenc esetében a gyermekkori élményvilág az anyaghasználatban, anyagkezelésben, a megformálási módban mutatkozik meg leginkább. A festő még szinte romlatlan természeti környezetben nőtt fel, Kecskemét és Kiskunfélegyháza között, egy tanyasi kovácsműhely közegében, használaton kívüli homokbányák tőszomszédságában. Tizennégy éves korában hirtelen kiszakadt ebből a miliőből, egy hatalmas, barátságtalan nagyváros – Budapest – labirintusnak érzett, átláthatatlan falanszterébe került.”1

Homok és vas; vakolt matériák és térkulissza-labirintusok! – egyszerűsíthetnénk le a Kis-Tóth Ferenc-i művészeti ethoszt. Alapvetően ebből a két anyagból és ebből a városi, illetve tanyasi lét- és térélményből épül, bonyolódik, alakul a szóban forgó életmű. Mert az alkotó valódi felfedezése nem is abban rejlett, hogy a hetvenes évek végétől táblakép méretben alkalmazta a vakolat- vagy – francia kifejezéssel élve – az hautes pâtes-, a magasan, vastagon felpakolható, rétegzett festékpaszta- vagy masszatechnikát – amelynek ismerhetjük mind a nyugat-európai, mind a magyarországi előzményeit –, hanem abban, hogy össze- és szétszerelhető, két oldalról nézhető, áttört felületeket használó, paravánszerűen térbe építhető elemekké alakította színezett homokmasszából készített, a labirintus-témában legalábbis egyenméretű (200×100 centiméteres) anyagfestményeit.

Vannak művészek, akik csak akkor érzik magukat biztonságban alkotás közben, ha fizikai és szellemi értelemben megküzdhetnek az anyag „ellenállásával”. A hagyományos pigmentek – olaj, akril, akvarell, tempera, tinta stb. – nem eléggé megfoghatók, túlságosan „csúszósak”, „sikamlósak”, „szökni próbálók”, ellenőrizhetetlenek számukra. Ezért a festészetet félig-meddig a szobrászi munkához teszik hasonlatossá. A közvetítő közegüket gyúrható, kenhető, formázható, karcolható, színezhető masszává, matériává alakítják. A mintát természetesen a földrajzi-biológiai és az épített környezet szolgáltatja számukra. Hiszen a fölülről, légifelvételszerűen nézett megművelt táj, egy többszörösen beíródott keréknyom az út sarában, a hólatyadékban, az árokásáskor tapasztalt talaj rétegzettsége és textúrája, egy náddal erősített szalmatörekes vályogfal, egy hámló, a „húsáig” feltárulkozó réteges vakolatfelület maga is plasztikus kép, idő- és korszaklenyomatokat kínáló par excellence festői jelenség.

Ehhez azonban egy olyan ragasztó- vagy kötőanyagra volt szükség, amellyel gyorsan és egyszerűen lehet dolgozni, s amelynek változatait a műanyagipar kínálta fel a restaurátorok, építőmesterek és képzőművészek számára. Magyarországon ezek az anyagok a hetvenes évek folyamán szivárogtak át a képzőművészet területére. Kovács László (1944–2006) például 1975-től kísérletezi ki stukkó, majd sgraffito képeinek technikai megoldásait, kötőanyagként a színtelen plextolt használva.2

Ef Zámbó István az 1977-es Leninvárosi Kísérleti Műhely tapasztalatain felbuzdulva a dryvit quarzputz (színezett vagy színezhető nemes vakolat) kenhető és szilárduló anyagával alkotja meg számos képét a hetvenes évek végén.3 Kis-Tóth Ferenc ugyanebben az időszakban dolgozza ki a maga vakolattechnikáját, amelynek lényege, hogy szintén a plextol segítségével teszi alakítható masszává a semleges homok anyagát, amelyet belekevert porfestékekkel színez a maga festői vénája szerint. Kezdetben leginkább farostlemezekre, később konkrétan vaságyak acélsodronyaira vagy az ezekhez hasonlatos, külön erre a célra elkészített keretekre felfeszített, tetszés szerinti sűrűségben felfűzött dróthálókra kenve fel színes matériáit. (Bár tudunk néhány olyan korai munkájáról a nyolcvanas évek elejéről, ahol csak a szögvas [L- vagy T-acél], a fémforgács és a drótháló voltak a mű alapanyagai, kifejezőeszközei.)

Érdeklődési területei korán kikristályosodnak. Elkerülhetetlenül megérintik őt a hámló, málladozó, ütött-kopott, jelüledékes, összekarcolt, golyó lyuggatta, repesz szántotta-szaggatta budapesti házfalak, folyosók és udvarok, a foszladozó nagyvárosi plakáttöredékek, a hajnali pinceablakok, a rétegzett festékruháikat megmutató, pigmentbőreiket vedlő, zománcrétegeikbe takarózó, hajdani békeidőket idéző kapuk és bejárati ajtók. Az irodalom, a történelem, a mitológia, a közélet nagy témái és alakjai, a hétköznapi élet jeles és jeltelen hősei ás áldozatai – ha nem is figurális, de elvont és sejtetett (majdnem alaki) megjelenítésben, tehát absztrakt, félabsztrakt és emblematikus módon – már kezdettől fogva otthonos társai művészetének. Történelmi szimbólumokat, jeleket, ikonokat, fizikai jelenségeket, lenyomatokat, kultúrhistóriai és néprajzi tárgyakat és díszítőmotívumokat leképező, átértelmező, újrateremtő és mai összefüggésekbe helyező formavilága, művészete már az indulásánál morális tartalommal telítődik, anyagkezelése szociális érzékenységgel párosul. Nála az aradi vértanúk emléke, Trianon status quója, a diktatúrák és az elmúlt rendszer bűnei, 1956 forradalma és szabadságharca, valamint a megtorlások időszaka, Erdély és a leszakított országrészek megmaradásproblémái, a „kollaboránsok útja”, az iraki öbölháború civilizációs bűnei, a „hajléktalanok karácsonya”, a vörösiszap katasztrófája és a tisztességes, dolgos ősök, elődök és alkotótársak emlékezete egy máig tartó és továbbépülő történelmi labirintust alkot. Olyan labirintust, amelynek összeilleszthető egyenméretű, átnézhető hálós elemein kétoldalas absztrakt-emblematikus motívumokban képződik le politika és kultúra, társadalom és kórkép, hétköznapiság és történelem, művészet és néprajz, táj és topográfia. Ez az állandóan bővülő, épülő labirintus Kis-Tóth Ferenc személyes metaforája, privát válasza az ÉLETRE, a MŰVÉSZETRE. Olyan útvesztő, amelynek bonyolult folyosórendszereiben többszörös irányváltoztatásra, bolyongásra, „igazságkeresésre”, az elhasznált fogalmak cseréjére kényszerül az ember – és még inkább, és még akkor is az, ha egyes méretre kisebb elemeit táblaképek gyanánt helyezhetjük járatainak galériakörnyezetébe.

„Mivel tizennégy éve tanyán élünk és gyermekkorom nagy részét is vidéken töltöttem, a természet hatására alakulnak munkáim. Egy rövid időre visszatértem a naturális ábrázoláshoz, elsősorban a »feltöltődés« miatt, de újra élem az absztrahálás folyamatát is. A LABIRINTUS-TÉR-KÉP konstrukcióim között a szemlélő mozgása új és új nézőpontot talál. Érdekes keveredést okoz a térbeli és síkbeli ábrázolás egyidejű alkalmazása. A térbeli alakzataim közvetlenül kapcsolódnak a falon lévő képeimhez. A PERSPEKTÍVA segítségével a térélmény síkban is folytatódik”– írja egyik 2008-ban (!) datált pályázati fogalmazványában. Itt tehát már nemcsak arról van szó, hogy ennek a metafora-labirintusnak a mesterséges galéria-, illetve természetes tájtérben történő felállítása így is, úgy is morális jel és tett, hanem arról, hogy a rendszer tisztán művészeti problémaként is értelmezhető és továbbgondolható.

S ezzel egyidejűleg ki kell térnünk a színek és a fémapplikációk kérdésére is. Ugyanis Kis-Tóth „nemes vakolat” színei és „húsos” színkombinációi és rétegei – akárcsak a népművészet díszítőmotívumai – rendkívül erősek, merészek, frissek, tüzesek, égők és gazdagok, ugyanakkor képesek tónusosan árnyalt viszonylatokat is ölteni. Egyrészt mondhatni, hogy színvilága majdhogynem szimbolikus rendeltetésű, belső kivetítésű, érzelmi alapú és teljesen egyéni. Másrészt a rendszeresen visszatérő táj és évszakok témájú képein hihetetlen érzékiséggel jön át a természet élőanyag-szerűsége; a latyaknak, sárnak, hónak, homoknak, fűnek, virágnak, fának, égnek empirikusan megtapasztalt, nedvektől duzzadó színszervessége.

Legújabb vakolatműveiben – amelyekben az ásó-, kapa-, eke-, kanna-, bögre- és egyéb használati és munkaeszköz-motívummal a földmíves ősöknek, a tanyasi iskoláknak és a kovácsmesterséget űző elhunyt édesapjának kíván emléket állítani – egészen újszerű következetességgel, nem talált tárgyként, hanem saját megmunkálású anyagként alkalmazza a fémberakásokat.

A Kis-Tóth Ferenc-i művészeti ethosz és esztétikai meg­jelenés tehát egyenként és összességében is olyan súlyos, körültekintően tartalmas, megalapozottan következetes, egyen­letes színvonalú, nemzeti és civilizációs sorskérdéseket feszegető, olykor drámai, örömteli és katartikus képet is mutató, ahol a szépség és az erkölcsi állásfoglalás már-már a kalokagathia eszményi – s egyben nagyon modern! – nászában egyesül.

„Mi a magyar?” – kérdezi a Műcsarnok igazgatója és kurátora a legújabb, kortárs válaszokatfelvonultató kiállításának címében. Számomra igen elgondolkodtató tény, hogy egy ilyen kvalitású mai művész, mint Kis-Tóth Ferenc, miért nem szerepel a nemzeti önazonosságra rákérdező tárlat névsorában. Mint ahogy nem találom a résztvevők között például Aknay János, Krizbai Sándor, Stefanovits Péter, Szabó Zoltán Judóka vagy Ütő Gusztáv nevét sem, holott többek között éppen ők garantálnák azt a bonyolultan egyszerű érzést és tudatot, hogy a korszerű nyelven gondolkodó képzőművészetben is: „Él magyar, áll Buda még!”

S végül hadd idézzek egy húsz évvel ezelőtt megjelent cikkből, amely éppen Kis-Tóth Ferenc védelmében íródott: „Kis-Tóth Ferenc nem harmadoszályú vagy elsőosztályú, hanem egyszerűen jó művész. Az, hogy alkatilag visszahúzódó, nem jelenti azt, hogy a szakma ne ismerné. (Persze én szakmáról beszélek, nem a verniszázsokon bokázó zsúrfiúkról és szüfrazsettekről.) Párizsi Labirintus című kiállítása tíz év elmélyült, alapos és tehetséges munkájának összegzése, melynek darabjait láthatták korábban Budapesten, Szentendrén, Frankfurt am Mainban, a tankokkal teli Vilniusban, Münchenben, Düsseldorfban és máshol. Látták sokan, olyanok, akiket az értékteremtő művészet érdekel, nem pedig a talajmenti kamuflázsok.”4 – Szeretném hinni, hogy azóta történt és változott valami…, mert nemcsak belőlünk, de Kis-Tóth Ferenc munkáiból is az idő szava szól és kél, és nem a vírushordozó mainstream

[1] Hann Ferenc, Kis-Tóth Ferenc = PENTATON 1., Szentendrei Képtár, 1992. június 21 – augusztus 18., katalógus.

[2] Kovács László munkásságát a Kortárs 2011/7–8. száma bővebben is bemutatta. Lásd Kovács György, Emlékszilánkok Kovács László (1944–2006) festőművészről (Novotny Tihamér előszavával).

[3] Lásd EF. ZÁMBÓ ISTVÁN 1980, katalógus, Petőfi Nyomda, Kecskemét.

[4] Hann Ferenc, Történet egy festőről, egy diplomatáról és egy gonosz boylerről, Új Magyarország, 1992. február 5.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben