Kiss Anna: Jár nyomomban
Kelemen Lajos
2012 // 09
Nem igaz, hogy a világnak nincs világossága. Korunk, legalábbis erről szövöget álmot, a szellemre épít; de nincs újra meghódított titokzatos egység, a szellem és a test, a lélek és az anyag érdekei többnyire keresztezik egymást. S el-elválasztván a gondolkodást az érzékeléstől, a művészetre például bármikor kész fittyet hányni a kor – tehát vakít. De ez még nem világosság.
A szellemnek először is különbséget kell tennie megfogható és megfoghatatlan között. Ismerjük a túlságosan is kézenfekvő sorsívet, amelyet szimbólum gyanánt ezren ezerszer variáltak. E rajzolat a szellem jelenlétét feltételezi, s hogy nincs éles határ az élni tudás diszciplínái és a szellem úgynevezett örök megnyilvánulásai között. (Az élni tudást fel kell vértezni, az ész vallása azonban, mely annyiszor teret nyer a történelemben, csak egy darabja a vértnek; a megállapodottság minden ismeretfajtánál különb páncélzat az élni tudáson. Ahogy Kiss Anna írja: az érettség magas hegy. „Ajándékai: / bölcsesség, beteljesülés, / mérséklet, szabadság érzelmektől… problémák / megoldásának / képessége.”)
Idődimenziókban értelmezve e sorsív kezdőpontja a múltban rögzül, s azt a helyet, ahova a végpontja tart, nyugodtan nevezhetjük jövőnek. A világ világosságért, például műalkotások állomásán át, ezen a sorsíven kell végighaladnia az embernek. S mivel útjának végállomása – a többiek szemszögéből nézve – azon nyomban múlttá válik, a művészi ábrándozás pillanatnyiságához képest nincs szilárdabb építmény a múltnál, egy bizonyos fajta attitűd számára nem is igen létezik más ösztönző erő, mint az, ami egyszer már megvolt. Ez legalább többé-kevésbé biztos. Mondják némi jámbor bölcsességgel elegyítve: a megtörténtek megsegítenek. Noha a letagadhatatlan nem okvetlenül vigasztaló. Néha csak belesírhat az ember, de végeredményben innen, a megtörténtek kupaca alól bukkan elő az originalitás is. Ráadásul egyáltalán nem lehetetlen, hogy ami egyszer bekövetkezett, újra megismétlődhet; ebből a szemszögből mustrálva az időfolyást, mindenki tudja, mennyire egyhangú tud lenni a történelem. Ezért örök érvényű például Owhi, az indián sámán csaknem kétszáz éves mondandója (Kodolányi Gyula magyar hangján): „Isten ezt a földet nekünk nevezte el. […] Szeretem az életemet, ezért nem adom oda a földjeimet. Félek, hogy a pokolra kerülnék. Barátaimat szeretem. Ezért nem adom oda földjeimet.”
Az ember élni, érteni és szeretni akar, s azt akarja, hogy szeressék; mind-mind örök, ismétlődő, egyik korból a másikba importálódó óhaj, kultúrák évszázadról évszázadra egybefolyt manifesztuma. S van némi esélye annak, hogy az esztendőktől szakadozott, az emberi időhatároktól darabolt végességből összeláncolódik a nagy folytonosság, s utólag nézve megvilágosul; a leülepedett múlt maga az óvandó állandóság: íme, a világ világossága.
Egy világé, amely az individuum lelkében szemléli magát, ok és hatás gyanánt aktivizálódva, hogy kiválasztásra, értékképzésre és ítéletekre ingerelje a lelket. Melynek legmagasabb rendű felelete minderre a művészet. Ahogy Kiss Annánál olvasható: naptánc. „Forgás a világtengelyt / jelképező oszlop / körül.”
A tánc, a forgás, a jelenlét, amit tapasztalatai és vonzalmai alapján igazi költői illetékességgel sűrít poézissé Kiss Anna. Ha ő írja, felválthatatlan impresszió, hogy örömünkre vagy kétségbeesésünkre, de az idő rendet tart. „Sajátos, és minden / költészettel felér, / csak ezt a végtelen, / időbe-szépülést nem / leled máshol. Sokan, / sokféle szelet fúvó / mérhetetlen időn őt / hordozták ajkaikon...” (A szóbeliség költészete)
Aki egyebet sem cselekszik, mint száz és száz véglegesre kovácsolt formula révén, s e kombinációkból saját hullámzó, viaskodó lelkét sem kihagyva vizsgálja az emberi magatartást, s erről szóló szavait a szépség végett ömleszti sajátos lírai hatású alakzatokba, az hű marad a költészethez. A Jár nyomomban szerzője ilyen értelemben sokszoros tanúságot tesz, de új látásokért és érzelmekért igen messzire merészkedve, komoly távolságokból gyűjti egybe hűsége érveit.
Kiss Annánál sosem zengett a szokvány zenéje. A poézis olyasféle iparosi sémái, mint a konvencionális korhang, vagy a szobaköltészet sápadt mondatain való bíbelődés, mindig távol állottak tőle. A híd, amelyen lírájával világokat köt össze, hitből van kikövezve, de e híd legfőbb támpillérje az, amit bizonyosan tudhatunk, a hódított, a tapasztalt valóság. A költő jártában-keltében egyszer csak észrevette, s azóta konok misszióban, makacs önhűségben menti a gondolatot, amit korszakok hagytak figyelmen kívül, s rogytak meg e figyelmetlenségük következtében; tudniillik, hogy valamikor csakugyan egy volt a világ, s benne az ember is egy. Nem úgy értve, hogy egy kényre-kedvre uniformizált tömeg egyede, egységét a lelkében dolgozó termékenyítő ellentétek adták. S a mérték tudatában, semmit el nem mérgesítve engedett a végtelen ingerének. Talán épp paradoxonok és képtelenségek fordították az érvényesülés és a formai ügyesség felé. Annyi külső, belső csinált és adott állapoton újra és újra fölül állónak lenni: ez nem akármilyen akaraterőt, jókora és élénk vitalitást feltételez. „Voltak idők, mikor az / emberek még / közvetítők nélkül, / maguk intéztek mindent / a szellemvilággal. // Akit a csipuák kígyója / áldott meg, az is. Akit / a bibliai Isten, az is.” (Csipuák holtvolt tudása)
Lélektani és erkölcsi megvilágításban modernebb gondolat ez, mint elsőre hallik. Értelem, természet és transzcendencia: itt egymás rokonsága és sorsa, s egyúttal atyafisága és sorsa az embernek, aki léte fogságából kinógatva, fegyverek nélkül ülhet föl bástyáira, s remélheti üdvözülése érkezését. Szédítő is ez, bár annyira nem, hogy elvenné az ember kedvét a falazástól. Mert az ember új falakat húz, és közvetítőkre bízza magát.
Nem meglepő hát, hogy ahol a költészet és a képzelet a maga stilizáló nosztalgiáját bevetve próbál magatartásoknak, tetteknek, cselekvéseknek és jelenségeknek egyfajta rekonstrukció révén kivételes távlatot adni, ott a dekadencia üli torát.
Igen, alighanem az ember: egy. Csakhogy régtől fogva számkivetettje e föltételezett egységnek. Mihelyt kételkedni kezd az örök elvekben, mihelyt keresni kezdi hollétüket, akarva-akaratlan dekadenssé válik.
Az archaikum és a folklór csodálatos, végre is forrása, s talán torkolata is annak, amit élet gyanánt élünk; az, hogy az általános nézet szerint a törzsököst, a régit mint olyat egy fantáziált ősegyszerűség lengi át, egyszerre mond igent és nemet. Egy intellektuálisan már-már túltömött, a jellemet előszeretettel tanok variánsaira cserélgető, a tiszta érzelmek utáni sajgó honvágyában pszeudo-mítoszokat kreáló kor egy lélegzetre kíván és tagad – mi volna ebben meglepő?
Ha a mélyben csakugyan boldogság, tisztaság, egyszerűség, friss források és – mondjuk a reneszánsztól számítva – a máig tartó időknek boldog és őszinte gyermekkora lakik, az igazán csoda – nagy és meddő csoda. Merthogy ismerjük az ember szívvel-lélekkel gyakorolt, lankadatlan rombolhatnékját, tehát ugyancsak fogós kérdés, hogy az ősiséget túlélt kalandjaiban, azaz történelmében miként sikerült naiv és tiszta önmagának épp az ellenkezőjéig elevickélnie. Talán valaha az ember személyében magában birodalma volt a szépségnek, az értésnek, a természettel való összhangnak? Ámbár napi életének akkor is része volt a kínlódva álmélkodás vagy az álmélkodva kínlódás. Kiss Anna mindenesetre ezt a föltett létű személyiség-birodalmat forszírozza.
Nem hagyja ő abba a jelent, dehogyis!
Ahogy valaha a középkor és a finnugor atmoszféra atavizmusa ragyogta be költői terét, most e tér fóruma főként az ázsiai, az ősamerikai mágiáé. Az indián népi hiedelmek és rituálék, az ázsiai folklór metafizikai rendje és az archaikus világképekbe való visszahelyezkedés azonban nem akadályozzák meg, hogy a fölidézett példázatok, emléktöredékek csodájába belefészkelődjön az aktualitás felé kitágított idő.
A Jár nyomomban könyvtestében mintha nem is egy könyv volna, holott nagyon is egy könyv ez; egészen rendkívüli összefűzése lírának és epikának, fölfokozva egy szimfónia, az együtthangzás különleges légköréig. Az innenső és a túlsó világ egymásnak felelő hangjai voltaképpen egyetlen terjedelmes verssé szövődnek itt. Egészen szokatlan színességű és gazdagságú élet- és emlékanyaggal megrakva. Szimultaneitást, a költészetfelfogás személyes és személytelen jellegével gyakorlatozó Eliot motívum- és szöveg-összepasszítási kísérleteit vagy a Pound védjegyezte vorticizmust (a különböző kifejezési módok jelentésközeliségét) fölidéző költői módszert, illetve annak saját elképzelésre fazonírozott elemeit egyaránt fölfedezhetni Kiss Anna műveiben. Az ékírás, a keresztjelek, a betűírás impozáns formai együttese, amely a változatos kultúrákban is egyforma és olthatatlan titokra törés: ezt a sokszorosan rétegzett, hatalmas verset futtatja végig Kiss Anna. Ráadásul ritka profizmussal. Mert a tudományra tartozó, száraz nép- és kultúrtörténeti ismeret és egzotikus tudástömeg, e száraz okosság a poéta eminens műhelyfogásai és finom praktikái (vissza-visszatérő ritmusok, verstöredékek, egymásra utaló írás-indítékok) révén ível a lélek vallomásává. A kompozíció az utolsó porcikájáig a múlt vesző világosságának újbóli fölsrófolása, mint ahogy minden ízében friss és eleven lírai aktualitás.
„Tudom én – írja Kiss Anna a Két kicsi kígyó versfejezetében –, mire emlékszik a mélytudat. Tudom én, / hogy előbb voltak / páros kígyószellemek szerte a / világon, mint lettek / bárkijeim. De számomra (!) / a magam írásából / voltak először.” És volt először a világ és annak világossága. És volt a valóság a transzcendencia hozzácsatlakozó éterikus udvarával, és a dolgok aljától, a sárig egyszerű életből az ember egy pillanat alatt képes volt isten és az istenek tükrévé kontemplálni folyó élete hol kínkeserves, hol gyönyörű zajlását.
Nem igazolhatatlan állásfoglalások könyve a Jár nyomomban, nem misztifikáció vagy hasztalan ígéret. Az emberi sorshoz való hűség könyve. Tehát a méltóságnak enged szabad folyást, amely itt mind topográfiai, mind belső értelemben teljes érvényre jut, és járni csak a nyomában is: a vers vaskos ígéretföldje. Némelyeknek talán távoli, de nem elérhetetlen. Biztos, hogy megvan. (Kortárs, 2011)