×

Kiss Anna: Jár nyomomban

Kelemen Lajos

2012 // 09
Nem igaz, hogy a világnak nincs világossága. Korunk, legalábbis erről szövöget álmot, a szellemre épít; de nincs újra meghódított titokzatos egység, a szellem és a test, a lélek és az anyag érdekei többnyire keresztezik egymást. S el-elválasztván a gondolkodást az érzékeléstől, a művészetre például bármikor kész fittyet hányni a kor – tehát vakít. De ez még nem világosság.

A szellemnek először is különbséget kell tennie megfogható és megfoghatatlan között. Ismerjük a túlságosan is kézenfekvő sorsívet, amelyet szimbólum gyanánt ezren ezerszer variáltak. E rajzolat a szellem jelenlétét feltételezi, s hogy nincs éles határ az élni tudás diszciplínái és a szellem úgynevezett örök megnyilvánulásai között. (Az élni tudást fel kell vértezni, az ész vallása azonban, mely annyiszor teret nyer a történelemben, csak egy darabja a vértnek; a megállapodottság minden ismeretfajtánál különb páncélzat az élni tudáson. Ahogy Kiss Anna írja: az érettség magas hegy. „Ajándékai: / bölcsesség, beteljesülés, / mérséklet, szabadság érzelmektől… problémák / megoldásának / képessége.”)

Idődimenziókban értelmezve e sorsív kezdőpontja a múltban rögzül, s azt a helyet, ahova a végpontja tart, nyugodtan nevezhetjük jövőnek. A világ világosságért, például műalkotások állomásán át, ezen a sorsíven kell végighaladnia az embernek. S mivel útjának végállomása – a többiek szemszögéből nézve – azon nyomban múlttá válik, a művészi ábrándozás pillanatnyiságához képest nincs szilárdabb építmény a múltnál, egy bizonyos fajta attitűd számára nem is igen létezik más ösztönző erő, mint az, ami egyszer már megvolt. Ez legalább többé-kevésbé biztos. Mondják némi jámbor bölcsességgel elegyítve: a megtörténtek megsegítenek. Noha a letagadhatatlan nem okvetlenül vigasztaló. Néha csak belesírhat az ember, de végeredményben innen, a megtörténtek kupaca alól bukkan elő az originalitás is. Ráadásul egyáltalán nem lehetetlen, hogy ami egyszer bekövetkezett, újra megismétlődhet; ebből a szemszögből mustrálva az időfolyást, mindenki tudja, mennyire egyhangú tud lenni a történelem. Ezért örök érvényű például Owhi, az indián sámán csaknem kétszáz éves mondandója (Kodolányi Gyula magyar hangján): „Isten ezt a földet nekünk nevezte el. […] Szeretem az életemet, ezért nem adom oda a földjeimet. Félek, hogy a pokolra kerülnék. Barátaimat szeretem. Ezért nem adom oda földjeimet.”

Az ember élni, érteni és szeretni akar, s azt akarja, hogy szeressék; mind-mind örök, ismétlődő, egyik korból a másikba importálódó óhaj, kultúrák évszázadról évszázadra egybefolyt manifesztuma. S van némi esélye annak, hogy az esztendőktől szakadozott, az emberi időhatároktól darabolt végességből összeláncolódik a nagy folytonosság, s utólag nézve megvilágosul; a leülepedett múlt maga az óvandó állandóság: íme, a világ világossága.

Egy világé, amely az individuum lelkében szem­­léli magát, ok és hatás gyanánt aktivizálódva, hogy kiválasztásra, értékképzésre és ítéletekre ingerelje a lelket. Melynek legmagasabb rendű felelete minderre a művészet. Ahogy Kiss Annánál olvasható: naptánc. „Forgás a világtengelyt / jelképező oszlop / körül.”

A tánc, a forgás, a jelenlét, amit tapasztalatai és vonzalmai alapján igazi költői illetékességgel sűrít poézissé Kiss Anna. Ha ő írja, felválthatatlan impresszió, hogy örömünkre vagy kétségbeesésünkre, de az idő rendet tart. „Sajátos, és minden / költészettel felér, / csak ezt a végtelen, / időbe-szépülést nem / leled máshol. Sokan, / sokféle szelet fúvó / mérhetetlen időn őt / hordozták ajkaikon...” (A szóbeliség költészete)

Aki egyebet sem cselekszik, mint száz és száz véglegesre kovácsolt formula révén, s e kombinációkból saját hullámzó, viaskodó lelkét sem kihagyva vizsgálja az emberi magatartást, s erről szóló szavait a szépség végett ömleszti sajátos lírai hatású alakzatokba, az hű marad a költészethez. A Jár nyomomban szerzője ilyen értelemben sokszoros ta­núságot tesz, de új látásokért és érzelmekért igen messzire merészkedve, komoly távolságokból gyűjti egybe hűsége érveit.

Kiss Annánál sosem zengett a szokvány zenéje. A poézis olyasféle iparosi sémái, mint a konvencionális korhang, vagy a szobaköltészet sápadt mondatain való bíbelődés, mindig távol állottak tőle. A híd, amelyen lírájával világokat köt össze, hitből van kikövezve, de e híd legfőbb támpillérje az, amit bizonyosan tudhatunk, a hódított, a tapasztalt valóság. A költő jártában-keltében egyszer csak észrevette, s azóta konok misszióban, makacs önhűségben menti a gondolatot, amit korszakok hagytak figyelmen kívül, s rogytak meg e figyelmetlenségük következtében; tudniillik, hogy valamikor csakugyan egy volt a világ, s benne az ember is egy. Nem úgy értve, hogy egy kényre-kedvre uniformizált tömeg egyede, egységét a lelkében dolgozó termékenyítő ellentétek adták. S a mérték tudatában, semmit el nem mérgesítve engedett a végtelen ingerének. Talán épp paradoxonok és képtelenségek fordították az érvényesülés és a formai ügyesség felé. Annyi külső, belső csinált és adott állapoton újra és újra fölül állónak lenni: ez nem akármilyen akaraterőt, jókora és élénk vitalitást feltételez. „Voltak idők, mikor az / emberek még / közvetítők nélkül, / maguk intéztek mindent / a szellemvilággal. // Akit a csipuák kígyója / áldott meg, az is. Akit / a bibliai Isten, az is.” (Csipuák holtvolt tudása)

Lélektani és erkölcsi megvilágításban modernebb gondolat ez, mint elsőre hallik. Értelem, természet és transzcendencia: itt egymás rokonsága és sorsa, s egyúttal atyafisága és sorsa az embernek, aki léte fogságából kinógatva, fegyverek nélkül ülhet föl bástyáira, s remélheti üdvözülése érkezését. Szédítő is ez, bár annyira nem, hogy elvenné az ember kedvét a falazástól. Mert az ember új falakat húz, és közvetítőkre bízza magát.

Nem meglepő hát, hogy ahol a költészet és a képzelet a maga stilizáló nosztalgiáját bevetve próbál magatartásoknak, tetteknek, cselekvéseknek és jelenségeknek egyfajta rekonstrukció révén kivételes távlatot adni, ott a dekadencia üli torát.

Igen, alighanem az ember: egy. Csakhogy régtől fogva szám­kivetettje e föltételezett egységnek. Mihelyt kételkedni kezd az örök elvekben, mihelyt keresni kezdi hollétüket, akarva-akaratlan dekadenssé válik.

Az archaikum és a folklór csodálatos, végre is forrása, s talán torkolata is annak, amit élet gyanánt élünk; az, hogy az általános nézet szerint a törzsököst, a régit mint olyat egy fan­táziált ősegyszerűség lengi át, egyszerre mond igent és nemet. Egy intellektuálisan már-már túltömött, a jellemet előszeretettel tanok variánsaira cserélgető, a tiszta érzelmek utáni sajgó honvágyában pszeudo-míto­szokat kreáló kor egy lélegzetre kíván és tagad – mi volna ebben meglepő?

Ha a mélyben csakugyan boldogság, tisztaság, egyszerűség, friss források és – mondjuk a reneszánsztól számítva – a máig tartó időknek boldog és őszinte gyermekkora lakik, az igazán csoda – nagy és meddő csoda. Merthogy ismerjük az ember szívvel-lélekkel gyakorolt, lankadatlan rombol­hat­nék­ját, tehát ugyancsak fogós kérdés, hogy az ősiséget túlélt kalandjaiban, azaz történelmében miként sikerült naiv és tiszta önmagának épp az ellenkezőjéig elevickélnie. Talán valaha az ember személyében magában birodalma volt a szépségnek, az értésnek, a természettel való összhangnak? Ámbár napi életének akkor is része volt a kínlódva álmélkodás vagy az álmélkodva kínlódás. Kiss Anna mindenesetre ezt a föltett létű személyiség-birodalmat forszírozza.

Nem hagyja ő abba a jelent, dehogyis!

Ahogy valaha a középkor és a finnugor atmoszféra atavizmusa ragyogta be költői terét, most e tér fóruma főként az ázsiai, az ősamerikai mágiáé. Az indián népi hiedelmek és rituálék, az ázsiai folklór metafizikai rendje és az archaikus világképekbe való visszahelyezkedés azonban nem akadályozzák meg, hogy a fölidézett példázatok, emléktöredékek csodájába belefészkelődjön az aktualitás felé kitágított idő.

A Jár nyomomban könyvtestében mintha nem is egy könyv volna, holott nagyon is egy könyv ez; egészen rendkívüli összefűzése lírának és epikának, fölfokozva egy szimfónia, az együtthangzás különleges légköréig. Az innenső és a túlsó világ egymásnak felelő hangjai voltaképpen egyetlen terjedelmes verssé szövődnek itt. Egészen szokatlan színességű és gazdagságú élet- és emlékanyaggal megrakva. Szimultaneitást, a költészetfelfogás személyes és személytelen jellegével gyakorlatozó Eliot motívum- és szöveg-összepasszítási kísérleteit vagy a Pound védjegyezte vorticizmust (a különböző kifejezési módok jelentésközeliségét) fölidéző köl­tői módszert, illetve annak saját elképzelésre fazonírozott elemeit egyaránt fölfedezhetni Kiss Anna műveiben. Az ékírás, a keresztjelek, a betűírás impozáns formai együttese, amely a változatos kultúrákban is egyforma és olthatatlan titokra törés: ezt a sokszorosan rétegzett, hatalmas verset futtatja végig Kiss Anna. Ráadásul ritka profizmussal. Mert a tudományra tartozó, száraz nép- és kultúrtörténeti ismeret és egzotikus tudástömeg, e száraz okosság a poéta eminens műhelyfogásai és finom praktikái (vissza-visszatérő ritmusok, verstöredékek, egymásra utaló írás-indítékok) révén ível a lélek vallomásává. A kompozíció az utolsó porcikájáig a múlt vesző világosságának újbóli fölsrófolása, mint ahogy minden ízében friss és eleven lírai aktualitás.

„Tudom én – írja Kiss Anna a Két kicsi kígyó versfejezetében –, mire emlékszik a mélytudat. Tudom én, / hogy előbb voltak / páros kígyószellemek szerte a / világon, mint lettek / bárkijeim. De számomra (!) / a magam írásából / voltak először.” És volt először a világ és annak világossága. És volt a valóság a transzcendencia hozzácsatlakozó éteri­kus udvarával, és a dolgok aljától, a sárig egyszerű életből az ember egy pillanat alatt képes volt isten és az istenek tükrévé kontemplálni folyó élete hol kínkeserves, hol gyönyörű zajlását.

Nem igazolhatatlan állásfoglalások könyve a Jár nyomomban, nem misztifikáció vagy hasztalan ígéret. Az emberi sorshoz való hűség könyve. Tehát a méltóságnak enged szabad folyást, amely itt mind topográfiai, mind belső értelemben teljes érvényre jut, és járni csak a nyomában is: a vers vaskos ígéretföldje. Némelyeknek talán távoli, de nem elérhetetlen. Biztos, hogy megvan. (Kortárs, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben