Két feljegyzés Nagy Gáspár írószövetségi lemondása kapcsán

Amikor erre a megemlékezésre készültem, azt gondoltam, hogy azokról a „kéretlen szemtanúkról” fogok szólni, akik két évtizeden keresztül követték Nagy Gáspár életét. Azokról az ügynökökről, akik a harmadéves főiskolai hallgató mellé szegődtek, és jelentettek róla rendületlenül a nyolcvanas évek végéig, életének minden lényeges és lényegtelen mozzanatáról, ahogyan Nagy Gáspár írta: „Számon tartották irodalmi próbálkozásaimat, baráti kapcsolataimat, szerelmeimet, levelezésemet, erdélyi utazásaimat.” Arról a legalább harminckötetnyi irathalmazról, amelybe a Nagy Gáspárról szóló ügynöki jelentéseket gyűjtötték, arról a mai tudásunk szerint legalább huszonhárom ügynökről, akik ez alatt a két évtized alatt szorgalmasan rótták feljegyzéseiket.

Mégis úgy döntöttem, hogy nem a Történeti Hivatal Levéltárában őrzött iratokról, nem az ügynökökről és tartótisztjeikről, a rendszert működtető rendőri és pártállami vezetőkről, az elmaradt bocsánatkérésről és így ennek hiányában a lehetetlen keresztényi megbocsátásról, a történelmi igazságszolgáltatás elmaradásáról, az üldözni és büntetni versus megbocsátani és elfelejteni kérdésre elmulasztott válaszról fogok szólni.

Amiért ettől a szándékomtól elálltam, az az volt, hogy ezt a születésnapi megemlékezést mégsem árnyékolhatjuk be ezek felidézésével, az emelkedett emlékezésen mégsem szabad múltunk sötét árnyaival foglalkoznunk, felhíva azért a figyelmet arra, hogy ebben a kérdésben még van elszámolnivalónk. Az ünnepi asztalhoz azonban mégsem rángatható oda a család, jelen esetben a nemzet politikai közösségének „szennyese”. Nem idézhetjük ide a Nagy Gáspár által is „holt lelkeknek” nevezett ügynököket, akik könyvespolca alján egy urnához hasonló papírdobozban várakoztak. „Mire is? Talán a feltámadásra… Vagy bocsánatkérés nélkül is keresztényi bocsánatunkra” – írta róluk a „Nem tudni mit hoz a múlt” című írásában.

Inkább arról a váratlanul felbukkant két iratról szólnék, melyek Nagy Gáspár közéleti működésének egy fontos csomópontjához, nevezetesen az Írószövetség titkársági tisztségéről történő lemondásához kapcsolódnak. Az egyik egy – a szó szoros értelmében – az ölembe hullott Nagy Gáspár-levél, a másik egy feljegyzés.

Mielőtt azonban ezekre rátérnénk – bár a jelenlévők előtt bizonyára jól ismertek az események, hiszen sokuk annak résztvevője is volt –, néhány mondatban, talán inkább csak a hangulat felidézése érdekében elevenítsük fel Nagy Gáspár lemondásának körülményeit, az Írószövetség Választmányának 1985. március 12-i ülésén elhangzott beszédét, ahol mindez számtalan fondorlat, presszió, zsarolás és megfélemlítési kísérlet után elhangzott. Lemondása annak következménye volt, hogy az irányító és felügyelő hatóság őt közellenségnek minősítette, s így munkáját – amelyet „gerincet kiegyenesítő időszaknak” nevezett – ellehetetlenítette. De mind a választmány előtt mondott beszédéből, mind a később, 2010-ben a Hitelben napvilágot látott, addig publikálatlan írásából kiderült, nem a nyílt és burkolt zsarolásoktól, az őrülten hangzó telefonbeszélgetésektől ijedt meg, és hátrált ki titkári pozíciójából, hanem a barátait ért gyanúsítások, megfélemlítések, az Írószövetség zsarolása, normális működésének elszigetelése és megbénítása késztette erre. A Nagy Imrére emlékező, Görömbei András által találóan rendszerváltónak nevezett verset azonban, amely sok egyéb bűne mellett sarokköve volt az ellene indított és folytatott hadjáratnak, mindvégig vállalta, annak igazságából jottányit sem engedett, még a lemondatás árán sem: A vers „…»a velünk élő történelem« emlékezetvesztései, kihagyásai miatt íródott, feltehetően azért, mert Nagy Imrét másképpen ítélem meg, mint azok, akik szabályos egyenlőségjelet tesznek az ő személye és Rákosi Mátyás közé. Így, ezzel az emlékezetvesztéssel éljünk együtt? Azt hiszem, ez írók számára különösen embertelen aszkézis: lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről”¹ – írta. Ez a beszéd a kádári rendszerben példát mutatott arra, hogy a sorozatos ellehetetlenülés árán is továbbra is helyes a forradalom eszméinek elárulása elleni tiltakozás, az árulás kérdésének végsőkig történő kiélezése, a rendőrállam politikai és kulturális vezetőivel kötött kompromisszum felmondása.

A most fellelt levélből Nagy Gáspár szemrehányását is kiolvashatjuk, amelyet a belügyi jelentésekből már sejthettünk, hiszen azokból nyilvánvalóvá vált, hogy az Írószövetség egyes vezetőitől mint a szövetség tisztségviselője nem kapta meg azt az erkölcsi és egzisztenciális támogatást, amelyre joggal igényt tarthatott volna. Bár feltétlenül kiállt mellette Fekete Gyula,² Csoóri Sándor és Csurka István,³ sőt a választmány párttagjai az ügyében összehívott ülésen, ahol utasításba kapták, hogy váltsák le tisztségéből, visszautasították ezt a felkérést,⁴ a közhangulat megdermedése és az írótársain érzett félelem miatt végül is a lemondás mellett döntött. Elégtételül kevés lehetett, hogy a lemondását követő vitában – amelyben ismét leszögezte, hogy a vers közzétételével „egy teljesebb történelmi igazság felderítéséhez”⁵ kívánt hozzájárulni – a hozzászólók túlnyomó többsége a vers mondanivalóját nem ítélte el, csupán „időszerűtlennek” minősítette, illetőleg összeférhetetlennek tartotta az általa betöltött közéleti funkcióval, továbbá hogy az Írószövetség elnökével szemben komoly bírálatok fogalmazódtak meg, mert nem védte meg az írótársadalmat és az egyes írókat a politikától.⁶



A levél

Néhány folyóirat került hozzám további megőrzésre, a Magyar Írók Szövetsége negyedéves belső tájékoztatóinak egyes példányai, az Évszak címűek. Ezeket – amelynek írószövetségi tisztségének ideje alatt Nagy Gáspár is szerkesztőbizottsági tagja volt – lapozgattam, olvasgattam Gáspár bejegyzéseit, amikor is az egyikből egy összehajtott papírlap hullott ki. A géppel írt levélen Nagy Gáspár jól ismert javításait és betoldásait ismertem fel. A dátum nélküli levél a Magyar Írók Szövetsége Titkárságának szól, s valamikor 1986. szeptember 8. után születhetett. A levél apropóját az Évszak egy közleménye adta, amely a fent említett 1985-ös választmányi ülésről tudósított, többek között az „Írószövetség és a kulturális vezetés közti kapcsolat megromlásáról” s Nagy Gáspárnak az ebben elfoglalt központi szerepéről, lemondásáról. A szerkesztőbizottság – amelynek ekkor már nem volt tagja Nagy Gáspár – többségének döntése alapján a választmányi ülés jegyzőkönyvét nem hozták nyilvánosságra, bár a közlemény ennek éppen ellenkezőjét írta, ekképpen: „…ennek a választmányi ülésnek a jegyzőkönyvét nyilvánossá tesszük az Írószövetség tagjai számára oly módon, hogy a jegyzőkönyvet az Írószövetség könyvtárában elolvashatják. Ugyanakkor intézkedtem, hogy ebből a publikussá tett jegyzőkönyvből a Kiss Ferenc felszólalására reagáló szavak töröltessenek. Az elnök” – szólt a közlemény lábjegyzete.

Nagy Gáspár levelében tiltakozást jelentett be az Írószövetség eljárása ellen, lemondása szövegének megrövidítésével szemben, elfogadhatatlannak tartva a „helybeni olvasás” lehetőségét, a hozzászólók felsorolásának, véleményük és az ellenvélemények ismertetésének hiányát. A levél további részét hosszabban idézem, mert úgy gondolom, hogy az szerves folytatása a lemondásakor elmondott beszédének, az azt követő vitában elhangzottaknak, végső soron annak a kérlelhetetlen – mondhatjuk – igazságbeszédnek, tehát annak a végsőkig kihegyezett, a költői és ugyanakkor a közösség érdekeit képviselő egységben cselekvő és gondolkodó ember kiállásának, amely Nagy Gáspárt a nyolcvanas évek elejétől jellemezte, és amelyért őt az egyik legveszélyesebb ellenzékiként kezelte a pártállami vezetés.

A korlátozott nyilvánosság cenzúrázása miatt kénytelen volt tehát levelében tiltakozását bejelenteni „leírt és felolvasott szövegének ilyen mérvű és végeredményben hamis tájékoztatást nyújtó megrövidítésétől; nem beszélve arról, hogy elfogadhatatlan e napirendi pontnak csak az Írószövetségben történő, helybeni olvasása is. A hozzászólók felsorolása sem teljes, véleményük és az ellenvélemények nem ismeretesek. Az ilyen fokú cenzúra, melyet az Írószövetség választott testülete végez, különösen romboló hatású: egyrészt semmibe veszi a tagság bizalmát s megvonja tőlük a tisztességes tájékoztatást, másrészt pedig a választmány tagjaira nézvést különösen sérelmes, akik egy testület előtt fejtik ki véleményüket, de írásban azt már nem vállalhatják, s erről senki nem kérdezi meg őket időben. Akkor meg mire jó az ilyen – kezükben egy semmire se jó füzetecske, hogy bosszankodjunk! – kasztrált tájékoztatás, kérdezem én? Azt hiszem, csak arra, hogy rossz hírünket keltse egymás előtt is; mintegy erősítse: senki sem mer nyíltan beszélni, nemcsak a művekben, de még a testületi vagy személyes megnyilvánulásokban is érvényesül az öncenzúra, azaz a dolgok elkenése, ferdítése. A bevezetőben ennek ellenkezőjére, tehát a demokratikus tájékoztatásra kapunk bátor ígéretet. Elolvasva ezt a számot, s végigülve, jegyzetelve a szóban forgó üléseket, elmondhatom, hogy az igazán értékes és a tagságot is foglalkoztató gondok, problémák javarészt a kipontozott részeknél következtek volna, ezért emelek szót, s a rám vonatkozó kipontozásokat pedig személyem és írói jogaim durva megsértésének tartom, s ragaszkodom a teljes szöveg megjelentetéséhez. Mondjuk így: az »utolsó szó jogán« megilletne ez – barátaim.” A kérés teljesítéséről természetesen szó sem lehetett, beszéde a nagy nyilvánosság elé csak a rendszerváltást követően kerülhetett.

A másik dokumentumra a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában bukkantam. A feljegyzés szerzője Király István, és annak apropója a Nagy Gáspárral szembeni fellépés meghatározása, a kérdésben tanúsítandó hatalmi magatartás kialakítása. A feljegyzés 1985. január 11-én, a lemondást szinte napra pontosan két hónappal megelőzően kelt, ahogyan Király kézi rájegyzéséből kitűnik, az Aczél Györggyel folytatott egyeztetés céljából. Mint azt tudjuk, január 2-án a hatalommal fennálló konfliktus feloldása érdekében az Írószövetség elnöke és főtitkára látszólagosan lemondott, s ezen események, ahogyan Nagy Gáspár fogalmazott, „»példakövető« pedagógiai célzatul szolgáltak – még ha zseniális tálalással a velem való szolidaritásként értelmeződtek is –, valóban együttesen löktek errefelé, s világossá vált: mi már itt aligha fogunk egy titkárságban szót érteni, s így dolgozni sem lehet tisztességgel”.

Király a Nagy Gáspár-ügy kapcsán két lehetőséget vázolt fel: egyfelől „valamifajta kompromisszum az Írószövetség ebben az ügyben más álláspontot elfoglaló vezetőségi tagjaival”, „Fekete Gyula elnökké tétele s a kérdésnek az ő segítségével történő megoldása”. Ahogyan  arra korábban utaltunk, Fekete Gyula éppen azok közé tartozott, akik kiálltak Nagy Gáspár mellett, így ez a javaslat nem valósulhatott meg. Másfelől Király azt javasolta, hogy a hatalom kockáztassa meg a választ­mányi döntést Nagy Gáspár ügyében, akár a számukra „negatív döntés súlyos következményeit is”. Ő maga ez utóbbi megoldást támogatta, két okból: egyrészt bízott „az emberek felelősségérze­té­ben”, másrészt abban, hogy a többség a problémát „világosan értve nem a párt ellen foglal állást”. Mint tudjuk, Király bizakodása indokolatlan volt, mert bár a többség nem támogatta Nagy Gáspárt, de nyíltan nem is foglalt vele szemben állást, hiszen ahogyan említettük, még a párttagok utasítás ellenére sem szavazták meg visszahívását. A lemondatás kikényszerítését azonban Király még ebben az esetben is helyesnek tartotta: „De még ha ez a bizalom indokolatlan is, akkor is ez a helyesebb. Világossá kell tenni: hatalmi kérdésekben nincs alku. S ’56 és Nagy Imre rehabilitálásának kérdése hatalmi kérdés. Jobb itt a kezdetben erőt mutatni, félreérthetetlen álláspontot elfoglalni, mint később egy esetleges tömegmegmozdulással kapcsolatban tenni ugyanezt.”⁷ Király tehát egyértelműen Nagy Gáspár lemondatása, megfeszítése mellett foglalt állást, példáján keresztül téve egyértelművé az 1956-os forradalom és Nagy Imre kérdésének kikezdhetetlenségét.

Király István feljegyzésével kapcsolatosan, a teljesség igényére figyelemmel meg kell említenünk, hogy abban további két témát is felvetett: egyrészt Ceauşescu beszédének fogadtatását, amellyel kapcsolatosan „lehetetlennek tartotta”, hogy a „magyar politikai vezetés erről hallgasson”; s egy esetleges külpolitikai konfliktusnál előrébb valónak tartotta a „saját népétől” történő elszigetelődés megakadályozását. A harmadik felvetett téma Czine Mihály akadémikussága volt, amiért immár sokadszor szállt ringbe Aczél és köre ellen, mondván, hogy „Czine népszerű s becsületes ember, és nem utolsósorban tehetséges ember”. Az általa javasolt akadémikusi címmel pedig jelezni lehetne, ahogyan mondta, hogy „Czine hozzánk tartozik”, mármint a szocializmus eszméjéhez és a párthoz. Király ekkor sem járt sikerrel, Czine Mihály sokadszori próbálkozásra sem lehetett akadémikus.

A feljegyzéshez még egy kiegészítést szeretnék fűzni, ugyanis a hagyatékban ez egy 1986. szeptember 9-i keltezésű Határozati javaslattal szerepel együtt, amelyet Király a Tiszatáj ügyében írt, feltehetően szintén a politikai vezetésnek. Miután jelen témánkat ez nem érinti, ugyanakkor a Tiszatáj-ügy is kapcsolódik Nagy Gáspárhoz, annyit kiemelnék a Király István szövegezte, az Írószövetség választmányának nevében megfogalmazott javaslatból, hogy annak értelmében a választmány a Tiszatáj körüli eseményeket aggodalommal kíséri figyelemmel. Miután azonban „bizalommal van a politikai vezetés iránt, s tudomásul veszi”, hogy „tágabb politikai összefüggésekben” „bizonyos közlemények” nem vállalhatóak, ez „elkerülhetetlenné teszi a politika részéről a határozott fellépést” és a főszerkesztő leváltását. Ugyanakkor a javaslat szerint a választmány „arra kéri a politikai vezetést”, hogy „legyen megértő döntései meghozatalakor az irodalom szempontjai s érdeke iránt, s az irodalmi közvélemény megnyugtatása céljából, a lap folytonosságát biztosítandó tegye lehetővé, hogy a szerkesztőség – ahogyan önmagával folytatott alkuját a szöveg változásán nyomon követhetjük, első fogalmazás szerint: többi munkatársa; majd javítás után: másik két munkatársa; végül: – munkatársa a helyén maradhasson s folytathassa” munkáját.⁸

Visszatérve Király István feljegyzéséhez: ha voltak is kételyek Nagy Gáspár további sorsát illetően, e szövegek világossá tették, bármi legyen is az ár, ebben az ügyben nem lesz megegyezés, békés megoldás. Nagy Gáspár ugyanis olyan kérdésekhez nyúlt, amelyek a kádári rendszer fundamentumát képezték, olyan történelmi tények és morális tételek megválaszolásához fogott, amelyek itthon még a nyolcvanas évek közepén is abszolút, mindenki, még az úgynevezett demokratikus ellenzék számára is tabuk voltak. Ahogyan monográfusuk, Csizmadia Ervin is írta: „Majd csak a Társadalmi Szerződésben (1987 nyarán) fogalmazódott meg a »Kádárnak mennie kell« kitétel; 1983-ban még nem lehetett szó a rendszer vezetőinek lemondatásáról, távozásuk követeléséről (kiemelés tőlem – P. B.). Ezért sem olvashatunk bővebben az 1983-as októberi Beszélő-számban Kádár János személyes szerepéről és felelősségéről.”⁹ Nagy Gáspár nyilvános, szinte példa nélküli állásfoglalása, versében Nagy Imre kivégzésére, gyilkosaira, így személy szerint Kádár Jánosra, végső soron az egész kommunista diktatúra vérben és gyilkosságban fogant, hiányzó legitimitására tett utalása, s hogy éppen annak a személynek felelősségre vonását („a gyilkosokat néven nevezNI!”) kérte, aki ekkor a radikális ellenzék szerint is még érinthetetlen volt, minden kétséget kizáróan az első számú „közellenséggé” tette őt a hatalom szemében.

Vörös László főszerkesztői értekezletről szóló beszámolóiból, a hatalmat képviselő Knopp Andrástól is értesülhettünk Nagy Gáspár minősítéséről, melyben versét különösen károsnak ítélte, amely a dinamikus gazdasági fejlesztés időszakában megbontja a meglévő konszenzust (?). Knopp nem mulasztotta el a szerző erkölcsi integritásának kikezdését sem, mondván, Nagy Gáspár a közlést illetően visszaélt az Írószövetségben betöltött tisztségével. Természetesen, akik ismerték Nagy Gáspárt, pontosan tudták e kijelentés képtelenségét, azt már nem is említve, hogy egy írószövetségi titkárnak nemigen volt hatalma ahhoz, hogy bármely szerkesztőt bármely írás tekintetében befolyásolhasson. Knopp már itt bejelentette a korábban megfogalmazott legfelsőbb szintű hatalmi verdiktet, mely szerint Nagy Gáspár nem maradhat a szövetség titkára, s a kulturális vezetés – annak érdekében, hogy a szövetséget jobb belátásra bírja – megkezdte annak elszigetelését, s tiltakozása jeléül nem vett részt ülésein:¹⁰ „a KB illetékes osztálya¹¹ Nagy Gáspárt elmarasztaló tájékoztatót írt a Politikai Bizottság számára, s az Írószövetséggel fenntartott kapcsolatok minimalizálását helyezte kilátásba, amennyiben az Írószövetség nem mondatja le Nagy Gáspárt”.¹² Király feljegyzése e hatalmi mechanizmus működésébe enged bepillantást, rögzítette a döntés elvi hátterét, mozgatórugóit, és talán éppen a döntés születésének pillanatára enged rálátást.

Kádár János 1986-ban, amikor az ’56-os eseményekkel párhuzamot vont,¹³ megállapította: ismét jelen van a korabeli három ellenséges csoportosulás, a revizionisták utódai, a nacionalisták és a szocialista rendszer ellenségei. Ahogyan 1956 után, úgy 1986-ban is egyértelműen a népi-nemzeti radikális mozgalmat, ahogyan ő fogalmazott, a nacionalistákat tartotta a veszélyesebbnek, hiszen ők számíthattak a legszélesebb társadalmi bázisra és támogatottságra. Talán nem véletlen és ezért ma visszatekintve érthető, hogy – túl Kádár János személyes érintettségén – a nyolcvanas évek elejétől egyre szaporodó erőfitogtató demonstrációk miért éppen ezen irányzat, személy szerint többek között miért Nagy Gáspár ellen irányultak, s miért helyeztek oly nagy hangsúlyt az alakuló közösségek szétverésére. Ezért talán érthető az 1984-es Új Forrásban és az 1986-os Tisztájban megjelent Nagy Gáspár-versekkel szembeni radikális fellépés is. Ma már tudjuk, hogy mások mellett a népi-nemzeti szellemi mozgalom nyilvánosság elé lépése és a felvállalt ütközések, amelyekben Nagy Gáspár meghatározó szerepet vállalt, teremtették meg a lehetőséget a szélesebb tömegeknek az ellenzéki mozgalmakhoz történő kapcsolódásra. A demokratikus ellenzék illegalitása rendszertanilag sokkal közelebb állt a kommunista rendszer kiválasztott, az illegalitásban és konspirációban megszervezett élcsapat-ideájához, mint a népi-nemzeti mozgalomnak a kényszerű földalatti ellenzékiséget meghaladni tudó fellépéséhez, egy demokrácia nélküli társadalomban demokrataként való viselkedéséhez. „Mi, nemzeti demokraták, földalatti politizálás helyett, a föld felettit vállaltuk. Azt vallottuk, hogy a magyar irodalom ne vonuljon a föld alá, joga van ahhoz, hogy olyan folyóiratokat adjon ki nyilvánosan, mint amilyenek a Horthy-rendszerben is megjelenhettek. […] Ezzel a kis kitérővel azt szerettem volna megerősíteni, hogy ha mi nem voltunk is olyan legendásak, mint Konrádék, Kis Jánosék, Radnóti Sándorék, Haraszti Miklósék és még sokan mások, föld feletti politizálásunkkal legalább annyit elértünk, mint ők. Mi szemtől szembe politizáltunk a hatalmon levőkkel, ami semmivel sem volt könnyebb, mint a Beszélőben üzenni nekik.”¹⁴ Nagy Gáspár e föld feletti politizálás egyik legszikárabb, legtisztább és legkeményebb képviselője volt, s ahogy arra utaltam, mondandójában évekkel meg is előzte a demokratikus ellenzéket.

A két dokumentum felhívhatja figyelmünket arra, hogy van még dolgunk Nagy Gáspár körül. Talán még nem késő, hogy Nagy Gáspár nemzedéke megírja saját történelmét, hiszen hosszú évek óta ismételjük: mások írják azt, s abban nem sok köszönetünk van. Az események részletes és tényszerű feltárása a diktatúra összeroppanását megelőző évek történetének számos mozzanatát helyezhetné más megvilágításba, helyreigazíthatná a kívülállók olykor nagyon is tudatos és célzatos történetírását. Ez a két kis mozzanat is rávilágíthat arra, hogy miért és miben volt lényegében más az úgynevezett demokratikus és a népi-nemzeti radikális ellenzéknek – ahová Nagy Gáspár is tartozott – a hatalomhoz, a kádári rendszerhez fűződő viszonya. Ezen keresztül is bepillantást nyerhetünk e két, egymástól lényegesen eltérő szemléletű és társadalmi szerepvállalást hirdető irányzat felfogásába, hogyan azonosította viszonyát a nemzet politikai közösségéhez, hogyan volt képes – vagy képtelen – mozgósítani az ébredő társadalmi rétegeket, mennyiben kívánt élcsapat lenni, vagy éppen ellenkezőleg, a társadalmi mozgalmak élesztője. S adalékul szolgálhat arra is, hogyan és milyen eszközökkel folytatták ezt a harcot Nagy Gáspárral szemben, s ő hogyan állta becsülettel a sarat ebben az egyenlőtlennek látszó küzdelemben.

Jegyzetek



¹ Nagy Gáspár, Tisztelt Választmány! Kedves Barátaim! – Közelebb az életemhez, Tiszatáj, Szeged, 2005, 110–111.

² „… F. Gyula az Írószövetség nevében kiállt a szerző mellett. Álláspontja, hogy Nagy Gáspárt csak a választmány válthatná le tisztéből, de akkor szembe kell nézni a versben felvetett problémákkal is.” – Napi operatív információs jelentés, Budapest, 1984. december 5., ÁBTL. III/III-230-238/5.

³ „… az Alföld c. folyóirat szerkesztőségében tájékoztatta elvbarátait az Írószövetségben folyó fegyelmi ügyéről. Kijelentette, hogy nem vár semmit a március 20-i választmányi üléstől, mert csak CS. SÁNDOR és CS. ISTVÁN támogatására számíthat, a tagság többi része a következményektől fél.” Napi operatív információs jelentés, Budapest, 1985. március 15., ÁBTL Hajdú-5-53/17.

⁴ Lásd: Feljegyzés, Szeged, 1985. február 25., ÁBTL. O-19783/4.

⁵ Lásd: Napi operatív információs jelentés, Budapest, 1985. március 21., ÁBTL III/III-52-57/11.

⁶ Uo.

⁷ Király István feljegyzése az Aczél Györggyel való beszélgetéshez, 1985. január 11., MTAKK Ms 2184/106 I. jelzet

⁸ Határozati Javaslat, 1986. szeptember 9., Király István hagyatéka, MTAKK Ms 2184/107.

⁹ Csizmadia Ervin, A magyar demokratikus ellenzék, T-TWINS, 1995, 275–276.

¹⁰ Vörös László, Szigorúan ellenőrzött mondatok, Tiszatáj, Szeged, 2004, 130–131.

¹¹ Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály

¹² M.O.L. 288. f. 5/1928. ő.e. Idézi: Csizmadia Ervin, I. m., 241.

¹³ Kádár János 1986. július 1-jei beszédét közli: Csizmadia Ervin, I. m., 292–295.

¹⁴ Csoóri Sándor, Fölébredhet-e az író?, Hitel, 2006/9, 4.