×
Tovább a kapcsolódó galériához

„Itt voltam” – „Megmaradok”

Vilhelm Károly (1943–2011) festőművészre emlékezve

Jovián György

2012 // 09

„A festő fest, hiszen ez a dolga.” Ezt a kissé közhelyszerű idézetet Kürti Emese Vilhelm Károlyról írt monográfiájából kölcsönöztem. Ugyanis a megfogalmazás annyira kézenfekvő, hogy akármelyikünkre, akármikor alkalmazható lenne – mottóként. Vilhelm Károly esetében azonban a festői folyamat magától értetődőségére utal ez a megállapítás. A festői gesztus természetességére. Nála az anyag „fodorul”, mint József Attilánál a télutó ereszeiben és erecskéiben az iramodni kezdő nedvek: „csereg, árad…” Ezek az igék jutottak először eszembe, amikor elkezdtem lapozgatni, nézegetni „Karesz” könyvét.

Ahogyan az okker magába fogadja a zöldet – az ecset egyenlő mennyiségben felragadja a két tubus tartalmát –, majd a festő egy eltökélt mozdulattal végigrántja a vásznon az eszközt, mintha egy kiáltás szakadna fel a torkából. Én persze egy abszurd feladatra vállalkozom akkor, amikor megpróbálom szavakkal leírni a festő gesztusait, amelyekből a kép megszületik. Soha nem láttam őt festeni, mert a festés egy intim, személyes, mondhatnám, szerelmi aktus, s a szerelmi életét az ember nem tárja a publikum, még kevésbé a céhtársak elé. Elképzelem, ahogy Mozart zenéjére – a Don Giovanni nyitányára például – a festő transzba esik, majd a transzot átváltoztatja gesztussá, amelynek nyomán a festékanyag kiárad, fodorul, cseregni kezd…

Magától értetődő természetesség, ami Vilhelm gesztikulációját jellemzi, mondhatnám úgy is, hogy vezérli. Bármennyire is dúsnak tűnik a vászon felülete, soha sincs túlterhelve. Hihetetlen bátorság és a mesterségbeli tudás biztonsága szükségeltetik ahhoz, hogy valaki alla prima módon, azaz egyszerre, egy „ülés” ideje alatt a friss anyaggal olyat műveljen, mint amit ő tett vele. Mert miközben az ecset látszólag indokolatlanul ide-oda jár-kél, vándorol a felületen, addig a szem – és az agy – az egész műveletet egyetlen „érzéki” egységként felfogva a feszültség kisülésének pillana­táig vezérli a folyamatot. A Mozart-zene inspirálta vörösek esetében érezni leginkább ezt a mellbevágó hatást: a haj függőlegesre mered, és pici „Elmo-tüzecskék” gyúlnak a légben…

Vilhelm Károly – mondjuk – expresszionista. Ez azt is jelenti, hogy festészete kicsit kívülállónak, idegennek tűnik a magyar kánon szempontjából nézve. Tudniillik ez a fajta bővérű lobogás nemigen talált magának helyett a magyar ugaron. A Nyolcak működése ellenére sem! Vagy, hogy egy nagy kortársat említsek, Sváby Lajos életműve ellenére sem! Pedig szívem szerint a nagy elődökkel való példálózásban még akár Rembrandtig is visszanyúlnék, az ő fogatlanul vigyorgó önarcképéig, ami mintegy az élet összegzése és az elmúlás megelőlegezése. Aztán itt van a Van Gogh-i ide-oda kavargó csillagködök misztériuma a sötét égbolton… És Soutine számára – aki ennek a kifejezésmódnak az ikonszerű figurájává vált az elmúlt században – a vörös az a hártya, ami alatt a saját eleven vére áramlik. S ez sokszorosan igaz Vilhelm esetében is. Gondoljunk csak az ő Piros feltámadására!

Vilhelm Károlyt csupán expresszionistának mondani igen kényelmes állapot volna. Hozzácsapni, mondjuk, a „cobrásokhoz”, a hajdani CoBrA csoport tagjainak felfogásához. Talán még az amerikai Willem De Kooning is eszünkbe juthat… Én azonban elfogódottan és bátortalanul jegyzem meg, hogy ez utóbbi valószínűleg odaadta volna fele királyságát, ha legalább egyszer képes lett volna olyan fokú zsigeri őszinteségre, olyan pátosztól és rajongástól fűtött kolorizmusra, mint ami a mi Vilhelmünk esetében egészen természetes megnyilvánulás! Ő egyszerűen: NAGY FESTŐ. Így, nagybetűkkel. A szín nála önmagából – vagyis persze, hogy a festő lelkéből táplálkozva – nemesedik képpé az emóció és az áramló mozgás erejéből figurákká, tájjá, zenévé, feltámadássá. Ez utóbbi, talán sorozat: Fekete-fehér feltámadás (1994); Fekete-arany feltámadás (1996); Piros feltámadás (2000). Én ezeket érzem Vilhelm Károly művészete csúcsainak: a dráma színe, avagy a szín drámája – a maga teljes pompájában.

Dicsérni jöttem, nem temetni… A Megváltó pedig, bizony mondom, tudja, hogy mi lészen a dolga…

Végezetül muszáj írnom még a szeretetről és a barátságról is. Ugyan egyik sem esztétikai kategória, de csodákra képes erő mindkettő. A szeretetről egy páros kiállítás jut eszembe: „Karesz” és fogadott unokája, Jázmin közös tárlata. És az a szavakkal le nem írható öröm és elragadtatás, ami „Karesz” arcán ragyogott a megnyitón.

A barátságról pedig annyit, hogy irigyelni való emberek veszik őt körül, akik gyűjtik a műveit, méghozzá jó érzékkel, rendszeresen és kitartóan. Az a három önarckép például, amelyeken egyenként már a romlás virágait vélem látni, egy hű mecénás és barát gyűjteményéből származik. Akinek ilyen barátai vannak, az nem hal meg, legfeljebb – Shelleyvel szólva – „csak felébred az élet álmából…”.

Vitába is szállnék a kiállítás címével, s ezt az „Itt voltam” helyett a „Megmaradok”-ra változtatnám. Mint ahogy egyébként is, végig jelen időben beszéltem a megnyitón egy nagyon is jelenlevőről.

A leányfalusi Aba-Novák Galériában 2012. április 21-én elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben