×

Vásártér

Vári Fábián László

2012 // 07-08
Részlet egy készülő regényből.

Talán túlságosan is nagylelkű volt hozzánk a Teremtő, amikor elhatározta, hogy az emlékezés képességét a föld lakói között felosztja. Hogy nagylelkűségének oka lehetett, rég elfeledtük, s meglehetősen ritkán, többnyire szorult helyzetben gondolunk csak az eredendő bűnre. Mondják, akik kellőképpen utánajártak, hogy az állatvilág egyes kivételes fajai is részesültek ebben a felbecsülhetetlen kegyben. Igaz, úgy lehet, de mindig csak mértékkel, módjával, a fennmaradásukhoz támasztott igényeik szerint. S ha létezésük küzdelmeiben egyesek ilyen-amolyan várakat vagy emberi szemmel nézve más védelmi akadályokat emelnek a maguk oltalmára, tudni kell, hogy azokat nem emlékeztetőnek szánják, sohasem a sérelmeikből építik. Erre csak a tanmese farkasa képes a báránnyal szemben, de róla már a gyermek is tudja, hogy abban a bundában a megátalkodott ember lakik. Bizony, azok vagyunk mindannyian, és fölöttébb elégedettek, mivel tarisznyánkba, amely sem szebb, sem nagyobb nem volt másokénál, az emlékezés javaiból is több jutott. E tekintetben tehát nincs okunk, s nem is igen nyitogatjuk szánkat panaszra, az pedig újabb bokréta a teremtés homlokán, hogy nem vetik szemünkre az aránytalan jussolást társbérlőink – a tenger, a föld és a levegőég alacsonyabb rendű lakói sem. Ezért véshetjük kőbe, vérontó acélpengék lapjára, írhatjuk gyönge hasi bárány bőrére – évezredek óta büntetlenül – az igaz vagy a hamis emlékezés igéit. Csakis ebből a tapasztalatból csírázhatott ki a válogató emlékezésre való hajlamunk, s látva, hogy az jó nekünk, magunk szökkentettük szárba, mi magunk nemesítettük kirívó tökélyre.

Úgy tartják, az individuum visszaemlékezéseiből memoár lehet, a kollektív emlékezetből történelem. S bár igaz, hogy a közösség sok-sok együtt élő, azonos kultúrájú individuum egysége, s bizonyára menedéke, az egyéni életpályák és tapasztalatok halmazából nem lesz történelem. Abból legfeljebb családi legendáriumra futja, de annak legalább van rá esélye, hogy az utódok becsületéből szájhagyománnyá nemesedjen. Ennek tudatában kísérlem meg – sokszor az öröklött emlékek mankóin bicegve – felkeresni a számomra még bejárható múltat, s teszem fel végre a naiv s tán haszontalan, ám a történetem elkezdéséhez nélkülözhetetlen kérdést: emlékszik-e kívülem valaki a nagyapámék öreg almafájára?

Arra, amelynek tekintélyes törzse és szertenyúló ágai láttán megtorpant az ember. Mert nem is fa volt az. Úgy emelkedett ki a kertben guggoló társai közül, mint erődítmény a szerényebb lakóházak köréből. Az ágak bástyaként elkülönülő lombjai minden évben jó termést hoztak, de ostromra kellett készülnie annak, aki azt meg akarta szerezni, mert minden egyes bástyára külön kellett felhágni. Termését leszedni így sem tudta senki, az almafa legfeljebb megszedni hagyta magát, így bőséges maradékával a továbbiakban maga rendelkezett. Legjavát – a teremtő szándék szerint – mindig a madaraknak kínálta, de hullatta jó szívvel a közelben diót tallózó gyerekeknek, s ha alkonyattájt itt-ott megmozdult alatta az avar, tudtuk, hogy a praktikus ösztönű sünkutyák menekítik részüket a közelgő fagyok elől.

Attól tudom, aki rám hagyta a történetet, hogy gyámoltalan kis csemete volt ez a fa is valamikor, az ő idejének kezdetén. Megborzongott, ha undorító hernyót látott közeledni, iszonyodott a gyökérrágó férgektől, és megremegett minden széllökéstől, mert féltette zsenge hajtásait. Mintha csak érezte volna, hogy ami a legborzasztóbb, amitől leginkább félünk, azzal előbb-utóbb szembesülnünk kell. És úgy lett. Egy gonosz lelkű kecske állott meg előtte egyszer, és szépen készülődő koronáját egyetlen harapással magáévá tette. Ocsmány szájában forgatta, fogaival kéjesen aprózta már a zsenge kis gallyat, amikor az istálló mögül felbukkant az én boldog emlékezetű Lajos dédapám. Iszonyú harag lobbant lelkében, s amilyen szaporán csak tehette, lehajolt, hogy ökölnyi követ vagy más elrettentő eszközt keressen. Alkalmasabb eldobnivaló híján jókora rögöt kapott fel, s azt teljes erejéből a kecskéhez vágta:

– Hogy a kutyák húzogatnák széjjel a beledet, te ördögfajzat! Hát már megint a rosszat csinálod? Hát neked ültettem én azt a szerencsétlen kis almafát?

A csontszáraz göröngy a kecske horpaszába csapódott. Nagyot nyekkenve szökkent arrébb az oktalan állat, kínjában a félig rágott ágat is elejtette. Visszafordította fejét mégis, gyűlöletes támadójára nézett, s feltört belőle a keserves mekegés. Volt abban annyi szemrehányás, annyi fájdalom, hogy minden közömbös szív megesett volna rajta, de dédapám meg tudta őrizni a magáét keménynek. Tőle úgy húsz méterre, az Illés-portán terjedelmes asszonyság guggolt a zöldséges ágyások között. A petrezselyem vagy tán a murok sűrűn kelt sorait ritkítgatta, elvolt magának mindaddig csendesen. A kecske rívására felegyenesedett, s mintha az a tompán dübbenő göröngy az ő bordái közt is fájdalmat keltett volna, kiszakadt a panasz belőle is:

– Lajos, Lajos, a tehenem! Hát van magának istene? Megöli a tehenemet! Hát mit adok a gyerekeimnek, ha az én Micimnek valami baja lesz?

Talán jogos volt a felháborodása, talán nem. Miért nem nevelte a kecskéjét tisztességre, miért nem mondta neki, hogy a Jóistennek más terve is lehet azzal a kis almafával? De nem mondta, mert nem az övé volt, így nem is érdekelte igazán. Az az álnok jószága meg csak egyet tud: ha egyszer kecskét teremtett a földre az Isten, kellett hogy rendeljen hozzá rágnivalót is. Ezért kell megrágni mindent, ami jó ízzel megrágható. Másként… ha nem is görbülne el a világ ama gyémánttengelye, könnyen megeshet, hogy idővel egyetlen nagy dzsungellé válna a föld, az meg kinek lenne jó?

Időbe tellett, amíg a fácska kiheverte a kis híján végzetes traumát. Azon az aszályos nyáron se ereje, se kedve nem maradt már, hogy újra kihajtson, nem is nőtt tovább egy centit se. De miféle kert az, és miféle rend van ott, ahová a kecskéknek szabad bejárása van, és van-e értelme egyáltalán minden további erőlködésnek? Szerencse, isteni szerencse, hogy a fáknak két tápláló közegben, két világban adatott élni. A földben, amely minden jónak forrása, és az istenadta fényben, a föld felett. S talán még ennél is jobb, hogy a fák szíve nem a zöldellő lombokban lüktet. Ártó kezek és kártékony fogak elől biztonságosabb helyre, a gyökerekbe rejtette azt a Gondviselő…



Ülök egy zsámolyon a félhomályba roskadt kis földes konyha közepén, és bámulom a valaha sötétbarnára festett ajtót. Az ajtó a gangra, majdhogynem a szabad égre nyílik, s kívülről a komisz hideg, bentről a nyirkos meleg teszi próbára folyamatosan. Ha kint hideg van, a bent lecsapódó pára hosszú csíkokban csurog rajta alá, ha pedig erősebb fagyást rendel az Úristen odaki, a benti pára egy megfoghatatlan pillanatban csillogó zúzmarává változik. Ilyenkor egész lényemmel rátapadok, és apró körmeim hasztalan igyekezetével próbálom meg kiszedni belőle a parányi csillagokat. Most azonban nincs odakint se túl hideg, sem idebent túlzottan meleg, nincsen pára, nincsen zúzmara. Valaminek azért mégiscsak lennie kell, ha egyszer itt ülök. Annak, bizony, valóban oka van, s bármily szokatlan, az nem lehet más, mint az ajtó, amelyről beszélek.

Az ajtó felső részén, két kisebb kazettában üveglapok nyitnak utat a fénynek. Piszkosak, maszatosak, de mégiscsak ezek a ház udvarra néző szemei, az ajtó többi része teljesen zárt. A hiányos, itt-ott nyiladozó csapolások elárulják, hogy silány, háború és árvíz utáni kontármunka az egész. Az egyik betétlap közepe táján ujjnyi vastag ördögszeg éktelenkedett valaha, míg nyiroktól, fagytól, kánikulától megviselten egy szép napon ki nem esett a fészkéből. Soha, senkinek sem jutott eszébe, hogy kevéske enyvvel vagy csipetnyi csirizzel azt oda visszategye. S milyen jó, hogy nem így történt, mert most ugyan mivel foglalkoznék, ha nem tanulmányozhatnám a ferde furaton át bezúduló napsugarakat? Ha a luk mellé állok, pont mellmagasságomban tör be a házba a sugárnyaláb, ferdén átdöfi a konyha félhomályát, s az asztal egyik lábánál, a földpadlón ér véget az útja. Olyan, akár egy fényrúd, de ma inkább azt mondanám: mint a láthatóvá lett röntgensugár. Okom van ezt állítani, mert a fénypászma belsejében mozgalmas és bizonyára örömteli élet zajlik: milliónyi porszem, sok-sok apró pihe táncol a rivaldafényben, vagy egyszerűen csak egymást hajszolva kavarog. És nincs két egyforma porszem, nincs két egyforma pálya. Maga a káosz ez – állapíthatnám meg majd kissé érettebb elmével, de most, ártatlannak mondott gyermek lévén csak ülök, és bámulom a tetten ért mikrokozmoszt, gyűjtöm az ismereteket, a tapasztalatot, ahonnan csak lehetséges – naponta, hetente, de egyelőre csak itt bent, az oltalom végett emelt falak között.

Hogy az ajtón túl mi van, nem nagyon tudom még, pedig sokszor vágytam már rá, hogy kimehessek. Igaz, az elmúlt télen nagyon hideg volt. Éjszakánként ijesztően csattogtak a diófák, amikor már képtelenek voltak ellenállni a fagy erejének. A házon átsivított a szél, s anyám arra tanított ilyenkor, hogy nyakig kell takarózni, így nem kell félni sem a hidegtől, sem pedig a Szél néni és a Szél bácsi haragjától. Nakig, ugyi, nakig? – kérdeztem vissza, hogy lássák: tudok én magamra vigyázni. Reggel aztán, amikor nagyapa bejött az ajtón túli világból, szemöldöke és bajsza zúzmarától csillogott. Tudni akartam mindenáron, hogyan lehet szert tenni az ilyesmire, s előbb nyafogni, később sírni, végül bömbölni kezdtem. – Hagyjad, hadd mennyen, ha annyira vágyik – szólt Nagyapa, s nagyanyám rám adott valami kabátfélét, nyakam köré csavart egy kendőt, majd kinyitotta az ajtót, és átsegített a küszöbön. – Haladj, na! – mondta, és fázósan behúzta maga mögött az ajtót. A verandán megálltam, körbetekintettem, s látnivaló híján elindultam a nyomok iránt a hóval vastagon beszórt udvaron. A köd olyan sűrű volt, hogy az ólajtóig alig láttam, s már az is elgondolkodtatott, hogy a fák roskadoztak az ágakra ült fehérség súlya alatt. Nézelődnék én tovább, ám az udvaron senki, a környéken egy lélek se, csak a dermedt csend mindenütt. Érzem, arcomon feszül a bőr, az orromon át beszívott levegő szúr, akár a tű, a füleim pereme fáj, s már fogalmam sincs, miért is jöttem ki a jó meleg konyhából…

Az ajtó nyiszorogva kinyílik, s a betóduló friss tavaszi levegővel apám lép be kipirult arccal, sudáran. Bal karjával gyékényszakajtót ölel magához olyan ragaszkodással, mintha csak engem szorítana, s a szakajtóban gyönyörű sárga-piros almák virítanak. Megfordul erre Nagymama is a varrógép mellett, aki már napok óta a Nákóné elnyűtt, piszoktól, zsírtól kifényesedett kabátjával kínlódik, s az almáskosár láttán megszólal:

– Kibontottad a vermet?

– Ki én. Legszebb ideje volt már, nem gondolja, Mamuka? Most majd kimelegszik az idő, s kár lenne, ha ez a sok drága alma tönkremenne.

S miközben asztalra helyezi a kosarat, már én is érzem az almák felséges illatát, amely lassan az egész konyhát betölti. Nagyapám felemelkedik a díványról, az almák láttán megszólal:

– Karácsonykor ez még kemény vót, az én fogam akkor még nem bírta. Azóta csak puhult valamit.

A kosárba nyúl, találomra kiemel egyet, ujjasa oldalához dörgölve megtakarítja, és metszőfogai­nak apró, szapora harapásaival enni kezdi.

– Na. Most az igazi. Egy kicsit még fődíze van, de az elmegy majd, ha valamennyire megszellőzik.

– Az biztos, hogy sehol sincs olyan helye, mint a verembe – szólal meg Nagymama. – A levegőn a zöldje se sárgul meg olyan szépen, mint a fődbe, a szalma közt. A szekrény tetejin csak elfonnyad, a zsákban meghibásodik. De annak se szabad kárba veszni, ha már egyszer megadta a drága jó Atyánk. Ha nem is sokat, de megaszaltam belőle az ősszel jó néhány fazék ételre valót.

Közben nekem is kiválaszt apám egy sárga-pirosra érett, hibátlan almát, kevés vízzel lelöttyinti, a blóderajtón lógó konyharuhával töröl rajta egyet, s a kezembe adja. Valóban nagyon jó az illata, s én tejfogaimmal nekiveselkedek. Nem adja magát könnyen, de mégiscsak én vagyok erősebb, roppan a héj, s a második, harmadik lédús harapásnál már számban is érzem a különleges, édes zamatot. Láthatóan elégedett vele Nagyapa is, aki a félig evett almát mint valós bizonyítékot felmutatja, s mintha csak apámnak szánná, rátekintve megjegyzi:

– Török Bálint, azt mondta az apám. Ezt még ű ültette.

– Bulgár Endre nem azt mondta az ősszel, hogy Sikolai? Ő már csak ért hozzá! – próbálja apám tisztába tenni az alma eredetét.

– Török Bálint vagy Sikolai, bánja a fene. De az biztos, hogy nincs több ilyen a környéken.



Kitavaszodott rendesen, érezni a házban is, hogy vidámabb kedve kerekedett a napnak, nem kell már a csikóspórt reggelente begyújtani. Ahogy az ágyból kikeltem, úgy vagyok egész délelőtt a fél lábszárig érő könnyű kis pendelyben, melyet anyám – nem tudni, miért – zsidó ingnek mond. Alatta semmit sem viselek, mert nincs még nekem semmiféle szégyenérzetem. Nagyapám kint már elvégezte a jószág körüli teendőit, hát bejött, hogy harapjon valamit. Hétköznap nagyanyám nem nagyon terít, önellátásra vagyunk szoktatva, van szegénynek épp elég dolga rajtunk kívül is. Tejet tölt magának az öreg a kredenc szélén álló cserépcsuporból, aztán áhítattal felemeli a konyharuhába göngyölt kenyeret. Jó fél szeletet kanyarít az alig megkezdett házi cipóból, helyet készít neki az asztalon, s mihelyt észreveszi, hogy ott téblábolok, rám kínálja. Fejemet rázom, nem kérek, tejet ettem én is. A kutya viszont, akiről nem lehet tudni, ki adta neki azt a bolondos Princ nevet, lábai elé ülve kérő szemekkel néz rá. Nyála lassan csorog alá, de nem is csorog, olyan, mintha egy megdermedt vékony, tiszta üvegszál vezetne szája sarkából a földig. Letör az öreg egy kisebb darabot a nála lévő kenyérből, és a kutya szájába adja: – Egyél hát tésis.

Hármat sem érkezett kortyolni Nagyapa, amikor a Princ vakogva a kapu felé lódult, ott azonban ismerős alakkal futhatott össze, mert rögtön el is csendesedett. S valóban: néhány pillanat múlva, fekete kirza[1] táskával kezében már ott állt az ajtóban Budáné, nagyanyám középső húga. Még a küszöb előtt valami adjisten-félét motyogott az orra alatt, majd választ se várva elindult befelé, s ott szokása szerint a díványra ült. Táskáját lábai között a földre rakta, aztán csak bámult maga elé, hallgatott. Öt perc telhetett így el, szó ezalatt nem esett. Senki sem kérdezte jövetele célját, mert tudvalévő már előttem is, hogy munkát hozott Nagymamának: szabásra váró ruhaanyagokat. Ilon néni maga is varrogat otthon, a szabáshoz azonban nem ért, meg nem is igen akar, ahogy egy-két vélekedés alapján megállapítható, mert neki így kényelmesebb. Ő nem tanulta a mesterséget, mint nagyanyám, aki már kislánykorában masamódnak[2] készült. Őrá csak úgy átragadt – alapszinten – Margit nővérétől a varrógép kezelésének tudománya, s hozzá elsajátított még néhány kézi műveletet, mint a fércelés, a hólozás, a tisztázás, a gomblyukvarrás, később meg rákényszerült, hogy ezzel a kevéssel egészítse ki az ura által szűkösen mért konyhapénzt. Gyula bácsi a vasútnál alig kapott valamit, de nagy volt a család, annak a hat-hét gyereknek csak be kellett tömni a száját valamivel. Nagyapám láthatóan ideges, szaporázni kezdi a rágást, mert az asztalt fel kell szabadítani lassan a szabáshoz. Nagymama feláll, leszedi, s az ágyra rakja, ami még fölösleges, majd jobb kezét kérőleg nyújtja húga felé. Ilon néni előszedi az első anyagot, hozzá a füzetlapra írt mértéket. Elmondja, kié, mit szeretne belőle a megrendelő, mi az esetleges egyéb kívánsága. Nagyanyám leméri az anyag szélét és hosszát, és kevés gondolkodás után már mondja is, hogy mi az, amire futja, majd sürög a centiméter, a kréta jegyez, aztán hosszasan csattog az olló. A következő anyagból három párnahéj lesz, szét kell teríteni, amennyire csak lehet.

– Átadod akkor a helyet, Öregem? – Nagyapa nem szól semmit, csak veszi a botját és megy, hogy elfoglaltságot leljen magának. Elindulok én is, Budáné úgysem mond semmit, ami számomra érdekes lenne. Ő csak hallgatni tud és motyogni – azt is csak a füzetlapról – a Nagymama kérdéseire.

Túl vagyok a lépcsőn, elmegyek a kút mellett, amelybe nem szabad belenézni, mert a nagyok szerint ott lakik az ördög. De kavicsot dobálni bele csak szabad? Most sem hagyhatom ki, hogy bele ne ejtsek egyet. Jó sok időbe telik, amíg a csobbanást meghallom. Olyan jó lett volna utánanézni, de a betongyűrű túl magas. Megyek hát tovább.

Aki a kisajtón kilép, annak hatalmas térség tárul szeme elé. Egy kisgyerek szemében – mindenképpen hatalmas. Hamarosan eljön az ideje, amikor megtudom, hogy ez volt a nevezetes vásárok helyszíne valaha. Az egyenetlen, több helyen feltúrt, megbolygatott tájat egy nagy, a zsidó temetőtől a református templomig húzódó tíz-tizenkét méter széles árok osztja ketté. Az öregek azt beszélik, hogy valamikor itt folyt a Tisza. Ha pedig itt folyt, hogyan eshetett meg, hogy egy szép napon más utat keresett magának? Erre itt senki sem tud okosat mondani, csak sejthető, mi is történhetett valójában. Bizonyára rákényszerítették, más medret szemeltek ki számára, mert az ember időnként istennek képzeli magát. Holott a vizek, más értelmes lényekhez hasonlóan, pontosan emlékeznek a régi hajlatokra, az árkok ösvényeire. A nagy nyári záporok, az őszi esők és a tavaszi olvadások idején mind ide igyekszik most is, hogy a Templom-domb alatt megcsendesedve, ám a csinált út kőhídja alatt ismét sietősre fogva egyesülhessen az igazi Tiszával. Csak három nagyobb mélyedésből nem fogy el soha a víz, ezért van nekünk a Vásártéren – nyáron kacsaúsztatónak, télen korcsolyapályának, síkanyónak – három kis befagyott tavunk. A halott folyóág egykori bal partján régóta házsor húzódik már, de a jobb partot csak a ’33-as nagyvíz után a csehek kezdték részlegesen beépíteni. Így is puszta maradt még belőle vagy három-négy hektár, amely mostanában mindenkié. Tavasztól őszig disznók túrják a gyepet, dagasztják a pocsolyát, itt legel nyolc-tíz darab tehén és tinó, négy-öt kecske, kint kapirgál a tyúk, kacsának, libának meg ott a víz. Mi ez, ha nem maga a szükség teremtette paradicsom?

Jakabék előtt a rozoga lócán két fiú ül. Jankó nagy szelet zsíros kenyeret majszol, Gyuszi egy törött nyelű szíjostorral csápolja a lóca tövében feltörő csalánbokrot. Érkezésemre nem nagyon figyelnek. Pár méterre, kisebb homokcsomóban két lányka – a Jankó húgai játszanak. A homok felső rétege száraz, mélyebbre kell kaparni, ahová a nyirok leszivárgott, hogy a kis meztelen lábfejekre lapogatott búbos kemence megálljon. Beállok a lánykák mellé, hogy segítsek nekik előkaparni az alkalmasabb anyagot. Ahogy guggolok, apró pendelyem felgyűrődik a csípőm tájékára, Jankó eközben elveszi szájától a kenyeret, s jobb keze mutatóujját az ágyékomra irányítva, csúfolkodva felkacag: – Jáj, jáj, ott a fasza! Kilátszik a fasza! Olyan önfeledten szórakozik ezen, hogy egész testét dobálja a lócán, s nevetés közben a megrágott kenyér nyállal telt morzsái szájából szertefröcsögnek. Meglepetésemben magam alá nézek, de még mindig nem értem derültsége okát. Ami ott látszik, amivel én pisilni szoktam, azt az én anyukám pucunak nevezi, de lehet, hogy Jankó, aki egy egész évvel idősebb tőlem, jobban tudja. Odapenderül erre elém a két kislány, hogy meggyőződjenek: való lehet az, amit testvérük állít, amin ennyire derül? Egyikük egészen elém guggol, szürkére viselt alsóneműje elnyúlt szárát félrehúzva láthatóvá teszi saját kis szeméremtestét, s vigasztalásomra megmutatja, hogy az övé milyen. Odasandítok éppen, de az én vérem még nem pezsdül meg az ilyesmire, így tehát bölcsen hallgatok. Erre ő ujjaival nyomkodni és nyitogatni kezdi a pisitől, piszoktól pirosra gyulladt kis ajkakat, kevéske váladékot présel ki onnan, s ujja hegyén hamiskás mosollyal felmutatja: – Tejcsi – adja tudtomra a lehető legtermészetesebb módon, s még örülhetek, hogy nem akarja velem megkóstoltatni. De ki kíváncsi már a tuncsi-tejcsire, amikor észreveszem, hogy a Zöldkereszt[3] felől anyukám közeledik? Felpattanok, s apró lábaimat kapkodva rohanok felmentőm felé.

– Márta anyi, Márta anyi! – kiáltom cérnahangon.

Még tíz méter, már csak öt, s ő lehajol, hogy pont az ölében landolhassak. Amikor ölelése enged, rám emeli szemét, és fejcsóválva kérdezi:

– Hát te még mindig így vagy, kis puckos verebem? Nem volt, aki felöltöztessen? Na, gyere – mondja, miközben ölbe kap, s én hazáig hallgathatom a már megszokott kérdéseket:

– Mondd csak: mije vagy te anyunak? Kincse? Gyémántja? Csillaga?

– Fiókája! – felelem szinte fülébe kiáltva, mert ezt mindig kihagyja, pedig nekem ez a válasz tetszik leginkább.

Budáné éppen csomagol, amikor belépünk a konyhába.

– Hallom, te is varrsz, Márta.

– Igen, Szöllősre járok a svájnába.[4]

– Te legalább keresel, nem úgy, mint az én menyem – bólogat elismerőleg, majd rám tekintve témát vált.

– De vékony ennek a gyereknek a lába! Eszik ez rendesen?

– Pont olyan, mint a pipaszár – helyesel nagyapám, aki ekkorra ugyancsak előkerült.

– Vékonynak csakugyan olyan vékony, de legalább nem olyan büdös – fogja valamelyest pártomat az én jóságos nagyanyám.

Ilon néni alig köszönt el, újabb vendég, azaz kuncsaft érkezett. Nákóné jött, egy öregedő cigányasszony, aki takarítani jár a Zöldkeresztbe. Biztosan a kabátja felől szeretne tudakozódni. De nagy politikus! Nem tér azonnal a tárgyra, először be kell hízelegnie magát valamivel. Jól ért ő ehhez is, nem kell tanácsot kérnie senkitől.

– Na, Fábjányné asszony – kezdi mondókáját –, magának aztán van egy szépséges veje! Ma reggel láttam, szekéren ült, malacokat hozott a piacra. Hát az egy olyan szép ember, hogy még cigánba is ritkaság!

– Lehet, hogy magának szép, de én csak azt tudom mondani, hogy nem jó ember, mer iszik, és akkor veri a jányomat, meg a gyereket is. Mondtam is Gizinek: Ha nem tudsz neki tűrni, jányom, gyere haza, helyed van itt neked is. De, gondolom, nem ezért jött, hanem a kabátja érdekli. Na, jöjjön beljebb, aztán győződjön meg róla maga is, hogy azzal már nem sok mindent lehet kezdeni.

– Hogyhogy nem sok mindent? – vonja fel szemöldökét Nákóné.

– Úgy, hogy a bélése több helyütt is szertefoszlott. Aztán a varrások mentén, az ujjak és a gallér hajlatainál… Ehin van, ni! Az anyag át is szakadt a sok viseléstől. Itt mindenütt rakni kell alá valamit, másképp lehetetlen összegépelni. Az egész nem ér annyit, amennyi dolog van vele. Meg aztán jó lett volna, ha kimossa, miután szétszedte, mert hiába fordítom a belső oldalára, attól még piszkos marad.

S míg nagyanyám így dohogott, a vén cigányasszony már az utolsó mondat előtt sejtette, hogy nyert ügye van. Mert Margit néni, a szegények varrónője, ha sokáig ül is egy-egy ruhadarabon, végül mégiscsak elkészül a munkával, s fizetségül feleannyit sem kér, mint más, mint például a Rebenyák jányok.



Egy hajnalban arra riadtam, hogy zörgetik az ablakot. Amikor felültem, a villany már égett, apám idegesen rángatta az ablakszárny engedetlen kilincsét, anyám meg az éjjeliszekrényen szemüvege után tapogatott. Az ablak kinyílt végre, apám kihajolt, s megkönnyebbült azonnal, ahogy a korai látogatót felismerte:

– Nahát, húgom, te vagy az? – s választ se várva indult ki a szobából, hogy kaput nyisson.

Ekkor már az öregek is a kijárat felé igyekeztek, én meg a nyomukban, hogy le ne maradjak valamiről. A ház előtt lovas szekér állt, a kisajtó előtt lepedőbe kötött batyuval egy fiatalasszony, mellette ruhája szélébe kapaszkodó, sírásra görbült szájú kisgyerek. Sanyika ő, az unokatestvérem – tudom meg hamarosan.

– Hazajöttetek, jányom? – hallom a sötétben Nagymama elérzékenyült hangját. – Gyertek nyugodtan, összébb húzódunk, elfértek itt tik is.

A szekeres ember váltott még néhány szót apámmal, aztán jobb kezét katonaviselt emberként sapkájához emelve jelezte, hogy ha minden rendben, akkor ő indul.

A kivilágított konyhában Nagymama hozzálátott, hogy fekvőhelyet szervezzen a jövevényeknek. Erre egyetlen lehetősége volt. Saját deszkaágyát, a szétlapult, cserére régen megérett szalmazsákot osztotta meg lányával és unokájával. Anyám eközben a kisfiút vette gondjaiba, akinek orrát és homlokát csúnya horzsolt sebek éktelenítették.

– Hát veled mi történt, Sanyika? Elestél? – kérdezte anyám, de a gyerek félénk mozdulattal rejtette el arcát, nem válaszolt.

– Az apja részegen belelökte az árokba, abban meg egy nagy kőcsomó volt. Néhány centin múlott, hogy nem történt komolyabb baj – súgta Gizi néni egészen halkan, de én mindent jól hallottam, s másnap a nagyanyámhoz jött első kuncsaftnak, aki a gyerek sebeit firtatta, tisztán, érthetően elismételtem, hogy az apja részegen belelökte az árokba. Dicséret helyett azonban Nagymama nekem támadt:

– Tégedet meg ki kérdezett, te nagy prépost? Akkor beszélj, ha téged kérdeznek!

Nagyanyám barátságtalan kitörése nagyon rosszulesett, és elbizonytalanított. Én csak az igazat mondtam el készségesen, a színtiszta valóságot, hát mi rossz van ebben? És ráadásul, ettől fogva Sanyika is görbén nézett rám. Néhány nap kellett hozzá, hogy kellőképpen összebarátkozzunk, de ezt követően hamarosan nagy változás történik mindkettőnk életében. Gizi néném, aki nagyon szerény, csöndes asszony volt, és igyekezett magát a szülői házban hasznossá tenni, hamar megunta a szűkös körülményeket. Úgy látszik, az ember mellett elfelejtette, hogy nem is oly régen még szorosabban voltak, s most kezdett visszavágyni oda, ahonnan nemrég még menekült. Igaz, támogatója is akadt, el-eljött hozzá az ura, méghozzá színjózanon, és addig duruzsolt a fülébe, addig szorongatta a kezét, hogy végül hazacsalogatta. Na, eddig volt nekem szép kék szemű Gizi néném, elment már megint a nagy barna képű emberrel. Bizonyára neki is az tetszett benne, hogy olyan komolysággal és türelemmel tudott cigarettát sodorni, mint senki más azon a környéken. Amikor nyelvét végighúzta az újságpapír egyenesre vágott szélén, s két mutatóujjának egyetlen mozdulatával ráfordította a dohánnyal töltött kis hengerre, abban a mozdulatban nehéz lett volna hibát találni.

– Te tudod, jányom, a te életed – mondta Nagymama egykedvűen, szinte csak magának, és hajtotta az öreg Singer gépet tovább.

– Na, Isten áldja magukat! – mondta a nagy barna ember, majd a lepedőbe kötött batyuval átlépték a küszöböt, s kint megindult velük nyiszorogva a nagy vasalt szekér. Néztünk utánuk, míg a csinált útra nem értek, de ott már szaporábban és vidámabban csattogott a lovak patkója. Ők ketten elmentek, Sanyikát pedig itt hagyták nekünk. Szegény Nagymama. A varrás, a ház és a tehén mellé ráadásul itt maradt rá még egy unoka.

De milyen jó, hogy okos ember is van a családban! Milyen jó, hogy a közelben, látótávolságra van egy gyermekóvó! A Zöldkereszt az, így emlegeti mindenki, mert annak van valamilyen értelme, de valakik következetesen jászlinak[5] nevezik, amit én nem értek. Mindegy, hogy minek mondják: annyi azonban már biztos, hogy oda fogunk járni, s a felnőttek szerint jó lesz ott nekünk. Ott dolgozik Zsuzsika néni is, nagyapánk legidősebb, első házasságából való lánya, legalább ő is ránk néz majd. Hát, ebben az egyben igazuk volt, de bárcsak sose nézett volna! Mert ahányszor szeme elé kerültünk, mindannyiszor megállapította, hogy mocskosak vagyunk, s ezen ő kész volt azonnal változtatni. Elkapta karomat, leült egy kisszékre, térdei közé szorított, alsóruhája szélét bőségesen megköpködte, s azzal a poshadt, savanyú nyállal átitatott durva vászonnal alaposan végigdörzsölte orrom és szám környékét. Egy ilyen tisztálkodás után csak a szabad levegőre vágytam, s legszívesebben leszedtem volna arcomról a bőrt is. Boldog lehetett az a gyerek, akinek életéből kimaradt ez az undorító procedúra! Mégis azt mondom, ki lehetett bírni, van ennél sokkal szörnyűségesebb módja is az egyes nagyszülők szeretetének. De erről inkább majd máskor.

Egy szép meleg napon, amikor valamennyien kint szaladgáltunk a jászli udvarán, jobb kezében az elmaradhatatlan görbebottal Nagyapát láttam a bejárat felé közeledni. Ebben ugyan nem volt semmi rendkívüli, naponta járt el ott, de most kormányánál fogva egy teljesen új kis háromkerekű biciklit hozott. Ma is izgalomba hoz – elég csak visszagondolni rá – az a látvány! Én olyan könnyűnek éreztem lábaimat, mintha nem is lettek volna, a karjaim szinte szárnyként emeltek és kormányoztak, amikor rohanni kezdtem felé, hogy mielőbb közelről láthassam azt a nagyszerű kis eszközt. Hogy esetleg az enyém lenne, az meg sem érkezett fordulni a fejemben, ott csak az járt, hogy milyen jó lesz ráülni, gurulni vele, akárkié is!

– Ez nem a tiéd. Sanyikának küldte az apja – világosított fel röviden, tárgyilagosan az öreg, s elfordította előlem a levegőben a kis háromkerekűt, mielőtt még hozzáérhettem volna.

Én azt hittem akkor, vége a világnak. Talán meg is szédültem kicsit, és olyan értetlenül néztem nagyapámra, mintha nem is ő állna előttem, hanem valami szörnyű idegen. De nem dőlt össze a világ mégsem, csak a lelkemmel történhetett valami, mert a belsőm váratlanul sajogni kezdett. Elfordultam Nagyapától, ne lássa, hogy sírással küszködök, aztán elkullogtam az udvar egy csendes sarkába, mert mintha arra nógatott volna valaki, hogy eredj csak, illő az első csalódással bizalmasan eldiskurálni, esetleg – a jövőre való tekintettel – szorosabb barátságot is kötni.




1 Kirza: erős, fekete viaszosvászon, ebből szabták a cipőgyárban a katonacsizmák szárát, a munkások pedig erős, öblös táskákat készítettek belőle saját használatukra.

2 Masamód: kalaposlány, itt azonban varrőnőként értendő.

3  Zöldkereszt: a 20. század harmincas éveiben Magyarországon (a visszacsatolást követően Kárpátalján is) a vidéki szegénység enyhítésére létesült szociális-egészségügyi szervezet, illetve annak községi egészségháza.

4  Svájna: az orosz svejnaja fabrika (varroda) rövidített változata.

5  Jászli: a bölcsőde ukránul.


[1] Kirza: erős, fekete viaszosvászon, ebből szabták a cipőgyárban a katonacsizmák szárát, a munkások pedig erős, öblös táskákat készítettek belőle saját használatukra.

[2] Masamód: kalaposlány, itt azonban varrőnőként értendő.

[3] Zöldkereszt: a 20. század harmincas éveiben Magyarországon (a visszacsatolást követően Kárpátalján is) a vidéki szegénység enyhítésére létesült szociális-egészségügyi szervezet, illetve annak községi egészségháza.

[4] Svájna: az orosz svejnaja fabrika (varroda) rövidített változata.

[5] Jászli: a bölcsőde ukránul.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben