×
Tovább a kapcsolódó galériához

Puha Ferenc absztrakt festő belső erdeje

Pieronymus Kosch

2012 // 07-08

 

„védőbeszéd”*


Mit csinál a művész, ha éppen semmit?

Tehát: nem olyan tájat látunk a vásznon, mint amit a valóságban, vagy amit szeretnénk a képen látni. Ebben az esetben, ha nem ismerjük fel az erdőt, a napszakot, nem tudjuk leszámolni a fatörzseket, és nem sír az őzike a tisztáson…, akkor az nem lehet műalkotás? Akkor az smafu? Ha a festő közben órákat nézelődik, körmét rágja, dudorászik, látszólag nem csinál semmit…, akkor nem hasznos tagja a társadalomnak? Ha még ráadásul háromszögeket fest tölgyfaliget helyett, akkor az „elfajzott művészet!” – mondta ki valamikor a verdiktet Hitler. De valahogy mi sem vagyunk ennél sokkal megengedőbbek.

Miért nem azt festi, amit én látok? Ahogy én képzelem el? Hiszen én fogom megvenni – gondolja a megrendelő vagy vevő jámboran. Ó, ha tudnék festeni, már régen megfestettem volna magamnak. Szerencsére nem tud! Mert különben a művészet soha nem jutott volna előbbre. Az viszont eszébe nem jut, hogy az alkotó közben igen hevesen gondolkodik. Igaz, hogy máshogyan, mint ő. Azon lamentál, hogy mit, milyen színekben és hová fessen. Mert a jó kompozíció fontosabb a valóságnál. A színek harmóniája vagy diszharmóniája fontosabb a látványnál. Mert többet fejezhet ki a lényegről a látszólag lényegtelen.

A jó kép sűrítmény. Szimbólum. Eszencia. Csepp a tengerből. Minden alkotóművész saját világot teremt. Ez közhely. Közhely? A gyakorlatban a köz csak nagyon ritkán tud ezért a helyes axiómáért megbocsátani.

Erdei példázat szarvasgombával

De ha mégis érteni szeretnénk a folyamatot, menjünk tovább. Mert hogyan is fest egy hagyományos alkotó? Mondjuk, Munkácsy Mihály, akit mindenki ismer és elismer. Vajon megfesti-e a leveleket a fán külön-külön? Vagy inkább egy-egy határozott ecsetmozdulattal odakent festékcsomó imitálja a részleteket? Vajon a fotós hogyan örökíti meg az egymás mögötti fűszálak ezreit, amelyek ráadásul takarják egymást? Sehogy. Tehát a valóságot nem lehet lemásolni egy az egyben. Még a legszuperebb eszközzel sem! És mi mégis a festészetet a fotóhoz, a fotót a valósághoz hasonlítgatjuk. Ha hagyná magát! Ez logikailag és esztétikailag is ostobaság. Vajon az építészet miért nem hasonlít már a barlangra? A zene miért hagyta el a valóság hangjait? A halotti maszkot készítő miért kevesebb a szobrásznál? Csak a festőnek kell másolnia a valóságot? Mert az olyan édi-bédi? Szakadjunk már el ettől a Mari néni-szemlélettől!

Puha Ferenc barátom alaposan megfigyeli a dolgokat. De nem másolja. Ábrázol. De nem illusztrál. Komponál, de mindig új szerkezetet épít. Színeket álmodik. A saját álmaihoz saját világot képzel. De saját ébredéssel. Ha ő a természet témájához fordul, akkor az erdő egy jellegzetes fenyőfakontúrként jelentkezik. A tó felszíne helyett a mélyebb moszatok és sejtek mozgását követhetjük. A fojtott zöldek a lilákhoz csobbannak. Az erdő csöndje a színharmóniában lélegzik. És az élesen becikkanó napsugár fölszántja a képsíkot négyzetekre és háromszögekre. A barnák és mohazöldek foltjait mintegy léghajóból szemlélhetjük. Madártávlatból. A sólyoméles perspektíva egyszerre mutatja kaleidoszkópjával a makro- és mikrovilág kettősségét. A teljes erdőt és a benne megbújó szarvasgombát. Mert ő azt is láttatni engedi. Amit mi nem láthatunk. Pedig ez a kincs néha értékesebb egy-egy kisebb erdőfoltnál.

Színek és formák Unicumba áztatva

Higgyék el nekem, Puha Ferenc tájképfestő! Nemcsak azért, mert nem találkozunk hagyományos emberábrázolással, és nem úgy tájképfestő, mint Markó Károly, Mészöly Géza vagy Paál László. Ő álmai elveszett paradicsomkertjében lavíroz és lengedez színes léghajóján. Ezek az utazások leginkább a Csepel-sziget fölött siklanak a bíborvöröstől a fojtott zöldekig. Gyermeki és ifjúkori élmények, illatok, hangok és káprázatok lenyomatai ezek a vászon szövedékébe ágyazva. Hol kamaszküzdelmek csattannak a kékek és az ibolyasárgák között. Hol egy-egy szerelmes aranyokker alkony telepszik a ki-kiugráló türkiz és ultramarin színű halacskákra. Egyes vásznakon a megkonstruált rend az uralkodó. Máshol, ennek ellenpontjaként ecsetvonások vonaglanak látszólagos kontroll nélkül.

Avantgárd és tasizmus, kristályrács és a mögüle kiszabadulni akaró expresszív indulat feszül egymásra. Csak remélhetjük e kettősség későbbi összebékülését, szimbiózisát: szín-bio-izzását!

E belső tájak, mocsarak és szigetek valami különös, unikális esszenciában áznak, s mint a jó borok, összeérnek az időben. A lazúrozás mint a többszöri híg festékkel való átfestési technika adja a színek zamatát, helyi ízeit. Talán az átélt élet fényei és árnyai kellettek az egyedi táj arcának barázdáihoz.

A megszenvedett minőség adja a garanciát, hogy még számtalan rejtett tisztás táruljon fel ebben a belső erdőségben való kóborlás során.

Látogatás az erdei remeténél éjféltájban

Ha van bátorságunk éjjel ebben a virtuális erdőben elindulni, akkor megtapasztalhatjuk, hogy ott bizony minden más. Nemcsak félelmetes, hanem csodálatos is. Mások a fények, a formák, a hangok, az illatok. Mert a művész ilyen remete az erdőben. Ez az ő világa. Ami nekünk érthetetlen, az neki magától adódik. Ami élvezhetetlenül sötét, az neki millió színárnyalat és tónus. Ő már úgy belenőtt ebbe a világba, hogy nem hajlandó elhagyni ezt az erdei kuckót, ezt a szemléletet, ami nekünk idegen és érthetetlen.

Tegyünk tehát egy látogatást az erdei műteremben, és ne legyünk vérig sértve, ha ő nemigen szól hozzánk szavakkal. És nem magyarázkodik: sem a témát, sem a mondanivalót, sem a címek jelentését, sem a cím nélküli képek miértjét tekintve.

Nézzétek és lássátok! – ő csak ennyit mond nekünk. Tiszteljük meg azzal, hogy próbáljunk valamit megérteni a számára fontos szemléletből. Mert a szemlélet a művészet leglényege! Ízleljük meg színeit, tapintsuk ki formáit, hallgassuk a kompozíciók feszüléseit! Vagy a szabaduló festékpacnik boldog tapicskolását.

A címekről meg csak annyit zárójelesen: hogyha Haydn C-dúr fuvolaversenyének címe sem ad túl sok eligazítást, hogy miről is fog szólni a mű – és ugye, ettől még élvezhető –, akkor engedtessék ez meg Puha Ferencnek is.

Próbanyomat készítése az esztétikáról

Egyszer valami szép tájon utazott Picasso, s örömmel nézegette a lemenő napot, majd megszólalt: „milyen jó lenne ezt megfesteni hagyományosan, de én már ezt nem tehetem.” Hát ide jutott a mi festőnk is. És nem azért, mintha nem tudná. Aki nem hiszi, járjon utána egészen Szigetszentmiklósig, nézze meg a Szent Miklós katolikus templom hat méter magas főoltárképét. Azért nem teheti, mert idővel kialakult egy szemlélete. Egy stílusa. És ezt már nem váltogathatja naponta a legutolsó trendi szerint. Az erdő befogadta őt. És ez a szakma, hiszen innen kifelé nézeget már a remeténk! Mert minden művész magányos. Minden művészeti tevékenység magányossá tesz. Innen nézi a világot a saját színskáláján keresztül, és alkotja meg színes véleményét rólunk, nekünk.

Kívánjunk hát néki jó egészséget! Háborítatlan csöndet, friss hajnali és érett alkonyi fényeket. Esetleg egy-egy arra tévedő érdeklődő galériást. Ja, és magabiztos véleménnyel bíró otromba erdei vaddisznók helyett talán inkább Piroskát, valami félszáraz szekszárdival.

Végezetül – mert három a magyar igazság – három hivatkozás: „A művészet lényege: indulat és látomás” – állítja Füst Milán, szinte ezekről a képekről. „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz” – mondotta Paul Klee, festőnk szeretett és tisztelt mestere. Próbáljuk ezt fölfogni, és alkalmazni! „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” – tanultuk Immanuel Kanttól. Amit én úgy aktualizálnék, hogy szép az, ami érvek nélkül és évek múltán is tetszik.

* Mely íródott Puha Ferenc kiállítása kapcsán, 2011. november 24-én (Budapest, Mansfeld Péter Galéria).

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben