×

Postumus Henye Verbéna – Proteusi Palimpszesztusok

Tőzsér Árpád: Érzékek csőcseléke; A vers ablakán kihajolva

Tallós Péter

2012 // 07-08
I.

„Kiültek az inasok az ablakba”, szólja bennem szép emlékű dédanyám: nem magyarázott ő akkor semmit, csak szólta. Tudtam is én, hogy nekem adta a költészetet és a történelmet! Szólta: mikor a felhők rövid időre eltakarták a napot. Az inasok – és a céhes világ! A felhők mégiscsak emberléptékűek: a felőlünk is nagy kékség rányílik valamire, ahonnan a fény érkezik. Azt hiszem, belül enyhén elsomolyodott ilyenkor ómama: ma már tudom, hogy átjárt bennünket ilyenkor a költészet. A nyelv mindig bölcsebb és okosabb is nálunk, világi használóinál.

„Benn vagyok a férfikor nyarában…”, 1848 őszelőjén mondja szintén bennünk Petőfi Sándor. „Félévesen” domborodik a férfijövendő szeretett Júliájának hasában; s már kezdi sejteni a kis termetű költőóriás, hogy a világtörténelmi időben azon esztendőben mitől is viselős ez a magyar történelem. Másfél éve még beleharsogta a világba: „Ha férfi vagy, légy férfi…” – de most, ’48 őszén, hogy oda a tapasztaló ifjúság, tényleg férfinak kell lenni. És újabb jó másfél év múlva már jöhetne föl a lobogóul akasztott özvegyi fátyolért – ha lett volna fejfa.

Száztíz évvel később, majd másfél évvel az újabb magyar forradalom után Tőzsér Árpád Férfikor című versével a címlapon indult el a hamarost legendássá váló Irodalmi Szemle. Vannak történelmi pillanatok, amik egybeérnek néhányak személyes életével. A Trianon és ’56 utáni felvidéki kisebbségbeni magyarlét[!]ben – még ha dimenzióiban és léptékeiben másként is – olyasmi adatott meg Tőzsérnek, mint Petőfinek: amikor tenger-úr megemel! Kit-mit, s hova-mibe emel, ő tudja.

Most, hogy nagyjából egy időben megjelent Tőzsér Árpád legújabb válogatáskötete és Naplók naplójának folytatása, „kicsiben”, „kis-magyarban”, véglegesen végleges kisebbségben ismét összeérnek az idő villanásnyi percleplei. A magyar nemzeti történelmi időt (akár elfogadjuk, hogy van ilyen, akár nem) talán már nem érdeklik az ilyen pillanatok. Olyan tollforgatóról van szó Tőzsér esetében, akinek minden írása „poétai”: ahogyan versei újbóli és újabb alakiságú kompozíciókká szerveződnek, tanulmányai kérdésfelvetéseinek módja – s ugyanígy naplói két kötetének Naplók naplójá-bani újjászületése, akár csak a fejezetcímeiben is – költői erővel tagolják azt az örökös költői-kutató figyelemmel mozgatott anyagot, ami „poéta” számára maga az élet. „Poétai” minden írása: világtermő figyelemmel alakít(gat)ja érintéseivel a költő a hozzá eljáró világot.

„Szakadjak meg bár, / torkomba bukjon / szó helyett sós vér: / ne hagyjam jussom. / Jussom a szóra, / igazra, szépre / gyehenna-oltó / hűs emberségre. / Szóljak halálig / harcverest, bátrat, – / Férfikor, így jöjj, / vigyázlak, várlak.” A „férfikort váró vers” így végződik. Ott „toporog” benne Babits Húsvét előtt-jének népdal tisztaságúvá lett hangja, felzúg Nagy László népi hangból ihletett költészetének egésze, megelőlegeződik Utassy verslendülete. Óhatatlanul bekövetkező történelmi alakváltozás, hogy a Felvidéken kultuszverssé lett a Férfikor. A későbbi nagy összegző-visszatekintő Tőzsér-kötetekben nem találjuk. A Négy negyedben sem és a 2010-es, A vers ablakán kihajolva című, legújabb gyűjteményben sem.

Válogatáskötet a költőnél mindig feltételezi a tőzséri rendezőelv alaplétét. A Négy negyed mint összegyűjtött versek (1956–1997) eleve a közel két évtized előtti gyűjteményt tekintette kiindulópontnak. A Genézis, 1979–1956 kötetben Tőzsér így vall korai költeményeiről: „»Szélsőséges Tettek« voltak akkori verseim is. Vagy örömmámorban, vagy acsargó indulatban írtam őket, így aztán nem az anyag mozgásának, csak ágáló gesztusoknak hatottak.” És: volt bennük „rengeteg külsőség, felszínesen eltanult »népi szürrealizmus«, de a korábbi néptribun-pózokhoz képest feltétlen haladást jelentettek. Egy lépéssel közelebb hoztak magamhoz.” Tőzsér egy jó stiliszta magabiztos kezével alkotja újra mindig a költői oeuvre-t. A nyolcvanas–kilencvenes évek fejlődési irányait szemlélve az életpálya megjárása valamiféle dekonstrukciós költői magatartás végigvitelének tűnik. Újból és újból egy divergáló-dekonstruáló írói útfelfedezés vezet az újabb és újabb konvergáló-konstruáló, teremtő-szerkesztő (és már nem ágáló) „gesztus-irodalom” irányába. Ennek az alkotói ténykedésnek jelenlegi közelítésekkel-érintésekkel belülről kitágított határburka éppen A vers ablakán kihajolva című kötet.

A Naplók naplója (csak a kép megerősítése végett: a naplójegyzetek valamiféle újranaplósításáról szól) második részének kiadása teljesen időszerűen esik egybe a versgyűjtemény megjelentével. Mondhatnánk, Tőzsér költészetén belül is kor-szerűen: hiszen a jó tíz évvel ezelőtti – hadd éljek a költő kedvelt szófordulatával – palimpszesztusi jegyzetek olyan esztétikai kérdéseket is feszegetnek, amelyekre a 2000-es évek Tőzsér-költészete egyrészt válasz; másrészt egyértelműnek látszik, hogy a napló műhelyként szolgált a szerzőben élő költői irányok kiteljesítésében. És ismét a költő egyik jelentőségteljes gondolatát megidézve a furcsa késő-szülött magyar neo-avantgarde – pedig Kassákkal még igen „napra-készek” voltunk valaha (Latinovits mennyire nem akarta a Ló meghal…-t elmondani, de a munka közben mégiscsak „ráérzett lényegiségére”) – után talán tényleg jogos és „poszt-modern” ténymegállapítás: ennek a fél évszázados költészetnek a terjedelmi hangsúlyai is (Arsis és thesis) az utolsó tíz évre helyeződnek!

A válogatott gyűjtemény nagyjából számtani – és talán „költészet-mértani” – középpontjában vállaltan, a kötet címe és a borító által hirdetetten a Sebastianus mondja című vers áll. Mintegy Tőzsér költészetének jelen-kvintesszenciája: a vers ablakán kihajolva (súgja-sugallja a vers) szinte a „kikönyöklök a szeles csillagokra” (Pilinszky) állapotaként idéződik meg. Erről a pontról szemlélve megérthetők a válogatás-szerkesztés elvei. A kötet borítóján Botticelli San Sebastianja idéződik meg: az eredeti kép Sebestyéne lányos arcában nyitott szemű áldozatisággal néz a világra vissza. Az újkort megelőző (premodern) katolikus-keresztény „közbeszéd” részeként ábrázolja a szentet: valójában azt a pillanatot, mielőtt Sebestyén beszélni kezd. Újra szól az uralkodó császárkettőshöz. Üzenetét elmondja nekik: a világnak. Csupán ezért tért vissza a nyílhegyekre feszítettség állapotából! De ma (poszt-modern?) ez a (köz)beszéd nem érvényes. Így nem érvényes. Nem így érvényes. – A kor-adekvát műalkotáson (a borítón megidézett Botticellit evokáló Rudolf Fila-festményen) egyetlen mozdulat neoncsápos ecsetvonásával, fejtől a hatalmasan álló talpakig bohócszínekben érvénytelenítődik a Legenda aurea világa. Az „alkotó kéz” utána még le is veri ecsetéről (mai napság persze azt is megkérdezhetjük, ecsetéről vagy miről…?) a nedvet a kvázi-táblakép másik oldalán található kinagyított Sebestyén-arc képébe – s még valami epeszínűt is. Ilyen a kor. Korunk. Kiültek az inasok az ablakba: eltűnt a nap. Minden vers ablak ma. Az ég helyett ma csupán ablak. Ezer lét jogosult látszani-szólni. És árnyék van. Mindenütt.

A legfrissebb tőzséri ön-énköltői újraalkotásban valahol tehát itt kell keresnünk a mai költőség, a költői szerep és feladat-felelősség, a hivatás kérdéseire adható, adott választ: Szent Sebestyén, amennyiben előttünk áll is, nem tud(hat) ránk tekinteni. Ha mondja is, hiába mondaná. Hiszen nem „férfi-kor” ez már. A lét-börtönben Sebastianus-alteregó mondja-mondja „a vers ablakán kihajolva” – de önmaga takarja ki a napot is.

„Egy angyalt láttam, aki könyvet tartott eléd, melyben minden szavad fel volt jegyezve” – mondja Szent Sebestyénről a Legenda aurea. Palimpszesztus – jegyzi meg már Leviticus-verseiről Tőzsér. Síkból kikapart tér: újra írt tudatot itat fel a papírral a kor. Palimpszesztus-költészet – Tőzsér előző naplójában is elő-előbukkanó gondolat mások, maga, modern költők alkotásai kapcsán – hiszen minden meg van írva. Hiszen ma minden és mindenki ki van kaparva. Újra rá lehet írni. De a megszületett az nem esetlegesen meghalt: hanem megöltük már, mielőtt megszülethetett volna. A sterilitásunk a végtelenbe tart. Lassan-lassan elenyészünk a kozmosz körülöttünk lévő gömbhéjába. Pedig (így a Legenda): „Az Úr azért méltóztatott engem feltámasztani, hogy találkozhassam veletek és megfeddjelek benneteket bűneitek miatt, amiket Krisztus szolgái ellen követtetek el...” Szent Sebestyén alakjában, aki agyonnyilazásából isteni kegyelemmel és üzenettel visszatér a császárai színei elé, a tőzséri „lét nélküli tudat” megtestesülését szemlélhetjük. És tovább a Legenda: „Mialatt Sebestyén ezeket mondta, majd egy órán át bearanyozta őt az égből hirtelen alászálló fényes ragyogás, hófehér palást borította be, és hét tündöklő angyal vette körül. Feltűnt mellette egy ifjú is, aki békecsókot adott neki, és ezt mondta: »Mindig velem leszel.«” Így volt ez régen.

Ma legkevesebb, amit állíthatunk a költő kiváló monográfusát, Pécsi Györgyit (még tizenöt év előttről) idézve: „léthiányában talán a szenvedésnek sincs igazi tétje”. Talán ilyennek látszik a kor. Talán ilyen is. Talán igaznak is tűnik a monográfus Szilágyi Domokost megidéző másik szimptomatikus megállapítása is: „a költészet hagyományos eszközei alkalmatlanok a szétesett világ és a belső fájdalmak kimondására. Fölerősödik a költészet depoétizálásának folyamata […] a mű nyitott, […] üzenete az olvasatokban formálódik meg […] egyre inkább az egyetlen, tagolatlan pulzáló egész képét ölti magára, folyamatosan alakuló monstre vállalkozás lesz, amelyet csak abbahagyni lehet, de befejezni nem.” Így születik az „egyfajta narratív versbeszéd”; vagy amint a költő barátját, Cselényi Lászlót is idézi: a „versesszé”; illetve ahogy a költő állapítja meg naplójában készülő írásáról: „versglossza”.

Ha a férfikor nincs is jelen a világban, de a „mittelség” szétbontott-bomló pszeudoköltészete után a Henye verbéna című verssel (Csatavirág [Lét-dalok]) fémjelezhető a mégiscsak-újbóli hangmegtalálás: a verbéna neve ellenére is egyszerű gyógynövény, kerti vasfű; a latinban: ’zöld ág’, kultikus célra szedett babér-mirtusz-olajág. Már látjuk benne a koszorút. Az alkotó költői szövegtermés játszó értelmezésként azonban tényleg magában hordozza korszakunk „henye diadalságát”; és (!) a depoétizált-szétesszéizált-elprózaizélt-összevisszajátszott mitt-álköltészetére: a gyógyírt. Henye verbéna: a felhangzó versek (!) hangjukban (van hangzásuk!) is gyógyítanak. Még akkor is, ha „a világ agapéval hárít, szeret” (Henye verbéna). És ha: „S látod: új homlokot metsz az égnek / egy más kéz – telik a más föld vésete / más gonddal, mozdulnak más nyelvek, én-ek – / s másul a képzelő én történése: te.” (Jelenés)

Mindezek körbeérő tükrében: hiányzik (görbül-csonkul) ebből a folyton váltogató-válogató gesztus-költészet legújabb kötetmegnyilvánulásából a Férfikor kezdete, a kezdő gesztusok, valaha-egy-időben ágálásnak ható, mégis-közvetlen tisztasága.

II.

Tőzsér naplóírói hitvallása – „…élesen vág belém a felismerés: a napló a legmagasabb gondolkodási-közlési forma, teljhatalom” – már magában hordozza az újrateremtői gesztust is. A napló egyik nagy értéke, ahogy kortársakat, „eleven embereket boncol”. Költők, elbeszélők-írók, gondolkodók, de szakdolgozatot termők is „terítékre” kerülnek a boncasztalon. Irodalmi naplóhoz illőn (hiszen a közzététel mégiscsak közesemény) csekély indulatisággal tárulnak elénk ezek a sorok – még ha az esetleges és természetszerű hiúság ott bujkál is a sorok között (akár az egyik legközelebbi „harcostárs”, Cselényi László iránti is), valahogy mindig fontosabb lesz a költőség elhivatottságából következő (nyelvben, nyelvében élő ember mást nem is tehet Tőzsér szerint) „szakmai” szempont. Például többször is elismerő szavakkal szól „a bölcseleti indíttatású író” Kertész Imréről – de azonnal csak eszmei-gondolati értékké válik a regényíró teljesítménye, ha következetes (ha nem is kellően szigorú!) irodalmi, vagyis nyelvépítői irányokból vizsgálja írásművészetét Tőzsér: „a filozófia kilúgozott, fogalmi nyelvét történetmondásra is alkalmassá tudja tenni. Ugyanakkor és ugyanezért viszont nemigen érdekli a nyelv képi rétegeinek valóságtartalma.” Nem robbannak és robbantanak ezek a szavak: viszont mégiscsak szakmai bírálatként hangoznak föl. Ez az a írói-kritikusi alapállás, amellyel értékén lehet mérni minden alkotást: jelen esetben – irodalmi alkotásról lévén szó – a nyelvépítkezés minőségének megítélése irányából.

„Boncolni” csak őszintén lehet. A költőnapló poétizáltan utóboncolva és újraalkotva tudott őszintének maradni. Sokszor a hiúság-félsz és erósz körül forog az emberelme. Hiszen ekörül forog a világ. Tőzsér elismerő megállapításai mentén néha úgy érzi, hogy „megelőzik”: Oravecz Imre Halászóembere, Cserna-Szabó Fél négye kapcsán – a faluról oly kendőzetlen naturalizmussal írni, a testi nedvekről írni... Sok ismert-elismert írót mint irodalomszervező vendégül látva Pozsonyban, „róluk” gondolkodva: tapasztalhatjuk a tudatos szellemi reflektálás örökös igényét a költőben. Esterházy, Nádas, Balassa, Margócsy, Kukorelly, Parti Nagy, Petri, Orbán... Még lehetne folytatni a sort. Tőzsérben mintha nagyobb lenne a befogadási készség, mint a világ felől az ő elfogadása. Néha „vitába” száll bizonyos kultúrnézetek képviselőivel. Babarczy Eszterrrel, Margócsy Istvánnal, „akik Petőfit nem tudják elképzelni önmagával azonos, nagy személyiségnek... ...A leg­maibb, a posztmodern kommunisták által manipulált tömegembert vetítik vissza 150 évvel ko­rábbra.” Ismer kisszerűségeket. Hrabalról – korai verseinek fordítójaként is – megjegyzi, hogy anekdotizmusa mily megfelelő a magyar irodalomolvasó közeg elvárásainak: már szinte magyar írónak tekintjük. Eörsi István Othello-fordításáról tett megállapításai igen leleplezők az úgynevezett posztmodern értékszemlélet igencsak csúszós-sikamlós talajáról: „A cinikus pesti szleng pedig egyszerűen nem alkalmas a brutális megérzékítésére.” „És hát” a harmadikság gondja. A Heller Ágnes felvetette zsidóság pária-parvenü kettősséget Tőzsér továbbvetítette a kisebbségi sors általános érvényű igazságaként saját léthelyzetére: önmagát is „harmadiknak” gondolva. Ez a talán legnagyobb életkérdés naplóhoz illően, heteken átfonódva, új és új alakban bukkan föl.

Szimptomatikus ebben a kérdésben, amikor felhangzik egy legközvetlenebb és legtermészetesebb költői naplóvágy Alexa Károly irodalomkritikusi munkája kapcsán – egyrészt vallja, volt idő, amikor úgy érezte a költő, bárcsak versei a neves kritikus éjjeliszekrényén nyugodnának, hisz ő az az érzelmileg (népnemzeti) és tudatilag is (a világ elvárásainak megfelelő paradigmatikus tudással bíró) szakember, akinek az értésére vágyhat egy költő: „…ő az az írástudó, akiben jelen kell lennem…”. De ha az előbb említett két sajátosság egybeér, akkor mégis fenntartásai vannak Alexa hagyományos személyiségfelfogásáról („amely szerint az irodalmi alak akkor hiteles, ha az alkotó személyiségével szavatol érte!”). Itt válik el a bor a víztől. Mint ahogy Tőzsér többször visszaemlékezik (!) olyan élethelyzetekre, amikor egyesek szembesítőleg szólították fel: valljon színt, hová is tartozik. Ez a harmadikság gondja: újból és újból előüti fejét a kérdés!

A napló történelmi fejtegetései mindig a kisebbségi lét szorítottságából is adottan „többet látó” emberi léthelyzetből fogalmazódnak meg: ez az egészen kor-szerű tudat – a kisebbségben-lét – ugyanúgy biztosíthat nagyszerű ránézni akarást és értelmezni tudást az emberiség történelmi sorskérdéseire, mint ahogy egy nagy nemzet tagjának lenni is adhat igencsak szűken (el-le)látást. A régi magyar irodalom meditatív kutatójának felfedezés alapú tudása mindig ad olyan történelmi tapasztalatot, amellyel közép-európai, sajátosan magyar intuíciójú „Mittel-észlelettel” átláthatók a világtörténelmi sakkjátszmák. „Csupa vérzés, csupa titok, csupa nyomásos, csupa eszelős” magyar történelmi tudatunk nem csupán a sorscsapottság érzékelésére van „ki-érzékenyedve”, hanem a lényegi-reális folyamatok észlelésére is. A költőlét poétikai-ontológiai fejtegetései a naplóban így örökösen át lesznek hatva a közéleti személyiség szemléleti „gondjaival”. Talán összefüggésbe hozható ezzel az alaphelyzettel, hogy a Négy negyed című kötet megjelenésekor megjelölt alkotási terepek a naplóban is megtalálható területek. Az ötödik terepet pedig – ami talán a „baj” kidolgozása is a testből – így nevezi meg: „drámát tervezek írni […] a főszereplő pedig a habozó embert kísértő »nem tulajdonképpeni lét«: a társadalom”. Újabb Adalék a nyolcadik színhez: a költői-gondolkodói életút szempontjából nem elengedhető kérdése ez a szűkebb–tágabb (magyar–közép-európai) közösségi sorsnak.

Költő-alkotó azonban Erósszal él örök viszonyban: kivételes a nő szerepe a naplóban. Újból és újból felbukkannak „szép”, „szép hangú”, „csinos” avagy régebbi emlékeket ébresztő lányok-asszonyok. Az alkotó ember életében egyáltalán nem kivételes tükre ez Erósz szerepének. A József Attila-i – nem félreértendő és -értelmezendő – „költő szerelme szalmaláng” gondolatra emlékezve: a világ iránti érdeklődés közvetlen fokmérője, miként tűnik elő a nő alakja. Lényegi vallomást olvashatunk a 183. oldalon: „…lecsupaszították ölüket! A költészet utolsó menedékét számolták ezzel föl. Amikor a paradicsomból kiűzött Éva eltakarta magát […] akkor született meg a férfiban a költészet. Amit addig látott, azt most sejteni kezdte, és sejtése határtalanabb volt, mint a látás: a nőben kezdte sejteni mindazt, amit a Paradicsommal elvesztett: a halhatatlanságot, a végtelent, felhők mögé húzódó transzcendenciát.” Az alkotóerő metamorfózisa a világban így nem is lehet meglepő következmény – a költészet femininné válása kapcsán jó százharminc oldallal korábban jegyzi Tőzsér: „…a férfi-princípium, az önmagán túl nyúló szellem, a sejtés, a képzelet s az akarat metafizikája »halt meg«.” S ugyanitt: „A költő meg van győződve róla, hogy nincs költészet, mivelhogy ő már nem ír. Aztán rájön, hogy csak nem olvas. Valójában nem érdekli, amit ma versnek mondanak.” A költői költetlen lét hű tükrei ezek a szavak. Nem „egyszerű” írói válságról van szó: „…a szerelem már csak kint létezik, a természetben, az emberben meg még (vagy már örökre?) tél van.” Személyes léthelyzetével egybeér a világ-baja: „Hiába élünk sokáig, úgy hatvan táján így is, úgy is meghalunk, befejezünk egy életet, s kezdünk egy másikat, s a megelőzőre csak tükör által, homályosan emlékszünk, vagy úgy sem. Bolyongunk életeinkben, mint valami labirintusban, barlangrendszerben, melynek nem találjuk a kijáratát, nem tudjuk, merre van az előre és a hátra.”

III.

Ha kitágítjuk az első rész „tételmondatát” – „Kiültek az inasok az ablakba, jobb kezükkel bal fülüket vakarásszák...” –, (főleg) a Naplók naplójának második része szembenézés ezzel a tényközlő mondattal. Merész indító állítás ez: az új tételmondatunk második fele viszont olyan, a naplóban is felbukkanó személytől származik, akit kellő súllyal idéz személyes ügyében maga a költő. Galán Géza – kivételes érzékű Petőfi-értelmező színészünk – megjegyzése a hozzá barátja költészete kapcsán feltett kérdésemre adott válaszként a mai (poszt-koros) művészi magatartás görbülő-hiányos (jobb kezünkkel bal fülünket) voltára utalt.

Hadd idézzük ismét a költőt, a tőzsérien újraalkotott naplóból, a „palimpszesztikusan” a sajátra író, a folyton menekülő proteusi alakváltásokban a lét nélküli tudat paradoxitását mégiscsak élő írót: „a költő azért ír, hogy eltakarja a lét és a halál kietlenségét. Minden tett sivárság-szüntető és halálellenes…” A modernség romantikus–ál-utó-romantikus hullámváltozásaiban a létezéssel/létezésben meghasonlott mai ember szintén „hajózni igyekszik”: továbbra is nagy igyekezettel! Mielőtt hosszas felsorolásba kezdenénk Berzsenyitől – a költő által több szempontból is tisztelt – Tóth Krisztináig, csak az elmúlt száz évről hangsúlyteremtő kiemelésekben gondolkodva: Ady „illésien”, Babits „jónásian”, Tőzsér „sebestyénien” a küzdés feladásának lehetetlenségéről énekel; József Attila világhiányról, Pilinszky valósághiányról, Tőzsér léthiányról beszél.

A klasszikus értelemben vett, világra reflektáló jegyzeteken túl nagyon szépen bontogatott témacsomókat, igazi „gordiuszi gubancokat” találunk a naplóban. Ezek egy része kibontatlanságában mintegy – talán az 1992 és 1996 közötti idők zaklatottságából fakadóan – még csak „röntgen­foltszerűen” lelhető fel az első részben. A gondolkodó, tudományteremtő ember történeti-irodalomtörténeti fejtegetései az egyik, az aktuálpolitikát mindig meghaladó, érzékenyen lényeglátó közép-európai történelmi értelmezések a másik fontos vonulata az újabb írásnak. Főleg az utóbbival mély összefüggésben talán a kívülállóság (kívül-lét), a „harmadikság” az egyik fő, már ontológiai kérdése a naplónak. A „világgal-szenvedő” korosodó ember emésztőrendszeri betegségei, a férfiember számára elvesző nőprincípium („a lét és tudat szétválásának abszurd drámájaként” [Pécsi Györgyi]) hiányával való küzdelme hálózza be finom szálakkal az írást – és a „mégiscsak” létező egyént. Humor-tragédia, irónia, vágy, megvilágosulás elegye – ahogy a Platóntól „ön-szarkazmussal” vett cím mondja –, az érzékek csőcseléke az ember.

A „férfikortól” elinduló költő hatalmas küzdelme ez. Örökös dyspepsia-gondokról számol be: hisz emészthetetlen a világ – kiszenvedve emésztetlen távozás az írás. De talán levonhatjuk tanulságként, hogy ugyanígy fakadt a poszt-új-költészet a hetvenes–nyolcvanas években az érzészavarból, a dysaesthesiából. Az „új-esztétika” egyik előfutára éppen Tőzsér: a dekonstrukció vagy – ahogy a költő kiemeli Derrida kiindulási pontjáról – a destrukció „don-ki-hóttja”. Nekimegy szélmalomnak, borostömlőnek, a „delnő-színeának” tűnő lét és tudat elválásában modernülő társadalom-óriásnak.

„De hát vesztemre elég sokáig jó tanuló voltam az irodalomban is” – jegyzi fel Tőzsér már az első naplóban. És „általában csak arról támad eredeti gondolatom, amit olvasok. Amit élek, arról nagyon ritkán. Könyvember vagyok, mint amilyen Jean Paul volt.” A költőtől már fentebb idézett ágálás veszélye tehát – saját vallomásként láthatjuk – jóval kiterjedtebb individuum-gond: az irodalom irodalom-gondja. Az újabb napló így folytatja a gondolatot: „…menthetetlenül belegabalyodtam saját hálómba, de hát így jár az, aki magát a megértést is létszerű képződménynek érzi, s torzónak tartaná magát, ha nem tudna időnkint posztmodern verset írni.” Ez a felvetés mégiscsak valamiféle megfelelni vágyást sejtet: a szuverenitás kérdéséről természetszerűleg vall így költő. Csakhogy „normálisan” a legszemélyesebb műfajban teszi ezt: a naplóban – holott a költő naplója mégiscsak a vers. És ha maga a költészet kerül ilyeténféle, de mégiscsak lelken belül kifejlődő kor-kontroll alá, óhatatlanul csorbulnak Parnasszosz jogai.

A megértést is létszerű képződménynek érezni: Tőzsér a velejébe vág a zengzetes ezredfordulós, zengzetes hermeneutikai kérdésfeltevéseknek. Mit állít (szintén a napló szavaival) a posztmodern sztoa?! S mire kényszerít kötelezően az értékkövetendő? Erre is van válasza a költőnek: „A posztmodern: nyelvjátékra és nyelvre sápasztott romantika. A tettre képtelen, tanácstalan ember a képzeletébe és a nyelvbe menekül.” Az irodalom irodalom-gondja: a hamleti cselekvés-késlekedés örök kérdésének tűnik ez. A „szó, szó, szó”, a „ment e könyvek által elébb a világ” problémájaként sugalmazódhatna a gondolat. De a helyzet rosszabb, hiszen a végső köldöknézegetés, léthiány érzetének valóságos kérdése mered ránk.

Költőként így szembesíti magát a ténnyel Tőzsér: „Rám omlottak nyelvi konstrukcióim”. Juhász Ferenc vall hasonlóan költészetéről: ahogy ássa bele magát a nyelvbe, mint egy homokbányába, omlanak rá a „nyelv-bánya” falai. Milyen messzire kerültünk a Bessenyei György-féle nyelv-kincs-bánya képtől. Mondatnánk, túl. Avagy poszt...

Ezen a ponton óvatosan felemlíteném azonban Nemes Nagy Ágnes Rilke-tanulmányának indító gondolatát: „Tudomásul vettem, hogy a vers nem azért nem-próza, mert »formája« van, ríme, ritmusa, hanem azért, mert közlendői – saját szavain kívül – közölhetetlenek.” Forma és közlendő viszonyáról két okból is adekvát a megidézés: egyrészt a Kettős világban című kötet kapcsán maga Tőzsér is mintegy „elődeként” említi a költőt; másrészt az 1979-es Pályaudvar átalakítása kötetével maga Nemes Nagy is adott választ a hatvanas–hetvenes években benne felmerülő poétikai kérdéseire. S ha elfogadjuk ezt a Nemes Nagy Ágnes-i esztétikai alapelvet – a közlendő a közölhetetlennek a mégis-kimondása –, akkor belátható, hogy a „jó tanuló” költő „menthetetlen belegabalyodása” komoly veszélyt jelentett a közölhetetlen kimondására. Bármilyen korszerű volt is a narráció.

A napló egyik bejegyzése – miközben rálátunk a Négy negyed kötetcím jelentésére (!) – szépen megvilágítja Tőzsér Árpád költészetének ezt a személyes és a személyesen túli problematikáját: „…szóval Fichte szerint Kant »háromnegyedes fej«, egynegyed igazság mindig kimarad az írásaiból. Kitűnő kép! A mai magyar irodalom »háromnegyedes száj«, a nyelvén egész sor dolgot nem lehet kimondani hitelesen, illetve sehogy: szerelem, szeretet, szenvedély, halál, Isten, nemzet, haza, munkás, paraszt, cigány, zsidó. A posztmodern és polkorrekt zsandárok II. Frigyes Vilmosként üzengetnek az íróknak: …kellemetlen következményekre számíthat.

A posztmodern sztoa „uralma” az esztétikában, a mindenkori diszciplínaváltások közben élő (irodalom)tudomány számára természetesnek is mondható. De bármily korszerű is a narráció: a megfelelni vágyás-akarás-tudás hármasának kínja nem elégséges(en tiszta) forrása a költészetnek. Ugyanakkor Tőzsér kutató-gondolkodó költő-irodalomtörténészként eleve igen magasra helyezi a lécet: „Mintha a betűk jelentése nem is a jelentés, hanem a haladás, az egymásutániság volna. Furakodnak féregként, bele a jövőnkbe, s eszünkbe sem jut, hogy másként is lehetne, hogy a gondolkodásnak nem természete a linearitás, hogy a múlt-jelen-jövő féregjárata esetleg csak magának az írásnak, a betűk egymásutánjának a lenyomata.” Derrida „a betűk helyett az ún. mitogrammát, a többdimenziósan tagolt jelképet javasolja, a lineáris gondolkodás helyett visszatérést a szimbolikus gondolkodáshoz”. A „mittelség” régi programját és egyben meghaladását fedezhetjük újra fel Tőzsérnél.

A Genézis, 1979–1956 kötetben írja a költő: „..regényeket álmodtam össze. S persze elsősorban lányokról. […] De olyan erővel éltem álmaimat, hogy sokszor ébren is összekevertem őket a valósággal. Írni csak naplót írtam. De azt szakadatlan […] egy-kettő megmaradt […] láthatom, mennyire nem voltam csodagyerek. […] Az itt következő – időben visszafelé épülő – válogatás pedig éppen ezt a sort, versíró múltamnak éppen ezt a fejlődési vonalát akarja felmutatni.” Az Érintések ciklus-kötet felé haladva a Gyalog Péterfala határában című versről-ciklusról szólva pedig: „a tárgy belső terében a költő arca dereng.” A kaleidoszkóp mozgású történelmi időben már annyiféleképpen derengett a költő arca. A naplóban tizen-éve: „»Az Isten meghalt« szlogen annyit jelent, hogy a férfi-princípium, az önmagán túl nyúló szellem, a sejtés, a képzelet s az akarat metafizikája »halt meg«”. Isten meghalt, de a költészet is meghalt-e? Vagy csak úgy halt meg, mint „Isten”? Belénk halt.(?) Látszólag egy partra szorult személytelenség felé mozdul el minden – nem a Simone Weil-i ami személyes és ami szent személytelenségéről van (már) szó. Ahogy Tőzsért idéztem: a tanácstalan ember nyelvjátékaiba fagyottság utániság – a partra vetettség utániság. De talán ennek ellenében most egy költői újjászületésnek (is) lehetünk tanúi. Arról, hogy van lét. Ami szól a szellem férfi voltáról s a költészet érdekeltté tevéséről-levéséről. Hiszen a költő ír. (Érzékek csőcseléke, Kalligram, 2011; A vers ablakán kihajolva, Palatinus, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben