×

Petri-csésze

Naplójegyzetek, 2002. február–június

Tőzsér Árpád

2012 // 07-08

Apolló és Anyolló




Február 24.

Holnapi verselemző szemináriumom témája Bakucz József Apolló és Anyollója. „Foglalkozása delíró merítész az összevisszaságban ki itt belépsz hagyj fel minden erénnyel…”, kezdődik a többoldalas szövegfolyam. Miért tartja vajon az utó- és posztmodern kritika a neoavantgárdot blöffnek, mikor az iskola leginkább blöffgyanús stíluseszközével, a szójátékkal az utó- és posztmodern költészet és próza is nagyon gyakran él? Mennyiben más, ha ez utóbbi csinálja ugyanazt? Első fokon talán annyiban, hogy az utó- és posztmodern vers mindig megteremti azt a beszélőt és beszédhelyzetet is, akinek a szájából és amely helyzetben a szójáték funkciós s így hiteles, míg az avantgárd és a neoavantgárd az ilyenfajta hitelességgel (és semmilyen hitelelességgel) nem törődik. Minél hiteltelenebb a szöveg, annál jobb: annál több benne az anarchia, a felforgatóerő. A magyar társadalom pedig talán éppen e miatt az anarchiára irányultsága miatt nem vette be már a kezdet kezdetén sem, s nem veszi be ma sem az avantgárdot, sőt a valamivel simább, domesztikáltabb formáját, a neoavantgárdot sem. Elege volt az anarchiákból 1919-ben és 1945 után. S bár Kappanyos Andráshoz hasonlóan (Jelenkor, 1998/12) én sem osztom Dominique Noguez véleményét (hogy maga Lenin lett volna az avantgárd preformációjának, a dadának a szellemi atyja), úgy vélem, hogy az ellen­szenvhez már a párhuzam lehetősége is elég, s bizony a bolsevik és dadaista anarchia között vannak bizonyos strukturális egyezések. De vissza Bakuczhoz: az elmondottak ellenére sem ártott volna s nem ártana (még nem késő!) differenciáltabban szemlélnünk az avantgárdot. Bakucz József avantgárdja például szerintem „posztmodern” olvasatokkal is szolgál. S nemcsak a szöveg jelentésrendjében is jól funkcionáló szójátékai miatt (vö.: delíró–deliráló–delírizáló–elíró; merítész–merítő–ítész), hanem például a struktúra jól érzékelhető epikai tengelye miatt is: a nyílt autópályán, az „űrben” hirtelen kozmikus magányát tudatosító férfiban (Apollóban) az eksztázisig fokozódik fél­tékenysége-szerelme a nő (Anyolló) iránt. (Meg kell jegyeznem, ez az Apolló–Anyolló szójáték, párhuzam nem a legszerencsésebb: az Apollóval szemben az Anyolló szónak akarva, nem akarva humoros jelentése is van, pedig a nőnek az ilyenfajta lekezelése a teljes szöveg jelentéséből nem következik.) Apolló a nőhöz kapcsolódásán keresztül hirtelen rádöbben a hagyományos értékekhez, a természethez, a múlthoz, a gyermekkorához való kötődéseire is, a mítoszok és természettudományok képeinek, az egymásba szabadon átjáró jelentéseknek köszönhetően pedig az egész tudatfolyam és a benne megképződő világ az univerzumba helyeződik, univerzálódik.

Bakucz József persze nem tartozott közvetlen az avantgárd iskolákhoz (bár kapcsolata a párizsi Magyar Műhellyel egy időben szoros, 1963–64-ben egy évet Párizsban töltött), ő nem Párizsban, hanem Amerikában, Bostonban élt, s a különböző amerikai nagyvárosokban szerkesztett és megjelentetett Arkánum című folyóirat szerkesztője volt. Az amerikai lírai (elsősorban whitmani) hagyományoknak megfelelően költészetének legáltalánosabb foglalata a kozmikus „tudatú”, terű, idejű, parttalanul áradó misztikus-panteisztikus szabadvers, de ebben a retorikai foglalatban szinte minden neoavantgárd és posztmodern kifejezési eszközt (így például a dekonstrukciót, a nyelvi szinkretizmust, a nyelvbotlásnak tűnő, de új jelentéseket indító szócsavarásokat, a szókombinatorikát, az elliptikus mondatokat stb.) képes működtetni. Költészete így, az irányzatok metszéspontjában kitűnő irodalmi kilátótorony és dokumentációs anyag.

Apropó: fentebb, a delíró assziációs sorából kifelejtettem a deli író lehetséges jelentését. Az 1997/7-es Kortárs egy sor jelentős tanulmányt közöl Bakuczról. Pomogáts Béla írása inkább kisesszé. A címe: Bakucz József fehér ruhában. Leírja, hogyan ismerte meg a költőt: „Leszálltam a vonatról [Párizsban, természetesen – T. Á. ], és nyomban a szemembe ötlött egy magas úriember, fehér ruhában, piros nyakkendővel (a harmincfokos melegben).” Nézem az összeállítás elején álló fényképet: jól fésült, szabályos arcú, szép férfit mutat. Költőnk valóban férfiszépség, Apolló, „deli író” lehetett. 1929-ben született, 1990-ben aránylag fiatalon, hatvanegy éves korában halt meg.

Február 8.

Keresztury Tibor idézi Petrit: „S mennyország azért nem lehet, / illetve nem szabad, hogy légyen, / mert a dögletes szeretet / velünk maradna mindenképpen”. A humánus lélek és kritikus elme aztán feltehetően nem tud napirendre térni az olvasottak fölött, mert Keresztury egy későbbi Petri-interjújában óvatosan bár, de visszatér a témára és a verssorra: „»A szeretettel nem tudok mit kezdeni« – írod, máshol pedig a szeretet jelzője a »dögletes«. Mégis: kinek a szeretete nélkül fordult volna más irányba az életed?” (Mindkét idézet a Kételyek kora című kötetből származik.) A költő részéről jellemző felvetés, a kritikus részéről jellemző kérdés. A velejéig materialista Petri halálos biztonsággal tapint rá a metafizika egyik földi princípiumára: a szeretetre, amely túlnyúl rajtunk, s ezzel mintegy megelőlegezi a túlvilágnak (vagy akár a mennyországnak a) létét (is). A szeretet ellen a költőnek nemcsak jellembeli egoizmusa, hanem az anyagba zártsága is tiltakozik. Az egyszerre több rendszerben gondolkodó Keresztury viszont nem akarja a költőt provokálni, elfogadja materializmusát mint olyan alapállást, amelyből nem nyílik túlvilág, de tisztában van azzal is, hogy Petrit azért (a hitétől függetlenül, mintegy a környezete irányából) még érheti szeretethatás. Sőt: amennyiben a szeretetlenség önpusztító, valószínűleg csak ennek a másokból feléje irányuló szeretetnek köszönhetően maradhat életben és írhat. Arra kérdez hát rá, hogyan viseli el a költő a feléje tartó szeretetet.

Míg a Keresztury-könyvet böngészem, a rádióból azt hallom, hogy egy tizenhét éves srác benzinnel leöntött és felgyújtott egy hajléktalant. Íme, a szeretet „dögletesként” való elutasítása, azaz a szeretetlenség a gyakorlatban! Petri a Kereszturynak adott interjúban személyesen és hangsúlyosan vállalja a szeretetlenség morálját, versében tehát nem egy kreált vershős, hanem ő maga nyilatkozik meg. Ha én csináltam volna vele az interjút, arra kérdeztem volna rá, hogyan viselné el a feléje irányuló szeretetlenséget. Mit szólt volna például ahhoz, ha a rádióhír sráca őt nézi hajléktalannak, és miután benzinnel módszeresen leöntözi, felgyújtja?

A szeretetlenség gyilkol. Benne fizikai képtelenség verset írni. A költészet a szeretet fényűzéséből születik. Fölös energiából, ahogy Kertész Imre mondja valahol. Ha magában a költőben nincs szeretet, akkor a vers léte a mások szeretetének, a mások fölös energiájának köszönhető. Keresztury kérdésének tulajdonképpeni „üzenete” tehát: aki él, nem szabadulhat a „dögletes szeretettől”. Még Petri György sem.

Március 8.

A rádió reklámműsorában hallom a furcsa kérdést: Igaz-e, hogy a rendszer alapítványai csak a Fidesz udvari művészeit szponzorálják? Persze, hogy és sajnos, hogy igaz. De azért hozzáteszem: a költőket és írókat a Fidesz sem kegyeli. S valószínűleg még akkor sem kegyelné, ha mesterdalnokokként minden este szerenádot adnának Orbánnak. Jó lenne tudni, hogy miért e mellőzés. Talán azért a valamiért, amiért az írókat az MSZP sem kedveli különösebben: félnek a szó referenciáitól. Persze az MSZP és a Fidesz még a félelmében is különbözik egymástól: az MSZP azt kívánja az irodalomtól, hogy legyen polkorrekt, azaz „társadalomtiszta”: szólhat bármiről és bárhogyan, csak a politikai hatalmat hagyja békében. A Fidesz viszont azt akarja, hogy a költő vagy őt éltesse, vagy hallgasson. Ez is, az is totalitarizmus a javából. Ismerjük mindkettőt, mint a rossz pénzt.

A globalizmussal, amely a legújabb kor totalitarizmusának tűnik, csak ismerkedünk. Spencer még azt mondta: „A fejlődés az anyagnak az egységesülése és a mozgásnak az ezzel járó szétszóródása, amelynek folyamán az anyag viszonylag határozatlan s össze nem függő egyneműségből viszonylag határozott s összefüggő különneműségbe megy át, amelynek folyamán a visszatartott mozgás hasonló átalakulást szenved.” A globalizmus az összefüggő egyneműség anomáliáját akarja megvalósítani. Ennek a totalitarizmusnak az irodalomellenessége régi, az életellenessége új. Viriliónak, a sebességkutatónak és médiafilozófusnak a nevéhez fűződik az úgynevezett totális baleset elmélete: a telekommunikációval és az ezt jellemző azonnalisággal, közvetlenséggel és totalitással a totális baleset lehetőségét is „feltaláltuk”, mondja a tudós. Az emberi civilizációt az „összefüggő különneműség” éltette ezer éveken át. Az emberi Egész (a civilizáció) nem pusztulhatott el, mert az autonóm részek mindig újra tudták termelni, de ha a rész, a „hely” autonomitása megszűnik, s a globalitás „összefüggő egyneműsége” (a globális totalitarizmus) megteremtődik, a civilizációt egyetlen hibás lépés, hibás gombnyomás a levegőbe röpítheti, megszüntetheti. S nem lesz, ami újratermelje.

Március 15.

Ki kell vándorolnom ebből a műkedvelő nemzetből! Mindenből, amit csinál, árad az amatőrség. Megnyitották az új Nemzetit, a tévében a Tragédiát adják, nem tudom nézni, annyira gyenge, annyira ordítóan dilettáns. Délután kint voltam a Medikus-kertben, a Petőfi-szobornál, a Csemadok ünne­pelte március 15-ét, ott is ugyanazt a vidéki műkedvelést éreztem. B. Éva állt mellettem, ő meg a mi tegnapelőtti műsorunkat nem bírta nézni (a Magyar Intézetben Grendel új könyvének, A tények mágiájának volt a bemutatója), azt mondja, annyira unta, hogy felében otthagyta. Neki meg mi voltunk az unalmas műkedvelők. Hát, ugye, az ízlések és a pofonok!

Március 20.

Végre valami sikerélményféle! Kérdezem tegnap este az Intézetben Koncsoltól, milyen volt az Alföld-estünk. „No, ennek már volt gradációja és esése!” – mondja Laci a Grendel-bemutató „unalmára” utalva. S én magam is úgy éreztem, hogy ez nem volt olyan vontatott, nyögvenyelős, mint amaz. Keresztury Tibor és Aczél Géza gyakorlott előadók, jól beszéltek, közönség is volt (az elsőéveseim szinte testületileg kivonultak, a kalligramosok, Hizsnyaiék el sem hitték, hogy nem hatalmi szóval rendeltem őket oda, pedig nem). Felvetettem: nem lehetne-e valamelyik Debreceni Irodalmi Napok témája az „egyetemes magyar irodalom” fogalma (s benne a „határon túli magyar irodalom” kérdésköre), Aczél Géza válasza egyértelmű volt: nem. Állítólag nincs hozzá ember. Hát nem tudom. A műsort kellemes beszélgetés, borozgatás követte. Tibor elmondta, hogyan bűvölte egy hasonló bécsi Alföld-esten Monoszlóyné a közönség soraiból, s ment oda hozzá az est végeztével, hogy: Te leszel, aki az én Dezsőmről monográfiát fog írni! Éjfél körül már mindenki kitűnően érezte magát, Tibor még egyszer elmondta a bécsi sztorit, de akkor már hahotázva, fuldokolva a nevetéstől. Ma tízkor városnézés velük.

Copak?


Március 22.

Meghalt Gadamer, százkét éves volt. Mi értelme az ilyen hosszú életnek!? Aki sokáig él, sokat csalódik. Az agg Gadamernek látnia kellett, hogy minden akarata, vágya, elmélete az ellentétébe fordul, a hermeneutikából befogadásesztétika lesz, s egyiket is, másikat is felrúgja a dekonstrukció.

József Attila-díjat kapott Hizsnyai Zoltán, Orbán János Dénes, Reményi József Tamás. Mind a három liberális irányultságú. S méghogy a Fidesz az udvari művészeit szponzorálja! – S olvasom mindezt a Népszabadságban. Áldja meg Adonáj E. F. P.-t: valamikor még ő intézte el, hogy ingyen kapjam a lapot. Nélküle (a lap nélkül) süket lennék és vak. Egyszer megkérdezte tőlem V. L. M.: hogyan lehet az, hogy én Pozsonyban, az isten háta mögött is napra készen tájékozott vagyok irodalomban is, politikában is? Íme a válaszom: olvasom a Népszabadságot. S ugyanakkor: nem vagyok-e vajon én is pusztán sajtóművelt, mint amilyen állítólag Ady volt?

Április 5.

Tegnap az egyetem vendége volt a svéd király. Életem első királya, akit színről színre láttam, de nem mondhatnám, hogy nagyon meghatott a látványa. Sőt! Hajnalban a szokásos bélgörcseim a mosdóba zavartak, s dolgom végeztével tele volt a vécékagyló a szlovák betyárdalok „krvavá polievká”-jával, piros levesével (értsd: vérrel). Mit mondjak: torkomba ugrott a szívem. Megint láttam magamat a műtőasztalon (hét-nyolc éve már műtöttek egyszer aranyérrel), hallottam a műtét utáni gyötrődéseim hangjait a vécén. Csoda-e, ha napközben percenként volt a fenekemben az ujjam: ellenőriztem, vérzek-e még. Aztán jött a király, s nekem egyre az járt a fejemben, hogy mi történne, ha most ilyen kézzel kezet kellene vele fognom! Pedig szegény Gusztáv nem érdemelte meg tőlem a profán gondolatokat, csendes, jóravaló embernek tűnt, az egész fogadás alatt hallgatott, ki sem nyitotta a száját. Én Milan Richterrel, a svéd Tomas Tranströmer szlovák fordítójával álltam s beszélgettem a tömegben, súgva mondta: beszédhibás a király, azért hallgat. Ilyen körülmények között csoda-e, hogy nekem nem a király, még csak nem is a királyné, hanem az erre az alkalomra gyönyörűen kiöltözött hallgatónőink, lányaink, asszonyaink tetszettek? Nem is tudtam, hogy ennyi köztük a szőke. Mintha valamennyi svéd lett volna. Nincs elegánsabb a fekete estélyis szőke nőnél!

Most este kilenc óra van, s én még mindig a fenyegető aranyérműtéttől rettegek. Előttem a Népszabadság február 26-i száma, benne E. Fehér Pali idézi Alekszandr Gribojedovot, Az ész bajjal jár szerzőjét: „Minden igazi baj a vélt bajoktól való félelemből származik.” Most akkor hogyan is van ez? Azért vérzik az aranyerem, mert félek a műtéttől, vagy azért félek a műtéttől, mert vérzik a fenekem? S mi köze mindehhez XVI. Károly Gusztáv svéd királynak? Az ész valóban bajjal jár.

Április 7.

Mervel Feri telefonált Stockholmból, Gustafsson Larst tervezi fordíttatni, kalákában, s engem is be akar vonni a munkába, kér, hogy szerezzem meg Kányádi e-mail címét, mert őt is fel akarja kérni fordításra. (Richtertől meg kell kérdeznem, hogy létezik-e cseh vagy szlovák Gustafsson-kötet. Én nem tudok róla.)

Április 8.

Az MSZP 42, 04%-kal, a Fidesz 41,11%-kal végzett a választásokon. S ha visszagondolok a Medgyessy–Orbán-tévévitára, Medgyessy rokonszenves szereplésére, Orbán ajakbiggyesztéseire, már ki is egyeznék ezzel az eredménnyel, csak azzal nem tudok kiegyezni, hogy az MSZP megint koalícióra fog lépni az SZDSZ-szel, s így az SzDSz újból megkaparintja a kulturális és iskolaügyi tárcát. Ezt a hisztériás brancsot kellene a hátáról ledobnia az MSZP-nek, s akkor el tudnám fogadni őket.

Április 12.

Megpróbálom egyenesen gépbe verni a gondolataimat, hátha így zseniálisabbak lesznek, mert egyébként mostanában bármit gondolok, a középszer bújik ki belőle. Tegnap megvolt a Költészet napi happening, a Magyar Intézetben ünnepeltünk, Varró Dániel, Orbán János Dénes és Benyovszky Krisztián részvételével, az én szervezésemben. A műsort követően vacsora volt a Zichy-palotában, s közben egyetlen szellemi-társadalmi tágasságot, egzisztenciális mélységet villantó mondat el nem hangzott, csak a durva, sőt trágár élcek özöne! De legalább nem vettem benne részt, a hallgatás félbecsületes passzív rezisztenciájába vonultam. S azért csak „félbecsületes”, mert ebben a zabolátlan viccparádéban tulajdonképpen én nem is tudtam volna részt venni, sohasem leszek igazi showman, a médiasztárok között csak szánandó kuka vagyok. De várjatok csak, szervezek én még nektek olyan happeninget, hogy bámulhattok! Azt tervezem, hogy mégiscsak otthon, Gömörpéterfalán temettetem el magamat, s cigánybanda fogja kísérni a koporsómat a temetőbe. Kikötöm: a cigányok geszteteiek legyenek, s azt húzzák, hogy „Erdő szélén van egy betyár megölve, zöld selyemmel van az álla felkötve”. (Halálában már csak ne alakoskodjon az ember! Mi közöm nekem Gustafssonhoz? – annál több Gusztihoz, a legénykorom hét határon híres gesztetei prímásához. Él-e még vajon?) Ha nem kellek a nyegle, posztmodern Pozsonynak, majd kellek a népi Péterfalának. Legszívesebben még életemben megrendezném a temetésemet, s valami oszlop mögül végignézném, mint ahogy anno V. Károly császár végignézte a saját eljátszott temetési szertartását.

Április 18.

A Fidesz mintha nem tudna jól magyarul. Azt mondják: a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma. Ebből a formulából a mai kultúra kimaradt. Ez a kihagyás persze lehet program is (akkor nagyon szomorú program), de lehet véletlen vagy a kifejezés nem értése is. És lehet freudi elszólás is. Sok jel ez utóbbira mutat. Vegyünk egy kompatibilisebb példát! Ezt is Orbánéktól hallottam (a választási kampányban persze): előbb van a tett, aztán jön a szó. Ezt úgy is lehet érteni: előbb vágj, aztán mérj! Freud szerint a nyelvbotlás általában az ember elfojtásait hozza felszínre. Minél jobban el akarjuk rejteni szorongásaink okát, annál nagyobb esély van rá, hogy az váratlanul a felszínre tör. A Fidesz-nép nem kimondottan észkombájnok gyülekezete, sokszor valóban előbb cselekszenek, s aztán gondolkodnak, de szerény értelmi képességeiket titkolni akarják. Aztán egy-egy meggondolatlan szófordulatukkal elárulják magukat. Pontosabban: fentebbi nyilatkozatukban a mondandójuknak nem a megtervezett nyelvi formája realizálódott, hanem a tervezettet megelőző spontán, úgynevezett belső beszédük elemei törtek felszínre. Magyarul: azt mondták, amit tulajdonképpen mondani akartak.

Április 23.

Miért is voltam én most Pesten? Tartoztam egy úttal az ördögnek, ahogy mondani szokás. Írószövetségi választmányi ülésre hívtak, amelynek legemlékezetesebb eseménye az volt, hogy V. G. az ülés kellős közepén elkezdett fuldokolni, hörögni, mindenki azt hitte, szívrohamot kapott, aztán kiderült, hogy csak félrenyelte a szódavizet. De azért még így is rossz volt nézni a fuldoklását. Egyébként megint az Arany János Kuratórium összetételét tárgyaltuk, valóban nem kellett volna elmennem. Hoztam viszont három könyvet: Thomka Beáta: Beszél egy hang; Georges Bataille: Az erotika; Szilágyi Gyula: Tiszántúli Emanuelle.

Április 27.

Meghívót kaptam Csopakra. Mezey Kati invitál a kezdő írók országos szemináriumára, a verstan alapfogalmairól kellene előadnom. Elmegyek megkóstolni a csopaki bort, a verstan helyett viszont szívesebben adnék elő magáról Csopakról, illetve a Csopak helynévről. Az egész Dunántúl (főleg a Balaton-környék) tele van szláv helynevekkel. Mikor Csopak nevét először hallottam, elnevettem magamat: Csopak. Copak? A copak cseh szó szlovák megfelelője ugyanis úgy hangzana (ha volna ilyen szlovák szó), hogy čopak (ejtsd: csopak). A mai szlovák nyelv azonban nem ismeri a čopak szót, a cseh megfelelője, a copak viszont a köznyelvben annyira gyakori töltelékszó, mint a magyarban a hát. Körülbelül a jelentése is az, többnyire kérdésként hangzik el: copak? – ’hát aztán?’, ’vajon mi?’, ’s akkor mi van?’ (szó szerint annyit tesz: ’mi van aztán?’). Aztán megnéztem az etimológiai szótárakat, mit mondanak a Csopak helynév eredetéről, s kiderült, hogy Csopaknak semmi, de semmi köze a copakhoz. Az első, írásban fennmaradt alakja (1211-ből) Supoc, amelyet a cseh Šupík személynévvel hoznak összefüggésbe. Nagyon kell hát vigyázni a hangzásbeli egyezésekkel, a Csopakhoz területileg közeli Paloznaknak sincs köze a csaknem pontosan úgy hangzó szlovák poloznakhoz (ennek jelentése a ’fél jel’ volna, a helynevet magát egyébként a szótárak a szintén szláv plazníkhoz kapcsolják [plazník–palazník–paloznak], amely szó Ján Stanislav szerint ’csuszamló talajt’ jelent). Száz Csopaknak és Paloznaknak is egy a vége: unalmas verstan helyett talán inkább éppen ilyesmiről kellene előadni a kezdő költőknek. Ez bizonyára sokkal inkább beindítaná a nyelvi fantáziájukat, s akár verskreativitásukat is, mint a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozásának szabályai.

Dekonstruktív elégia




Május 1.

Az ágyam plafonig érő s az egész falat beborító regális, azaz magas, nyitott könyvespolc alatt áll. Este, ha elalszom, a retinámon az utókép: könyv; reggel, ha ébredek, az első kép a recehártyámon: könyv. A legenyhébb földrengés rám dönthetné a regális nehéz vasszerkezetét s a még nehezebb könyveket, a szó szoros értelmében az irodalom halottja lehetnék, de addig csak az irodalom porától kehes, köhécselő öregúr vagyok. Ma hajnalban azonban valószínűleg volt valami mikrorengés a föld mélyében, mert a legfelsőbb polcról lemozdult egy könyv, s egyenesen rám zuhant. Morogva, félálomban félretettem, meg sem néztem a borítóját, csak felkelés után. Huizinga Homo ludense volt. Ha már így az ölembe hullt, belenéztem. „Az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődött és bontakozott kiolvastam, ahol épp kinyílt. Íme, csopaki előadásom első mondata! Az ég küldte. Mert kezdhetném-e mondandómat a kezdő írók számára másként, mint a kultúra kezdetével, a játékkal? Elsőéves hallgatóimmal gyakran játsszuk Karinthy, Kosztolányi és általában a nyugatos írók kedves játékát, a szekretert. Egy papírlap tetejére valaki felír egy verssort, s úgy hajtja be a lapot, hogy a felírtakat ne lehessen látni. A szabadon maradt helyre felírja a verssor utolsó szavát és szótagjainak a számát, s ehhez a következő játékosnak egy újabb verssort kell komponálnia. Aztán a második játékos is behajtja a papírt (a második verssorral), s folytatódik a játék a harmadik játékossal. A csopakiakkal – mondjuk – szonettet fogok íratni. Bevezetőben elmondom nekik a Huizinga-elmésséget, s megtoldom egy saját aperçuvel, amely szerint az emberi közösséget, társadalmat általában négy kötelék tartja össsze: a szerelem (a család), a gyűlölet (a háborúskodás és a háború), plusz a munka és a játék. S amennyiben a szerelem és a munka (legalábbis a testi munka) már egyre inkább anakronizmus (egyre inkább a gépek végzik, egy-két hónap elteltével pedig a férfi–nő páros általában már inkább gyűlöli egymást, mintsem szereti), számunkra, a Bataille-féle szimulakrum-közösség polgárai számára marad a játék és a háború kötőanyaga. S mivel a háborúnak most nálunk, hál’ istennek, nincs aktualitása, játsszunk: írjunk (kalákában) szonettet. Előbb persze elismételjük a szonettről szóló ismereteinket, s míg a hallgatók a papírokkal bíbelődnek, addig el lehet nekik mondani azt is, hogy az irodalom a lehető legnemesebb játék, az író úgy játssza a teljes életet, hogy sem ő, sem az olvasó nem hal bele, hogy játék közben olyan sebeket kapunk, amelyekből nem folyik vér.

Május 2.

Ez lett Csopakból: gyalázat, megszégyenülés. Elindultam, 9:15-kor ment volna a vonatom, de a trolibuszmegállóról egy hatalmas bélgörcs visszafordított. Vágtáztam szégyenben és kínban haza, s csak az isten mentett meg a teljes megsemmisüléstől. Itthon a vécébe szinte már bezuhantam. S kizuhant belőlem a gyalázat, s azóta is zuhog.

Az el nem indulásomnak viszont volt egy általam eléggé nem értékelhető hozadéka: írtam belőle egy verset: Az el-nem-indulás elégiája avagy: Tanulmány B. Sz. portréjához. S közben rájöttem, hogy megfogtam az isten lábát: úgy írtam verset, hogy közben az irodalomelméleti heppemet is kiélhettem. Az én Borbély-versem (mert Borbély Szilárdról van szó) ugyanis egyáltalán nem Borbély-paródia, hanem valóban tanulmány (a képzőművészeti vázlatok értelmében az!), mondjuk, egy elképzelt Borbély-monográfiához. (Ez most trendi a magyar irodalomtudományban: úgy írni kritikát, hogy a bírált művet a kritikámban újraélem s kicsit újraírom. Jonathan Culler fejteget valami hasonlót a Dekonstrukció. Elmélet és kritika a strukturalizmus után című munkájában, nálunk pedig, ha jól látom, a „dekonos” Szilasi László alkalmazza először a módszert, A selyemgubó és a „bonczoló kés” című kötetében.) Hát én is úgy írtam „kritikát“ Borbély Szilárd Mint. Minden. Alkalom. című verskötetéről, hogy írtam hozzá egy B. Sz.-verset. Ahogy a Borbély-versek csak indulnak, de soha nem érnek el a célállomásra, tele vannak részletező sejtelemmel, lemondással, úgy az én versem is helyben topogó-hátráló, „dekonstruktív” elégia.

Érzi, folytatnia kellene. De mit hagyott abba,
s hol hagyta abba, hol kellene folytatnia,
hogy ne a homályos járuljon a homályoshoz,
hanem az egyik lábnyom a másik lábnyomhoz?
- - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - -
A trolibusz beáll, ő nem száll föl, rémülten érzi,
olyan hely várja, ahová nem akar menni

Lehet találgatni, mely sorokat írtam én, s melyeket ír(hat)ta (volna) B. Sz. Lehetne ez akár saját versem is, de csak annyiban az, hogy B. Sz. néhány sajátos szövegformálási módszerét úgy emelem ki benne, úgy húzom alá, hogy mintegy magamévá írom őket. S mindezt átgondolva gyorsan írtam még egy „verstanulmányt” Oravecz Imre Halászóemberéhez is. Hogy a Parnasszusnak is legyen mit küldenem. Mert az elsőt az Alföldnek küldöm. De az is megfordult a fejemben, hogy egy egész kötetre valót írok az ilyen „tanulmányokból”.

S valamit még a valóságos el nem indulásomról: hosszú időre megint meg vagyok félemlítve. Már szinte ki sem merek lépni a házból, nem lehet azt elmondani, mit érez az ember, ha a legváratlanabb pillanatban rándulnak görcsbe a belei, s indul be a perisztaltikája. Olyankor, ha nincs közelben toalett, akkor kész a katasztrófa, egy pillanat alatt vége a világnak, vége a civilizációnak, az ember szűkölő állattá válik, s rohan, rohan, míg az erejéből telik, menekül önmaga elől, a szégyen elől, a pusztulás elől.

Május 6.

Még el sem csitult bennem a „totális balesetem” tragédiája, s máris itt van az újabb peripetia: szól a telefon, Elek Tibor telefonál, 14-én el ne felejtsem, hogy szerzői estem van a Petőfi Irodalmi Múzeumban! Németh Zoli vezeti, már el is küldte a kérdéseit. Mit mondjak? Én már napok óta nem történek, de a dolgok továbbra is történnek velem. A szív leállt, a köröm és a haj nő tovább.

Május 13.

Elindultam (Budapestre). Fiat voluntas tua! Legyen meg a Te akaratod! Tomas Traströmer verseiből kászálódtam ki. A Berceuse című versében írja a költő: „Elsüllyed, ami nappal történt, a feladat nehezebb, mint az élet”. Szép, de nem igaz: sokszor a feladat húz előre bennünket. Az ember már-már feladná, de megígérte a barátainak, Réz Palinak, a Holminak, a PIM-nek, Elek Tibornak, bárkinek, annak, ami nem ő (Nietzsche: „Ami nem én vagyok, az számomra az Isten!”), hogy lefordítja Tranströmer néhány versét, hogy tanulmányt ír a költőről, hogy előadást tart a PIM-ben. És csoda történik: felkel és jár. S néha a feladatot, ami az embert feltámasztja s elindítja, egyszerűen csak Monikának vagy Évának hívják. Tranströmer csaknem magatehetetlen, béna és néma, a felesége, Monika asszony fuvarozgatja, még beszélni is ő beszél helyette. S ha Monika azt mondja, hogy megyünk, akkor Tomas megy. S a menetelésből remek panteista-posztmodern versezetek születnek. S láttam a múltkor Gyulán Balla D. Károlyt is: ha leül, nem tud felállni (talán izomsorvadása van), Éva, a felesége, egy madárcsontú asszonyka (egyébként maga is kitűnő író) támogatja, hordja autón. S nincs kizárva, hogy írni is közösen írnak, mint a Goncourt fivérek (akiknek állítólag még a naplójuk is közös volt). S mindenhol ott vannak. Tranströmer is, Ballada Károly is. (Károlynak én adtam a „Ballada” nevet, s ő elfogadta.) Nekem sem ártana a feladataim mellé egy Monika vagy egy Éva.

Május 15.

Nincs mit szépíteni rajta: a bukás az bukás. Az egész nagy, kétmilliós Budapesten ketten tartották érdemesnek eljönni a szerzői estemre. S tulajdonképpen az a két ember is hivatalból volt ott: Metz Katalin a Magyar Nemzetből, Dr. Kozma László főtanácsos az Oktatási Minisztériumból. S hogy ne hazudjak: ott volt egy félóráig Gróh Gáspár kritikus is, aztán angolosan távozott. Az összkép persze valamivel vigasztalóbb volt, mert az előadókat, szavalókat, színpadrendezőket, mikrofonkezelőket is beszámítva úgy tizenöt ember volt jelen a teremben. S most, ahogy mindezt az Astoria halljában papírra vetem, az esemény már egészen jelentősnek tűnik. A bukásnak nincs műfaja. Bármit írunk róla, az írással megemeljük a jelentőségét. Pedig a bukás az bukás. Nemlét. S a nemlétnek a nem írás lenne az adekvát kifejezése. De hátha mindez csak annyit jelent, hogy bukás mint olyan nincs is: amíg élünk, addig a bukásaink is a javunkat szolgálják. Én például most már legalább tudom, hányadán állok Budapesttel.

Könnyű szívvel, ruganyos léptekkel indulok városnézésre (még a testi bajaim sem jöttek el a fellépésemre, elmaradtak tőlem), szeme közé akarok nézni a városnak, amelynek nem kellek. A Rákóczi út és Múzeum körút sarkán szembefordulok az Astoria patinás épületével, megkeresem a negye­dik emeleten a 405-ös szoba ablakát, na nem Károlyi Mihály miatt (1918-ban, az őszirózsás köztársaság hónapjaiban Károlyi valahol az Astoria negyedik emeletén lakott a fe­leségével), hanem azért, mert 1967-ben én is az Astoria egyik negyedik emeleti szobájában töltöttem egy éjszakát. Černidlóval (černidlo szlovákul annyi, mint ’fekete festék’), egy gyönyörű pozsonyi leányzóval, de úgy, hogy szinte egész éjszaka csak gyönyörködtem az alvó lány kitakart testében, fekete hajában és egyéb fekete bozótjaiban.

Május 30.

Meghalt Orbán Ottó, „erőltetett menetben” írtam róla két nekrológot, az egyik már meg is jelent az Új Szóban, a másik a Kortársban fog megjelenni. Kis Pintér Imre valószínűleg meglepődik, hogy milyen gyorsan dolgozom, de ma éjszaka rosszul aludtam (természetesen megint a bélgörcseim miatt!), végül hajnal háromkor átkozódva felkeltem (így ülhetett föl gyakran, „hajnali négykor, jégverítékesen az ágyban” Ottó is, szegény!), újraolvastam a költő utolsó köteteit, néhány gondolattal kibővítettem az Új Szó-beli írásomat, s a megfejelt művet ma reggel már el is villámpostáztam K. P. I.-nek. Így lett az egyből kettő, talán nem haragszik meg érte Ottó. Ő ugyanis valószínűleg az égben is „mindenolvasó” (legalábbis egyszer ezt írta nekem), s talán még az Új Szót is olvassa. (A budapesti sznobok meg még a Kortárst sem igen veszik kezükbe, nemhogy egy szerény pozsonyi napilapot.)

Egyre kevésbé értem a fanyalgást Orbán nagyon erős és nagyon költői politikai lírája körül! S egyáltalán a politikai költészet mint olyan körül! Azt megértem, hogy a mindenkori politikai hatalom a háta közepébe sem kívánja a férfias, támadó lírát: legyen a költészet csak feminin, lágyan meditáló, posztmodern módra önmagára reflektáló (köldöknéző, ha úgy tetszik), vagy legrosszabb esetben is csak más költők szövegét boncolgató („megfelelünk a korszak elvárásainak / reflektálunk egymás textusára”, ahogy O. O. írja maró gúnnyal egy másik versében)! Mindez érthető volna, ha csak az éppen regnáló hatalom és ítészei mondanának hasonlókat, de mire véljem, ha most a balliberális szimpátiájú literátoroktól is ugyanezt hallom? Most, amikor pedig ők vannak ellenzékben, s akár áttételeken át is, de jól jönne nekik egy kis politikai-lírai hátszél. Mikor lesz már vége annak a Roland Barthes-i poétikai nonszensznek, hogy a „szerző meghalt”? Mert valószínűleg ide vezethető vissza a politikai költészet elparentálása: a közéleti líra mindig személyes és agresszív, Orbán Ottó verse is „éles kés, egyes szám első személy” (a Hóhegyek és halál című verséből), a Barthes-iskolának és posztmodern sleppjének tehát nem elég noblesse.

Óh jaj, be kell szarni!




Május 31.

Délután bementem az egyetemre, megnéztem az e-mail postámat, válaszolt-e már K. P. I. az Orbán-nekrológomra, de hát péntek van, ilyenkor a szerkesztőségek már üresek. Üres volt az e-mail fiókom is. Aztán elkalandoztam a Literára, s addig szörfözgettem ide-oda az elektronikus képországban, hogy azon kaptam magam, le-lecsuklik a fejem, szunyókálok. S hirtelen mintha azt álmodtam volna, hogy kopognak, de nem álmodtam, mert a kopogás után valóságosan belépett az ajtón a harmadéves Cs. Ágnes (a politikus Csáky Pál lánya), s erre véglegesen felébredtem. (Szerencsémre! Azután jutott ugyanis eszembe: ha véletlenül mélyebben elalszom, könnyen éjszakára is ottmaradhattam volna az épületben, pénteken este hétkor bezárják az egyetemet.) Ágnes Hizsnyai Zoltán új verskötetéért jött, a jövő heti szemináriumunk tárgya Hizsnyai Bárka és ladikja. Jó könyv, imponzáns nyelviségű, ugyanakkor valamiféle egyetemes, vérbő személyiségű költészet. A nyelv által – valakivé címmel írtam róla egy recenziócskát a Könyvpiacnak: Hizsnyai alakmásai valóban a gazdagon egyénített nyelvük által különböződnek el, válnak valakivé, de a beszédmódok és verselési formák bravúros váltogatásában mintha már a folyamat elgépiesedésének, sőt blöffjellegének kritikája is ott bujkálna (à la Sokal), s nem kétséges, hogy ez a kritika a szerző részéről fogalmazódik meg. A Bárka és ladik szerzőjének tehát esze ágában sincs „meghalni”, ő csak szinte versenként „újraszituálja” (Derrida nyomán Kulcsár Szabó Ernő alkotta e kifejezést) a szubjektumát. A Könyvpiac-dolgozatot kibővítve, s (a 2000 módjára) más kritikusokkal (elsősorban fiatalokkal, Benyovsz­kyval, H. Nagy Péterrel, Keserű Jóskával) megszéljegyzeteltetve, a Kalligramnak is le akarom adni. Olyan reklámot csinálok Hizsnyainak, hogy végül majd minden irodalmi díjat ő visz el (az idei Madách-díj egyik nívódíját is ő kapta), nekem meg marad a bölcs, megértő mosoly. Valahol viszont azt olvastam (H. Nagy írta?), hogy H. Z., úgymond, az én poétikai vívmányaim folytatója. Ne kicsinyeskedjem hát! Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

Június 1.

Marx György írja a Népszabadságban (2002. május 25.): „2000-re kiderült, hogy az univerzum anyagának 90%-át nem atomok alkotják, és fogalmunk sincs, hogy micsoda.” Azaz a világmindenség 90%-áról csak sejtéseink lehetnek. Mint a túlvilágról. De ki merné ma, 2002-ben azt állítani, hogy az univerzumnak csak az a 10%-a létezik, amelyet ismerünk, amelyen az ember élősködik? Íme, a metafizika nervus probandija: ha valamiről csak sejtéseink vannak, az még távolról sem jelenti, hogy az a valami nem létezik!

A wittgensteini axiómát ma egyre gyakrabban vonatkoztatják a költészetre is: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Szerintem verset csak arról érdemes írni, amiről nem lehet beszélni: a metafizika „90 százalékáról”. Ahogy például Rilke tette, aki úgy „versbeszél”, mintha a túloldalon állna, mintha abból a sejtelmes 90 százalékból beszélne át ide, az emberi ismeretek oldalára, úgy mondja ki, hogy „ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak”, „ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még”, ahogy nem az ismert nevezi meg az ismeretlent, hanem fordítva: ahogy az ismeretlen „gondolja” a számunkra ismertnek véltet. Ezért igazi „világegyenlet” minden verse! Érvényes, de megoldhatatlan, kiszámíthatatlan versegyenleteiben egyszerre működteti a lét mindkét oldalát, a fizikait is s a metafizikait is. (Heisenbergnek ezt a világegyenletet megalkotnia a fizika eszközeivel természetesen nem sikerülhetett.)

Június 5.

Hihetetlen! Estefelé egy kicsit lefeküdtem, el is szunnyadtam, s 20:10-kor arra ébredtem, hogy saját magamat ébresztgetem, hogy valaki az én hangomon ismételgeti: „Mittel úr, Mittel úr, Mittel úr!” Az történt, hogy ma este én voltam a rádió „Arany embere”, de nem tudtam róla, s úgy aludtam el, hogy a táskarádióm be volt kapcsolva a fülemnél. Azt hittem, álmodom, félálomban hallgattam a hangomat, s csodálkoztam, milyen folyékonyan, érthetően és értelmesen beszélek, ez valóban csak álom lehet, gondoltam, a valóságban én sokkal kapkodóbban, zavarosabban fogalmazok, de aztán a közhelyeimről mégiscsak magamra ismertem (emlékszem viszont, hogy félálomban néhány másodpercig nagyon haragudtam magamra, hogy még álmodni is közhelyekben álmodom), aztán lassan felébredtem, helyükre raktam a dolgokat, azonosítottam szundikáló és „Arany ember” mivoltomat, eszembe jutott Antall Pista, aki anno a rádióműsort készítette. Elalvás előtt a Népszabadság könyvheti számát olvasgattam, elkeserített, hogy a műfordításkötetemet sehol sem láttam, s elkezdtem fontolgatni, hogy érdemes-e nekem egyáltalán az idei könyvhétre elmennem; a kutya sem emleget, senki számára nem létezem (hirtelen a PIM-beli kudarcom is eszembe jutott) – szóval ez az Arany ember műsor a lehető legjobbkor jött, egy kicsit visszadta az önbizalmamat, s így holnapután már Pestre, a könyvhétre is valószínűleg elmegyek.

Június 6.

A tanszéken, az interneten átolvastam az ÉS Orbán-nekrológjait: Kántor Péter verset írt, Réz Pali jegyzetet, Grünwalsky Ferenc hosszú, versekkel tarkított visszaemlékezést. Grünwalsky írása érintett meg leginkább, főleg az a része, amelyben a parkinsonos Orbán filmezéséről számol be, arról, hogy a nagybeteg költő szinte önkívületben, de kibírta a forgatást, mert eltökélte: lefilmezteti a betegségét, a haldoklását. Nagy a gyanúm, hogy ez a fajta halálos exhibicionizmus magának a költészetnek (a jó költészetnek!) is sajátja.

Június 9.

Végre megkapta a magáét a Gondolatjel mindent jobban tudó, kotnyeles szerkesztője. Interjúalanya ezúttal Oravecz Imre volt, aki a szerkesztő minden állítását kapásból visszadobta, válaszait rendre úgy kezdve, hogy „nem”. Nem, nem, nem, nem úgy! O. I. bátor és makacs ember. Van bátorsága a költészetében is vállalni „közönyösnek” (vö. Camus) tűnő önmagát, pontosabban azt a versszubjektum nélküli beszédet, amelyről Kulcsár Szabó Ernő ír vele kapcsolatban valahol. Valóban egy magyar Camus, aki a legnagyobb „közönnyel”, elfogulatlansággal tud beszélni környezete és saját köznapi, egzisztenciális drámáiról. A látványosságot hajszoló újságíró számára tehát tulajdonképpen érdektelen. A tudálékos Gy. M. fel akarta tehát kicsit tupírozni a hallottakat, de a tupírozandó alany ellenállt, minden tudálékosságot visszautasított. (Bár közben éppen arról elmélkedett, hogy minden létező sajnálja és sajnáltatja magát, mint a magát halottnak tettető bogár, ami logikus, hisz senki ezt helyette meg nem teszi. S azt hiszem, a költőnek ez a meggyőződése még árulkodóbb, mint az úgynevezett szubjektumnélkülisége: senki iránt nem érez részvétet, s másról sem tudja feltételezni ugyanezt.)

Június 10.

Ma egész nap förtelmes gyomor- és bélgörcsök közepette vizsgáztattam. Végül már csak azt néztem, ha elhányom magamat, hová hányjak. Futottam a mosdóba, de semmi! Olyan dúlt arccal indultam hazafelé, hogy a hosszú folyosón mindenki ijedten kitért előlem. Közben csaknem fennszóval mondogattam magamban: „Óh jaj, be kell szarni, be kell szarni!” (Orbán Ottó írja: akkor érezte meg a műtéte utáni teljesítményének a súlyát, azaz annak a ténynek a jelentőségét, hogy gyógyulása után egyszeriben ő is simán járni kezdett, mint bárki más, mikor egy tisztes hölgyismerőse így kiáltott föl a láttán: „Be kell szarni! Hát ez nem lehet igaz, ettől be kell szarni, be kell szarni!” – Hát még magától a beszarástól mennyire be kell szarni! – mondom én.) Tegnap a rádióban hallottam egy gasztroenterológust beszélni, neve Bene László. Azt hiszem, ez az én emberem, meg kellene látogatnom. Meggyőzően magyarázta, hogy a diszpepsziák (az olyan emésztési zavarok, mint például az enyém is) általában csak az idegrendszer függvényében gyógyíthatók. S beszélt továbbá a szépirodalomról mint az orvostudomány komplementeréről, mint olyan valamiről, aminek a híján az orvos mintegy vakon „operál” (gyógyít), hisz nem ismerheti a teljes embert, az emberi lelket.

Június 13.

Hát ilyet még nem értem: a jobb kezem és jobb lábam, de tulajdonképpen az egész jobb felem úgy zúg-zsong, zümmög, mint egy méhkas. Nemcsak érzem hát, hanem hallom is a betegségemet! Kész vers, lássuk akkor versben:

Jobb felem – s kezem-lábam is – bal már,
zümmög elhalón, kihaló kaptár,
nem érzem, hallom, hogy elhal. De teljes
közönnyel, érzéketlenül fülelem
halálos zsongásomat.
Mint tehervonat
a szenvedő talpfák nyívását.
A test rest,
hosszan állt, most kicsit tolat,
aztán elindul a végállomásra, kitől
kapja vajh az indulásra a jelet?,
valami égi forgalmistától?, lehet.
Fel kéne kelni, de minek?!
Vége az útnak, a mozdonyvezető végez,
olyan vonat vagyok, akit már
az a metafizika von, hogy
előtte nincsenek sinek.
Vissza a kezdő képhez:
a kaptárban zümmögő sejtek
részautonómiákká szervezik át a testet,
valószínűleg önvédelemből.
Persze az rejtély, milyen Ön-t védhet
épp az „Ön” lázadó része. –
Csak egy dolog világos:
közben a test fele zsongó méhkas,
néha meg vonat, s néha rékas,
mosatlan Petri-csésze,
értsd: labor-lábos.

Korcs a vers, tudom, még innen van bizonyos határon, még nagyon a felelőtlen, sőt léha nyelvi játék, a mondandóról el-elfeledkező „rímhányás” vezeti, de olyasmi is mozog benne, amiből lehetne vers: fél lábbal már a metafizikában topog. Mint a napló általában: az is fél láb. Nem a lépés maga, hanem csak a lépés lehetősége.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben