×

Oláh János: Száműzött történetek

Vasy Géza

2012 // 07-08
A sok műfajban otthonos Oláh János két korábbi elbeszéléskötet után (Az Örvényes partján, 1988; Vérszerződés, 2001), főként azokból szerkesztve, tematikus gyűjteményt adott közre. A huszonhét novella és elbeszélés laza időrendet követve az 1945 és 1975 közötti magyar világot mutatja fel, a középpontban egy közepes méretű faluval. Feltűnik még az onnan elérhető város, mely nyilván a megyeszékhely, s két történetben a főváros is. Földrajzilag bárhol lehetne ez a falu, csak az a lényeg, hogy a helyszín: Magyarország. A határban folyik az Örvényes nevű patak, amely bővebb vízjárás esetén el is ragadhatja a kisgyereket, s amelybe akár bele is lehetne fojtani „a nép ellenségeit”. A falunak, Avas­kérnek van egy barokk kastélya, lakosai pedig a második világháború előtt alighanem ugyanolyanok lehettek, mint bárhol másutt. Szorgalmasok és lusták, szegények és gazdagabbak, jók és gonoszok népesítették be. S ugyanez mutatkozott meg a gyermekek világában is. A lazán ciklikus történetláncolat a II. világháború befejeződésével indul, s igen gyorsan eljut 1948–49-hez amelyet annak idején a fordulat évének neveztek el. Ekkor kezdődött a totális bolsevik diktatúra, a Rákosi-kor. Ma ez már régmúltnak nevezhető történelmi időszak, az elbeszélések szerzője és nemzedéke azonban gyerekként, kamaszodva végigélhette ezeket az éveket. Kortárs tehát, szemtanú, aki hitelesen emlékezhet, s a maga részéről nem történelmi regényt vagy elbeszélést ír, hanem „társadalomábrázolót”, arról a jelenkorról, amely, mint minden korszak, mára történelemmé vált az újabb nemzedékek számára. Az elbeszélő, ha nem is mindent, de sokat tud erről a korszakról, s tudásának és ítélőképessé­gének birtokában tárgyias történetmondásra törekszik. Nem bírói székben ülve mond ítéletet, hanem szemlélőként, az események pontos írói megformálásával, a céltudatos megszerkesztettséggel, a lelki folyamatok érzékeltetésével készteti a megértésből fakadó állásfoglalásra a befogadót.

A fiatalabbak rendszerint némi viszolygással, idegenkedéssel tekintenek vissza az „özönvíz előtti” dolgokra, főként azokra, amelyekről elődeiktől, azaz szüleiktől, nagyszüleiktől hallanak. Hol van az már! – mondják, ma már más időket élünk, minket más érdekel! Abban sok igazság van, hogy a mai világ és a 60-70 évvel ezelőtti szinte beláthatatlan távolságban van egymástól. Talán soha korábban nem keletkezett ekkora különbség két emberöltő alatt. Ezt azonban érdemes lenne mindenkinek tudatosan megélnie. S nem volna szabad feledni azt sem, hogy az ötvenes évek ugyan a magyar történelem egyik legsötétebb évtizede, ám ez korántsem épült be eléggé a köztudatba. Akik közvetlenül átélték, ma már mind a nyugdíjas korosztály tagjai. S közülük is sokaknak hiányos az emlékezete. A hatvanas évek második felétől a fokozatos konszolidálódás sok mindent elfeledtetett. Miként Ferenc József hosszú uralkodása alatt: előbb-utóbb jöttek a „békeévek”. A feledés érdekében egyébként a Kádár-kor mindent megtett. Mindvégig azt írták a hivatalos kézikönyvek, azt tanították az iskolában, hogy a „személyi kultusz” időszaka csupán 2-3-4 évig tartott, de még ezalatt is „a szocializmus épült”. Micsoda hazugság volt ez!

Oláh János elbeszéléseiben talán csak egyetlenegyszer van konkrét időpont-megjelölés, történelmi ismeretek birtokában mégis eléggé pontosan beazonosítható, hogy az egyes művek cselekménye körülbelül mikor játszódik. Zömmel az 1945–1956 közötti időszakban, de szép számmal később. Három évtized már nagyobb történelmi korszak, s nemcsak a Rákosi-korról, hanem erről a három évtizedről sugallja azt a történetek sora, hogy lényegi azonosság jellemzi őket.

Móricz Zsigmond vallotta meg, hogy akkor vált igazán íróvá, amikor rádöbbent, hogy írni arról kell, ami nagyon fáj. Nos, Oláh János ezt ugyanígy tudja: mindvégig arról ír, ami nagyon fáj, s nemcsak neki, hanem szülei, elődei nemzedékeinek is. Az ősök fájdalma és a személyes olvad eggyé. Igen komor világ mutatkozik meg ezekben a történetekben, az emberi sors szinte mindig kietlennek, reménytelennek bizonyul. Érthető, hiszen a háború, a diktatúra, a forradalom után annak vérbe fojtása határozza meg a társadalom életét. Pokoli törvények zaklatják az embereket, zúzzák szét a közösségeket. Kulcsmotívum az erőszak, s annak minősítőjeként a fanatizmus, az értelmetlenség.

Az erőszak legszélsőségesebb formái halálhoz vezetnek. A legerősebben 1956 forradalmában. A városban a tüntetők-ünneplők közé lőnek, a diák is alig menekül meg (Október mérge). Az ártatlan orvost agyonlövik az oroszok (Koppány doktor). A faluban a forradalmi csapat tagjait egyenként kivégzik, mert egy falubeli sorra feladja őket, vezetőjüket pedig rágalmazással öngyilkosságba kergetik (Papírsárkány). Gyilkosság, öngyilkosság, baleset, tragikus történés utáni agyvérzés áldozatává válnak a történetek főszereplői. A halált többször előzi meg olyan testi-lelki megnyomorodás, olyan különleges felindultság, amelyet a hatalom erőszakossága idéz elő. A legdöbbenetesebb, a legnagyobb hatású példa a Nincs Isten. A téesz-szervezések idejében járunk, az ötgyerekes Gajzágó nem akar belépni. Egyik este levelet küld neki a tanácselnök, azonnal menjen be hozzá. Amíg várakoztatják, rendőri segítséggel elviszik istállójából az összes állatot, kutyáját pedig agyonverik. A férfi csak azután írja alá a belépési nyilatkozatot, hogy megesketi az elnököt Istenre: az állatait nem fogják elvenni. Aláír, hazamegy, s szembesül a valósággal. Felesége hiába csitítgatná, emlegeti a nagyapát, aki rosszul lett, a férfi fogja a fejszéjét, s kimegy a határba a Krisztus-kereszthez. Ez egy ezeréves, villám sújtotta tölgyfa törzséből készült. Felindultságában felkiált a férfi: „Nincs Isten!” Kivágja a keresztfát, amely rádőlve agyoncsapja őt, aki nem is akar elugrani a zuhanás elől.

A téeszesítés feledhetetlen elbeszélése Az intéző háza és a Kölcsönkenyér is. Ezekben nem a tanácselnök, hanem a rendőrök a gonosztevők, hol testi, hol lelki kínzással. A téeszek szervezése a tulajdontól fosztotta meg azokat, akik nemzedékek óta ugyanazon a földön gazdálkodtak, botladozó gyerekkoruk óta ismertek minden barázdát, s azokat is, akik csak pár éve jutottak földhöz. Elvették állataikat, amelyeket maguk neveltek, amelyekhez személyesen kötődtek, rendszerint érzelmileg is. Elvették öntudatukat. A közös tulajdonba vétel, a kifosztás, a rablás, a pusztítás a diktatórikus erőszak egyik megjelenési formája, ugyancsak állandó motívum az elbeszélésekben. Ősi emberi tulajdonság, amit az is mutat, hogy már a gyerektől elveszik a na­gyobbak a bicskáját, a megszolgált pénzét (Vasalt bakancs; Levelibéka). Lelopják más termését (Hajnaltól estélig), ellopják a borjút (Fölkel a nap). A rendőrök fizetség nélkül fogyasztanak a kocsmárosnál, boltjából viszik, amire szükségük van (Kölcsönkenyér). Az otromba falusi párttitkár „kultúrát” akar adni a falunak, művelődési házat építtet a kastély elé, hogy az új eltakarja a régit. Leromboltatja a barokk kastély kapuzatát, portásházát, hogy a múltnak nyoma se maradjon, s eltüzelteti az épületben talált régi iratokat is, mondván: „Így jár mind, aki utunkba áll, mindön népnyúzó bitang.” A postamester csellel meg tudta menteni a papírokat, azok később mégis eltűntek. Az öreg tiszafa pedig rádőlt a lángokra. A hodályszerű új épület hamarosan használhatatlanná vált (Az elveszett hivatal).

Rendszeres a verés, a megfélemlítés, a fizikai erővel, a hatalommal való visszaélés, s nemcsak az osztályharcra hivatkozva, hanem a hétköznapi élet semlegesebb történéseiben is. Igazságszolgáltatás nincsen. A tanácsháza propagandakirakatában éppen a klérus helyi ügynökét gúnyolják név szerint. Egy gyerekcsíny kapcsán fiát gyanúsítják, aki hiába tagad, büntetésül beállítják a kirakatba apjának papírszobra mellé (Tücskök, bogarak). A rendőrök aljas kínzással kényszerítik a belépési nyilatkozat aláírására az ellenkező embert (Az intéző háza). Balázs Gergelynek hiába lopták el a borját, segítséggel hiába találja meg, be kell látnia, hogy nem kaphatja vissza, mert a tolvajt a rendőrök védik (Fölkel a nap). Törekös Józsi hiába próbálna megvédeni egy lányt a táncmulatságon, a laktanya erőszakos katonáival szemben tehetetlen, a lány pedig naiv, s leitatják (Vége a táncnak; Hajnali madárszó).

Itt normális embernek érvényesülnie aligha lehet. A kudarcok tipikus kísérője a halál, a végleges megbetegedés mellett az eltűnés. Nyomtalanul tűnnek el emberek, családok. Nem a látható hatalmi intézkedés következtében, hanem megmagyarázhatatlanul. Menekülnek vagy elkallódnak, ki tudná megmondani? A falu szülötte fiatal papot elhelyezik, a családja se tudja, hová. A Jó pásztor szobrát felállító pásztorcsalád eltűnik, s idővel maga a szobor is (Isten báránya). Hasonlóan jelképes erejű A ligeti harang. Az aprócska kis település a falu mellett a téeszesítés következtében teljesen elnéptelenedik, egyetlen öregember él ott, akinek csontjaira végül a korhadozó templomban talál rá börtönből szabaduló jehovista fia. Ő is ott marad, a harangot pedig a városi szobrászművész vásárolja meg tőle öt kecskéért. A magányos férfi apja sorsának követésére készül.

Ebben a világban, bármily meglepő, semmi nyoma annak, hogy a kifejezés jó értelmében épülne a szocializmus. Az ellenkezője látszik: a leépülés. Igaz, a falu régi élete sem tárul, mert nem is tárulhat fel előttünk, csak utalások szintjén. De egyértelmű, hogy volt egy működő világ, amelyben volt szellemi és erkölcsi értelme is a munkának, amelyben volt magántulajdon, amelyben működött a család, a falu közössége, fontos szerepe volt a hitnek, az ezeréves hagyományoknak, s az elbeszélések jelen idejében mindezt feldúlják, elfeledhetetlenül. Minden torzul, romlik. Menekülés se nagyon lehetséges. Aki a fővárosba megy dolgozni, hamarosan hazatérne, de baleset áldozata lesz (Foggal, körömmel). Aki főiskolát végez, s visszajön postamesternek, helytörténésznek, értelmiséginek, gyengének bizonyul, s belerokkan a hiábavalónak bizonyuló küzdelembe (Az elveszett hivatal). A kiváló hitszónok papot túlzott népszerűsége miatt helyezik át a fa­lu­ba, ám egy ostoba helyzetbe keveredvén ideg-­össze­roppanást kap, szanatóriumba kerül, majd eltűnik (Hajnali madárszó). A városban élő Bacsa Pistának csodadoktorhíre támad szülőfalujában. Haza­látogatva sorra fogadja a segítségre szorulókat. Egyszer azonban a helyi orvos ráküldi a rendőröket. Elviszik, rövid időre lecsukják, s ő soha többé nem tér vissza a faluba. Közben testvére az örökségéből is kifosztja (Fekete üröm). Egyedül Galamb doktor, az állatorvos tud a maga módján, a maga szakmájában érvényesülni, ő az, aki segíteni próbál a helytörténésznek is (Az elveszett hivatal).

A bolsevizmus birodalmi rendszerében Magyarország, bár nyugatra esett, s potenciális hadszíntér lehetett, mégis perifériának számított. Az országon belül a vidék volt periféria. Ezekben ez elbeszélésekben a falu s Varasd, a város, egyaránt a periféria perifériája. Mintha a világ végén lennénk, ahová a hatalomnak csak a legostobább végrehajtó képviselői jutnak el, akiknek nincsen egyetlen normális gondolatuk. Így lesz Avaskér „a lét és nemlét határán imbolygó falu”. Bármely cselekvéssort, motívumsort vizsgáljuk, az értékpusztulás a meghatározó. Sorra történnek a személyes és a közösségi tragédiák, s egyre kevesebb az ellenerő, egyre kisebb az esély a katarzisra. József Attila annak idején a remény derűjével azt írta, hogy egyszer majd „finomul a kín”. Ezeknek az elbeszéléseknek a világában ebből semmit sem lehet érezni. Azt sugározzák, hogy a kín nem finomul, legfeljebb megszokottá válik, felejtődik, s a lét igazi nagy kérdései helyett másodrendűek kerülnek középpontba. Az elbeszélő, aki egyszer szemlélőnek nevezi magát, e történetekben ritkán szólal meg közvetlenül. Egyszer a falusiak véleményét is a magáéba olvasztva, s visszapillantva az egész korszakra, mert 1975-ben játszódik a történet, így nyilatkozik meg: „valahol a huszadik század második felében járunk, a szocializmus építésének rögös útján botladozó Magyarországon. Olyan korban, amikor nemcsak az egyház csillaga van leáldozóban, de az egyházat s a nemzetet az ezer viszontagság ellenére mindmáig fenntartó hité is. […] Azt azonban a falusiak, különösen az öregek végképp nem értették, hogy a hit, amely nem rontotta a költségvetés helyzetét, nem buzdított a győzőknek fizetendő hadisarc megtagadására, csupán a szeretetre, ráadásul ellenségeink szeretetére is, miért vált üldözendővé, kiirtásáért miért harcolt olyan engesztelhetetlen dühvel a párt, a megbékélés helyett miért választotta a békeharc mindent felperzselő indulatát. […] Nem csoda hát, hogy a mindenáron élni akarás csapdájába szorult kisember a menekülést ígérő mellékutakat kereste. Pillanatnyilag éppen a kiskerti fóliás zöldségtermesztés, valamint a háztáji disznótartás terén.” (Vége a táncnak).

Addigra azonban az ezeréves tölgyfából ácsolt kereszt ki van döntve, a Jó pásztor szobra eltűnt, a harang a múzeum pincéjébe került, a kastély kapuját lebontották, a régi iratok elkallódtak, a falu 1945-ös naplóját ellopták, a ligeti templom talán össze is omlott. Száműzötté vált ezer esztendő. 1956 októberétől eltekintve nem volt lehetőség a szembehelyezkedésre, az ellenállásra. Megalázták, megnyomorították az embereket, torzultak a jellemek, s a tragikus példák okulásul szolgáltak. A tanácsházát csak a gyerekek merik ürgebombákkal megdobálni, társuk mellett csak ők állnak ki, az agitációs kirakatot csak egyikük próbálná kővel betörni. A hajnali utcán négykézláb haladó, agyongyötört gazdát a falusiak látatlanba veszik. S mindig akadnak olyanok, akik a hatalom helyi képviselőihez törleszkednek. 1956 végén egy falusi vezeti a kivégzendőkhöz az oroszokat. A helyi legényből lett rendőr végrehajt minden utasítást. A tanító, a rajztanár szolgalelkűen képviseli a diktatúra politikai céljait. A nézelődő falusiak számára közömbös, hogy lebontják a kastély barokk kapuzatát, s általában mindent csöndben tudomásul vesznek. S ami a legváratlanabb: 1990 után nem akarták a jeltelen sírokban fekvő rokonaikat méltón eltemetni. Az ebben az ügyben buzgólkodó tanárt pedig eltávolítja az iskolából az a vezető, aki 1956-ban a megtorlást vezette, s mindezt a falu egyetértésével. Az egyetemről a városi iskolába száműzött tanár pedig lenézi a számára egyként buta diákokat.

Magyarország 1945 utáni fél évszázadának történelme természetesen sokkal összetettebb annál a képnél, amely ebből az elbeszélésláncolatból kibontakozik. Ez a romlás világa, s érthetően, hiszen az ötvenes évek vannak a középpontban. A másik nézőpont a megírás, a publikálás időszaka, ez pedig döntően a szocializmusnak a nyolcvanas években egyre inkább elmélyülő válságával esik egybe, az úttévesztés és -keresés mind általánosabb élményével. Ekkor fogalmazott meg Csoóri Sándor a szocialista rendszer kapcsán három meghatározó hibát: az egypártrendszert, a magántulajdon felszámolását és az egyházak elleni támadást. Oláh János művei a történések elbeszélői gondolatmenete alapján teljesen hasonló következtetésre jutnak. Mindez kiegészítendő azzal a kései Kádár-korban egyre általánosabbá váló nézettel, mely szerint a miénk egy beteg lelkületű ország.

Az elbeszélésgyűjtemény utolsó darabja, a Kutyakomédia kilép a perifériából, de vissza is vezet oda. Igen hamar felismerhető, hogy ez egy Latino­vits-sorsparafrázis. Egy nagy színész története, akit ideggyógyintézetbe kerget szűkebb-tágabb kör­nyezete, akit egy szerelem mintha megmentene, akit eltiltanak a szerepléstől, aki háza előtt várja a fő-fő illetékest, hogy engedje játszani. Ez az elvtárs Va­rasdról emelkedett a csúcsra, fő testőre Avaské­ren volt rendőrparancsnok. A színészt pedig a zseniális-botrányos bemutató után Avas­kérre, a nagynénjéhez menekíti szerelme. A szí­nész naplójegyzetei így fejeződnek be: „A szabadságharc véget ért. Az önfeladás évtizedei következnek. Én ezt már nem akarom a száműzetés keserű kenyerén végigélni. Nem akarok elevenen meghalni. Felejtsetek el, mintha soha nem is éltem volna!” A halál hivatalosan öngyilkosság, a család szerint baleset, s akár gyilkosság is lehetett.

Avaskéren nem maradhatott meg, aki nem szürkült bele a periféria világába. Ha pedig próbált alkalmazkodni, csöndben maradni, mániássá, beteggé vált, mint a helytörténész. De a nagyvárosban is az alkalmazkodás a kötelező, s a zseni elviselhetetlennek bizonyul. Latinovits 1976 júniusában halt meg. Ebben a történetben nincs évszám, ám a kötet időrendje alapján csakis a hetvenes évekről lehet szó. A Kutyakomédia többszörös visszautalással, ugyanakkor idő-, tér- és szemléletbeli tágítással zárja le a Száműzött történetek világát. Nincsen remény? Lám, mégiscsak van. A gyermeket váró színésznő vallomásával fejeződik be a történet: „most már életfogytiglan harcolnom kell”.

Oláh János elbeszéléseinek komorsága az írói világkép természetes következménye. Költeményei, regényei, drámái és elbeszélései szervesen kapcsolódnak egymáshoz, s e művekben a személyiség a lét értelmetlenségének képzetét erősítő tapasztalatok dacára próbál meg élni: a hétköznapokban és az alkotásban egyaránt. Társadalom- és létfilozófia vetül egymásra az elbeszélésekben is, s az átütő erejű életanyag tárgyias szemlélete az értékbizonytalanság, az értékpusztulás tudatzavaros társadalmi viszonyai között a pusztulással a hiányra, az érték nélkülözhetetlenségére hívja fel a figyelmet. Olyan epikus képek rögződnek a kötet olvasóiban a motívumok láncolatából kiemelkedve sorsképletté, szinte festménnyé, költeménnyé, látomásos szimbólummá válva, mint a kirakatba állított gyerek apjának papírbábu figurájával, mint az omladozó templom a település utolsó lakosának csontvázával, mint a lázadó férfi, aki a Krisztus-keresztet a földre dönti, magára rántja. (Magyar Napló, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben