×

Magyar Kulturális Kalauz

Hegedűs Imre János

2012 // 07-08
Furcsa, hogy éppen a magyar tartalmú, magyar karakterű szellemi, anyagi termékek, tárgyak, leletek megnevezésére nincs saját szavunk, sőt a latin terminus is hordoz bizonytalanságot a két nyelvtani alakjával: hungarika, hungarikum. Pedig fontos, nagyon fontos, nemcsak a magyarok, hanem a világ számára is fölmutatni minden olyan kincset, amely a magyar gondolkodásmódot, nemzeti karaktert, stílust, mentalitást, ízlést stb. kifejezi. Olyan széles a skála az őstörténeti leletektől az űrutazásra szánt Maszatig, a Corvináktól Bartók Béla Mikrokozmoszáig, a Kodály-iskoláig, a Szent Koronától a világ­hírű magyar filmgyártásig, a kiváló borokig, hogy vakmerő cselekedet minden összegezés, tematikus felosztás, jellemzés. A Napkút Kiadó mégis vállalkozott, ha nem is a hungarikumok leltározására, hanem egy olyan kézikönyv kiadására, amely dióhéjban elmeséli, képekkel illusztrálja mindazt, amit mi, magyarok ezerszáz év folyamán itt, a Kárpát-medencében alkottunk, s egy-két szerző visszapillant a honfoglalás előtti időkre is.

A Kalauz elsősorban a művelődéstörténeti kézikönyvekkel és lexikonokkal rokon, az Elöljáróban a szerkesztők (Bognár Antal és Szondi György) fel is sorolják a legfontosabb forrásokat, Domanovszky Sándor, Kósa László, Kőszeghy Péter, Nemeskürty István munkáit, megjegyezvén, hogy ezek a nagyméretű vállalkozások csak „imponáló példaként lebeghetnek” előttük, hisz a 352 oldalas kiadványban ívnyi terjedelem jutott egy-egy témára.

Nos, ha ezt a szempontot, vagyis a terjedelmet választanánk a kiadvány megítéléséhez, biztos lenne vakvágány. Az Elöljáróban példálóznak is az említett szerkesztők a Prokrusztész-ággyal, képtelenség – írják – egészségesen kinyújtózni-kibontakozni nyelvtudományban, históriában, néprajzban, képzőművészetben, zenében, tudománytörténetben stb. úgy, hogy ne maradjanak említetlenül egészen fontos alkotók, művek, sőt korjellemző, stílust meghatározó mozgalmak.

A recenzensnek tehát más hozzáállással kell próbálkoznia. Olvasás, böngészés előtt érzékeljük először tapintással, ujjbeggyel, aztán forgassuk csak a kiváló illusztrációkra, fényképanyagra figyelve a könyvet. Az ipari méretű könyvgyártásban viszonylag ritka a kellemes kinézetű, esztétikus kiadvány. A Kalauz címlapján vízszintesen elfordított Rubik-kocka, annak négyzeteiben a legismertebb motívumok: a Szent Korona részletei, Petőfi, Bartók arca, Szent István lovas szobra, a Halászbástya tornya és így tovább, a címlapon elsősorban népi hímzésminták és Mátyás király palástja. Jó ízlés, hagyományőrzés, modernség. S mielőtt a fejezeteket író szaktudósok erőpróbáit elemeznénk, néhány olyan illusztrációt kell itt megemlíteni, amelyek nagyon fontosak, de nincsenek benne a magyar köztudatban: Mária a kisdeddel a Mátyás-templom harangján, Szélestó fatemploma Kárpátalján, Kézdi­szent­lélek körtemploma Erdélyben, a gyöngyöspatai Szűz Mária-templom Jessze-fa oltára Jézus családfájával, a szatmárcsekei csónakos fejfák, az aradi Szabadság-szobor, a Suki-kehely, Szent István szarkofágja  Székesfehérvárott, a feldebrői altemplom és annak Káin-faliképe, Moholy-Nagy László Kestner-mappája, egy briliáns rézmetszet az egykori Nemzeti Színház nézőteréről, a Képes Krónika és a Corvinák illusztrációi. Eszmei értékük felbecsülhetetlen, de csak akkor, ha már beépültek, ha már rögzültek a nemzet tudatában.

A jó filosz, a különleges szimatú olvasó szenvedéllyel tanulmányozza először a megadott forrásokat, a szerzők névsorát, azok tetteit, életrajzi adatait. Mindenkit részletesen tárgyalni itt lehetetlen, de néhányat azért kell mégis külön emlegetni, mert közülük sokan az olvasók, a kiállításokat, múzeumokat, könyvtárakat látogató közönség kedvencei: Balázs Géza nyelvész, Csorba László történész, Gazda István tudománytörténész, N. Pál József, Tarján Tamás és Vasy Géza irodalomtörténészek, Voigt Vilmos folklórkutató. Amikor tehát megítéljük a Napkút kiadványát, nem egy könyvet, hanem több mint egy tucat szaktudós teljesítményét méltatjuk.

Mire kell válaszolnia egy ilyen tudós csapatnak, ha olyan kulturális kalauzt ír, amelyet azzal a szándékkal állítottak össze a szerkesztők, hogy idegen nyelvekre lefordítva magyarság-képet adjon rólunk a világnak? Mindenekelőtt arra a két kérdésre kell feleletet adnia, hogy kik és milyenek vagyunk mi, magyarok.

Valóban: kik vagyunk mi voltaképpen? Szűkre szabott, sőt szándékosan sarkított válasszal élve: mi vagyunk a magyar nyelv. Ezzel csak mi rendelkezünk, ez csak nekünk zengő csoda, ez különböztet meg mindenki mástól. „Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk” – írta Ravasz László.

Balázs Géza megszokott könnyedségével, olvasmányosan ír a finnugor nyelvrokonságról, sőt még a családfaelméletet sem veti el (Nyelvünk múlt­ja, jelene és jövője). Nem is tehet másként, hisz egyelőre ezt a hivatalos álláspontot vallja a Magyar Tudományos Akadémia, és az agglutináló jelleget ma már egyetlen tudományos kutató sem tagadja. De Balázs Géza túlontúl is tudja, mi fán terem a lupus in fabula, ezért éppen a legközelebbi, Urálon túli, tehát ázsiai nyelvrokonainkról értekezve megjegyzi:  a magyarok „végső soron… teljesen európaiak”.

A magyarság történetét vázoló Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója gazdagabb forrásanyagokra, régészeti és új, genetikai kutatásokra hivatkozva tárgyalja az eredet kérdését, mégpedig azzal a dilemmával, hogy talán „a nyelvrokonság és a genetikai rokonság egymástól eltérő fogal­mak” (Magyarok krónikája). Perfelújítás nincs és nem is lehet egy kalauzban, de ennyi utalás kötelező, hisz ha idegenekkel, más nyelvűekkel beszélgetünk, köszönés után vagy már azt megelőzően azt kérdezik tőlünk, honnan származunk mi, magyarok.

Azt meg mi kérdezhetjük és kérdezzük is naponta önmagunktól: Milyenek vagyunk mi, magyarok? Újabb sarkítással a Kalauz kapcsán azt mondhatnánk, ezt keresi, ezt részletezi a többi tizennégy tanulmány. Legmarkánsabb véleményt Voigt Vilmos néprajzkutatótól kapunk, igaz, hálás a téma, hisz olyan hiedelemvilággal, népdal- és mesekinccsel, zene- és táncművészettel, faragással, hímzéssel, amely összekapcsolja Európát Ázsiával, a térségben csak a magyarság rendelkezik (Egy egyedülálló népi kultúra Európában).

Itt említjük meg, hogy a Kalauz mindegyik szak­írója elhatárolódik az „itthon és külföldön kóválygó” dilettáns, délibábos, alapkutatásokat nélkülöző eredeztetési elméletektől, amelyek a maoriktól a képzeletbeli űrutasokig nyújtózkodnak, s burjánzó fantáziával homályosítják el s teszik obskúrussá a világ rólunk alkotott képét. A Kalauz azon az arany középúton halad, amellyel elkerüli mind a vaskalapos, bemerevedett ortodox szemléletet, mind pedig a szélsőségesen szabados elméleteket.

Külön és különös hangsúllyal kell szólni az irodalomról, mert az minden nép önarcképe, fényérzékelő epidermisze. Vasy Géza összegezéséről jelentek meg már kritikák (Kapu, Magyar Napló), ami érthető, hisz egyetlen művészet sem olyan közkedvelt és közismert, mint a szépirodalom. S mivel terjedelmében már akkora, hogy sokkötetes irodalomtörténetek sem tudják átfogni, ezért duplán érvényesül itt a Prokrusztész-ágy-szindróma. Kit említünk meg és kit hagyunk ki a Janus Pannoniustól a jelenleg súlyos vajúdásokkal, a hanyatlás rémeivel küszködő magyar líráig, prózaanyagig – bizony, súlyos kérdés. Ha, mondjuk, ötven irodalomtörténészt kérnénk meg egy ív terjedelmű összegezésre, bizonyára ötven olyan szinopszisféleség születne, amelyeknek egyetlen szava sem hasonlítana a másikéhoz, és egyetlen olvasó se lenne teljesen elégedett.

Néhai jó Heltai Gáspár szellemes példabeszédet írt erről Száz fabula című munkájának bevezetőjében: a fiával vásárba igyekvő szegény ember minden moccanását megszólják az út szélén dolgozó népek: ha egyedül ül fel a szamarára, az is baj, ha a fiát ülteti fel, az is, ha csak kötőféken vezetik a nagyfülűt, az is, ha mindketten felülnek, az aztán a legeslegnagyobb baj, végül keservében összeköti a szamár négy lábát, s bedobja az árokba. Nagy figyelmeztetés ez a közügyeket vállaló egyének sorsáról!

Sokkal kevesebb ütközőpontot jelentett a vallás és egyház (Tomka Miklós), az építészet (Gerle János), az iparművészet (Fekete György), a képzőművészet (Marosvölgyi Gábor), a színjátszás (Tarján Tamás), a zene (Falvy Zoltán), a tánc (Novák Ferenc), a filmművészet (Kelecsényi László), a fotográfia (Kincses Károly), a tudomány és technika (Gazda István), a sport (N. Pál József), a filozófia (Miklóssy Endre) krónikája, összegezése. Rendszabályok által meghatározható, intézményrendszerekhez kötött, s – ami a legfontosabb – sokkal kevesebb politikával és ideológiával telített, terhelt valahány.

Az olvasó rendkívüli élmény részese: ugyanabban a folyóban fürdik meg többször, mégpedig a magyar művészetek, a magyar kultúra gáttalanul örvénylő turbulenciájában, s ha befejezett egy témát, végére ért egy fejezetnek, nem tud ellenállni a következőnek, így a legnemesebb szellemi és érzelmi izzást éli át.

Megvalósulni látszik a szerkesztők célkitűzése. A Kalauz nem rekedt meg – ismét idézünk a bevezetőből – az „emlékeztető zsebkönyv és címtár szintjén”, nem lett „kétes megbízhatóságú kisokos”, hanem olyan kézikönyv, „amely segít kicsivel jobban megvilágítani a magyar gondolatvilágot és ész­járást, a magyar lelkületet meghatározó mozza­natokat, mentalitásunkat”. Szerkezetében érezhető bi­zonyos megkomponáltság, Babits Mihály Hazám- ­versciklusa az első oldalakon megadja az intonációt, utána tizenhat tételben bontakozik ki a könyv íve.

Szép munka, derekas munka. (Napkút Kiadó, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben