×

Kun Árpád: Szülsz

Ayhan Gökhan

2012 // 07-08
Kun Árpád legújabb, idén megjelent kötetére az olvasónak több évet kellett várnia. A Norvégiában élő szerzőt, már azt lehetett hinni, végleg elnyelték a fjordok, vagy csak elfagyott a nyelve. Semmi baj, ez a nyelv él és eleven, erős és határozott, mint azt Kun Árpád korábbi kötetei is tanúsítják, hát még a Szülsz című remek kis könyv.

A kötet sajnálatos módon meglehetősen karcsú, összetettsége viszont annál érdekesebb. Egyik erőssége, hogy a létezés és születés kérdéskörét te­ma­tizálja, annak is különféle változatait – mint újjászületés (akár egy autóbaleset, esetleg egy új kapcsolat után) – vagy a bonyolult szerkezetű természet megdöbbentő jelenségeit. Mert Kun Árpád szülsz szava mellé nyugodtan kitehető a felkiáltójel és a kérdőjel, mindkettő lehetséges jelentése megfigyelhető a versekben, külön élményt teremt a cseréjük.

A könyv első felében párbeszédes formában közölt versek olvashatók a családtagokról, párbeszédek a családtagokkal, ezenkívül érdekesen és izgalmasan jelenik meg bennük az apához fűződő viszony is. Egy különös, eltévelyedett, nehéz apáé, akivel az apa–fiú, feleség–férj kapcsolatban bekövetkezett zavaron kíván a szerző eligazodni, utólagosan találni magyarázatot a családrendszer megbomlásának okaira. Ennyiben Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című ciklusa merülhet fel lehetséges ismerősként. „Folyton újra kell élnem az életem.” „Folyton újra megversz a derékszíjjal, / és csatjától a karórám széttörik?” „ Már nem ütlek, látod, beszélgetünk, / apa az apával…” (Beszélgetés a halott apával) Kun Árpád drámai feszültségű mondatokat feszít neki teljesen más, humorba hajló szövegrészeknek, ebből aztán megdöbbentően hatásos, kimagasló versek jönnek létre. Kun Árpád korábbi köteteinél szintén megfigyelhető ez a fajta eljárás, néhol a tragédia és a játék alig különböztethető meg egymástól, annyira elmosódnak a szövegekben a kettő közti határok. Egy válás, egy gyerekeit nevelő férfi (apa), egy autóbaleset emléke és a már nem élő családtagokkal szembenézés a középpontja Kun Árpád verseinek. Mániákusan járja végig, mágikus erővel idézi meg ezeket egy leegyszerűsített, sallangoktól mentes, a hétköznapokból ismert alakzatok felhasználásával megszólaló (megszólító) lírai nyelven. „Halott apám és nagyapám beültek / hátra a gyerekeim közé. Vigasztalták / őket, hogy ne sírjanak, hozhatják / magukkal a plüss elefántot.” (Mese az autóbalesetről) Kun Árpád helyenként nem ódzkodik, sőt előszeretettel alkalmazza verseiben az iróniát, ami nála gyakran átcsap fekete humorba, mintegy könnyedséget kölcsönözve a versek hangulatának. „Azért nyelnek mérget, nyitnak gázcsapot, / mert elegük van, hogy halhatatlanok. / […] / A halál töpreng, eljutva félútig, / jobban szereti, ha rosszkor érkezik.” (Mese a szorongásról) „Jégtáblán nevelek ma három bocsot. / Jegesmedvecsalád, játszunk a hóban, / ritka példányok vagyunk, kihalóban.” (Mese báburól és medvékről)

A természet, közelebbről az életet szimbolizáló víz többféle formában van jelen a versekben. Hol mint az élőlények lakóhelye, hol fagyott állapotban, a gleccserekben, máskor egyértelműen a születendő lény élettereként, a magzatvízben vagy a nyírfára hulló hóban. A létezést a természet alakjaival szépen kapcsolja össze Kun, Norvégiánál nem is lehetné méltóbb háttér, környezet ehhez. Acsai Roland nyilatkozta nemrég egy vele készült beszélgetés során, hogy sok mindent mind a hazájáról, mind önmagáról egy északi országban, Finnországban értett meg igazán. Kun Árpádnál is hasonlóról lehet szó, nem egyszerűen csak az anyanyelvétől elszakadva, egy másik kultúra és történelem, természeti viszonyok közt kell élnie, vagyis más identitást felvennie, hanem ennek révén a saját múltját és az élete változásait is egy magasabb nézőpontból, objektívan képes látni, mint egy tőle független, teljesen más ember életét. És itt kapcsolódik be a kötetnél a másik nagy kérdés, az anyanyelv kérdése. Ahogy Kun Árpád írja: „Persze egy ilyen / kulcs sok nyelvet ismer. Itt északon / máshoz norvégül beszélne. / De csak magyarul csöröghet, / mert nem találkozik senkivel.” (Megszólal a kocsikulcs) Máshol aztán a következőket olvashatjuk: „Különös süketségem csak magyarul / múlik el. Amikor kinyitom a szám, / szimfónia zendül, játszik mögöttem / a magyar nyelv zenekara.” (Az én nyelvem) Nem kis túlzással a most idézett vers tekinthető egy jelenkori haza-versnek, mert nem tesz mást a szerző, mint a dallammal vonja egybe az anyanyelvet, egy nyelvében létező hazához talál vissza, jut otthonosabb környezetbe. Azt hiszem, ilyen a hazaszeretet szép és nagyvonalú gesztusa. A nyelv keresése, elvesztése és megtalálása állandóan izgatja a szerzőt. Nyelvvel a természet is rendelkezik, de azt megérteni külön történet, ugyanis a természet nyelvének nem mindig van nyelvtana. Ennek ellenére Kun Árpád versei erre is kísérletet tesznek, a természet felé irányítva az olvasói figyelmet.

Ami még kitűnik a kötet verseit vizsgálva, az Kun Árpád optimizmusa. A tragédiákkal, fájdalmakkal, szorongásokkal megterhelt mai magyar költészetben az optimistább kicsengésű kötetek megjelenése ritka és derűs színfolt. Kun versei mindennek dacára ennek kívánnak megfelelni. A gyerekek itt tényleg az örömöt jelentik, nem poétikai csavar következményei csupán, maga a családélmény adja a költészet tárgyát. A Katedrális és a Lábbelik kórusa című szövegek pozitívabb felütésükben valóban nem megszokott egyedei az alkalmanként gyászba boruló magyar lírának, annál fontosabb, hogy ezt a két verset megírták, a kortárs irodalom részei lettek.

Kun Árpád kötetét egészében vizsgálva elmondható, hogy ismét igényes és jelentős verseskötet került napvilágra. Az olvasó abban reménykedhet az irodalom képviselőivel együtt, hogy a következő könyv kicsivel vastagabb lesz, megjelenésére pedig nem kell majd ennyi időt várnia. (L’Harmattan Kiadó, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben