×

Az Újhold folyóirat szerkesztői előszavának kézirata

Nemeskéri Luca

2012 // 07-08
Az Újhold folyóirathoz legszorosabban kapcsolódó, 1946 és 1948 között keltezett kéziratok – csekély számuk ellenére – többféle érdekességet rejtenek Lengyel Balázs hagyatékában; többek között az első szám javított tartalomjegyzékét, három Nemes Nagy Ágnes-vers kéziratát (Alázat; Hadijelvény; Őseimhez), Darázs Endre egy publikálatlan versét, a folyóirat anyagi helyzetéről számot adó feljegyzést, a Magyar Belügyminisztérium Újhold-előfizetésének dokumentációját, a Finn Irodalmi Társaság kiadványcserét szorgalmazó levelét és a folyóirat 1948. június nyolcadikán keltezett terjesztési engedélyét.1

A hagyatékban megtalálható Lengyel Balázs a folyóirat történetének szempontjából meghatározó szerkesztői előszavának (Babits után) kézirata is. Ez a tizenkét oldal (talán a háború utáni papírszerzési nehézségeknek is köszönhetően) különböző típusú papírokon maradt fenn: 1., 2., 11. és 12. megszámozott lapja sárgásra öregedett, finomabb tapintású, a közbülső nyolc, a 3–10. megszámozott oldal pedig durvább tapintású szürke papír. Ezek közül az első négy oldal jelöletlen, a második négyen pedig megtalálható a Magyar Belügyminisztérium dombornyomású jele.2 Valószínűleg eredetileg A3-as, jellel ellátott papírokat téptek ketté A4-es, írógépbe fűzhető méretre.3 A kézirat papírjainak többfélesége felvetheti a kérdést, hogy egyetlen összefüggő kézirattal állunk-e szemben, vagy több kézirat összerendezett lapjaival. Ez utóbbi feltételezést támaszthatja alá az, hogy a 2. és 3. oldal között, a „papírváltásnál” hiányzik néhány sor.4 Ha a folyóiratban megjelent szöveget vesszük alapul, akkor két és fél mondat hiányzik,5 a kéziratos szöveg pedig mind a 2. oldal alján, mind pedig a 3. oldal tetején erőteljes kapcsolódást mutat a lemaradó szövegrészlettel. A sárga, finom tapintású lapok keretbe foglalják a minisztériumi állományból származó papírokat. Amennyiben tehát ezek a papírok eredetileg két különböző kéziratot tartalmaztak, logikusnak látszana a felvetés, hogy nemcsak az első, de a második papírváltásnál is mutasson valamilyen jel a kézirat szövegének törésére, pontatlan összeillesztésére. Ez az illeszkedési probléma valóban meg is jelenik. A nyomtatott szöveghez képest itt nem találunk hiányzó szövegrészt, de a kézirat 10. oldalán meglehetősen sok a javítás, átírás és kihúzás, és elindul egy gondolatmenet, amelyhez a 11. oldal első sora nem kapcsolódik. A fennmaradt papírok alapján nem lehet rekonstruálni, hogy eredetileg hogyan folytatódott itt a szöveg. A különböző, részben vagy egészben elveszett kéziratvariánsok létére vonatkozólag az is irányadó szempont lehet, hogy a kézzel, ceruzával és tollal javított kézirathoz képest változott-e még az esszé szövege a nyomtatás előtt. A kézirat első tíz oldalához képest az Újholdban megjelent szöveg egy-két helyesírási és apró szóhasználati korrekcióval él csak, de a kézirat utolsó két oldalához képest számos, stilisztikailag és tartalmilag egyaránt lényeges változtatást látunk a folyóiratban. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a fennmaradt kézirat két különböző szövegváltozat összefésült, nem egészen pontosan egymáshoz illesztett töredékéből áll össze, és hogy minden bizonnyal kellett lennie legalább egy, ezeket követő kéziratnak is, amely egyrészt tisztázta az első tíz oldal javításait, illetve további apróbb módosításokkal is élt, másrészt a fennmaradt kézirat utolsó két oldalához képest még jelentős változtatásokat eszközölt. Ennek a harmadik, feltételezett kéziratnak a hagyatékban nincs nyoma, amelynek részben az a minden lapszámon feltüntetett szerkesztői elv lehet az oka, hogy a folyóirat szerkesztősége nem őrzött meg kéziratokat.

A címválasztás problémája

A hagyatékban fennmaradt kéziratok és az Újhold szerkesztői előszavának összehasonlításakor elsőként a címválasztás tűnhet a szemünkbe, már csak azért is, mert ez különös jelentőséggel bírt a folyóirat történetének alakulása szempontjából.6 Az esszé címe a kéziratban is Babits után, de a lap első számának Lengyel Balázs kézírásával fennmaradt tartalomjegyzékében az Igény és tehetség cím áll áthúzva, fölötte sötétebb tintával pedig a Babits után cím. Valószínűleg nehézségekbe ütközne meghatározni a kéziratos tartalomjegyzék keletkezésének pontos idejét, annyi mindenesetre bizonyos, hogy ebben további jelentős eltérések is mutatkoznak a megjelent folyóirat tartalomjegyzékéhez képest.7 Ez megerősítheti azt a feltételezést, hogy a szerkesztői előszó címe eredetileg nem Babits után, hanem Igény és tehetség volt. Bár az utókor szempontjából a két címnek az esszé szövegével való kapcsolata nem különbözik lényegesen, mégis – a korszak többi induló folyóiratának szerkesztői előszavait, az irodalompolitikai előzményeket és következményeket figyelembe véve – határozott állásfoglalásnak és kiállásnak minősül Babits nevének a címbe emelése. Csak két példát említve: az 1945 áprilisában induló Magyarok című folyóiratban Juhász Géza bemutatkozó esszéjének címe Ady nevével, melyben Petőfit és Adyt kiemelve az Ady Társaság szerkesztette folyóirat Ady mellett teszi le a voksát. A Válasz első számának Illyés Gyula írta szerkesztői előszavát, amely Petőfi nevéhez köti a folytatandó hagyományt, Lukács György is kiemeli a Forum hasábjain. Lengyel Balázs tehát meglehetősen általános szerkesztői gyakorlatot követ akkor, amikor folyó­irat-indító cikkében folytatható hagyományt, mértékadó irodalmi előképet keres, és nevét a címbe is beemeli. Ugyanakkor azért is tekinthető ez határozott döntésnek, mert ekkorra már megjelentek olyan irodalompolitikai követelések és helyzetértékelések, melyek Babitsot félfeudális, reakciós, fasiszta szerzőnek állították be.8 Ahogy az előzmények hangsúlyossá, gesztusértékűvé tehetik Lengyel Balázs végleges címválasztását, ennek a gesztusnak a hatása sem várat sokáig magára, hiszen Lukács György már a Forum 1946-os szeptemberi számában kiemeli és elítéli ezt a döntést.9 Lu­kács cikkében azonban nemcsak a címválasztás válik kiélezett problémává, hanem az általa epigonnak minősített negyedik nemzedék fogalmát is ő vezeti be, mert jóllehet Lengyel Balázs esszéjében a három Nyugat-nemzedék felvonultatása után jut el az újholdas fiatalok irodalmi helyze­tének értékeléséhez, mégsem használja önmagukra a később általánosan elterjedt és többször támadott negyedik nemzedék kifejezést.10

A harmadik nemzedék és a jelen

A szerkesztői előszó kéziratának11 és a folyóiratban megjelent szöveg összevetésének az esszé utolsó, befejező része lehet a leggazdagabb forrása. Lengyel Balázs itt jut el sajátos szempontokat érvényesítő, Babits alakjához mért rövid irodalomtörténeti áttekintésének végéhez, a harmadik nemzedékhez és saját kortársaihoz, illetve az irodalom aktuális lehetőségeinek felméréséhez. A folyóiratban ez áll a Nyugat harmadik nemzedékének lírikusaival kapcsolatban: „Az epika végső sorban mégis közügy. A líra nem teljesen az. Egy ideig megterem a lélek kitágított terében is.”12 A kézirat még a lélek „kitágított, légüres” terét említi, de a „légüres” szó már áthúzva szerepel itt is. A folyóirat szövege így folytatódik: „Nincs szüksége a hitelesítésre, mint az epikának.”13 A kéziratban, szintén áthúzással javítva még ez áll: „Nincs szüksége olyan közvetlenül a hitelesítésre, mint az epikának.” A szöveg ilyen irányú változtatása egy sarkosabb, határozottabb kijelentéshez vezet, mely szerint míg az epikának szüksége van egyén és társadalom, illetve misztika és társadalom viszonyának hiteles hátterére, addig ez a lírára nemcsak ennyire közvetlenül, hanem egyáltalán nem vonatkozik. A folyóiratban megjelent szöveg így folytatódik: „Érvényessége független a környezettől, egyedül a lélek törvényeinek van alávetve […]”14 A korszak marxista szemléletű irodalom- és művészetpolitikai megnyilatkozásait és elvárásait figyelembe véve kaphat különös hangsúlyt, hogy Lengyel Balázs ezen a ponton a lírát jellegzetesen nem a társadalmi adottságok felől közelíti meg, sőt, ennek az ellenkezőjét hangsúlyozhatja a kézirat szövegének határozottabb kifejezésre való átja­vítása és a pejoratív hangulatú „légüres” kifejezés törlése is. A folyóiratban megjelent szöveg így folytatódik: „Fiatal líránkat ezért nem fojtogatta az, ami epikusainkat. Legfeljebb az elzártság, paradox módon, egyrészt légiesítette, másrészt a látható valóság felé ösztönözte.”15 A kézirat 10. oldaláról idézem ennek a szövegnek a variánsát, kiegészítve azzal is, amit a kéziratban Lengyel Balázs áthúzott, és ami a folyóiratban publikált esszébe nem került bele: „Fiatal líránkat, a harmadik költő nemzedéket éppen ezért nem fojtogatta olyan közvetlenül az, ami epikusainkat. Legfeljebb az elzártság légiesítette, előtérbe hurcolva, ami benne próba, játékosság. A vers – a rím s a metrumok kötöttségeivel – amúgy is bizonyos szempontból irracionális formája a megszólalásnak, hallgatók nélkül még inkább azzá válik. A harmadik nemzedék, Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Zelk Zoltán, Rónay György korosztálya ezért is van tele termékeny ujjgyakor-” A szöveg itt, a szó elválasztásával, az oldal alján megszakad, hogy a következő oldalon egy más típusú papíron, máshogy folytatódjon a gondolatmenet. Kérdés, hogy a harmadik nemzedék termékeny ujjgyakorlatainak felemlítésén kívül még mi az, ami ebben a szövegvariánsban felbukkan, a nyomtatott esszéből viszont már hiányzik. Nem kerül már bele az itt megjelenő „próba”, „játékosság” és „ujjgyakorlat” kifejezés, továbbá az az állítás, hogy a vers „bizonyos szempontból irracionális formája a megszólalásnak”, úgy finomodik a folyóirat szövegében, hogy „Így tágította a harmadik nemzedék […] a líra témakörét, az irracionális és metafizikus gondolat legmodernebb áramaitól az eddig még versbe nem foglalt vaskosig”.16 Az „irracionális” fogalma ilyen módon értékként jelenik meg a publikált szövegben. Ezek a szövegbeli változtatások arra hívják fel a figyelmet, hogy a szerző rendkívül óvatosan mérlegel a harmadik nemzedékről szólván. Meggondolandó, hogy mennyi elbizonytalanodó, áthúzott szövegrészt, óvatosságot célzó törlést találunk a kéziratban. Ez meglehetősen lerövidíti a róluk szóló elemzést, nem beszélve arról, hogy az esszé ezen pontján található a feltételezett két kézirat közötti váltás, amelynek során szintén elveszhetett szövegrészlet. Feltételezésem szerint tehát az óvatosság, elővigyázatosság is oka lehet annak, hogy a folyóiratban megjelent esszének közel négyötöde az első és a második nemzedék viszonyát taglalja, és csak az utolsó egy-másfél oldalon ejt szót a harmadik nemzedékről és a legfiatalabbakról.

Minél közelebb ér a jelenhez a kézirat, annál több és hangsúlyosabb javítás jelenik meg a szövegben. Ebben a szövegrészben talán még kevésbé a szigorú értelemben vett irodalmi mérlegelés óvatos mozdulata lehet az, ami a kézirat javításaiban megmutatkozik; inkább az erkölccsel és a politikummal kapcsolatos kifejezések kerülnek előtérbe, és a javítások felfejtése során kirajzolódik egy igen határozott hangvételű emberi és művészi állásfoglalás. Ugyanakkor az óvatosság itt is megjelenik: néhány, kultúrpolitikára is vonatkoztatható kifejezés finomodik, veszít élességéből. Az esszé ezzel egy – utólag igazolást nyerő – eleve defenzív pozíciót teremt magának. Idézzük először a folyóiratban megjelent szöveget, majd a kéziratot, hogy utána rámutassunk a leginkább hangsúlyosnak érzett különbségekre: „A legönellentmondóbb próbálkozás azonban a humánum gazdagságáról való lemondással, a már-már hagyományos teljesség-igény elsorvasztásával kísérelni meg a környezetnek árnyalatosabbá tételét, gazdagítását, különösen nálunk, ahol a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű, kevéssé polgárosult társadalom felett vívódik. A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy e szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Egy ilyen kísérlet az irodalmi élet nemzedéki megújulását veszélyeztetné. Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni.”17 A kézirat szövegét annak javítások nélküli18 formájában idézem: „A legönellentmondóbb követelmény azonban a humánum gazdagságáról való lemondással, a már-már hagyományos teljesség-igény elsorvasztásával kísérelni meg a környezetnek gazdagítását, olvasóvá tételét. Veszedelmes ez, pláne nálunk, ahol a szellemi élet egy igen fejletlen szellemiségű társadalom felett vívódik. A szellemi szegénységet nem jutalmazhatjuk azzal, hogy a szellemi szegények álruháját kényszerítjük magunkra. Egy ilyen kísérlet, mely eleve tájékozatlanul semmibe veszi a szellem törvényeit, az irodalmi élet nemzedéki meg-megújulását, fennmaradásának feltételeit veszélyeztetné. Az embernek csak akkor érdemes élni, ha a legnagyobb igényeket támaszthatja önnön magával szemben. Iróra, irodalomra nézve nem lehet más érvényességet elismerni.”19 Szembeötlő különbség a két szövegrészlet között, hogy az említett defenzív hangvételt indokolttá tevő, részben már konkrét művészetpolitikai követelések formáját öltő hatalmi szóval kapcsolatban milyen kifejezéseket használ Lengyel Balázs. Míg a teljességigény elsorvasztása a nyomtatásban megjelent esszében próbálkozásként jelenik meg, addig a kézirat ugyanitt a követelmény szót használja, továbbá ezzel kapcsolatban megjelenik a veszedelmes kifejezés is, amellyel a későbbi szövegváltozatban már nem találkozunk. Ezekben az esetekben a szóhasználat finomításának többféle funkciója is lehet, mindenesetre a lapban megjelent szöveg nem a követelésekre és ezek veszélyeire helyezi a hangsúlyt, hanem az önellentmondásos, különös próbálkozásokra, ami által vagy szándékoltan szelídebbnek ábrázolja ezt a „próbálkozást”, vagy annak esetleges hatalmát, súlyosságát igyekszik ignorálni. Ehhez hasonló hatást ér el azzal a változtatással is, hogy bizonyos részeket – amelyek a hagyatékban fennmaradt kéziratban még javítatlanul, áthúzás nélkül szerepelnek – a folyóirat előszavában már nem találunk meg. A fent említett hatalmi követelménnyel kapcsolatban a kéziratban az áll, hogy az „eleve tájékozatlanul semmibe veszi a szellem törvényeit”.

Ez a szellemi tájékozottság magabiztosságával megszólaló, meglehetősen éles hangú rendreutasítás talán kissé óvatlannak is tűnhet, és feltételezésem szerint ezért sem szerepel a végleges szövegváltozatban. Meg kell említeni ugyanakkor, hogy ezek az éles szófordulatok nem hiányoznak például Vas István vagy Kassák bizonyos cikkeiből sem.20 Jóllehet ők sem nevezik meg pontosan azt a hatalmi szót, amellyel vitába szállnak, de mindketten szövegszerű utalásokat tesznek Horváth Márton Babits halotti maszkja című cikkére, mely a Szabad Nép hasábjain jelent meg 1945. május 31-én. Talán ez az egyik első olyan írás, amely hevesen és félreérthetetlenül kikel Babits jelenléte ellen a kortárs kultúrában, és amely Babitsot a „félfeudális-fasiszta magyar reakció virágának”21 nevezi. Ezzel a politikai előzménnyel terhelten írja már Lengyel Balázs az Újhold szerkesztői előszavát, így adja ennek a Babits után címet, és saját nemzedékének irodalmi és társadalmi helykeresését megfogalmazva is késztetheti ez az írás egyrészt igen éles, részben védekező, részben pedig elutasító megfogalmazásokra, másrészt viszont ezek újragondolására, átírására is. Bár sem a kéziratban, sem a folyóiratban megjelent szövegben nem találhatunk konkrét utalásokat Horváth Márton cikkére, a benne megfogalmazódó tiltakozást – amely az esszé tartalmában, szóhasználatában és hangvételében egyaránt megjelenik – nehéz lenne másként értelmezni, mint egy durva támadásra adott válaszként.

A kéziratban még egy olyan javított szövegrész szerepel, amelynek kimaradása az esszé végső formájából bírhat némi politikai hangsúllyal, ez pedig az, hogy az említett, művészetre vonatkozó leszűkítő kísérlet „az irodalmi élet […] fennmaradásának feltételeit veszélyeztetné”.22 Ahogy a kézirat tanulmányozása során többször, itt is az lehet a benyomásunk, hogy a művészeti élet politizálódásának meglátása, az ez ellen való tiltakozás és az ezzel kapcsolatos óvatosság egyszerre vezetik a szerző kezét nemcsak az esszé megírása, de átírása, javítása során is, ami természetes, ha az irodalom és az irodalmi élet alakulása olyannyira egzisztenciális kérdés, mint amennyire az esszé tanúsága szerint Lengyel Balázs számára az. Ez az egzisztenciális súly talán akkor válik legnyilvánvalóbbá, ha összevetjük az esszé két szövegváltozatának utolsó előtti mondatait. „Az embernek csak akkor érdemes élni, ha a legnagyobb igényeket támaszthatja önnönmagával szemben” – áll a kéziratban, javítatlanul. „Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önnönmagával szemben”23 – áll a folyóiratban. A szöveg formálódása során az emberi élet értelme – részben talán szinonim fogalomként – átengedi a helyet a művészet fennmaradásának. Lengyel Balázs itt elkerüli azt, hogy művészekről és a művészek feladatáról írjon; ehelyett következetesen a művészet szót használja, kiragadva azt a gyorsan változó aktualitások erőteréből, és áttéve a hangsúlyt a közvetlenről a legnagyobb igényre.24

Jegyzetek

1 Ez utóbbinak külön érdekessége, hogy az utolsó lapszám a már Gyárfás Miklós és Örkény István által szerkesztett 1948. február–májusi szám.

2 A dombornyomásos papírok forrására igen egyszerű lehet a magyarázat, hiszen Lengyel Balázs 1946-ban a Belügyminisztérium munkatársa volt.

3 Erre utalhat az, ami mind a sárga, mind a szürke papírok esetében megfigyelhető, hogy az egyik oldaluk az idők során sokkal jobban elrongyolódott, mint a másik, de valószínűsíthetően nem a kézirat tárolási körülményei, esetlegesen kilógó lapszélek miatt, hiszen véletlenszerűnek tűnik, hogy a gépelt oldalak jobb vagy bal oldala a kopottabb. Sokkal inkább köszönhető lehet ez a papírok felszeletelésének. Ezen elképzelés szerint az esszé két lap sárga, finom, jelöletlen papírra és négy lap szürke, durva, minisztériumi papírra íródott.

4 Ez a hiány bizonyosan nem tartalmi változtatásokra, hanem technikai jellegű okokra vezethető vissza, mivel a második oldal egy mondat közepén szakad meg, a kézirat harmadik oldalának felső sora pedig egy logikailag ezzel össze nem kapcsolható, félig kézzel, félig (az elválasztás helyétől) géppel írt, kisbetűs szóval kezdődik.

5 „A két korosztály nem élt olyan távol egymástól, hogy ne hasonlóan felelt volna a történelem nyers hatásaira, az európai kordivatra a forma területén. Lényeges azonban ebben is az a különbség, hogy az idősebb tudta, hogy a szabadverssel mit vet el, vérévé vált gyakorlatból ismerte a kötött vers televény pompáját, míg a másik csak hagyománytól, elvárt tudástól szabadult. A két nemzedék ellentéte végső fokon sokkal mélyebb a formainál. Az új költőket a babitsi teljesség, a korokat, világtájakat befutó egyetemesség egy kidolgozott magatartás felvételétől zárta el, melyben tehetség és igény a költői pálya minden állomására érvényesen, egymással harmónikusan viszonyult.” Lengyel Balázs, Babits után, Újhold, 1946/1, 2.

6 Az itt megfogalmazott elképzelések a szerzők irodalmi, irodalomtörténeti és irodalomszociológiai helyzetéről, és különösen az, hogy az irodalmi hagyománytudat újraértése Babits nevével (és természetesen költészetével) veszi kezdetét, mind magán a lapon belül, mind szélesebb irodalmi és kultúrpolitikai körökben erős visszhangot, sok esetben kételyeket, nemtetszést és elutasítást keltett. A címválasztás előzményi és következményei szempontjából a következő írások emelendők ki: Horváth Márton, Babits halotti maszkja, Szabad Nép, 1945. május 31. Idézi Uő., Lobogónk: Petőfi, Szikra, Budapest, 1950, 19–23.; Lukács György, Újhold, Forum, 1946/9; Kolozsvári Grandpierre Emil, Pánepicizmus és csonkapróza (Hozzászólás Lengyel Balázs „Babits után” című tanulmányához), Újhold, 1946/2, 135–144.; Komlós Aladár, Negyedik nemzedék, Újhold, 1948/1, 44–45.; Révai József, Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez, Társadalmi Szemle, 1950. március–április, 201.

7 Többek között Gyárfás Miklós egy drámarészletét és Szauder József egy tanulmányát ígéri a kézirat, amelyek a későbbi Újhold-számokban jelentek meg. A kéziratos tartalomjegyzékben feltüntetett címek közül több különbözik a folyóiratban megjelent címektől, illetve ebben a tartalomjegyzékben nem szerepelnek még a lapban megjelenő fametszetek. Ehhez hasonlóan a művek sorrendje is változott a kéziratos tartalomjegyzékhez képest. A már a kéziratban is eszközölt változtatásokat más színű tintával, tehát valószínűsíthetően egy másik időpontban szúrta a tartalomjegyzékbe Lengyel Balázs.

8 Horváth Márton, I. m.

9 „Már maga a cím meghatározott irodalomtörténeti beállítottságot fejez ki, programot ad és perspektívát mutat. Babits mint a magyar irodalom határköve és orientációs pontja. Nem egy ilyen bírálat az a hely, ahol Babits helyét a magyar irodalomban lehetne és illene meghatározni. De annyit itt is meg kell mondani, hogy semmi esetre sem határkő. […] Babits és az egész első Nyugat-nemzedék lírája nem jelent határkövet a magyar irodalomban.” Lukács György, I. m., 112.

10 A későbbi vitairatokat figyelembe véve fontos adalék lehet az is, hogy Lengyel Balázs az esszé kéziratában egy mondaton belül, a szóismétlés elkerülése végett nemzedék kifejezés helyett a korosztály szót használja a harmadik nemzedékről írva, pontosabban a mondatban az egyik nemzedék szó át van húzva, és helyette a korosztály szó van beillesztve. Noha a két szó jelentése nála sem azonos, néhol felcserélhetővé válnak.

11 Kézirat, 10.

12 lengyel Balázs, I. m., 7.

13 Uo.

14 Uo.

15 Uo.

16 Uo.

17 Uo., 8.

18 Kivételt képeznek a helyesírásra vonatkozó javítások.

19 Kézirat, 12.

20 Kassák így ír az Alkotás folyóirat 1947. január–februári számát bevezető esszéjében: „Végzetes bűn lenne tehát bírói ítéletet hozni élő művészetünk különböző irányzatai ellen. Legyünk meggyőződve felőle, hogy minden igazi művész a maga módján a valóság gyökeréig akar leásni, és az egyértelmű igazságot szeretné kimondani. […] Nem avatkozunk bele más irányú tevékenységet folytatók szakmai ügyeibe, s úgy kívánjuk, hogy bennünket se akarjanak a beavatatlanok formáink, színeink, szavaink, hangjegyeink helyes értékelésére és alkalmazására kioktatni.” Kassák Lajos, Alkotás, 1947. január–február, 3–4. Érdemes megfigyelni, hogy míg Lengyel Balázs a szellem törvényeiről beszél, tehát a kultúrán belül legáltalánosabb emberiről, mikor az irodalom helyzetéről ír, természetesen Kassák sem egyetlen művészi ágra terjeszti ki az autonómia igényét; festészet, irodalom és zene egyaránt megjelenik esszéjében. Részben ezzel is utalhat arra a minden művészi ágra vonatkozóan követelésekkel élő Horváth Márton-cikkre, amelyre Vas István szövegszerűen is rámutat Irodalom és marxizmus című recenziójában 1946 júniusában a Magyarok folyóirat hasábjain: „De a magyar irodalmi marxizmus nem nyilatkozott meg sokkal szerencsésebben rögtön a felszabadulás után sem, amikor hallatszottak meglehetős hivatalos hangok is, amelyek Babitsot félfasiszta reakcióval bélyegezték meg, s a költőktől legszívesebben valamiféle sofort-programot követeltek volna az újjáépítés legközvetlenebb céljainak érdekében.” Vas István, Irodalom és marxizmus, Magyarok, 1946. június, 306.

21 Horváth, I. m., 22.

22 Kézirat, 12.

23 Lengyel, I. m., 8.

24 Ezért a szempontért Buda Attilának tartozom köszönettel.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben