×

Az író helyzetéről

Szabó Zoltán

2012 // 07-08
1

Ez az írás eredetileg rádióközvetítésre készült. Az alkalom, ami szülte, az volt, hogy a londoni rádió előadás-sorozatot indított. A magyar gyűjtőcím: Magyar írók Angliában, az elő­adókra utalt. A sorozat ankétjellegét azonban az angol gyűjtőcím – Why England? – fejezte ki. Az előadás íróinak arra a kérdésre kellett választ találniok, hogy magyar író létére ki miért jött Angliába, illetve magyar íróként miért él épp Angliában. A tizenöt perces műsoridőnek megfelelő oldalakon tehát magamról és a Brit-szigetekről kellett igazat vagy jellemzőt mondanom, e kettőt egymással szembesítve. A papírra nagyjából ezek a sorok kerültek:

Az angol parton huszonkilenc évvel ezelőtt kötöttem ki, júniusban, a pünkösd előtti napon. 1949-ben a piros betűs pünkösdi nap történetesen a születésnapommal esett egybe, aminek nincs jelentősége. Fontossága annak a huszonkilenc évnek van, ami közbeesett. Két értelemben is: az egyik sze­mélyes, a másik országos. A személyes? Kétségtelen, hogy én ugyanaz a személy vagyok, aki huszonkilenc évvel ezelőtt voltam, de nem ugyanúgy, s Angliának mind a kettő­ben része van. A tempora mutantur truizmusa azon­ban nemcsak az egyes emberre igaz, hanem országokra is. Az idő múlá­sával ugyanis nemcsak egyes emberek változnak meg, hanem a társadalmak is; a társadalmak, mint számosan számos országban tapasztalhattuk, az egyes embereknél sebesebben és jelentékenyebben alakulhatnak át néhány évtized alatt. A mai Anglia kétségkívül ugyanott van topog­ráfiailag, ahol az egykori, a Brit-szigeteken, a Skótföld és a „walesi tartomány” között. De ez az ország ugyanaz az ország-e, ami az egykori angol ország volt a háborút követő szűk esztendőkben?

Harmincöt évet Magyarországon, két évet Párizsban, három évtizedet Londonban éltem túl, ám az angliai har­minc év múltán se mondanám, hogy írói pályámnak volt egy magyarországi szakasza, s ezt angliai szakasz követte. Azt az emlékezetes partraszállást azonban, a júniusi napon, 30 évvel ezelőtt, sohase éreztem az írói mesterség embereként igazi választóvonalnak, bár minden írói pályá­nak van legalább két, esetleg több, évtizedekig tartó periódusa. Ezek mezsgyéi azonban összefolynak, elhatároltságuk nem éles vagy éppen topográfiai jellegű; nem országhatárok a választóvonalak, nem is nyelvhatárok. Az első periódus az időben az, amikor az emberben az írót adottságainak vagy képességeinek kibontakozása s életének egymást követő élményei alkotják, alakítják. Vagyis az író az alkotásnak nem az alanya, hanem a tárgya: összeáll s hatóerővé válik benne magában a képeknek, dolgoknak, nézeteknek, igényeknek az a rendszere, amelyről Chesterton beszélt, s ami beleszól abba, hogy mit ír meg és hogyan, s meghatározza az író céljait is, az eszközeivel. Azzal, hogy az író könyvet ír, s ezek meg is jelennek, ez a korszak egyáltalában nem fejeződik be, könyvei a már kialakult vagy még alakuló írói identitásnak részben már kifejezői, részben még fejlesztői.

Amikor a képességeknek és hajlamoknak ez a rendszere már összeállt, a pálya következő periódusa kezdődik el, ebben az írás már az író kitisztázódott értékskáláját s kép­rendszerét tükrözi, a maga már kialakult írói morálját, mert megszilárdult benne az elkötelezettségnek vagy kötött­ség­nek valamilyen változata, például olyasmi, amit angolul a költő Auden így fejezett ki: „Az, amit a költőnek tovább kell adnia, nem önkifejezés, hanem kép arról a valóságról, ami mindannyiunk számára közös, de abból az egyedülálló perspektívából látható kép, amely a költőé magáé, s neki kötelessége is, de egyben öröme is, hogy ezt másokkal meg­ossza.” Irodalomirányítás, cenzúra, öncenzúra. Azt, hogy totalitariánus beavatkozással az író, még a nem politikai író is, miért nem boldogulhat, legtömörebben Orwell határozta meg, ilyenformán: „Az író azt megteheti, hogy torzít – esetleg a karikatúráig – a valóságon, azért, hogy ennek értelmét tisztázza, de saját benső értelmi világának az elemeit torzított vagy ferdített formában nem ábrázolhatja: meggyőzően azt nem tudja mondani, hogy tetszik neki, ami nem tetszik, hogy hisz abban, amiben nem hisz. Ha rákény­szerítik, hogy ezt tegye, az egyetlen eredmény az, hogy kreatív képességei elapadnak.” Ez a veszély rekesztette be a magyar országba vezető utakat.

Az első védekezés az, hogy az ember íróként elhallgat, s neki való közhasznú elfoglaltságot keres. Ilyennel Párizs­ban két jó esztendőt töltöttem el, nem haszontalanul. Az idők nehezültén úgy indultam neki a dunkerque-i hajóhoz vezető úton, hogy nem tudtam még, maradok-e, két évig vagy két évtizedig.

Az enyémhez hasonló értelmet az átkelésnek és a londoni életnek az Angliába jött idegen írók közül leginkább még egy orosz gondolkodó és forradalmár adott. Alekszandr Iva­novics Herzen, akit később az orosz populizmus atyja­ként is emlegettek, a 19. század negyvenes éveiben, a „csodá­latos évtizedben”, egy szerzetbe tömörült forra­dal­már-irodal­márok egyik kiemelkedő szelleme volt. Párizsba 1847-ben ment a maga jószántából. Londonba öt évvel később érkezett meg. „Álmomban sem gondoltam arra – írta mű­vészi mesterműként számon tartott emlékiratai­ban –, hogy Londonban egy hónapnál hosszabb ideig maradok, s csak lassan és fokozatosan derült ki számomra, hogy semmi értelme annak, hogy bárhova más helyre men­jek. És sehol másutt nem tudtam volna olyan remeteéletet élni, amilyenre London módot adott… Aki tudja a módját annak, hogy egyedül éljen, nincs mit félnie London szür­ke­sé­gétől s az unalomtól. Az élet itt, akár a levegő, árt a gyen­gének, a töré­keny embernek s mindazoknak, akik támasz­tékot saját személyükön kívül keresnek, vagy szükségük van kedves­kedésre, rokonszenvre és figyelemre.” Ezzel Herzen annak idején nagyjából kifejezte azt is, hogy mit ér az embernek – ha magyar író – az, hogy Angliában él. Herzen sorai kife­jezetlenül is éreztetik, hogy Londonba a rezignáció hozta s tartotta. „Amikor Londonba jött, elképzelése se volt, terve se arra, hogy mihez kezdjen, bízni se bízott, se magá­ban, se másban” – írta róla Venturi; anyagiakra azon­ban nem kellett gondolnia. Végső fokon Londonba az hajtotta át, ami koráb­ban Marxot, s ami Petőfit Bem tábo­rába indította, az „Euró­pa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai”. Az út­nyitók­nak a jövő kapui becsukódtak. Más összetételben, de ehhez hasonló közérzet a magamfajtát 1949-ben foghatta el.

A doveri partot kora reggel érte el az öreg hajó, a második világháború veteránja. Önkéntes útitársnőm, aki az utolsó pillanatban mellém ült, hogy átjöjjön pünkösdi vakációra s levegőváltozásra, a fedélzetről nézte az iparosodott kikötő képét. Vagy fellélegzett, vagy sóhajtott, amikor megkérdezte: „Nem érzi? Más itt még a levegő is, amit belélegzik az ember.” Akkor én még nem éreztem ezt, az időpont korai volt. A légkör azonban csakugyan megváltozott. Kánikula várt Canterburyben, Maidenheadben s utána Readingben hőségben hevertek a dombok, hátukon azzal a téglapikkelyes krokodilpáncéllal, amivel bevonta őket a helyi városépítés. Hátrább, a lankás zöld mezőben, tikkadt birkanyájak lege­lésztek. A brit időjárás-történet legszebb nyarának nyitá­nyá­ra értem a falu szélire. A falut nem falusiak lakták. A vidéket parkosították. A föld műveléséről az emberek lemondtak. Verőfényben is melankolikus volt a vidék, régi falvakban egyetlen emberi figura lengett a magosban, egy vaslemezből kivágott angyal az ivó előtt. Szalmafedelű százéves házak nézték magukat a sima dísztavacskává előlépett libaúszta­tóban. Időnkint felkerestem a parkban a helyet, ahol hét tölgyfa társaskört alakított. Összehajló lombjaik hűvösében a kör legközepén mindig ott volt ugyanaz az öreg ló, csak állt lehangoltságának bűvkörében, teljesen mozdulatlanul.

Azt, hogy miért maradok Angliában, holott angolul nem tudok, s miért nem vagyok Franciaországban, amelynek ismerem nyelvét is, szellemét is, életformáit: nem értette se rokonom, se ismerősöm. Miért maradok olyan országban, amiről semmit se tudok? Éppen ezért – mondhattam volna. Ez a két ellentétes és komplementáris civilizáció, együtt ható erőként, jó tanítómestere az értelemnek. Mi volna hasz­nosabb – tűnődhettem –, az, ha párizsi szállásról járhatnék tanulmányútra Ang­liába, vagy ha angliai otthonom volna, ahonnan át-átkelek francia földre, hogy még nem ismert kisvárosok utcáin érezzem magam otthonosan. Londonban később, aki angol írót, költőt, történészt, tudóst és egyéb betűvetőt valaha valahol megismertem, az képtelen volt felfogni, hogyan élhet Londonban valaki, aki élhetne Párizsban is. Ők ugyanis örökké oda vágytak, leginkább a Flore teraszára. Még később kiderült, hogy aki francia író ismerősöm, ugyanezt ugyanígy nem érti meg. Ő azért nem, mert Párizsból nem vágyik el. Angliában, ahol magyar íróként éltem, az angol íróknak hűlt helye volt. Orwellnek csak a sírja maradt itt. Eliot itt volt, mivelhogy amerikai. Somerset Maugham cap-ferrat-i házából ki se mozdult. Graham Greene hajókabinok lakójaként érezte magát otthon rendkívül távoli tengereken. Huxley Kaliforniában, Isherwood ugyanott, Auden nemkülönben, idővel azonban átköltözött Kaliforniából Ausztria hegyvidékére. Durrell is, mihelyt a neve ismeretes lett, Les Baux-ban vert gyökeret. S az öreg skót, Compton Mackenzie? Hetvenen túl nagy határozottsággal mindenestül Occitaniába költözött át, hogy megírja emlékiratait, évente egyet, összesen tízet. Dylan Thomast is amerikai lányok táncoltatták s itatták a halálba, tengerentúli egyetemeken.

Ez az ankét tehát arról szól, hogy miért marad a magyar író Angliában. Érdekes kiegészítése volna egy másik, amelyben angol írók vallanak arról, hogy miért nem volt maradásuk szülőföldjükön.

Rengeteget tanultam. Főleg mesterségbeli dolgokról; véletlenül, meglepő helyekről begyűlt értesüléseim egyre szaporodtak. Egyre többet tudtam meg arról, hogy mi az, ami az irodalom – híre se, hamva se volt. Megdöbbentő ta­pasz­talatok értek önmagamról. A naptárban visszafelé ha­lad­va megállapítottam, hogy már a negyedik hete élve­zem Jane Austen regényeit, lankadatlanul. Az Alice in Wonder­land élvezetére viszont teljesen eredménytelenül ösz­tö­nöztek a törzsökös szigetlakók. Ez felülmúlta képessé­geimet. Kamaszkoromat kellett volna elébb újjáteremtenem, aztán örök életet adnom neki. Rákaptam azonban, horribilis mó­don, Trollope regényeire. A történész Trevelyan prózá­jával alig tudtam betelni. Az is tetszett, hogy Garibaldiék útját megjárta gyalog, mert enélkül nem mert róla olyasmit írni, ami hiteles. A környezet, a remeteségem üvegfalán túli környezet hatott. Egészen súlyos dolgok egyszer csak ki­derültek. Például az, hogy nem az a jó próza, ami ízes vagy színes, lendületes vagy éppen szárnyaló, esetleg gyász­pompa-ragyogásával magyaros. A jó próza egészen egysze­rűen: pontos. Úgy értem, a mondat akkor jó, ha pontosan azt mondja ki, amit mondani akarok, s félre nem érthető, bár félreértelmezhető. Ez az írás munkáját hatványozottan megnehezítette, lassította is egyben…

Az alapképlet: a képeknek, dolgoknak, igényeknek, vállal­ható céloknak és vállalhatatlan engedményeknek az az együt­tese, ami bennem az írót íróvá teszi, s már a harmincas években nagyjából kialakult, egyáltalán nem változott meg. Illetve annyi változás történt, hogy azt, ami engem Magyar­országon magyarul írásra bírt vagy tudott bírni, s amit én sohasem tettem szavakba, azt itt, angolul szép tömörséggel megfogalmazta – Orwell, természetesen. Ő írt egy olyan tanulmányt, aminek ez a címe: Miért írok? „Ha nekiülök annak, hogy megírjak egy könyvet – írta ő 1947-ben –, nem azt mondogatom magamnak, én most művészi munkát fogok alkotni. Azért írok, mert van valamely hazugság, amit tisztázni, észrevétetni akarok, vagy valamilyen valóság, amelyre fel akarom hívni a figyelmet; tehát mindenekelőtt az foglalkoztat, hogy meghallgassanak. De olyasmit, ami nem szolgál legalább valamicske esztétikai tapasztalatot vagy lehetőséget, leírni nem vagyok képes, még újságcikkbe se.” Ez talál. Igen röviden kifejezi azt, ami engem az első emberöltőben, 1947 előtt írásra – már ahogy én tudok – bírt.

Most azonban Angliában vagyok magyar író. Ebben az országban egy lengyel klubban volt egyszer egy magyar irodalmi est, aminek szereplője is voltam, de egyben tárgya is. Az utóbbi okból kérdezett elnöklő költő barátom. Azt kérdezte, hogy amikor íróként írok, ugyan mi csábít vagy szorít írásra, illetve kicsoda – vagyis hogy miért írok, amikor írok, e tevékenykedés során kire gondolok, kinek írom azt, amit írok. „Én senkinek!” – feleltem elképedve. Ez azonban kissé nyersen hangzott. Ennek jóvátétele végett sebtiben, teljesen ösztönszerűen kivágtam egy pallérozottabb fele­letet, az így hangozott: „Író az olyan ember, aki ír. De nem mindenki író, aki ezt teszi. Az író az, aki amikor ír: nem olvasónak ír. Nem az utókornak ír. Az író nem saját magának ír. Az író a papírra ír.”

Miként ez nyilvánvaló, ezzel a meghatározással teljesen összefér a korábbi valóság–hazugság beidegzettség, illetve benne van. Ami hiányzik: az a gondolat Orwell szövegé­ből, hogy „meghallgatásra számít”. Ez a hiány az, ami azt a condition humaine-t jelzi, amiben az olyan magyar író van, aki Angliában van, s magyarul ír – Angliában is. Nem éppen rendületlenül.

2

– – – – – Nem az olvasójának, nem unokáknak, nem is saját magának? – ugyan mi húzódik meg ennek a mesterségbeli helyzetérzésnek a hátterében? Gyanúba mindenekelőtt testi restségem foghatom, azzal a mentséggel, hogy francia író is (Jules Renard) tudta ezt: „írni; az egészben a legne­hezebb kézbe venni a tollat, bemártani a tintába, és szilárdan ott tartani a papír fölött”. S a tételét naponta száz szaktársa cáfolja, számos párizsi kávéházban, lankadatlanul ott tartva kezét a kéziratpapíron, korántsem mozdulatlanul. Ez a ma­gyarázat azonban semmiképpen sem lehet kielégítő: nem ad érthető értelmezést a helyzetérzés kiváltójára, arra a szkep­szisre, ami mögötte van. S ennek a kiváltásában olyan to­pog­­ráfiai adottságoknak, mint az, hogy Angliában élek, arány­lag rendkívül csekély része van. Ha igaz is az, hogy azért írok, mert belebotlottam valamilyen valóságba vagy hazugságba, amire föl akarom hívni a figyelmet, számot kellene tartanom arra, hogy meghallgatnak; mivel magyarul írok, az az igény, hogy a szigetország angolul beszélő népei, vagyis az angolok, skótok, walesiek, írek, hinduk és négerek az én mondandómat végighallgassák, valóban minden valóságérzéktől alienálódott [elidegenedett – A. S.] badarság volna.

A képlet eleve érthetővé egyedül akkor válik, ha merőben magyar vonatkozások felől veszem szemügyre. Ez esetben azonban kiderül, hogy helyzet-hagyományos. Beleilleszkedik egy magyar irodalomtörténeti vagy történelmi folyto­nos­ságba, s alighanem ez a mesterségbeli helyzetmeg­határozás egy közérzet látlelete: az egyetlen konformista definíció ebben a nonkonformista környezetben. Ennek az ambiva­lens vagy quijotikus írói helyzetérzésnek Magyarországon tekintélyes múltja, jelentős jelene és beláthatatlan jövője van. A magyar irodalom embereit eleitől fogva két nyavalya nyomása gyötörte. Az egyik az a beidegzettség, hogy a köz ügyeinek szóba hozása az írónak kötelessége. A másik az a meggyőződés, hogy amit ő a köz érdekében tesz meg, az a köz érdeklődésére nem számíthat. A két nyavalya közül az egyik a másiknak részben az okozója, részben a követ­kezménye. Eredőjeképp előáll az a specifikusan és tipikusan magyar írói kondicionáltság, amelyben a szóba hozás, illetve kifejezés közösségi kötelességtudata a kommunikáció ered­ményességébe, illetve lehetőségébe vetett hit hiányával pá­rosul. Példának Kölcseyt említhetem, bár időrendben nem ő a legelső ebben a hosszú sorban, de a hagyományos írói helyzetről, vagy ahogy ő mondja: a „költői helyzetről” az ő diagnózisa a legprecízebb:

Kölcsey tehát 1826 augusztusában, Magyarországon, ter­mé­szetesen, felébred kora reggel. Ő arra ébred, hogy a mo­hácsi nap évfordulója van, a háromszázadik. Együgyűsé­gében, „azt hívén, hogy nincs magyar, kit e pillanatban más valami foglalhatna el”, kinéz az ablakán. Látja, amit kinn tegnap látott, s holnap látni fog: „hurcoltatja” magát a nemes hintón vagy paripán, a „kalmár számvető képpel nyitja a boltját”, bástyán a katona „gond nélkül járdall”, de ő, mivel „költői helyzetbe jött, vallást kell tennie”, mit is tehetett? „Visszamentem szobám mélyébe – írta –, s kezemre hajt­ván fejemet, azt kezdém, amit a drámai hős, midőn a szere­pek egyszerre elfogynak mellőle: beszéllék magamban.” S monologue intérieurként elmondja az emlékbeszédet, illetve papírra írja, s így fejezi be: „De mire valók mindezek? kiknek önszíve nem beszél, annak a földalatti árnyak egész serege sem fog használni, s ezek fognának-e, mik a magá­nyos szóló ajkairól négy, szomorú fal közt, félbosszúsan, féllágyulva, s mindenesetre senkitől nem hallgatva lezen­genek? És te jámbor szónok, örülj hallgatóid nemlétén. Mert lehetsz-e bizonyos, hogy azok ékesszólásod egész mutat­ványát nem epeömlésnek tulajdonítnák-e?” S ennek a költői helyzetérzésnek később nyomába szegődik az emberi, ami ez: „magyar: küzdés a szabadság felé, de köz­nek rész­vétele nélkül”. Mindez kétségkívül többet mond, s nem ugyanazt mondja, mint Széchenyi, amikor csak azon méltatlankodott, hogy „az is magyar nyomorúságaink közé való, hogy az Írók publicuma oly kicsi, mert nem dicsértetni, az még tűrhető, de nem olvastatni, nem is fütyültetni, az már szomorú”…

Közönyével a közösség nem az írótól, hanem a köz ügyétől különítgeti el magát, olyan ügytől, amiben a sajátja benne van: ez az, ami Kölcseyt írásra készteti; figyelmeztetni akar tehát, azt akarja, hogy meghallgassák, míg tudja, hogy erről hallani nem akarnak.

Ez a „bévül a kényszer, kívül a közöny” közérzete, ami Kölcseyt partiumi pátriájában, Wesselényit tíz évvel később gräfenbergi, illetve freywaldaui éveiben fogta el olyan elemi erővel, amely, nem ok nélkül, kimeríti az ilyen helyzetekben benne rejlő önsajnálati lehetőségeket is. És ő nem a múltra, hanem jövőből fenyegető veszélyre akarta felhívni a figyel­met, így kezdve el a magyar és szláv nemzetiségek ügyében írt Szózatát: „Polgári halott szólal meg ezennel; lelki s testi csapások által tevése köréből kivetve, cselekvéstől elzárva s száműzve, nincs az többé mint élő tag nemzete nagy család­jában. Csak képe létezik már honfiai között… De re­gék be­szélik: miszerint ősképek is megszólamlottak, midőn balsors és veszély fenyegette szerette családjukat; de ily képnek nem lehet megszólalása oly gyors, szava oly erős, mint élőnek. Az életnélküliség elleni kínos küzdés után vív­ja ki magának a szólhatást, azt, mi őt már nem illeti. A most megszólaló polgári elhunyt is rég érzé gyötrelem s kínok közt azt, mit polgári élte végszavaiban – ha csak kevesektől hallva s pusz­tá­ban elhangozva is, de a szomorú jövendőt látva – már mon­dott; azt, mit rég és sokaknak ismételve kell vala mondaniok; minek minden szunnyadást s álmot felrázva kell vala a nem­zet minden sorain átdörgeni. Igenis évek óta küzd az elhunyt a szavát leláncoló dermedtség ellen; s küzdve jórészt időn túlivá válék; mert – jaj és fájdalom! – a fenyegető veszély már csaknem elkövetkezett s bajosan kikerülhető.”

Az 1843-ban Lipcsében kiadott könyv általános olva­sat­lanságnak örvendett, s amikor 1939 őszén részleteit akartam közölni egy napilapban, ezeket a cenzúra törölte, tekintettel az ország – a német–orosz meg nem támadási egyezménytől meghatározott – külpolitikai érdekeire. Wesselényi korábbi könyvének mindössze három példánya volt meg Erdély­országban, saját pátriájában 1974-ig, holott emezt nem Lipcsében nyomtatták, nem is Pesten, hanem Bukarestben, 1833-ban. És most, ebben a XX. században? Mindegyre hala­dottabb korunkban a felszólalás kényszerének és a kom­munikáció eredményességébe vetett hit hiányának ebből a már hagyományos párosultságából ugyan mi lett? Ebből az, hogy például Ady, még az elején, se nem magának és se más­nak… se nem harcnak se nem békének: Édes anyja halott nénjének írta megint a maga könyvét. És később? Túljutva e század éveinek fele útján egy újra új kor új ma­gyar költője (Bikich Gábor) már német földön így tette poétaszóba a költői helyzetbe jött ember közérzetét: „(Nem marral zúzott, hiába dörzsölöd a tenyered. Oka ugyan volna annak is, hogy ne találtassék több olyan érdemén felül csigázott fogoly, aki míg tépett ajka, tört foga és meg­gyalázott nyelve szólhat, amit vall, ne vallaná visszájáról is. A teve, ha púpja is megapadt, miből él hát? Akit a valóság maga hagyott el, magamagát hogy nem hagyja el? Fejét hét éve nyomják víz alá. Honnan kap levegőt? Mit lát, ha orcájának emléke is megalvadt a falon, amellyel szemben állt? Ura szavának vagy szava urának? A különbség kicsiny. De aki egyszer keresni kezdte, a földet is úgy tapossa már, mint az úszó, a foszló felhőkben megkapaszkodik, és félig-meddig hamvába fojtva is ezt suttogja. Értelem, élet ma­radék szikrája, mulass még velem!)”

És még később, a jelen századnak ebben a nyolcadik év­tizedében egy olyan költő (Oláh János), aki nem orszá­gon kívüli, hanem országbeli, ezt mondja poétaszóval: „Mi kény­szerít embert ember után, hogy próbát tegyen a beszéddel, a biztos bukásba mi kényszerít naponta? A hátraarc mé­lyéből hogy partra másszunk, elég lesz-e az életösztön? – A biológiai végzet igazgathat-e minket, kik ellenére élünk? – Határozatokat fogalmaznak a gerezdekre vált időben, a na­­rancs- meg a citromízű fényben, akik fogalmazni tudnak, de leginkább, akik még ezt se tudják. – Övék a szó. – – – – – Sebeinket, sebeink okát, halálunkat, életünket, halálunk s életünk okát, kudarcaink tisztátalan émelyét, s amit elte­met, a sikerek perceit, s ami belőlük megmaradt, szembe­síthetjük-e a gyakorlat mágiáján? – – – – – A nevünkben sikoltó hatalom miféle vádtól ébred, van-e még, aki megért minket, akit meg nem mi értünk, aki állva marad a hanyatlás tüzében, s az is hova jut, miféle jogokat talál a süllyedésben, miféle távlat az, ahonnan nincs menekvés?” S az 1972-ben, harmincéves korában Budapesten kiadott verskötetben az utószó helyén ezt olvasom: „Elenyésző kevesek ügye a mű­vé­szet, és mégis közérdek; soha ennyire talán, mint ma. A közlés lehetősége maga lett kérdéses. A művész ennek tu­datában teszi, amit tesz. Rábízza, micsoda vakmerőség, egy idegen elemekből álló rendszerre hús-vér jelenléte ösztönös lüktetését, emlékezése rezdüléseit; és teszi mindezt a meg­értés jegyében, a megértés igazi reménye nélkül. Ha sikerül megtalálnia azt a leheletnyi formát, ami kiemelhető a fele­désből, elkezdi a munkát. Teremt-e jelrendszert, ami köz­ve­títeni képes? Ha csak a meglévőt finomítja is, már föl­becsülhetetlen szolgálatot tett. Kiderül-e ez valaha? Nem törődhet vele.”

S ha van, akiben mindezek rossz érzést ébresztenek, sajnálatát ne tékozolja a betűvetők felekezetének embe­reire. Részvétét fordítsa, régi szokás szerint, maga felé. A köz­érdekű fel nem ismerésének, akár a közlés lehetet­lenülésé­nek mindig a közösség az igazi vesztese. Amiben benne van. Az is, aki hallani se akar róla. Ami az íróféléket és poéta­fajtákat illeti, ezek osztályozhatók úgy is, ahogy Turgenyev tette. Az orosz szellemi élet „dicsőséges évtizedének”, az 1840-es éveknek ez az embere s neveltje úgy gondolta, hogy az írók alkata vagy Hamletével rokon, vagy Don Quijote-i összetételű. Magyarul ez olyanformán érvényesül, hogy az adott helyzetben a hamleti alkatú kísérletező, leleplező vagy felfedező találmányai is, vállal­kozásai is quijotikusak, míg a quijotikus vállalkozások, minél vakmerőbbek, annál in­kább Hamletére emlékeztető lelkiállapotba sodorják a bús képű lovag lelki rokonát is, ami elkerülhetetlen olyan hely­zetben, amilyenre a „magyar: küzdés a szabadság felé, de köznek részvétele nélkül” propozíció utal. A mondat Kölcseyé, azonban nem a ma­gyar író, hanem a magyar ember helyzetére utal. Vagyis az olyan emberére, aki beletartozik abba a közösségbe – nemzetbe, népbe –, amely legszívesebben a szabadság­szerető szóval jellemezte magát, kitüntetően. A szabadság­szeretet tehát köztulajdonba vétetett, míg a küzdés a sza­badság felé az egyén tulajdonába utaltatott. A közösségi tulajdonságból folyó kötelezettség, e közteher viselése azon­ban az egyén magánügye, oly monopólium, amit a kö­zösség nem csorbít azzal, hogy belőle részt kér. A kreati­vitással elfoglalt ember azonban eleve ebben a helyzetben van: ami magányra ítéli a művészt, költőt vagy írót, jóval inkább, mint a feltalálót vagy felfedezőt és az emezekkel rokonítható tudósokat, az a mesterségének természete.

Az író munkája, akár betűvetésnek nézi a mesterségét, mert Hamlet-alkat, akár tollforgatásnak, mert Don Quijote vágyai vezérlik, mindenképpen küzdés a szabadság felé, még akkor is, ha eszmeként nem írta ezt a szót a zászlajára. Írás közben a küzdés nem azokért az állampolgári szabad­ságjogokért folyik, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen külső beavatkozásoktól szabad az ember, mi az, amit nem szabad megtenni vele. Az író dolga, munka közben, föltétlenül folytonos küzdés – papíron – a felé a szabadság felé, amit Isaiah Berlin – az előbbivel szembeállítva – pozitív szabadságnak nevezett. Munkája látja kárát annak, ha a művészt, költőt, írót, gondolkodót, kutatót munka közben nem az az igény vezérli, hogy mondandójában „alany legyen s nem tárgy, akit olyan elgondolások és tudatos célok moz­gatnak, amelyek a sajátjai, nem pedig olyan ügyek vagy körülmények, amelyek befolyásolják, mintegy kívülről”, olyanként, aki „cselekvő ember, ő dönt, s nem róla döntenek, ő maga önmaga irányítottja s nem a rajta kívüli természeti adottságoktól vagy más emberektől mozgatott lény, aki olyan, mintha tárgy volna, vagy állat, vagy rabszolga, tehát embernek való feladatok ellátására képtelen teremtmény”. Ez a kreatív szabadság általában annak az előfeltétele, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa a maga módján lehessen, érdemes írói munkánál azonban elengedhetetlen, hogy az, aki végzi, munka közben csakis saját személyiségétől kapott parancsokat kövessen, amibe a téma természetéből folyó irányítás is beleértődik, hiszen ezt maga választotta. Küzdése a szabadság, az ilyen értelemben meghatározódó szabadság felé leginkább még a köznek részvétele nélkül lehet esélyes. Ha munka közben asztalánál, műhelyében vagy tudatában vele van a közösség, a nevében beszélő poli­tikusok, ügyintézők és hivatalok, vagy a közönség, a vára­kozásait kifejező kiadók, akkor a közösség vagy közönség, illetve fogadatlan prókátorai óhatatlanul az író társszerzői­ként funkcionálnak, gyakran azzal az eredménnyel, hogy az együttműködés gyümölcse közszükségletet elégít ki, ki­szol­gál testületi érdeket, nem szolgál se közérdeknek, se művé­szetnek. Adódnak természetesen kivételek. S az ilyen kivé­teles esetben a baj akkor kezdődik, amikor már nem az író küzd a papíron a kifejezés nehézségeivel, vagyis munka közben, hanem a műve veszi át a küzdést az említett sza­badságért: köznek részvétele nélkül.

Részlet Szabó Zoltán Amerikai jegyzetek című könyvéből, amely az idei könyvhétre András Sándor szerkesztésében, a Kortárs Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben