A veszteségek kínja

Megelégszel?

„A jóság befejezhetetlen…
te a gyűlölettel is megelégszel”
Monoszlóy Dezső*

Telítve, felfúvódva, meg,
bizony elégszer.
(Szeretve az
ocsú is ékszer.)

Szavalva jön a szeretet,
ragyás, kékfoltos árnyak
kerülgetik az utcasarkon –
(azért örül, ha bosszút állhat).

Menekülnél cseh-morva
sejtcsuszamlások vagy mogorva
gót gének,
hispán hisztériák elől?
(Rozsdába fúlva rég a tőr.)

Vérfertőzött, tülekedő
piaci-szuka hely:
milyen múltból, milyen
húsból építkezel?

Járomból járomba! mindened ráment
– a metsző szél rá a tanú.
Amit nem moha, csak ragacsos, álszent
szaloncukor takar, az is tabu.

1997. december 14. – Egy tizenöt évvel ezelőtti találkozás emlékére

* Bécsben elhunyt Monoszlóy Dezső Theodor Körner-, Márai- és Nemzetközi PEN-díjas író, költő, műfordító (1923–2012). Pomogáts Béla irodalomtörténész így jellemezte a „száműzött” Monoszlóy Dezsőt: „közép-európai író – akárcsak a magyar Márai Sándor, a horvát Miroslav Krleža, a román Paul Goma vagy a cseh Václav Havel. […] A száműzött jellegzetes huszadik századi és közép-európai jelenség, ennek a jelenségnek a természetét mutatják be Monoszlóy művei.”

Hegel búcsúlátogatása Hölderlinnél

A szamárbőr lassan fogyott a
harminckét esztendő alatt,
el-elrágta középen az ablakrácsokat,
időnként azért unatkozott;
néhányszor felgyúlt a bútorozott
emeleti „cella”,  az asztalos lent buzgón
gyalult, szegecselt – észre sem vette,
vagy talán arra gondolt: a fizetségből
mindennemű kárra bőven futja majd.

Hegel szórakozottan bólogatva ölelte
keblére örök szobafogságra ítélt barátját,
közben a metafizikai spekulációk gyötörték, vagy a
vulgármaterialisták ökörségeire vadászott ismét –
Hölderlint nem zavarta elbambult házi jószág,
sem ravasz vad, zárolva volt előle minden fegyver,
ámde filozófustársát kikísérve, ezúttal sem
mulasztotta el a falakon túl jajgató törzsi
rengetegből kiszedni a láthatatlan söréteket.

„Szürcsölni agya velejét”

Sz. D. és a zene
Ó, értelem, jaj, értelem,
álmomban avagy éberen
csak ez tart (belső kényszerem)
életben, nincs más védelem,
e nélkül veszejtő verem
minden napom és félelem
fog el, fogódzóm sincs nekem,
mint ahogy nincs más érdemem:
világ balsorsán, élcemen
sírni, kacagni képtelen
volnék – örök esélytelen;
a belém szorult géneken
s világvert szenvedélyemen
erőt véve, száz véreren
hajózni, szörnyű szégyenem
partján, magányban égni benn,
a szabadságért féktelen
őrület határán velem
vergődő világ védtelen
pokolkincsét megértenem
– tűnődni kurta képleten –,
míg fogva tart a végtelen.

A homokóra titka

Izzásban edzett(?) vagy haszontalan
bőrét húsát elhamvasztott alany

a nyelv feszes a gerinc túl laza –
nem erény és nem bűn (mint a haza)

labirintus tengeralatti múlt
évezredekig alakult vakult

mikor rettegtető mikor muris
(szegélykő támfa tart nélküled is)

nincs idő arra hogy remény hogy ész
a megváltásról beszélni kevés

hegyhát s hullámzás rég elrendezett
de őrültséged lám hová vezet

szélnél évszaktalanabb s meztelen
a homokórán átfújsz nesztelen

Sóhaj a nosztalgia zsákutcájában

Sétányra nyíló zöld spalét, ha
más nem marad meg (a piros,
„agyonlépett” udvari létra
is eltűnt, E. előtt tilos
említeni is, oly dühös
grimaszt vág nyomban) – szóval, hogyha
elillan minden: körkörös
emlékeinket elorozza
az idő ősze, semmi ép
nem marad vissza, csak a rossza:
salak, zagyvaság, szanaszét
hányt holmi, szennyáradat mosta
fércmű s hazugság-hulladék
(jórészt az is bebalzsamozva),
pucér valóság, űr-hideg
hiányérzet, nincsen hova
már beragadni se! s minek(!) –
zöld spalét, ki a mostoha
agyrémmel feleselgetsz néha,
rajtad kívül ugyan mi véd, ha
kánikula vagy egy vad orkán
le-lecsúszik az ember néma,
kobalttal kikövezett torkán?

A  veszteségek kínja

Elég kimondani valamit, és elmozdulni látszik
a kilátás, és elbizonytalanodik a távol s a közel.
Mint amikor a csalás megbosszulja magát, és
torzulásokat szenved a személyiség.
Kinek a jelenlétét érzi a magányos? –
Valaki, szinte észrevétlenül fölébe hajolva,
simogató melegséget áraszt.

A Purgatórium tisztviselője felügyel, hogy „örök
kárhozatra ne juss”. Megborzongsz. Tehetetlenül
vonaglik kezed-lábad; vagy csak hever.
Nézel magad elé az ágyra dőlve – mi ez:
néma nyavalygás az elérhetetlen után?
Elmosódik a kocsiút, a nyárfasor. Orrod megtelt
terpentinszaggal; egymást metsző-tagadó árnyak,
szemed előtt összefolyik a világ.
A felszín mozdulatlan,
beljebb kivehetetlen remegés. A lángnyelv hegye
körülnyal – elhatározás ide vagy oda –, ám sehol
a megérdemelt pusztulás. A szék karfáján nyugvó kéz
merev alázata; kivár. Ha nem érzett meg előre semmit a
közelgő váratlan katasztrófából: vajon mire, kire fog
támaszkodni? (Csillagokkal zsúfolva az ég.)