×

A Nobel fiú esete Bertha Kinskyvel; Perpetuum mobile

Kulcsár Ferenc

2012 // 07-08

A Nobel fiú esete Bertha Kinskyvel


R. C. kételkedve, már-már elképedve
ókumulálja Alfred Nobel és Bertha Kinsky
ördöngös történetét – felkiáltva gyakran: Mit nem ád az ég!
Alfred apja, Emanuel Nobelius – nevének sugallatára –
az ántivilágban költözött Albionból a svédek regnumába.
Négy áldása született itt Nobelius úrnak,
hálát adva mindegyikért Élinek, az Úrnak.
A zsenge Alfred kilencéves, amikor
Emanuel szívének s az égnek szavára
átsátorol a család Szentpétervárra.
A torpedókkal és aknákkal bíbelődő papa
Oroszhonban hadifabrikát létesít, leleményeivel így segít
megnyerni az agyafúrt, gloriózus krími háborút…
Alfred pedig, a sápkóros siheder,
kerül, mibe kerül, virágját élni, prosperálni
Amerikába kerül. Mindhiába, hiába,
két év múltán visszapártol az öreg kontinensre,
s Némethonban lesz egy gyógyhely páciense, kúráltatva
kóros nyavalyáit – gyürkőzvén, hogy végbevigye,
amit atyja, Emanuel áhít. Az orvoslások után tehát
– így döntöttek a bájos Moirák –
Pétervárott találja megintelen magát,
s Napóleon – a harmadik – közbenjárására
százezer aranyfrank kerül tarsolyába,
explodálószerek kifundálására. Alfrédnek, a kegyeltnek,
jelenése van, egy infernális napon megpillantja:
a nitroglicerint a kovaföld beszippantja!
Így születik meg a hírhedt detonáló dinamit
s a lobbanékony, globális vállalat – röpke pár év alatt.
Krőzussá lesz Alfred, övé a robbanó világmárka –
mindhiába, hiába. A békekongresszusokat
konstituáló, háborúellenes könyveket kreáló
Bertha Kinsky grófnő iránt fellobbanó szerelme
vigasztalan lesz mindvégig,
hiába fohász, esdeklés, felható az égig,
hiába a tengernyi édesgető levél, megtérés, kárhozat,
semmi sem segél: az istenített asszony
Gudakker német bárónak nyújtja
édes, édes kezét. Megírja hát Alfred
a végrendeletét, intézkedve: vagyonából többek között
az kapjon díjat évente, ki a maximálisat tette
a békekongresszusok szcenírozásáért,
valamint az ármádiák likvidálásáért.
S miután Nordstjarn lovagja, a dinamit s az élet poétája,
Alfred Nobel mindezeket szépen
a világra testálja, reménytelen, sötét szplínbe hull.
Hurcolja életét családtalanul, boldogtalanul,
fantazmák gyötrik, rémképek, s mint akinek szívére
lópatás ördög lépett, vizionál egyre:
halála után magához tér a sírban, feltámad,
s miután keserve a világra árad, az állott-pállott koporsóban
megfullad. Azt kéri hát atyafiságától:
sírboltjába az ózonnak legyen üde árama,
s találtassék benne artézi víz, pirula, elemózsia és
gyógyszeriskátula. Mindhiába, hiába.
Koszorúkkal övezett, tisztes koporsóban
távozik Alfred a túlvilágra –
megható lesz és magasztos elbúcsúztatása.
S elhangzik a temetésén: lovagunk valóban
magához tér a végső szarkofágban, az élet sugaras
dimenziójában, részesülve Istenben,
az örök Valóságban. A pacifista grófnő,
Berta Kinsky pedig Nordstjarn lovagjának,
az explodáló dinamit feltalálójának
bús halála után
meghatódott orcával, édes könnyek között
a béke Nobel-díj fénykoszorújába öltözött.

Perpetuum mobile


Zsénagy levele odaátról R. C.-nek

Kedves R. C., zöldfülű barátom, e túlvilági levelet
megírni kínos, belátom, mégis megpróbálom.
Halálom előtt két órával Zsélyre sűrű köd szállt,
s elnyelte az emberi szíveket, a napot és a kék eget.
Álnok volt és ravasz ez a köd:
az ablakon át bejött a szobámba,
s mint a halál, beszivárgott fényes koponyámba –
lássam a jövőm, már-már üdvözülőn:
egy szemvillanás és meghalok, s visznek is az angyalok.
Dicssugár az istennek idefent,
ahol éppen vagyok, s ahonnan néked odaátra
episztolát formulázgatok. Te nem látsz engem, barátom,
a harangok szavától, különben is: nem látszom ki már a
hófehér magányból, s a csillagok is ragyogva
repülnek utánam – most már csak utánam.
Ó, én idefentről igen szépen látom,
mint futkosol fel-alá, teszetosza barátom,
s miként görnyedsz hétrét,
mert az isten viharai otthonod fényét „eltépték”!
2005. június 11-e van, délelőtt tíz óra,
holnap, pajtás, miként Péter, holnap kakasszóra
vallod majd a  túlvilági tényt: kihunyásom pillanata
oltotta ki házadban a fényt… Rút babona,
részeg vagy, fáradt, ó, írásaim szesze-mérge
szívedbe áradt. Tudom én jól, egykomám,
karcolataim, tárcáim szerkeszted,
gyilkos humoreszkjeim – innen van benned a mákony és a kín.
Azt is tudom, gödölyetor napján
imaszókkal kérted élet s halál urát,
szeptemberig ne adják rám a halotti ruhát:
legyek én is hetvenéves, ünnepelt és fényes.
De látod, másnap meghaltam mégis!
Így akarta az ég. S így akartam én is,
vagy őkelme, az ördög, a hétpróbás kurafi… Köd gomolygott
s lúdbőröztek az angyalok odaki’. Így sikerült,
sután-bután, de azért csak szerkeszd meg a könyvem,
R. C., öreg komám. Látom idefentről,
címe: Mellékhatás – működik, lám, prosperál
az örök feltámadás! Egyre megy: vers, alkohol,
fenyítő- vagy fejedelmi pálca,
az egek alatt mindennek az öröklét
a mellékhatása… Emlékszel, zöldfülű, istenverte
barátom, mennyit csúfolódtunk
életen, halálon? Kóboroltunk s lúdbőröztünk ezeregyéjben
– Borsszem Jankók, Fanyüvők a mesékben –,
s azt mondtuk: az élet mellékhatása halál,
örök időktől írva áll! S most kiderült,
a Krym,  a Luxor,  a Pallace és a Tulipán
volt a mi ihletünk, otthonunk és hazánk. Ó, öröklétbe röpítő
régi kávéházak, hordókban must, bennetek forrt
az észveszejtő huszadik, rettenetes század… Én ideát,
te odaát: mindannyian gyűrögetünk ilyen-olyan ideát.
Én idefent, te odalent – jó, jó, de ez is mit jelent?
Görnyedsz, látom, cimborám,
gyűrt műveim felett – mormolva: Zsé, Isten veled!
– Isten veled, R. C.! Köszönöm, hogy vigyáztál Sátánra,
ördögfattya fejedelmi kutyámra,
s mint Babits az ő Sátánját hajdanán,
levitted olykor ébenfekete kutyám
lefetyelni a bölcs Dunára – hiába, az öröklétnek
iszonyú az ára.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben