Via dei Villini
Szörényi László
2012 // 06
Négy évig éltem ott. Múltkor kísérletképpen, teljességgel ragaszkodva a felbukkanásuk sorrendjéhez, összeírtam azokat a szavakat vagy a szavakhoz köthető emléktöredékeket, amelyek eszembe jutottak a „Via dei Villini” hívógomb lenyomásakor. Felsorakoztatom most őket, hátha van valami értelme egészében is, nem csak egyenként.
San Nicomede. A követségtől a negyedik szomszéd telkén nyíló, ókereszténynek gondolt katakomba. A XIX. század végén találták, amikor nagy ásatásokat folytattak, készülve az 1900. évben mint szent évben megrendezendő ünnepségekre. A vezető ókeresztény régészek tekintélye sokáig mindenkit meggyőzött arról, hogy itt kell lennie a Szent Péter apostol első római követői közé tartozó Szent Nikomédész sírjának is. Azonban sem sírhelyet, sem feliratot nem találtak. Egyszer a vatikáni Régészeti Felügyelőségtől kértem egy idegenvezetőt, mert Entz Géza barátomnak szerettem volna megmutatni ezt a különben mindig zárva tartó sírlabirintust. Meg is jelent egy ifjú hölgy viharlámpával, mert lent még a villany sincs bevezetve, igen helyeslendő, környezetvédelmi okokból. A mélybe vezető lépcsősor után igen furcsa sírokat mutatott. Ezek eredetileg ciszternák voltak; tudniillik kiderült, hogy egykor fönt, a dombtetőn volt egy temető, mégpedig pogány temető: ez a pincerendszer a virágok öntözéséhez szükséges összegyűjtött esővizet tárolta. Azután fent elfogyott a hely, és elkezdtek a ciszternákba is temetkezni. Pogány egyre kevesebb, testvériesen vegyülve kereszténnyel, egyre többel. Már csak egy rejtély maradt (természetesen azon túl, hogy akkor hát hol van a továbbra is névadó Szent Nikomédész sírja): honnan öntözték a temetőbővítés után a virágokat?!
Zokogó fiatal magyar házaspár. Biciklivel jöttek Rómába, a Colosseum előtt ellopták kerékpárjukat a rászíjazott málhával együtt, amelyben benne volt a pénzük és az útlevelük is. Szombaton történt mindez, természetesen a konzulátus és a követség is zárva volt, a piacról hazafelé jövet én tessékeltem be őket a kapu elől, ahol az egereket itatták. Felhívtam a budapesti Belügyminisztériumot, és bemondtam a falu nevét, ahonnan jöttek. Mondták nekem, hogy ott van ugyan rendőr, de az mindig részeg, és nem szokta felvenni a telefont. Kérdeztem a fiatal párt, hogy van-e egyáltalán elérhető rokonuk. Árvák voltak, és csak a férj tudott egy keresztapát megnevezni Várpalotán, de annak sem volt telefonja. Kérésemre egy rendőr előállította a keresztapát (aki éppen horgászott, és azt hitte, hogy az engedélyével van valami baj), és bekísérte az őrszobára. Ott beismerte, hogy valóban ő a keresztapja a kirabolt férfinak, és vállalta, hogy megadja azt a pénzt, amit majd a konzul kiutal, hogy hazautazhassanak Rómából. Szegények a földszinti nagy társalgóban aludtak a szőnyegen. Hívtam őket étterembe enni, de nem fogadták el, mondták, ők a követségről a lábukat ki nem teszik ebbe a förtelmes városba.
Akasztófakötél. Legalábbis annak hittem először, alkalmas is volna erre a célra, pedig csak a római közlekedési vállalat egyik sajátos szerszáma. Egy hatalmas píneafenyőről lóg, a Via dei Villini végén ugyanis egy kerek tér nyílik, amelyen villamos-végállomás is van. Ezzel a kötéllel szokták – általam ismeretlen okokból – átállítani az áramszedőket, amikor megfordítják a kocsikat. Sokszor nézegettem vágyódva, különösen egy-egy eseménydús, néha budapesti főlátogatóval gazdagított nagyköveti értekezlet után.
Norvégia. Ha már a köteles ábrándozás sem segített rajtam, szerencsére volt a sarkon egy nagy újságpavilon, vettem egy horror-pornó karikatúra-képregényt, és azt gondoltam, hogy éppen Norvégiába repülök menedékjogot kérni.
Kábítószeres pizza. 1994-ben elterjedt találmány, a feltalálók azóta lebuktak. Az első heavy metal pizzéria a Kis-Aventinus dombján nyílt, nem messze a Piazza Albaniától és Szkander bég szobrától. Óriás sorok kígyóztak előtte mindig, ugyanis nagyon nehéz volt bejutni. Legalább annyira illett környezetéhez, vagyis a csendes villákhoz és az ókeresztény templomokhoz, mint az, amely a mi csöndes és idillikus utcánkban nyílt meg. A főleg fiatalokból álló tömeget a pizzába kevert kábítószer is vonzotta, nemcsak a zene, eleinte csak tánc után bicskáztak, később már helyette is. Kiváló szer volt alvás ellen. (Harmadik szembeszomszéd, balra.)
Szomáli cipőfűzőárusok. Eredetileg diplomaták voltak, de miután az őket kiküldő állam azzal a nem titkolt szándékkal hívta haza az összes követségi alkalmazottat, hogy felkössék őket, politikai menedékjogot kértek Olaszországtól, amely meghagyta nekik az épületet, és rájuk hagyta, hogy miből élnek. (Első szembeszomszéd, egyenesen.)
Olasz Minisztertanács (Consiglio dei Ministri). Sok irodaépülete van szerteszórva a városban. Egy velünk szemben is állott, feltehetőleg onnan figyelték a régi szép időkben a magyar követségi elvtársak mozgását. Az én időmben oda kanyarodott be – nyilván jelentéstételre – hetekig az a rendőrautó, amely félóránként hajtott el lassan a követség előtt, ugyanis 1993-ban egy svédországi menekülttáborból Itáliába szökött egy őrült szerb terrorista, aki kiirtással fenyegetett meg néhány nagykövetet, köztük engem is. (Második szembeszomszéd, jobbra.)
Hátsó szomszédok, hatemeletes házban. Jelenlétükről és helytelenítésükről főleg éjjel tizenegy után értesítettek, hangos ordítozással, nehezményezték ugyanis, hogy szerintük mi hangosan ordítozunk a kertben, egy-egy fogadás alkalmával.
Virtuális hátsó szomszéd, szállodában. Ez én magam voltam, hazatérésem után két évvel, amikor meghívtak egy konferenciára Rómába, és pont a nagykövetség melletti hotelban szállásoltak el. Ráadásul ablakom a saját hajdani erkélyemre nyílott. Némi nosztalgia kavargott bennem, pipafüsttel hűtöttem, valamint a fentebb már említett akasztófakötél felidézésével.
Aktaselejtezés. Két fiatal diplomatatanonc végezte, Pestről küldték őket nyári gyakorlatra, s mivel hajdan tanáruk voltam Szegeden, illetve Budapesten, néha megörvendeztettek egy-egy ritka lelettel. A legszebb az a titkos terv volt, amelyet valamikor az elvtársak arra a nem várt, de esetleg bekövetkezhető incidens kezelésére dolgoztak ki, ha netán a felbőszült imperialisták vagy ügynökeik fegyverrel megrohamoznák a követséget. Az első sorban küzdött volna a hivatalsegéd és a sofőr, utána következtek volna emelkedő rangsorrendben a többiek, de ha a hordák áttörtek volna az első beosztott hulláján is, akkor a mindenkori nagykövetnek kellett volna őket móresre tanítani. Nagyot sóhajtottam, és lelki szemeim előtt megjelentem, amint kalasnyikovom teljes tárát beleengedem a fasiszta csürhébe, majd kilehelem nemes lelkemet, és megtérek Sztálin kebelére.
Az urnák. Nemes márványoszlopon álltak, porfírból mintázták őket. Rejtély, hogy pontosan mikor alkotta őket ismeretlen mesterük, mert a követség melletti rezidencia épülete – legalábbis nagyobbrészt – a Goethe által is igen kedvelt Villa Patrizi hátsó kertjének egyik épülete volt hajdan, és e két urna a földszinti díszterem ajtaja mellett állt jobbról és balról. Jobb vendégeim mindig kérdezték, és én hosszan magyaráztam a különböző építészet- és művészettörténeti hipotéziseket, de egy idő után eluntam. Ha kérdezte valaki, hogy mi is ez, rámosolyogtam, és így válaszoltam:
– Régi magyar szokás szerint ezekbe az urnákba temetjük el az előző nagykövetek hamvait – és atyáskodva megpaskoltam őket. Elborzadva, de tisztelettel néztek rám, nehéz sorsú diplomatára, különösen a negyedik évben. Aztán magukba mélyedtek, és láttam, hogy tetemesen emelkedett bennük a magyar nemzet megbecsülése.
Hajnali három óra. Volt egy kedves olasz államtitkár, aki sokszor keresett fel, igen jóízűen vacsorázott, majd utána elaludt. Mindig e forgatókönyv szerint cselekedett, eleinte meglepett, később eszembe sem jutott volna már zavarni, ő maga is elővigyázatosan, a vacsorát záró konyak után a legkényelmesebb fotelt választotta ki hipnológiai tanulmányai céljára, és rendkívül illedelmesen hortyogott. Közben én az összes többi vendéggel mindent megbeszélhettem, akik szép lassan el is búcsúztak, a végén diplomatáimmal együtt egyedül maradtunk az alvóval.
Hirtelen felriadt, megdörzsölte a szemét, és mintha mi sem történt volna, elkezdte mondani azt a fontos információt, amiért tulajdonképpen meghívtam, és amiért eljött. Ez általában három órakor következett be, ötre már el is ment, frissen, fiatalosan, én pedig megvacsoráztam, ugyanis az asztalnál egy falatot sem tudtam enni, mert társalognom kellett. Fél hatkor már ágyban voltam, de elaludni nem tudtam, mert többnyire ilyenkor hívott telefonon Veronából tiszteletbeli konzulunk, aki civilben ugyan mentő- és hajóorvos volt, de úgy látszik, parapszichológiával is foglalkozott.
Dél-tiroli bográcsgulyás. Roland Riz dél-tiroli szenátor nemcsak Magyarországnak és különösen a magyar festészetnek volt nagy barátja mint politikus és műgyűjtő, hanem a magyar konyhának is. Az 1927-ben, a dél-tiroli Bolzanóban született jogász édesapja bíró volt, aki hajdan a Monarchia idején Egerben szolgált. Ezért mindig bográcsgulyásra hívtam, amit imádott, ráadásul csípős paprikával. Cserébe megosztotta velem legjobb ötleteit a felvidéki és erdélyi, illetve az elszakított országrészek magyar kisebbségeinek védelmére, hiszen egész életében a dél-tiroli német kisebbséget szolgálta, sikerrel. Én hűségesen haza is küldtem javaslataimat, de úgy látszik, a szlovák, román stb. illetékesek nem szeretik a bográcsgulyást.
Zokni. Na, ez nem volt annak a magyar szocialista politikusnak a lábán, aki egy szép napon meglátogatott, mert úgy érezte, magyarázattal tartozik. Előző este ugyanis nem jelent meg – noha meghívott vendégként várták – a frissen nevet változtatott, régen csak Olasz Kommunista Pártnak hívott, olajfa felé tendáló alakulat ünnepségén. Nagyon egyszerű magyarázattal élt: rájött arra, hogy a fogadáson föltehetőleg zokniban kellett volna megjelennie, ezért úgy döntött, hogy inkább a szállodában marad.
– Teljesen igazad van – mondtam a nálam tíz évvel ifjabb politikusnak –, ahogyan tegnap este megfigyeltem, szinte mindenkin volt zokni, sőt cipő!
– Hát éppen ez az! Én hosszú ideig akarok élni, és már Faludy György is megírta, hogy a hosszú élet titka a zokni mellőzése.
– És mi jót csináltál fogadás helyett?
– Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényét olvastam, tudod, a hajdani szolnoki repülőtiszti főiskolán az olyanoknak, akik végül is nemigen tanultak meg repülni, adtak egy magyartanári diplomát.
Értettem a célzást, énfelségem intett követségünk pincérének, hogy nyissa ki a második üveg whiskyt is.
Gömbvillám. Egy zivataros nyár éjjel, kettőkor jött be az ablakon. Nagy pukkanással kilőtte a tévét, azután – szerencsére – kisétált. Az egész házban megszűnt természetesen az áramszolgáltatás, és ami nagyobb baj, tönkrement a követség teljes távközlési rendszere, amellyel a speciális antennák révén tartottuk a kapcsolatot Budapesttel. Jelentettem, majd szakembereket hívtam a hiba elhárítására. A munkát vezető mérnök, miután benyújtotta a borsos számlát, megkérdezte tőlem, hogy ki lehetett az a zseni, aki az épület ormán a tévéantennára köttette be a villámhárítót. Én persze diplomatikusan hallgattam, de azután megérdeklődtem, hogy melyik évben készült ez az egyedi konstrukció, így aztán azonosíthattam a tettest, vagyis az akkori nagykövetet, aki valóban nem nagyon értett az elektromossághoz, ellenben kiválóan tudott kutyákat pároztatni. Egészen fantasztikus korcsokat hozatott létre az erre a célra kiválasztott ebekkel, és ezeket a kutyácskákat mint speciális magyar fajkutyákat ajándékozgatta szét nagykövet kollégáinak.
Szaharai por. Az egész dombon hemzsegtek a legkülönfélébb macskák. Valamilyen rejtelmes oknál fogva két szomszédos követség autóit szerették legjobban, azokon napoztak. Az egyik a szaúd-arábiai volt, nyilván tudták, hogy Mohamed szerette a cicákat, vagy bíztak a nagykövet negyven feleségében, akik időnkén fegyelmezett sorokban indultak bevásárolni. A másik az etiópiai volt: nemrég újra kinyitottak a mészárlások és háborúk egyik szünetében, és feltűnően etették a macskákat. Egy szép napon igen finom vörös por lepte be szinte egész Rómát, a mi békés követségi dombunkat is. Az újság megírta, hogy e port egyenesen a déli Szaharából fújta idáig a szél. A járókelők fuldokoltak, a macskák pedig boldogan hemperegtek. Üzenetet küldött az afrikai anyaföld.
Perczel Zita. Nagyon szeretett engem és családomat, el is jött a búcsúestemre, bele is írt a vendégkönyvbe, mégpedig azt, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ebbe az épületbe beteszi a lábát. (Szépészeti okokból ide tettem, pedig az eredeti cetlimen Az urnák címszó után következik.)
Részlet a szerző Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című készülő könyvéből, amely a Kortárs Kiadó gondozásában jelenik meg az idei könyvhétre.