×

Végenincs történetek 3.

A bonbonnière

Szigethy Gábor

2012 // 06
Csütörtök délelőtt állított meg Für Lajos a székház rosszul világított folyosóján.

– El tudnál utazni szerdán három hétre Svájcba?

Gondoltam, tréfál. Habozás nélkül igent mondtam.

Rég volt. 1989. október 26-án. Für Lajos még nem tudta, hogy nemsokára a Magyar Demokrata Fórum köztársaságielnök-jelöltje lesz, s utóbb négy évig honvédelmi miniszter. Én nem hittem el, hogy botcsinálta politikusként néhány nap múlva előadó körútra utazom Svájcba.

Útlevél, vízum, készpénz, repülőjegy – kedden délután minden a kezemben volt, szerdán reggel repültem Zürichbe. Svájcban élő magyaroknak próbáltam elmesélni, elmagyarázni, mi történik idehaza. Lugano, Zürich, Bázel, Bern, Genf – kézről kézre adtak hajdani honfitársaim. Beszéltem, hallgattak, kérdeztek, válaszoltam. Volt olyan város, ahol délután három órakor kezdtem az előadást, és este tízkor még nem akartak hazamenni az érdeklődő egybegyűltek. Genfben az előadás után tálalták a vacsorát. A hallgatóság vacsorázott, én a záporozó kérdésekre válaszoltam. Háromszor vitték vissza melegíteni a vacsorámat – feleslegesen. Aztán már vissza sem hozták: bezárt a konyha. Amíg kérdeztek, elmajszoltam egy-egy falat kenyeret. Lázas idők voltak. Húsvétillatú volt a november.

Klárát Bernben ismertem meg, nála laktam, ő látott vendégül. Minden évben ő szervezte Bernben a magyar bált, évekig magyar iskolát tartott fenn, hétvégeken magyar irodalomra, népzenére, -táncra oktatta a már Svájcban született ifjú magyarokat. Klárát minden Svájcban élő magyar ismerte. 1989-ben hetven és nyolcvan között volt, talán épp félúton, de töretlen energiával, hittel, reménnyel volt magyar és ember. Hajdani erdélyi menekült, Trianon után édesanyjával holtvágányra állított vasúti kocsiban húzták meg magukat Budapesten. Tanítóképző, tanítás, fiatalon házasság. Nagyon szerényen éltek férjével egyszerű otthonukban, nagyon boldogan. És egy délután – a kispesti szoba-konyha udvarra nyíló ajtaja előtt – Klára a faszenes vasalót lengette, amikor hazaérkezett a férje, kivette kezéből a vasalót, és a szemétbe hajította – parázzsal együtt.

– Mit csinál? – jajdult az ifjú asszony.

– Ezzel vasaljon ezután – mondta férje, és Klára kezébe nyomott egy gyönyörű villanyvasalót. Az asszony némán bámult.

– Ja – mondta az ura, mímelve, hogy valamit elfelejtett –, itt ez a kulcs, nézze meg, mi van a kapu előtt.

Klára semmit sem értett: a kapu előtt egy vadonatúj, gyönyörű automobil állt.

– A magáé! – nézett Klára szemébe mosolyogva a férje.

Egyik pillanatról a másikra lettek gazdag, megbecsült társasági emberek. Klára férje tervezte az első magyar gyakorló repülőgépet. A számos pályázat közül az ő tervét fogadták el, tíz-, azaz tízezer pengővel jutalmazták, és műszaki igazgatónak (lehet, hogy a címre, rangra nem pontosan emlékszem) nevezték ki a felépítendő első magyar repülőgépgyárba.

Másnap fogadta őket a vezérigazgató.

– Nagyságos asszonyom, Szatmárnémetiben fogjuk felépíteni a magyar repülőgépgyárat, hamarosan utazhatnak.

Klára udvariasan, de határozottan ellentmondott: minden barátja Budapesten él, Szatmárnémetiben nem ismer senkit, mit keresne ő abban az idegen városban. Férje zavartan elnézést kért a vezérigazgatótól: szereti a feleségét, egyedül nem utazik, inkább lemond a felkínált magas állásról.

A vezérigazgató „mérlegelte” a helyzetet, majd udvariasan, de nem minden él nélkül Klárához fordult.

– Nagyságos asszonyom, akkor Ön szerint hol építsük fel az első magyar repülőgépgyárat?

Klára szép volt és fiatal, a férje nagyon tehetséges pilóta és repülőgép-tervező mérnök. Az íróasztal mögött a falon függött Budapest és környéke hatalmas térképe. Klára rábökött.

– Itt! Mátyásföldön! Itt nincs semmi, csak rét meg szemétdomb.

Így történt: Mátyásföldön épült föl az első magyar repülőgépgyár, az Ikarus.

Klára és férje Budapesten maradtak, és 1943 tavaszán már repült a tervezőasztalon megálmodott repülőgép. Repült – és lelőtték, lezuhant. Kiskamasz fiával maradt özvegyen Klára. Nyáron lakásukat bombatámadás pusztította el, új lakásba költöztek, a szentimrevárosi Fadrusz utcába. Közel egymáshoz, egy utcában laktunk, de ezt csak negyvenöt év múlva tudtam meg, amikor 1989-ben megismertem a sok vihart túlélt, csillogó szemű, derűs idős hölgyet, aki Bernben megajándékozott a barátságával, és hosszan, önfeledten mesélt hajdani, magyarországi életéről. A múltról. Halott férjéről. Öngyilkos orvos fiáról.

Három napot töltöttem Bernben. Sodort tovább az élet. Már-már elfelejtettem az ősz hajkoronás, halk szavú svájci-magyar asszonyt, amikor 1996-ban egy gobelinkiállítás megnyitására kértek fel a Fészek Klubban, és ott – váratlanul – szembetalálkoztam Klárával.

– Barátnőm a gobelintervező művész, láttam a meghívón a maga nevét, kíváncsi voltam magára.

– És ezért ideutazott Svájcból? – értetlenkedtem.

– Óh, már három éve hazaköltöztem, Fóton lakom, és örömmel láttam, hogy maga itt lesz. Eltűnt, semmit sem tudok magáról.

Szabadkoztam, rossz levélíró vagyok, 1988-ban belesodródtam a politikába, 1990-ben kimenekültem a politikából, otthagytam az egyetemet, most éppen mint színházi rendező kezdtem, ki tudja, hányadszor, új életet… Veszprémben.

Meghívott, felkerestem Fóton. Az elkövetkező években sokszor találkoztunk, feleségemmel együtt gyakran voltunk szeretve látott vendégek fóti otthonában.

Mesélt. Az ostrom utáni hónapokról, amikor az utcán lángost és fánkot árult. Az ötvenes évekről, amikor – miután lakásából az utcára tették – Balaton melletti kicsi szőlőjébe költözött, tehenet tartott, gazdálkodott. Néhány év után tehenét is, földjét is elkobozták, nyomorgott. A fiát nem vették föl az orvosi egyetemre, pedig kitűnően felvételizett. Mindenből elege lett. 1956 novemberében fiával együtt gyalog nekivágott a nagyvilágnak.

Rávettem: kamera előtt is tárja fel kalandos, szenvedésekkel-örömökkel átitatott élete titkait. Megtette. 2000-ben elkészült a portréfilm. Boldog voltam. Boldog volt.

– Képzelje, Gáborkám – lelkendezett –, Svájcban is látták a filmet a Duna Televízióban, hárman is felhívtak telefonon, gratuláltak.

Heteken keresztül élvezte a sikert, leveleket kapott, leveleket írt, telefonált, vendégeket fogadott.

Akkor már tegeződtünk. És megajándékozott egy csodaszép herendi bonbonnière-rel. Gyönyörű darab, lélegzetelállító a története.

– Ezt a herendi porcelánt – kezdte az ajándékhoz tartozó mesét Klára a forgatás befejezése után – a barátnőmtől kaptam 1944 decemberében, valamikor karácsony előtt. Már elkezdődött Budapest ostroma, úgy emlékszem. De karácsony előtt a Fadrusz utcában még csend volt. Csengettek. Barátnőm állt az ajtó előtt.

– Gyere! Egy bőröndbe szedd össze a legszükségesebbeket, még van remény, hogy Szentendre felé kijussunk a városból, itt áll a kocsi a ház előtt. Siess! Gyere!

Finom, törékeny, kulturált asszony volt a barátnőm. De a férje egy… Baky László csendőrtiszt volt, amikor a barátnőm – akkor még nem ismertem –, ki tudja, miért, hozzáment. Egy szadista állat volt a férje, akkor már nyilas belügyi államtitkár. A barátnőm gyűlölte, rettegett tőle, de elválni nem mert. Félt a haláltól. Az élettől is félt. Kapaszkodott belém, könyörgött, fogta a kezem, sírt, kért, jöjjek vele, mert fél, mert retteg az urától.

Álltunk az előszobában, sürgetett. Maradok, mondtam. Magyar vagyok, ez a hazám. Maradok.

Sírt, könyörgött, zokogott.

Maradok, mondtam, bocsáss meg, maradok.

Elrohant, néhány perc múlva vis­­szajött, kezembe nyomta ezt a bon­bonnière-t. Talán a férjétől kapta ajándékba, talán mástól. Nekem aján­­­­­dé­kozta.

A háborús bűnös Baky Lászlót 1946-ban Budapesten kivégezték. A fe­leségéről – a barátnőmről – soha többé nem hallottam semmit. Él-e, vagy már rég meghalt – nem tudom. 1956 novemberében menekültem el itthonról, Svájcban éltem harminchét évig. Velem volt, elkísért a barátnőm ajándéka.

A barátnőm, akivel én nem akartam elmenekülni Magyar­országról 1944-ben, örökre eltűnt az életemből. De a herendi bon­bonni­ère egész életemben velem maradt. Elbujdosott velem Svájcba, ha­zajött velem Magyarországra. És most neked adom. Tárgy, szép tárgy: titkokat rejtő története van.

Mindez ma már múlt idő. Klára halott, sok titkát vitte magával a sírba. Ő sem tudta, valószínűleg én sem fogom soha megtudni: a nyilas államtitkár Baky László szomorú sorsú feleségével mi történt 1944 után.

Csak őrzöm az ajándékba kapott, sok mindent látott, sok mindenről hallgató herendi bonbonnière-t.

Bolyongok bonyolult történelmünk labirintusában.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben